|
ÚT A SZELLEMI ÉRETTSÉG FELÉ
(Szent Benedek tanítása az alázat útjáról)
A nagy hatású szentről, a Regula szerzőjéről, Szent Benedekről szinte semmit sem tudnánk, ha Nagy Szent Gergely pápa Dialógusok című művében nem írta volna meg az életeseményeit, illetve a nevéhez - Benedictus - annyi mint áldott, kapcsolódó csodálatos történeteket.
A későbbi szent: Benedek, a Spoletótól keletre fekvő városkában, Nursiában látta meg a napvilágot. Tanulni Rómába küldték a szülei, de háromévi ott tartózkodás után megutálta a nagyváros züllött életét és még tanulmányai befejezése előtt elhagyta azt. Enfidébe, egy kis falucskába távozott, majd onnan tovább vándorolva, a vad, sziklás Subiacóban (régebben: Sublacum) telepedett le. Ott megismerkedett egy remetével, Romanus-szal, aki pártfogásba vette. Kijelölt a saját barlangja fölött egy másik barlangot Benedek számára. Ide kötélen kellett felhúzni a szűkös élelmet, a hegy meredeksége miatt. Itt mindentől és mindenkitől távol remetéskedett Benedek, elmélkedve barlangjában.
Ezen a rejtekhelyen először egy pap bukkant rá, aki húsvéti ebédjét készítve hangot hallott, amely azt mondta neki:
- Te ízletes ételt készítesz magadnak, míg az én szolgámat, Benedictust éhség gyötri.
A pap végül is megtalálta Benedeket és figyelmeztette arra: ne böjtöljön, hiszen húsvét van.
Híre terjedt annak, hogy remete él a hegyekben. Így egyre többen keresték fel magányában s emiatt kénytelen volt visszatérni Subiacóba, majd innen is tovább menve Monte Cassino (régebben: Cassinum) hegyén telepedett le. Itt felépíttetett - az ott lévő templom helyén - két kápolnát, majd ezek köré egy nagyméretű monostort, amely rövid idő alatt megtelt Istent kereső szerzetesekkel. Mindez az 525-ös év táján történhetett.
Ahol sok ember él együtt, ott rendet és fegyelmet kell tartani, mert különben egyenetlenségek, viszályok támadnak, amelyek akadályai a lelkiekkel-szellemiekkel való foglalkozásnak. Jól tudta ezt Benedek, a monostor alapítója, aki felhasználta elődei írásban lefektetett Reguláit.
Megtalálni a benedeki regulában Origenésznek, az alexandriai Szent Atyának keze nyomát is, akinek az aszkézis értelméről írt munkájából használ fel Benedek értékes gondolatokat. Ezenkívül a fokozatos elmélkedés irányát, mely megkülönbözteti a kezdőket és a "tökéleteseket", a folyamatos szellemi fejlődés alapján.
Nagy hatással volt Benedekre a 435-ben elhunyt Johannes Cassianus, aki Marseille mellett férfi és női kolostort alapított. A Collationes (Beszélgetések) és Institutiones (Utasítások) - című munkákból jól használható gondolatokat vett át Regulája számára.
Benedek legfontosabb forrásműve: a VI. század elején keletkezett Regula Magistri volt, amelyet egy ismeretlen - magát Magisternek (Mester) - nevező szerző írt le. A benedeki Regula első hét fejezete teljes hasonlóságot mutat a Regula Magistri azonos fejezeteivel.
Szent Benedek Regulája: A Regula monachorum (A szerzetesség alapszabályai) az ebben a tárgykörben, és a keresztény ókorban írt legnagyobb hatású mű. Köszönheti ezt praktikus használhatóságának, egyszerűségének, világos érthetőségének és Nagy Szent Gergely pápa szerint: bölcs discretiójának, megkülönböztetni tudásának.
Fontosságát, megbecsülését bizonyítandó: a könyvnyomtatás kezdetéig több mint 2000 kéziratos Regula maradt ránk. 1489-től pedig mind a mai napig jóval 1000 fölött van a könyv alakú kiadások száma.
Érdemes még megjegyezni azt, miszerint a Monte Cassino tetején épült monostor másfélezer éven át volt az európai szerzetesség szellemi központja, a krisztusi eszmék bátor hirdetője. A második világháborúban a központi hatalmak porig bombázták.
_ _ _
A Regula 73 fejezete közül a 7. fejezet, amely az alázattal foglalkozik, a leghangsúlyosabb. Egy németországi bajor szerzetes a dominikánusok közül P. Thomas Jüngt: Der Weg zur Seelenreife (Út a szellemi érettség felé) - címen tanulmányt készített a Regula alázatosságról szóló fejezetéről. A tanulmányt németből fordította és abból a legértékesebbnek tartott részeket kiválogatta: id. Kuklis Ferencné.
Ezt a munkát adjuk most közre két részletben a Szellemi Közlemények olvasóinak, szellemi érettségük továbbfejlesztéséhez.
A SZERZŐ ELŐSZAVA
Az őskeresztény aszkézisnek Nursiai Szent Benedek Regulájában található kincsei, amelyek nagyobb része magas kolostorfalak között rejtőzik, sok igyekvő lélek számára még ismeretlenek vagy fel nem ismertek.
Legalább egy drágakövet szeretnék e lapokon az elrejtettségből előhozni, a tökéletesség felé igyekvők számára, ugyanis Szent Benedek Regulájának VII. fejezete a legtalálóbb vezérfonalat adja a teljes szellemi érettség elérésére.
Ezért e tanítások és olvasmányok egyértelmű áttételét szeretném nyújtani, amelyekből - kényszer nélküli mérlegelés után - célszerű következtetéseket vonhatunk le életünk alakítására.
Akik az olvasmányokat és fejtegetéseket igazán átélik és megélik, azokat ezek tökéletes szellemi érettség és szentség felé fogják vezetni.
+ + +
A Szentírás világosan szól hozzánk, amikor azt mondja: "Mert aki magát felmagasztalja megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik." (Mt. 23,12.)
Mindennemű önmagasztalás a gőgnek egy fajtája. Ha el akarjuk érni az alázatosságot, és ha be akarunk pillantani a mennyei dicsőségbe, akkor a fokozatosan emelkedő erény-aktusok által fel kell állítanunk azt a létrát, amit Jákob látott álmában, amelyen angyalok jártak fel és le.
A gőg okozta alászállást és az alázat segítségével való felemelkedést jelenti ez. A felállított létra a mi földi életünk, amely támasztékát és mennyei irányát akkor kapja meg, ha már lélekben alázatosakká lettünk és készek vagyunk egyenként felhágni azokra a fokokra, amelyeket az isteni kegyelem - a létra két oldaltartója - a test és a lélek közé helyezett el, és amelyekre csak az alázat, léleknevelés és szellemi fegyelem segítségével juthatunk fel.
Szent Benedek nem arra az alázatosságra gondol, amit a mérséklet és erkölcsös erények által érhet el az ember, hanem kimondottan a szellemi fegyelem és léleknevelés általi Isten-szolgálatra gondol.
Az alázat az a mag, amely körül Szent Benedek egész lélekvezetése kikristályosodik. Az alázat útján a szeretethez kell jutni és szeretet által az életszentséghez.
Az önmagasztalás nem egyéb, mint az a törekvés, hogy egy magasabb helyre furakodjunk be, mint ami megillet. Ez a törekvés pedig a gőg és felfuvalkodottság eredménye. Veszedelmes folyamat, mert egészen halkan lopódzik be a lélek világába, és az ember alig észrevehetően csúszik lefelé. A zsoltáríró így figyelmeztet: "Légy éber és vigyázz a szívedben lakozó gőgre!"
A büszke, öntelt, hiú gondolatok ott fészkelnek bennünk és végül is megmérgezik, áthatják, megfertőzik egész gondolkodásunkat és fantáziánkat. A gőg lényeges ismertetőjele és betetőzése az, amikor olyan utakon akarunk járni, amelyek túl magasak számunkra, és olyan terveket követünk, amelyek elé Isten nyilvánvaló gátakat emelt.
A gőg azért olyan veszedelmes, mert az ember legnemesebb szenvedélyéhez kapcsolódik: a tökéletesség utáni vágyához és az eszményiért, a legmagasabbért való küzdelméhez. Ezt pedig Isten helyezte a szívünkbe.
Szent Benedek, mint okos szellemi vezető, ebből a szenvedélyből kivonja a jót, és azt mondja: "Igen, szabad törekedned és szabad küzdened a legmagasabbért, de csak azon az igazi magasösvényen - az alázat útján!"
A gőg elleni hadjárattervezetben ott van az alázat lajtorjájának képe, amelynek első hét foka az alázat lényegét adja és örök időkre változhatatlanok. Az öt utolsó fok csak megnyilvánulásai, kifejezői az alázatnak, amelyeken a viszonyokhoz mérten változtatni kell, és alkalmazni kell az életkörülményekhez és korszükséglethez.
Ezeket a fokokat párhuzamosan kell használni a gyakorlati léleknevelésnél. Az egyes fokoknál nincsen túlhaladott álláspont. Minden foknak állandóan ott kell lennie használatra készen, a szellem számára. A gyakorlati cél az, hogy az alázatfokokon, legkisebb részleteikben is, uralkodjunk. Azonkívül egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy létránk másik végét Isten emelje az égbe. Mert munkánk csak akkor lesz eredményes, ha Isten adja a támaszt, ezt pedig imával kell kiépíteni.
Az akarat és gondolat - a szellem alaperői - legyenek áthatva az alázat erőitől. Szent Benedek a következő beosztást alkalmazza: "Alázat az akaratban, alázat a gondolkodásban, alázat a megjelenésben, illetve a megnyilvánulásban."
1. lépcsőfok: FÜGGŐSÉGI TUDAT
Ezen a fokon az embernek meg kell tanulnia, hogy nincs egyedül. Nem teheti mindig azt, amit akar. Óvakodnia kell a helytelen gondolatoktól, a helytelen beszédtől, a helytelen látástól és a helytelen cselekedettől. Azonkívül meg kell tanulnia rendet tartani az ösztön- és vágyvilágban.
Az alázat első foka az egész építmény alapja.
Programlépcsőnek is nevezhetjük, mert a következő fokok elemeit is magában foglalja. Gyökere az egész fának, a kibontakozáshoz szükséges nedveket és erőket ez fejleszti.
Az ember tökéletessége itt a földön abból áll, hogy Isten iránti szeretetből gondolatait és cselekedeteit aláveti Isten akaratának. Ezt Szent Benedek szellemi alaprendnek nevezi.
Az első fok feladata tehát az, hogy kialakuljon bennünk az élő Istentől való függőségünk tudata, aki mint bíró és atya őrködik és működik bennünk. Itt Isten szeme és a mi szemünk állandóan szembenéz egymással.
2. lépcsőfok: ÖNZETLENSÉG
A szellemi alaprend első és legveszedelmesebb ellensége a megromlott én, tehát a vérünkbe és húsunkba beitatódott önzés. Az első teendő tehát az önzés leleplezése és legyőzése.
Az önzés ritkán mutatkozik meg nyíltan, a maga brutális valóságában. Mindenféle álruhában és takarók alatt jelenik meg. Az önámítás és félrevezetett ítélőképesség mindig magát keresi előbb, és csak úgy mellékesen Krisztust. Mert itt a rendezett önszeretet ruhájába bújik, és azt mondja, hogy lehetetlen felebaráti szeretetet gyakorolni bizonyos önszeretet nélkül. Az önzés azonban nem elégszik meg a saját testének és lelkének jogos gondozásával, hanem mindezt a hasznosság szerint ítéli meg.
Isten, szent könyvek, előadások, templom, a szentségek csak addig jelentenek valamit az önzőnek, amíg kielégülést nyer. Amint egyszer elmarad a kielégülés, mindezeket elveti magától. Az önző azt hiszi, hogy azért van a földön, hogy Isten őt szolgálja, nem azért, hogy ő szolgálja Istent.
A vallás az embernek bizonyos veleszületett szükségérzéséből kell. Kell, hogy emelkedett pillanatokban magasztos átélései legyenek. Ezért azokat a helyeket, ahol e szükségleteit kielégítheti: kielégülési intézményeknek tekinti csak, amelyek hozzátartoznak jól és kellemesen eltöltött életéhez.
Génuai Szent Katalin világos szavakkal írja le az önzés alattomos voltát. Az önakarat és önszeretet oly finom és olyan mélyen gyökerezik a szívben, hogy majd mindenütt megtalálható. Megjelenik az irgalmasság, a szükségesség, az igazságosság, a tökéletesség képében. Belopódzik és megtéveszthet, amikor szellemi vigaszt keresünk, egészségünket féltjük, valakinek valami szívességet teszünk, vagy embertársainknak valami jó példát akarunk mutatn
Ha tehát a legszentebb dolgok sem mentesek az önzés ámításaitól, el lehet képzelni, mi van kint a világban. A világban az uralkodó gondolat, amellyel némán köszönti minden ember a másikat: mi hasznom lehet belőle, mit nyújthat nekem? De ez is olyan finoman és leplezve megy végbe, hogy sok jó ember, ha kicsit nagyobb önbizalma van, az önzés hálójába kerülhet anélkül, hogy mindjárt észrevenné.
Szent Benedek gyakorlati utasítást ad, hogyan ellenőrizzük magunkat. Hangulataink megfigyelésénél azonnal észrevehetjük, hogy a rend szelleme uralkodik e rajtunk, vagy az önzés. Bizonyos esetekben levertek, rosszkedvűek, szomorúak, sőt haragosak vagyunk. Máskor meg örvendezők, felgerjedtek és buzgók.
Rögtön kutassunk magunkban, Isten dicsőségén esett sérelem az, ami lehangolt bennünket, vagy Isten dicsőségének emelése az, ami bennünket is felemel? Ha nem tudunk tiszta és határozott igennel felelni, akkor önzésünk és önakaratunk dolgozott.
Az önzés elleni küzdelem utolsó leheletünkig tart. Nem lehet fegyverszünetet tartani. Minden győzelem nélküli nap: elvesztett nap. A hadszíntér: gondolatvilágunk és törekvéseink. A kulcsot ehhez a harchoz az Úr Jézus Krisztus adja meg, aki azt mondja: "Nem azért jöttem, hogy az én akaratomat tegyem, hanem annak akaratát, aki engem elküldött." Ezentúl tehát nem ezzel a néma gondolattal köszöntöm embertársaimat: mit kaphatok tőled, mit használhatsz nekem? Hanem ezt sugárzom némán feléje: mit adhatok neked, mit használhatok neked?
Jézus azt mondja: "Aki követni akar engem, tagadja meg önmagát."
Itt most az a kérdés, hogy nem nagyon kínos-e ez az út, egy olyan korszak öntudatos gyermeke részére, akinek ilyen jelszavai vannak: önrendelkezés, önfenntartás, öntevékenység, önmagáért való helytállás. Valóban, az önmegtagadás kínos és fájdalmas, de csak a felszínen. Legmélyebb magja, hatása, utóíze jóleső és édes. Az önzés a megromlott én ápolása, magában hordja a következményeket: a tartós keserűséget.
Az önzés ellenszere és nevelőeszköze az önfegyelem, az eredmény az önzetlenség, amely már itt a földön nemessé teszi az embert.
3. lépcsőfok: ENGEDELMESSÉG
Az Úr Jézus Krisztusról azt mondja az apostol, hogy engedelmes volt mindhalálig.
Az ember nehezen igazodik el, hogy mi szolgál Isten dicsőségére és egyes esetekben mi az Isten akarata. Hogy elkerüljük a tévedéseket, el kell fogadnunk a legjobb eszközt: az engedelmességet. Szent Benedek felfogása szerint: van tökéletes engedelmesség és szeretetből való engedelmesség.
Nemcsak az anyagi élet van tele hamisítványokkal, hanem a szellemi élet is. Alig van erény, amelynek valamilyen utánzatát vagy hamisítványát ne lehetne megkapni az ördög patikájában. Számtalan méreg és értéktelen keverék hordja magán ezt a feliratot: "Szent engedelmesség".
Jóakaratú, gyenge alkalmazkodás, számító, csuszamlós képmutatás, gyáva, kötelességekről megfeledkezett engedékenység, művésziesen álcázott önzés, jól megfizetett emberkiszolgálás. Mindez a szent engedelmesség jámbor ruhájába öltözik.
Az igazi engedelmesség az alázat gyümölcse, amely önzetlenné tesz. Az engedelmesség nem önszolgálat, nem emberszolgálat, hanem Isten-szolgálat. Az önzetlenségért küzdő lélek tegye fel magában a kérdést: Mit akar tőlem Isten? És akkor helyes és igaz módon engedelmeskedjünk. Mert az engedelmesség végrehajtásánál is ott kísért az önzés.
Az nem helyes módja az engedelmességnek, amikor heves sietséggel nekiesünk egy megbízatásnak és azt nagy idegizgalommal, és mohón kapkodva hajtjuk végre. A kötelesség teljesítésének ez a módja már eleve elárulja, hogy nem Istenre irányított tekintettel fogtunk hozzá, tehát nem Isten szeme előtt dolgozunk. Isten nem az izgalmak istene, az Ő művei nyugalmat lehelnek. Akarata pedig csendes szelídséggel hat. Aki tehát igazán Isten akaratát akarja teljesíteni, az két fontos irányvonalat tartson szem előtt: az egyik a mérték, a másik a szelídség. Az elhamarkodott, kapkodó, ideges hirtelenséggel végrehajtott kötelességteljesítésnek módját a leghatározottabban le kell építeni. Mindent teljes nyugalommal, Isten iránti szeretetből kell megtenned.
Az engedelmességnél legfőbb fontosságú erény az okosság. Ha az engedelmességet nem vezeti az értelem, úgy ésszerűtlen lesz és nem is nevezhetjük erénynek. A szentségre törekvő, túlbuzgó lelkek sokszor kerülnek ilyen csapdába, mert nem tudják, hogy a mértéktelen böjt és munka nem kedves az Úr előtt, mert a test hervadt és erőtlen lesz és nem alkalmas arra, hogy Istent szolgálja. Azonban a langyos, inaszakadt, vonakodva engedelmeskedő, Isten előtt utálatos. Ezek érzékies szellemi tunyaságba, kishitűségbe, tompa restségbe és közönybe süllyednek. Belső tűztől hajtva, örömmel és lelkesedéssel engedelmeskedjünk.
A sikertelenségek és eredménytelenségek természetesen lehangolnak, és kedvünket szegik. Sokszor kisebb-nagyobb mértékben le is törnek. Még Szent Ignác is azt mondja, hogyha az általa oly sok munkával és fáradsággal alapított Jézus-társaságot feloszlatnák, bizonyára szüksége lenne legalább egy negyedórai imádságra, hogy lecsillapodjék, és nyugalmát visszanyerje. Ha tehát valami sikertelenség fájdalmat okoz, az nem rossz jel. De hogy nem tudunk túljutni rajta, és elveszítjük lelki nyugalmunkat, letörünk és elcsüggedünk, az biztos jele annak, hogy akaratunkon még az önzés és dölyf uralkodik.
Az örömteli engedelmességnek nagy tűzpróbája a nyilvánvaló hálátlanság azok részéről, akikért engedelmességből dolgozunk, és kötelességből dolgozunk. A legtüzesebb futónak is átvágja inait a hálátlanság, ha nem Isten iránti engedelmességből tette, amit tett. Aki Isten iránti engedelmességből cselekszik, azt ugyanúgy éri a hálátlanság, mint egy hideg fürdő, de utána csakhamar Isten közelségben érzi magát. Meleg élet- és szeretethullámok veszik körül, mert az engedelmesség nem emberszolgálat, hanem Isten-szolgálat. Csak Isten iránti szeretetből tudunk engedelmeskedni és alkalmazkodni olyan sok apróságban, ami többet látó szemünk előtt kicsinyes, korlátozott, nyárspolgári.
Azután ember kezébe adni magunkat, mint ahogy Krisztus adta magát az ember kezébe, ez az igazi alázat. Önzésünkre hívjuk és várjuk a halált, de ha jön, elzavarjuk. Az Úr Jézus Krisztus engedelmes volt mindhalálig. Az igazi engedelmesség el kell hogy vezesse az embert az önzés haláláig.
4. lépcsőfok: ENGEDELMESSÉG A KERESZTEN
A negyedik lépcsőfok abból áll, hogy kemény, nem tetsző körülmények között, sőt mindenféle méltatlanság ellenére is szótlanul és a legnagyobb lelki nyugalommal fogjuk meg keresztünket anélkül, hogy fáradtan leroskadnánk alatta, vagy megfutamodnánk. A Szentírás is azt mondja: "Csak aki mindvégig hű, az üdvözül."
Ezen a fokon már tudja az ember, hogy Isten az, aki embereket rendel fölénk, hogy megpróbáljanak bennünket és parancsoljanak nekünk, De ezen a fokon azt is tudja már az ember, hogy nem kell ellenállni a gonosznak gonosszal, hanem ha arcul ütik egyfelől, odatartja másik felét is. Igyekszik elviselni a hamis atyafiakat, és áldja azokat, akik őt átkozzák.
Ha már mélyen horgonyt vetett lelkünkben az Istentől való függésünk tudata, engedelmesen és önmegtagadással küzdöttünk önzésünk ellen, akkor eljött az idő, az önzésnek meg kell halnia bennünk. De a kegyelemdöfést nem vagyunk képesek magunk megadni. Csak Isten képes megölni bennünk az önzés utolsó csíráját. Ebből a halálból azután új hatások, új élet fakad. Milyen legyen tehát magatartásunk az alatt az idő alatt, amíg végbemegy bennünk az önzés elhalása? Többnyire csalódással és nagy kijózanodással kezdődik. A szellem első ujjongó örömeit úgy veszi Isten kezéből, mintha most már mindig ilyen magasságokban járhatna. Munkája könnyű és édes, imái szárnyalóak. Szívesen építene magának hajlékot a Tábor-hegyén, mint a tanítványok. Minden csupa lelkes öröm és boldogság körülötte.
Egy napon azután csak elkezdenek fakulni az imák, földszínűekké lesznek. Az egyhangú mindennapi munka kemény lesz és terhes. Ami eddig szent engedelmesség és örömteli kötelességteljesítés volt, az most már csak így hangzik a fülünkbe: arcod verejtékével keresd meg mindennapi kenyeredet. A munka keresztté lett és vezekléssé, az ima pedig fáradságos munkává. Ami valamikor öröm volt és boldogság, az most teherré lett, mintha Isten már nem is törődnék velünk, Életsajkánkban Krisztus elaludt. Életutunk keresztúttá lett, még az üldözők és hóhérok is rendszerint közvetlen környezetünkből kerülnek ki. Talán éppen azokból, akiket nagyon szerettünk.
Ezt a fájdalmat megrázóan fejezi ki az 55. zsoltár:
Ha ellenségem gyalázott volna engem,
Könnyen elviseltem volna;
Halálos ellenségem kérkedett volna fölöttem,
El tudtam volna rejtőzni előle,
De te, velem egyértelműen gondolkozó,
Barátom és bizalmasom,
Akivel együtt ápoltunk édes barátságot,
Akivel egyetértően ballagtunk Isten háza felé.
Kinyújtotta kezét barátja felé
És megszentségtelenítette szövetségünket.
Vajnál, olajnál simábbak voltak szavai,
És mégis nyilakként értek.
Szent Benedek ezeket Pál apostol erőteljes nyelvén hamis atyafiaknak nevezi.
Sokszor üldöztetéseket szenved az ember feletteseitől is, akik néha rosszul vannak informálva személyünk és munkánk felől. Vagy sokszor hangulataikból kifolyólag szereznek az embereknek rossz napokat. Ha mindent megtettünk, ami rajtunk múlik és a nehézségek mégsem múlnak el, akkor el kell sajátítanunk egy helyes magatartást, hogy Isten velünk való szándékát ne zavarjuk, hanem elősegítsük. Ezt a magatartást Szent Benedek röviden így foglalja össze: hallgatás, türelem és kitartás.
Megpróbáltatások idején a levertség vagy izgalom óráiban bensőnk hullámzásai ne kerüljenek ajkainkra. Ha van szellemi vezetőnk, forduljunk ilyenkor hozzá tanácsért és buzdításért, de óvakodjunk a hosszú és vég nélküli panaszkodástól. Tanuljunk meg panasz nélkül szenvedni.
Nyugalmunk, ha pillanatokra veszendőbe megy is, igyekezetünk az legyen, hogy minél hamarabb helyreállítsuk azt. Egy keserű pirulát nem kell napokon, sőt heteken át rágcsálni, hanem gyorsan lenyelni. Ebben az esetben a felejtés erény és a dolgokon való túljutás szellemi nagyságot mutat. Ne engedjünk viharokat bensőnk legmélyére hatolni, mert ott egy bezárt ajtónak kell lenni, amelyen csak Isten léphet keresztül, mert ez az Ő lakhelye. Ennek az ajtónak a kulcsa a türelem.
A Szentírás annyira tele van a türelemre való intéssel, hogy arra a végkövetkeztetésre kell jutnunk: türelemre kell szert tennem, bármibe is kerüljön! Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell. A türelem megtanulására pedig nincs más eszköz az imán kívül, mint a tűrés és szenvedés.
Az igazi türelemhez kitartás kell. Sokszor hónapokig, sőt évekig tartanak a test és lélek gyöngeségei. Bizalmatlanság, ellenségeskedés, semmibevevés, sokszor erősen próbára teszi szellemi erőinket. Sokszor lesz belőle tehetetlen kétségbeesés, lázadó dac vagy sértődött önmagunkba való süppedés. Csak meg ne futamodjunk. Tartsunk ki, és le ne szálljunk a műtőasztalról. Hadd végezze el rajtunk az isteni orvos a műtétet és vágja ki belőlünk, ami nem oda való. Ez a fájdalmas halál. De ha ez a halál az Isten-ellenes, szellemi alaprendünket veszélyeztető önzésünk halálát jelenti, akkor ez egy isteni szótól körülsugárzott, fénnyel telített halál lesz.
Három gondolat van, mely megvilágítja azt a sötétséget, amit a szenvedés okoz. Szent Benedek szerint:
Krisztus szenved bennünk,
Krisztus győz bennünk,
Krisztus tisztít meg bennünket.
Az őskereszténységnek egy életkeltő és életalakító gondolata volt, amely annyira megfakult már, hogy a mi modern, sápkóros hitéletünkben majdnem teljesen elveszett.
Krisztus egyháza, Krisztus misztikus teste. Annak vagyunk mi a tagjai. Pál apostol ezt csodálatos szépen és világosan megírja a Római levélben, az első Korintusi levélben, az Efezusi és Kolosszébeliekhez írt levélben.
A Krisztusban való hit által tagjai leszünk ennek a titokzatos testnek. Minden tagnak megvan a maga sajátos élete, képességei és feladatai, de áthatva az Úr Jézus Krisztus szellemétől. Krisztus láthatatlan egyházában átélésre várnak mindazok a körülmények és állapotok, amiket ő földi életében átélt, illetve az evangéliumokban le vannak írva. Az egyes tagok tehát, az egyes hivők, ezeknek a jelenségeknek a hordozói. Ezért Krisztus az egyikben mint pásztor, a másikban mint tanító és figyelmeztető vagy gyógyító, esetleg hozsannával körülujjongott, virágvasárnapi királyként fog megjelenni. A legtöbb tagjában azonban mint szenvedő, vezeklő, áldozó, üldözött, félreismert, megkínzott, halálra adott, keresztre feszített, elhagyatott, eltikkadt és haldokló jelenik meg. Krisztus testének egyetlen tagja sem lett megkímélve a szenvedéstől. Így tehát érthető, hogy az ő misztikus testére is vonatkozik ez a szabály.
Ha tehát az apostol szerint mindenkire, aki átadja magát Krisztusnak, szenvedés és üldöztetés vár, akkor Őt is, mint Krisztus misztikus testének egy tagját, vagy az ostor, vagy a tövis, vagy a szeg, vagy a lándzsa hegye fogja átjárni. Ez az igazság a szenvedőt megerősíti, a sötétségben pedig világít az a tudat, hogy Krisztus szenved bennem.
A tépelődő és olyan vétkek után kutató, amelyek ezt a szenvedést előidézték, bele fog nyugodni abba, hogy adott esetben mindegy, milyen mértékben vétkeztünk és mennyire érdemeltük meg a szenvedést. Minden azon fordul meg, hogy mennyi szeretettel és türelemmel hordoztuk vagy hordozzuk el azt.
Krisztus azokban a tagjaiban ünnepli a húsvét reggeli feltámadást, akikben a nagypénteki kínokat állotta ki. A szenvedéseken nem az érzések, hanem a világos gondalatok segítenek keresztül. Mert a szenvedésben éppúgy nem érezzük Isten szeretetét, mint ahogy nem érezzük az orvos szeretetét a műtőasztalon. Amit érzünk, az a kés és a fogó. De tudunk és bízunk. És ha bízunk Isten segítő kezében, akkor Krisztus győzött bennünk.
Egy megtisztulási folyamaton is átmegyünk az alázat negyedik lépcsőfokán. Hogy megy végbe ez a tisztulási folyamat? Ide igen jól lehet alkalmazni a prófétának ezt a mondását: "Hurkot vetettél rám". Mert itt az önzés már mindenféle kelepcébe kerül, amikből már csak Isten szabadíthatja ki, amikor megtisztul. De a legszegényebb lélek számára is leghatásosabb tisztulási kúra, ha kicsiny, jelentéktelen keresztjét mindennap felveszi és továbbviszi. Így bontakozik ki a nemes mag és így érik legjobban a jellem. Aki ezt átéli földi életében, annak része lesz az örökkévalóság nyugalmában, és vég nélküli világosságban él. A környezete számára pedig egy ilyen lélek a legnagyobb kincs.
Most meg kell nézni, hogy ez a fokozat miként mutatkozik meg hatásaiban. Az első gyümölcse: a csend és nyugalom, amellyel mindent fogad, ami az emberek részéről éri őt. Itt már a feljebbvalók gyengéit és tökéletlenségeit magától értetődő ráadásnak veszi az ember. Itt már nem hozza ki sodrából semmi, ha meg is lepődik, vagy nyugtalanná lesz egy pillanatra, egyensúlya csakhamar helyreáll. Szent Benedek a második gyümölcsöt ezen a fokozaton a kereszt balgaságának nevezi, és egy Szent Pál-i lelkület határozottságával adja a bibliai példát: "Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellen a gonosznak gonosszal, hanem ha valaki megüti jobb arcotokat, nyújtsátok oda néki a balt is."
Egy olyan korban, amikor minden igyekezettel szalonképessé akarták tenni a kereszténységet, méltán megijedhettek a keresztnek ettől a hallatlan balgaságától. De mégha a szószerinti betöltésről nem is lehet álmodni, vannak ennek a tanításnak, sőt parancsnak olyan utalásai, amiket az alázat útjának ezen a szakaszán feltétlenül be kell már tartani.
Aki magára veszi a kereszt balgaságát, az lemond arról, hogy itt a földi életen keresztülvágja magát. Megelégszik az utolsó hellyel, mindig a szerényebb részt választja.
Ezt pedig nem gyávaságból, restségből vagy korlátoltságból teszi, hanem Isten iránti szeretetből. Csupa engedelmességből szinte jogfosztottá teszi magát bizonyos fokig.
Mindez addig érvényes, amíg a saját személyéről van szó. Ha már azokról van szó, akikről nekünk kell gondoskodni, akkor az értelem vezetése alá kell helyezni az alázatot, különben már nem lesz erény. Itt természetesen nem a világ szerinti, hanem a Szentszellem szerinti értelemről van szó.
Amikor már birtokában vagyunk annak a gyermeki látásnak, amely a keresztben és az alázatban nemcsak balgaságot lát, hanem felismeri annak bölcsességét, akkor már el tudja viselni a hamis atyafiakat is, sőt szeretni és szolgálni is tud nekik.
Most már beáll egy bizonyos nyugalom, mert a vágyvilágunk és az akaratunk, amely eddig nyugtalanított, megkapta a helyes irányt, és ezzel egy nyugalmi helyzetet teremtett. Ezt a nyugalmi állapotot azonban állandóan veszélyezteti gondolatvilágunk, amelyben még ott fészkel a gőg. Ha nem vigyázunk, az elvesztett területet könnyűszerrel visszahódítja, és ezért hozzá kell fognunk, hogy minél előbb az alázat vezetése alá kerüljön értelemvilágunk.
5. lépcsőfok: ALÁZATOS NYÍLTSÁG
A gőg szellemétől áthatott világ jobbnak akar látszani, mint amilyen, és ezért belső világát, amely megmutatná igazi értékét, sötétségben tartja. De ha valami hiba mégis kiugrik, a hazugság már készenlétben tart valami takarót, amivel befedi.
A gőg és a világszellem ismertetőjelei a zárkózottság és az őszinteség hiánya. Tehát az őszinteség és a nyíltság megszerzése az ötödik lépcsőfok feladata.
Első teendő a lelkiismeret-kutatás. Az igazi, világos lelkiismeret-kutatásnak akadályai a könnyelműség, az önámítás és az aggodalmaskodás. A lelkiismeret-kutatásnak az önismerethez kell vezetnie. De ha állandóan és könnyelműen csak a felületen vizsgálódunk, akkor ne csodálkozzunk, hogy lelkiéletünk ködös és homályban marad.
Hívő embereknél igen gyakran előforduló hiba az aggodalmaskodás. Első pillanatra azt hinné az ember, hogy ezek az aggályoskodó lelkek aránylag hamar tisztába jönnek saját belső világukkal. Pedig minél több kétséggel kutatnak bensőjükben, minél többet kutatnak, lemérnek, összehasonlítanak, annál zavarosabb és homályosabb képet kapunk benső világunkról.
A lelkiismeret-kutatásnak harmadik akadálya az önámítás, majdnem minden esetben attól való félelmünkben jelentkezik, hogy valami áldozatot kell hozni.
A környezetünk elleni heves kifakadások, féltékenység vagy kicsinyes bosszú, mindig megtalálják takarójukat, amit kötelességünk, buzgalmunk és úgynevezett igazságérzetünk sző. Érzelem-hullámzásainkra, hangulatainkra, rokon- és ellenszenvünkre mindig találunk magyarázatot. A barátság, ellenszenv érzéseit könyörtelenül vizsgáljuk meg, honnan erednek, mert ezek legkényesebb pontjai a szeretetnek.
Ha többször és több oldalról ugyanazt a hibát róják fel nekünk, még ha mégolyan mentő bizonyítékokkal rendelkezünk is, és bárhogy védekezzünk is, eljött az idő, hogy Isten előtt komoly vizsgálatot tartsunk, hogy rájöjjünk, milyen mélyre hatolt már ez a hiba, mert a jelenléte már biztos. Mindenesetre nem lehet minden beszédre hallgatni, de miután minden embernek oly sok hibája van, nem valószínű, hogy éppen egy nemlétező hibáját fogják több helyről is felróni. Sokszor igen jó útmutatók ellenségeink megjegyzése is, mert az ellenséges szemek a legélesebbek.
A Szentszellem világosságánál látjuk meg legjobban, mi a teendőnk. Ezért ezt imában kérjük a jó Istentől. Azután járuljon ehhez az az igyekezet, amely igazán meg akar javulni. És kérjük azt a szabadságot, amely a kedélyt komollyá, a tekintetet nyugodttá, az akaratot szilárddá és tántoríthatatlanná teszi. Az önvizsgálódás nem tortúra és szellemi izgalom, hanem a béke szentsége.
A lelkiismeret-kutatás útján jön a megbánás. Ez a bűnök megvetése, a lélek fájdalma. A megbánással visszafordul az akarat, hogy helyreálljon a megbántott isteni rend. A megbánásnak természetfölötti okai vannak, éppen ezért nem érzékelhető, ellenőrizhetetlen, legmagasabb szellemi képességeink közé tartozik.
Ne aggasszon bennünket, ha a bűnbánatot nem követik érzelmi kitörések. Az érzékelhető fájdalom nem tartozik a bűnbánat lényegéhez. Sőt, súlyt és lendületet adhat az elhatározásnak, de a megbánás nagyságát nem mérhetjük le az érzelmi kitörésekkel. Egyáltalában, ha az ember az érzelmeire építi fel hitéletét, nagy tévedésekbe eshet. Mert az embert nem indulatai és érzelmei teszik, hanem az értelem és akarat.
Az igazi bűnbánat minden hevessége ellenére is nyugodt, bizakodó, nem levert, nem érzi magát szerencsétlennek, nem zavart, hanem a bűnbánó zsoltárossal mondja:
"Jó nékem, hogy megaláztál Uram, hogy megtanuljam a Te rendeléseidet". (119. Zsoltár 71.)
A jóvátétel szándékának nyomon kell követnie a megbánást. A jó szándék azonnal mérlegeli a javulás eszközeit. De a szándék ne maradjon csak a gyenge gondolat és vélemény állapotában, mert tudnivaló, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva. Komoly, határozott akarattal fogunk hozzá, mert csak céltudatos munkával tudjuk megjavítani hibáinkat. Például észrevesszük, hogy napi imánk gyenge, erőtlen, semmi áhítat nincs benne. Keresni kezdjük, mi lehet ennek az oka? Rájövünk, hogy nem alkalmas időben imádkozunk, csak este, amikor már fáradtak vagyunk, és minduntalan elbóbiskolunk mellette. Vagy nem veszünk magunknak időt hozzá, csak úgy futtában akarjuk elvégezni, tehát nem is készülünk fel rá.
Tudva azt, hogy az ima erejére szükségünk van a mindennapi életünkben, feltesszük, hogy ezen változtatni fogunk. Ezentúl a nap legjobb idejében végezzük el imáinkat, amikor még nem vagyunk fáradtak és napi kötelességeink nem szólítottak mindenfelé. Ha ezt azután következetesen végrehajtjuk, az eredmény meglepő lesz.
Nagy segítség, ha megbánt bűneimet, hibáimat, amelyektől szabadulni szeretnék, megvallom, megvallhatom valakinek. De akkor a lényegeset mondjam el, ne szűrjem meg a szúnyogot és nyeljem el a tevét. Óvakodjam a lírai ömlengésektől és érzelemkitörésektől. Ne állítsam azt, hogy milyen feneketlenül rossz és elesett vagyok, hanem egyszerűen és Isten iránti alázattal beszéljek vétkeimről. Főleg a saját hibáinkról beszéljünk ilyenkor, és ne keverjük vallomásainkba mások hibáit. Hibáink ismétlődésénél ne bátortalanodjunk el, mert nem abban áll a mi tökéletességünk itt a földön, hogy tökéletesek vagyunk, hanem a tökéletességért való küzdelem a mi tökéletességünk.
Lelkiismereti beszámolónknak is nevezhetjük e vallomásokat. Ez tulajdonképpen egy gyakorlat, amely alázatos őszinteségre, illetve őszinte alázatra segít, és elősegíti a jó szellemi vezetést.
A lelkiismereti beszámoló nem más, mint megnyílása a léleknek valaki előtt, hogy szellemi nehézségekben tanácsot és segítséget kapjon. Eközben nyilvánvalókká lesznek a jó és rossz hajlamok, szenvedélyek, kísértések és hibák. Itt nem a bűnöktől való szabadulás, hanem a szellemi vezetés van előtérben. Mindenesetre vigyázni kell, hogy kihez fordulunk. Csak akiről feltételezzük, hogy a szellemi életet ismeri és a lélek harcainak útját látja, nehogy vak vezessen világtalant. Isten gyermekei azonban minden alázatosságuk mellett is bizonyos szellemi önállóságot őrizzenek meg, ha nem akarják, hogy lelkükből melegházi növény váljék.
Folytatás a következő számunkban.
Kuklis Kálmán
|
