2004. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Pünkösd * A földi élet jelentősége * Tanít a szellemvilág
Mondjatok igazat egymásnak * Találkozás a szellemvilággal * Út a szellemi érettség felé
Az összefogás szükségessége * Amikor a tisztátalan lélek... * Az ima misztériuma

A földi testetöltésében Borbála névre hallgatott lélek a sorozatos megnyilvánulásaiban bizonyítja, hogy a szellemi síkon végzett munkálkodásában, tanulásában, felismeréseiben egyre jobban bontja ki önmagát, igazi szellemi lényét. Ez a fejlődés mindannyiunk útja, melyet mi is elkezdhetünk már a jelen testetöltésünk idején.

B: Jó ismerős vagyok, és ha most azt mondom, hogy jó közöttetek, nem fejeztem ki teljesen azt, amit szeretnék! Sokkal többet foglalkozom veletek, mint ahogy azt gondolnátok. Kedveseim! Már nem az vagyok, aki voltam! Ha végiggondoljátok azt a sorozatos jelentkezést, melyben szerencsém volt köztetek lenni, egyre inkább és egyre jobban felfedezhettétek azt, hogy bizonyos fokú változás történik bennem, körülöttem. Ezekről a változásokról és megélésekről igyekeztem, ha röviden is, de beszámolni nektek. Engedjétek meg, hogy most ne az én saját élményeim legyenek a hangsúlyosak, mert nekem nagyon sokat kell tanulnom itt! Ne úgy vegyétek, hogy ez egy olyan iskola, ahol egy Tanító áll velem szemben és mondja-mondja, hogy mit kell nekem tudni, és akkor én azt megjegyzem és bólogatok, és okosodok tőle. Nem így történik! Mellettem mindig van - nem is egy, sokszor több is - olyan, aki nem magyaráz, hanem helyreigazít. Úgy kell ezt az én felfogásom szerint átadnia, hogy saját magamtól tanuljak! Ez egy óriási dolog, mert akármennyire is fényes az a valaki, akármennyire szeretem és szeret ő is engem, akármennyire okosan fejezi ki, amit mondani akar, az inkább csak helyreigazítása annak, ami már bennem van, és ami valahogy, csoda módra, de kijön! Nagyon sokszor gondolok vissza a régi életemre, átvizsgálva azt, immár nem is tudom hányadszor, mert hiszen érdemes sokszor minden apró részletében csoportosítani egyes szempontok szerint a különféle történéseket vagy érzéseket, és egy kicsit alaposabban átnézni! Időm van rá rengeteg, és azt kell mondanom: nagyon szívesen csinálom. Ahányszor egy-egy területet újra és újra átnézek, átvizsgálok, mindig újabb és újabb részt fedezek fel benne, amit ugyan eddig is tudtam, de nem úgy! Akármit, ha megtudtok, kifejtetek magatokból, ha azt újra előveszitek, átgondoljátok, a közben történtek, a közbeni érzések és gondolatok folytán az már nem ugyanaz! Az akkor már sokkal bővebb és jobb. Ezért nagyon szeretek újra és újra átnézni dolgokat, amelyekkel pedig már végeztem. Az a régi élet, amely már mögöttem van, fájdalmat, gondot nem jelent. De az, amit az egyes életszakaszokban valakikkel, vagy valamikkel kapcsolatban gondoltam, és hogyan viszonyultam ugyanahhoz az eseményhez, személyhez, saját gondolataimhoz: az először ekkora volt, a második átnézésnél ekkora, aztán ekkora, és kiderült, hogy mennyi rengeteg minden van bennem, ami ezekkel az újabb átnézésekkel mindig jobban bővül, és mindig jobban gazdagodik.
Elsősorban ezt szerettem volna nektek, mint élményt átadni, mert ez nem csak itt lehetséges. Rájöttem arra, hogy a földi, emberi életben - aki tud erről, és én most szeretném, ha ezentúl ti is tudnátok, - ugyanazon eseményekhez, gondolatokhoz, történésekhez, vagy személyekhez kapcsolt valami, mindig jobban bővülhet, mindig jobban kiterjed, gazdagodik, majdnem azt mondtam, hogy kiszínesedik és felfénylik. Jelen pillanatban Borbála már ilyen, a gondolataim, minden. Kedveseim, ezt ti is meg tudjátok már tenni, itt és így, és mennyivel gazdagabbak lesztek akkor, amikor majd találkozunk! Mert akkor kicsi dolgokkal már nem kell foglalkoznotok, hanem nagy dolgokat hoztok át, és az tud majd kibővülni.
Amit még mondani szeretnék nektek, azt kérlek, úgy vegyétek csak, hogy olyan "Borbálás," ahogyan én látom, ahogy én tudom. Tudjátok jól, hogy ez nem valami széleskörű ahhoz képest, amilyenné kifejlesztem majd! Ahogyan én tudom, látom, és ahogyan az én baráti magyarázóim apró kis kiigazításokkal mondják: a ti részetekre itt a Földön egy nagy-nagy munka vár! A földi élet most nagyon sokféle, nagyon sok benne a túl színes, a túl hangos, a túl kemény, a túl nagy, a túl erős és a túl rossz! Elnyomja azokat, amelyek finom árnyalatúak, halkak, finomak, könnyedek, - lelkiek. Akiknek tudomásuk van arról, hogy ez a halk, finom a fontos, ez az igazi és erre kell vigyázni, azok kevésbé foglalkoznak a túl hangos, túl színes, túl erős, túl rosszal! Még ha annyi sok rossz történik is körülöttetek, nem okvetlenül kellene, hogy bennetek is rosszat keltsen! Az én egyszerű tudásommal és szellememmel most arra utalok, amit hallottam és tudok, hogy tinéktek nagy fájdalom a folyótok pusztulása. (A Tisza szennyeződése. Szerk.) Nem pusztult az el! De bennetek nagyon sok minden pusztulni, rombolni tud, ha túlontúl erős hatással van rátok! Mert a túl erős, hangos, goromba, kemény hatásokra vigyáznotok kellene! Minden rossz, ami történik a világban, természetes, hogy megüti a lelketeket, és nagyon elkeseredtek sok dolgon, de ez nem szabad, hogy sokáig tartson, és túl mélyre hatoljon! Inkább azzal a finom, halk, fényesebb, egyre inkább fehéredő dologgal lenne jó, ha foglalkoznátok, ami ezek mögött a hangos dolgok mögött csendben meghúzódik. Mert csak azzal érdemes foglalkozni! Nem azt mondom, hogy ez figyelmeztetés, nem vagyok én olyan, aki figyelmeztet benneteket, de hát ez is jusson eszetekbe, mert tényleg ezekből a halk, finom, könnyű lelki dolgokból tudjátok kihozni azt, hogy egyre kevésbé hasson a világra az a hangos, durva, színes, az a nagyon erős és nagyon rossz! Ez az alapja annak, hogy azt egy kicsit háttérbe lehessen szorítani. Én nem vagyok tanító, nem vagyok olyan, aki valami nagyon komoly és értékes dolgot hozhatok közétek, én csak azt tudom elhozni, ami a Borbála, és amit a régi Borbála látott, hallott, és amit most lát és hall maga körül.
Kedves testvéreim! Nagyon úgy tűnik előttem, hogy nem utoljára találkozunk! Nagyon szeretném, ha egy másik alkalommal már ennél különbeket, szebbeket tudnék nektek mondani. Most ennyit tudtam csak átadni, mert most ezzel és ennyivel foglalkozom, ezt látom, ezt hallom és veszem észre rajtatok. Általatok látom, hogy mi van a Földön, és azt szeretném, ha ez egyre szebb és jobb lenne! Az erők lassan, finoman, csendben, halkan elmúlnak, elszakítva attól a lehetőségtől, hogy gondolatokat adjak át nektek. Itt nem tiltásról van szó, nem különleges engedélyekről, hanem erőkről, melyeket nem szabad túlontúl kihasználni. Ha ezt egyszer majd kicsit jobban megértem, lehet, hogy elmesélhetem nektek, hogy megy ez. Búcsúznom kell, nem léphetem át azt a lehetőséget, mely adatott nekem! Szeretlek benneteket!

B: Mérhetetlen az, ahogyan érzek irántatok, és ti énirántam, ezért talán felesleges is számokkal jelezni megszólalásaimat, melyek még mindig tartanak, és amelyeknek olyan nagyon örvendek! Annak idején tettem egy ígéretet nektek, hogy amíg lehetőségem adódik, a körülöttem lévő életről, változásaimról legalább egy néhány szavas beszámolót adok. Ez majdnem könnyelmű ígéret volt, most már tudom, mert olyan dolgokat tapasztaltam, éltem át, amelyeket a legnagyobb nehézség úgy átadni, hogy pontos legyen! Egy valamiről be kell számolnom, ami egyáltalán nem újdonság a számotokra, és ez a fény emelkedése! Így tudom csak kifejezni: ami lépésről-lépésre egyre hatalmasabb, egyre világosabb fénysugárzás. Az a ragyogás, ami körülvesz, és ami szorosan együtt jár azzal, hogy mi mindent tudok egyúttal, azt úgy fejezhetem ki: mintha valamikor régen feledésbe merült volna valami nagyon sok és nagyon fontos, aminek csak töredékei és részei azok, amelyeket eleinte világosan átláttam, vagy az eszembe jutott. Teljesen világossá vált előttem a bennem lévő fény is, amellyel egyre többet látok, egyre többet tudok abból, ami valaha is velem történt. Itt nem előéleti eseményekről, személyekről, átélt halálokról, bajokról, tapasztalatokról van szó, ami az előző életekben történt, hanem egyre jobban világosabbá válik az, ami én magam vagyok! Magamra ismerek, belső tartalmaim válnak világossá, ami nem egészen független a sok-sok életemben történt eseményektől és tapasztalatoktól, hanem mintha azoknak minden egyes kis részlete éles fénysugárrá válna, és egyre jobban megvilágítanám én magamat. Nem mondhatom azt, hogy az előző, vagy akár a legközvetlenebb földi életesemények azok, amelyek ezeket a fényeket teszik, hanem mint hogyha ezek segítenének rávilágítani egy olyan benső világosságomra, tudásomra, hogy látom és tudom, egyre jobban érzem, hogy milyen vagyok. Mintha ezeknek az apró kis eseményeknek a lökésére lenne szükség, hogy ez egyre jobban, és teljes egészében megvilágosodjék előttem. Mintha mindig is tudtam volna, mintha mindig is világos lett volna, csak valami módon erről egy kicsikét megfeledkeztem. Ezeknek a sorozatos életeseményeknek az áttekintése szükséges, hogy egyre több apró fényt, egyre hatalmasabb ragyogást okozzon, és ez a ragyogás én vagyok! Ez nem áll meg, egyre többször jut eszembe hírtelen egy parányi esemény, és egyszer csak úgy érzem, hogy egy nagyobb fénnyel több lettem! Ráismerek valamire, ami én vagyok, amit nekem tudnom kellett, csak valami kellett ahhoz, hogy felismerjem. Ha én most arra gondolok, hogy ez így megy tovább, kezdek "félni" saját magamtól, mert egyúttal ezek a világosságok, ezek a magamra ismerések együtt járnak valamivel, ami félelmetesen gyönyörű. Félelmetes azért, hogy vajon teljes egészében jól értékelem, látom, és világosodik-e meg, mire használom azt? És gyönyörű, mert egyre inkább tudom és látom, hogy mire használhatom! Ez egy kettős folyamat, mindig az egyik a másik elé lép! Nem tudom, hogy érzékelhető-e, amit mondok? Feltárul egy egyre nagyobb fény, hogy én milyen vagyok, mire vagyok képes, és utána, hogy azzal valamit szeretnék is tenni! Ha valamit megteszek, akkor egy újabb világosság támad, egy újabb fény, egyre nagyobb és egyre világosabb vagyok, és egy újabb tennivalót ismerek fel. Jaj, hogy is mondjam el? Ez egy egymáson átlépegető, végeérhetetlen dolog lehet. Néha félek is attól, hogy milyen naggyá és milyen fényessé válok, vajon jól tudom-e alkalmazni, és jót cselekedni vele! Ez mindig, minden esetben fölösleges elképzeléssé válik. El kellene vetnem magamtól, hogy félelmetesnek tartsam: megfelelek-e valamiben! Még mindig van előttem nagyon sok kifényesednivaló, és úgy érzem, hogy ettől a félelemtől, ettől a valamitől tartástól nagyon hamarosan szabadulnom kell! Ha szabad kérdeznem, ti hogyan álltok saját magatokban a ti félelmeitekkel?

KV: Kedves Borbála, bennünk is megvannak sokszor ezek a nagy kérdőjelek, félelmek, de mindig arra tanítanak a szellemi Vezetőink, hogy fel kell oldani ezeket a félelmeket, tudni kell továbblépni, a dolgokat tisztázni és helyrerakni. Amit Te most a számunkra elmondtál, arra minket már tanítottak, hogyan megy a fejlődés útja. A Te személyedben, ahogy most elmondtad, a legszemélyesebben érzékelhettük mindennek az igazságát, hogy fejlődik föl a lélek, vissza az eredeti felé, ami mind benne van, mind az ő sajátja; és hogy a bukássorozatok folytán rárakódott rétegek miként tisztulnak és jut vissza a lélek a valódi, Istentől teremtett valójához! Te ezt az utat járod, ezt mondtad most el nekünk nagyon érzékletesen, és ezt mi neked külön is köszönjük!
B: El kellett mondanom, mert tudom: ez még mindig egy kis zavaró körülmény bennem, velem, körülöttem! Annyira azért van saját fényem, hogy tudjam: ez egy akadályozó, és hogy ezt is le kell majd küzdenem, ill. túl kell rajta lépnem! De azt is tudom, és most visszautalok a régi életi eseményekre, hogy mennyi, de mennyi félelemmel kellett küzdenem, melyeknek, úgy látszott akkor, hogy van valami alapja, valami oka. Most itt látom, hogy nem volt mit tartanom attól a félelemtől, mert az mind a testre és a nagyon rossz más gondolkodásmódra vonatkozott, az hozta elő! Határozottan tudom, hogy itt, ebben az állapotomban le fogom küzdeni, egyszerűen semmissé tenni a félelem érzését, ami még azért egy kissé bennem van. Ezt hangsúlyoztam ki, és ez még mindig egy maradék, egy nem helyes szemlélet, amit viszont az anyagi testben élve természetesnek és igazinak tartottam. Még ti is igazinak tartjátok, tudom és látom, hogy bennetek és körülöttetek vannak olyan félelmek, amelynek már nem kellene lennie! Mert mindent meg tudtok oldani, mindent véghez tudtok vinni, ami a földi életetekben kell és valóban szükséges, félelmek, szorongások, és egyebek nélkül. Mert az én esetem bizonyítja azt, hogy átvihető még olyan érzés, ami itt is bizonyos fokig még hátráltató, nem ad elegendő gyors lendületet egy továbblépéshez. Ezt szerettem volna nektek elmondani!

KV: Mi ezt megértettük, mert gondold meg: ha Te a szellemi létedben még ezzel küszködsz, nekünk, akik még az anyagban vagyunk zárva, mennyivel nehezebb és keményebb ez a küzdelem!
B: Ezért kellett feltétlenül szóvá tennem: Ha csak egy parányit tud segíteni, átalakulna bennetek az a tudat, hogy saját magatoktól félni nem kell, és hogy a saját félelmeitek gáncsolnak el, vetülnek ki és jelennek meg olyan eseményekben, amelytől azután félhettek is! Tehát az indíték ti vagytok, a félelem indítása belőletek van, egy mondhatni nem éppen hibátlan és hasznos elméletből vagy szokásból! Szokásnak is nevezhető, mert megszokható a félelmi állapot! Sok borzasztó dolgot tud itt veletek tenni, és látjátok, még itt nálam is! Kedves testvéreim, meglepetésszerű újdonságról nem tudtam beszámolni nektek, csak arról, hogy tudom: ezekről a kis gyatra, apró érzésekről egyszer csak nem lesz mit mondanom. A másik, amit szeretnék a számotokra ezen alkalommal búcsúzóul hátrahagyni: sokkal többek vagytok, mint amit emberi ésszel fel tudtok fogni, de nem használjátok! Ezt én már világosan látom, de nem tudok mást tenni a segítségetekre, mint megmondanom, hogy jusson az eszetekbe. Sokkal többre vagytok képesek, sokkal többet tudtok keresztülvinni saját magatokban és saját magatok körül. Hozzáfűzöm, hogy a földi világotokban, amely tőletek függ, ha nem jöttök rá, hogy sokkal többet is tudtok tenni saját magatokból, magatokkal, az egész még anyagi létetekkel, ugyan ki más tudna rajtatok segíteni? Mert, ahogyan azt hallottátok: utolsó idő minden nap, és sokkal több mindent tudtok tenni a mindennapi utolsó időtökben, felhasználva azt, ami bennetek van. Egyre szebbé, jobbá, fényesebbé tudjátok tenni magatokat és az egész világotokat is! Amely ugyan rettenetesnek látszik, és melyről azt is szokták mondani, hogy a látszatos világ. Ez azt jelenti, hogy kettősség van benne. Az is, amit rettenetesnek láttok, és az is, ami ennek az ellentéte: a jobb, a fényesebb, a változó. Senki más nem tudja a két lehetőség között megváltoztatni az arányt, mint ti magatok. Először magatokban, és ezzel szinte automatikusan változik a nagy globális is! Tudom, meglepő és furcsa, hogy egy ilyen vidám teremtés, egy ilyen fényes szárnyakon hozzátok rebbenő kóbor ismerős az, aki ilyen nagyon komoly dolgokat mond, de hát nem mindig csak a mulatság, a fékezhetetlen öröm, hogy szólhatok hozzátok, hanem egy kicsit komolyabbra is tudjuk már venni a szót! És ezzel a nagyon komoly szóval búcsúzom el tőletek, remélhetőleg nem örökre, hogy mindig többet és többet tudjak adni felétek is, mint apró fényecskéket!

B: Boldog vagyok, hogy újra beszélek veletek, nem egyszer találkoztunk már és volt részem abban az örömben, hogy egy kis ideig felétek sugározhattam, mennyire szeretlek benneteket! Közvetítő vagyok én felétek! Nemcsak a saját szeretetemet adom át, hanem mindazokét, akik az életetekben veletek együtt éltek. Egyetlen összefüggő, összefogott óriási szeretetfény hullám! Ebben a nagy fényben szinte feloldódok, ők mind a testvéreim, a ti testvéreitek, mindenki itt van, aki benneteket a földi létetekben szeretett és együtt voltatok velük! Megindító a számomra, hogy magamon ezt mind átereszthetem! Úgy látszik, alkalmas vagyok arra, hogy nemcsak a magam sugarait, hanem sokkal többet is átbocsássak magamon. Ez egy különös érzés, még az én számomra is meglepő és megindító, mint mondtam. Megkísérelem úgy megfogalmazni, ahogyan az a legegyszerűbb és a legtömörebb. Minden, de minden a világon szeretetből áll, szeretetből sűrűsödik össze, szeretet tartja mozgásban mindazt, amire nekem áttekintésem van! Pedig az nem kevés, nem kicsi, nem csekélység! Ebből az óriási szeretettömegből, amelyben élünk és éltek, minden létezik, abból mindenki át tud venni és kisugározni. Olyan ez, mint egy irányított fényerő, ami elágazva így sugárzik szét sokfelé. Most ilyen vagyok én, de ti is ilyenek vagytok! Mindenki ebből az óriási nagyból annyit tud átereszteni és szétsugározni, amilyen szűrő ő maga! Nem vagyunk egyformák, mindenki másként szórja szét és töri meg ezeket a sugarakat. Sokféle színnel, sokféle fénnyel, és minden egyes ilyen fénytörés-sugárra óriási szükség van! Tehát mindenkire, egyetlen egy sem hiányozhat! Az a fontos, hogy ebből az óriási fény- és szeretet-tömegből magán mennyit és hogyan bocsát át, és ő maga ezzel hogyan színezi el, és hogyan gazdagítja, mert mindenki egy kicsit más és más. Nevezzük ezt az óriási, mindent befogó szeretetet valami óriási fénynek! Én annak látom! Ehhez a ragyogó, kristályos fényhez a magáéból hozzá tud tenni valami picit, és soha nem lehet tudni, hogy amerre szétsugározza, a másiknak nem pont arra a pici árnyalatra van-e szüksége, arra a kis "törésre" valami szempontból! Pontosan arra, amit a másik megszínesített, megárnyalt, megtört, megkristályosított! Hogyan is mondjam? Bizonyára értitek! Ez nem egyszerű fénytan, ami a fénynek a törését és szétszóródását, a szivárvány keletkezését jelzi, ez annál sokkal több, de mégis valahogyan úgy működik. Szükség van arra, amit minden földi lélek, és minden más világon lévő lélek, bárhol is él és bármilyen formában magán átbocsát, és hogy ahhoz mit tesz hozzá, mit sugároz vissza az összes többire! Lehet, hogy az a parány, amely érzésével, gondolatával elszínezte azt a nagy hófehér fényt, a másiknak pont arra van szüksége, hogy odaillessze a magáéhoz, és valami nagyot, valami még gyönyörűbbet tudjon mutatni! Nem tudom, mennyire volt értelmes, amit elmondtam nektek, én úgy érzem, hogy a magamon átbocsátott fényekkel, amelyeket most szétszórok felétek, pontosan ugyanezt tettem: kinek mire van szüksége. Éppen arra, akire gondol, aki a számára egy külön szín, egy külön árnyalat, akit ő szeret, és aki őt szerette. Most nektek ezt adtam át! Kérlek benneteket, legyetek ilyen Borbálák ti is! Mindenki a maga módján, a maga színeivel, a maga érzéseivel hozzájárulva ahhoz, ami olyan óriási, olyan nagy és olyan felfoghatatlan. Szüksége van az ilyen kis Borbáláknak a maga kis árnyalataira, hogy az visszajusson hozzá! Ha még egyszer megadatik nekem, hogy szólhatok hozzátok, megígérem nektek, hogy nem leszek ennyire megindult, mert nem ehhez vagytok szokva! Mégis most ezt tudtam nektek átadni szeretettel, Borbála módjára!

Borbála után az a szellemtestvérünk szólalt meg, aki annak idején az a bizonyos orvos volt, és amely lélek egy későbbi testetöltésekor sokunk földi tanítója volt.

Szeretett Gyermekeim! Megindulással csatlakozom testvérem mondásához. Hihetetlen nagy jelentősége, fontossága van annak, hogy mindnyájan a magatok módján szeressetek! Hiába, hogy a szeretet egy és oszthatatlan, de minden árnyalatára szükség van, és az árnyalatokat itt a Földön, ebben az életben lehet kialakítani! Ne sajnáljátok soha azokat az eseményeket, amelyek benneteket megpróbáltatások elé állítanak, ne sajnáljátok azokat a küzdelmeket, amelyek mögöttetek vannak, vagy melyek előttetek állanak még! Mert minden küzdelem, megpróbáltatás, tapasztalat feloldódik abban az egyetlen, hatalmas nagy érzésben, világokat mozgató hatalmas szereteterőben, amelyről testvérem szót ejtett már. Részemről csak nyomatékul szolgálok ehhez, mert ami szükséges volt, azt ő elmondta nektek. Mégsem kerülhetem meg azt, - nem mint aláíró, nem mint aki jelentősebbé kívánja tenni az ő közlését, - hogy a magam részéről, egyéni kívánságom szerint, a számotokra sokkal többet, sokkal jelentősebbet, és a ti életetek számára meghatározó, megemeltebb erőket nyújthassak át számotokra! Szükségetek van rá a saját magatokon és a világotokon való munkálkodáshoz! Hangsúlyozom: a világotokon munkálkodtok most már, jelentősebben magatokon keresztül! Részemről ennyi adatik ma, hogy erre újra felhívjam a figyelmeteket, mert lényegesen fontos, hogy tudomásul vegyétek! Áldásunkkal távozok!

Közreadja: Kotányi Ottó