|
"MONDJATOK IGAZAT WEGYMÁSNAK"
"Ezt tegyétek:
Mondjatok igazat egymásnak!
Hozzatok igaz és békét szerző
Ítéletet kapuitokban!"
(Zakariás 8,16.)
Az isteni szellem legegyszerűbb, legkézenfekvőbb intései, tanításai, késztetései bizonyultak és bizonyulnak mindenkor a legnehezebben megvalósítható, a legkövethetetlenebb feladatoknak. Ezért hatolt be a földi tudomány jóval előbb csillagvilágok elképesztő tömkelegébe, és ott rendet, szerkezetet és felépítettséget mutatott ki, mielőtt az anyag legegyszerűbb és legkézenfekvőbb kis egységét, az atomot megismerte volna.
A művészetek is a monumentális: forma, szín, kompozíció-tobzódás zaj és ritmus hangzavarán keresztül, az eszmeáradat mámora után kezdték el igazán keresni a forma, szín, gondolat és hang legegyszerűbb, magától értetődő megnyilvánulásait.
A hittudomány, elsősorban a vallásokon keresztül hatva híveire, előbb tudta betartatni szertartás-rendjének, ünnepeinek sokszor igencsak nehézkes és komplikált előírásait, semmint az alapvető erkölcsi tanításait, etikáját megvalósíttatta volna követőivel.
Egy régi tanításban olvastuk, hogy minden, ami itt a földön létrejött a tudományokban, művészetekben, és az élet minden megnyilvánulásában, az a szellemi fejlődés során jóval egyszerűbbé, kézenfekvőbbé, világosabbá fog válni. Ezért átláthatatlanok a lélektani rendszerek, áthatolhatatlanok a vallásfilozófiák és azok magyarázatai, és egy-egy apostoli levél vagy tanítás, a róluk írt magyarázatok vaskos kötetein fülszövegként is elférnek. Ködösítő hajlamaink kissé a tintahal védekező reflexéhez hasonlítanak, melyben úgy véljük, a homályban nagyobb biztonságban vagyunk, otthonosabban érezzük magunkat, mint a tiszta, átlátszó közeg hatalmas távlataiban, ismeretlen titkai és nem ismert veszedelmei között. Hát ezért nem filozófiai rendszer, vallás vagy ideológia Jézus tanítása, hanem példabeszéd és életpélda.
Ha jelenlegi feladatunk egyszerű, világos tanácsát idézem: "Mondjatok igazat egymásnak," egyszerre megvilágosodik, hogy ez a nagyon is kézenfekvő tanács a mi életünkben bár úgy világlik, mint kereszt a templom tornyán, ahhoz hogy elérhessük, meg kell tudnunk előbb mászni ezt a templomtornyot.
Milyen igazat mondjunk egymásnak? A tökéletes igazságot? Ha ezt tudnánk, el sem hangzott volna a prófétai intés! A magam igazát? Ezt mondom szüntelen, de ez az igaz a valódi is egyben?
Karinthy Frigyes figyelmeztet: (Címszavak: Paradoxon 87.oldal)
"Vedd észre végre, hogy az emberek nem szeretik a tökéletes és cáfolhatatlan igazságokat. Az emberek szeretnek vitatkozni, mert a hiúság és képzelet a meggyőzetést legyőzetésnek érzi; a hiúságot bosszantja és untatja a cáfolhatatlan igazság, amire kénytelen azt mondani: ez bizony így van, nincs tovább."
Képzeljük bele magunkat a tékozló fiú történetébe: az Atya helyében mivel fogadnánk elbitangolt gyermekünket? Ugye megmondtam, mi lesz a vége a sok csavargásnak, dínom-dánomnak, a pénz elherdálásának? Most aztán láthatod, hova jutottál! Amit főztél, edd is meg!
Igazunk lenne? Feltétlenül! De a Szentírás mégis más példát mutat. Miért? Mert nem mindig helyes is, ami igaz! Vagyis az igaz önmagában mindig helytálló, de alkalmazásához tapintat, pedagógia, megértés és megbocsátás, sok-sok szeretet kell. Jaj lenne nekünk, ha minden cselekedetünk megítélése az Igazság Angyalának kezébe kerülne: ha nem lenne kegyelem és áldozat, türelem és elfedező szeretet.
Peer Gyntöt is megmenti végül a Gomböntő kanalától egyetlen ember állhatatos, megbocsátó szeretete. (A Gomböntő kanala az a megsemmisülési pont és hely, ami azokra vár, akiknek élete sem önmaguk számára, sem embertársaiknak már nem jelent semmit.)
Ibsen: Peer Gynt utolsó felvonás:
Peer: Elvesztem -
Solvejg: Lesz, aki melléd álljon!
Peer: (nevet) Ha ugyan meg nem fejted a talányom.
Solvejg: S a talány?
Peer: Meg tudod mondani hát:
Hol volt Peer Gynt egy hosszú életen át?
Solvejg: Hol volt?
Peer: A homlokán hivatása jegyével,
ahogy egyszer az Úr gondolta el őt!
Mondd meg! Ha megoldani nincsen erőd,
Köd országban vár már a nagy éjjel.
Solvejg: (mosolyog) Könnyű.
Peer: Oldd meg, ha tudod nekem.
Hol éltem Isten-bélyeges énnel,
Mi tartott s őrizett erejével?
Solvejg: Hitem, reményem, s szeretetem.
Valahogy az igaznak is úgy kellene belőlünk előtörni, mint a vízcsapból a víznek, ha elfordítjuk a kereket: természetesen, magától értetődően. S mert nem így van, ezért válik hangsúlyossá szánkban az igaz, így válik kijelentéssé, ítéletté, fensőséges szózattá.
Azt mindnyájan látjuk magunk körül, hogy az igaz valahogy nem elég korszerű, nem modern, nem divatos. Olyan keresetlen arcátlansággal hazudnak politikusok, a világ kis és nagy vezetői kis és nagy dolgokban, hogy a magunk kis igaztalanságait kezdjük szinte már erénynek érezni. Ahhoz, hogy a középszer is egyszer bajnok lehessen, az általános nívót kell leszállítani.
Miért van az, hogy más tévedéseinek szálkáit igen hamar észrevesszük, míg a magunk gerendáiról még akkor sem veszünk tudomást, amikor már többször is átestünk rajtuk? Miért fejlődik ki bennünk előbb az igazság felismerése, az igazságérzet, mint maga az erény? Tulajdonképpen a hazugság felismerése is már a fejlődés egyik foka, (ha nem is magas foka,) de még messze nem az igazság szolgálata. A hazugság felismerése indulatokat kelt bennünk, bírálóvá, ítélkezővé tesz, és ez az objektivitásunknak nem válik előnyére.
Saját belső pusztaságokban való vándorlások, átélések, megtorpanások és nekibuzdulások vezetnek el az Ígéret Földjének megpillantásához, egy-egy erény felismeréséhez, de ezek birtokolásához csak az új ember, a megújult lélek válik méltóvá. Tekintetünk így hatol be nem birtokolt távlatokba. S míg ennek hajtóerővé, bíztatássá, reménnyé kellene válnia bennünk, sokszor úgy vagyunk vele, mint a rossz futballszurkoló: a lelátóról rikoltjuk le, hogyan kellene a pályán játszani.
Létezik-e az a természetes, fenntartás nélküli őszinteség, mellyel két ember úgy szólhat igazat egymásnak, hogy ne maradjon megbántás, sértődöttség, fájdalom, tövis a nyomában? Lemérhetjük magunk között a sokszor igen gyorsan kimondott szentenciák hatását: akkor is, ha igazunk volt, és akkor is, ha a legtávolabbi szándékunkban sem állt vele rossz érzéseket kelteni. Mennyi lelki gimnasztika, magyarázat, önmegtagadás kell egy-egy ilyen hullámverés elcsendesítéséhez!
Szerkesszünk ebből általános szentenciát? Feltétel nélküli igazmondás, csak az igazságot önmagukban már megvalósított emberek között lehetséges. Akkor és addig pedig szükség van a tapintatra és a pedagógiára, a pillanatnyi helyzet és hangulat felismerésére, önmérsékletre és önkontrollra.
A kételynek is fel kell merülnie önmagunk igazsága felől akár azért, mert ismerjük önmagunkat, vagy mert nem ismerjük elég jól önmagunkat, akár azért, mert félelemmel és rettegéssel kellene véghezvinnünk az üdvösségünket!
Nem véletlenül sóhajt fel Kempis Tamás a Krisztus követésében:
"Ki gáncsol, ki gyötör jobban,
mint szíved meg nem tört hajlama?"
Ismét a mérlegelő-képességünk lesz próbára téve? Mivel ártunk többet, vagy mivel hajtunk nagyobb hasznot: az igazság kimondásával, vagy negatív következményeinek lavinájával? Ki szeret állandóan a front első vonalában, állandó csatározások között élni? És a béke?! Csak megalkuvások, visszafogások árán biztosítható? Mit csinál ezalatt a szegény Igazság? Elsikkad, lapul, vagy talán nincs is ránk különösebben szüksége?
Paul Brunton, aki angol újságíróból lett orientalistává, a keleti misztika ismert kutatójává, a "Felsőbbrendű Én" című könyvében ezt így fogalmazta meg:
"A némaság sokkal inkább javunkra válik, mint a legmeggyőzőbb beszéd. Az az ember, aki ezt mindörökre felismerte, nem bocsátkozik majd terméketlen vitákba, és másokat sem igyekszik majd puszta szócsatára bírni, inkább új gondolatok és tisztultabb tapasztalatok felé vezeti majd őket. Nem igyekszik kételkedőket megtéríteni, vagy kishitűeket meggyőzni, mert most már megérti, hogy minden léleknek fel kell kapaszkodnia a megérés hosszú létráján, és az elmaradhatatlan tapasztalat nálánál sokkal jobban meg fogja tanítani az igazságra."
Szegény igazság! Olyan, mint egy agyonjátszatott színész. Naponta új és új szerepben kell fellépnie, öltöztetők kezéből a maszkmesterek ragadják ki, mert mindenki a maga arcát akarja látni, a maga szerepigazságát keresi, és a te szádból is csak a saját hitét kívánja megerősíttetni mindenki.
Miért van az, ha valaki azt mondja: "Na, megvan rólad a véleményem!" - ez nálunk egyértelműen és kizárólag elmarasztalást jelent? Miért ne lehetne ezzel az erővel ez a vélemény elismerő, pozitív? Eleve fel sem tételezzük, hogy valakinek a másikról jó véleménye is lehet? Felmérni, megítélni, igazságos ítéletet alkotni úgyis csak megismerésünknél kisebb dolgokban vagyunk képesek, de az igazságosztás "szenvedélye és gyakorlata" mérhetetlen távlatokat biztosít a számunkra.
Szalézi Szent Ferenc a Filoteában állapítja meg: (480. o.)
"Némelyek kedvüket lelik abban, ha kellő ok nélkül mások hajlamaira és erkölcseire következtetnek, s ha néha, véletlen szerencsétlenségből igazuk van, a vakmerő ítélkezésről alig szoktathatók le."
Ha úgy is érezzük sokszor, hogy ítéletünk feltétlenül igazságos volt, azt hiszem, hogy bátran hozzátehetnénk: és békét szerző is egyben. Mert vagy igaz volt, és akkor ez az egyik fél igazsága, vagy pedig békét szerző, de akkor már megegyezés, esetleg megalkuvás, megállapodás eredménye.
Ezek a kis összeférhetetlenségek vetítődnek ki nagyban az országok, földrészek, egész világunk békét szerző ítéleteire. Nem hiszem, hogy a világtörténelem egyetlen békeszerződése kivétel lehetne e szabály alól. Ez vonatkozik a nem klasszikus és klasszikus ókorra ugyanúgy, mint a középkorra vagy napjainkra. Az 1648-as westfáliai békétől az 1763-as párisi békén át, ahol a franciák "békésen" átengedték Kanadát az angoloknak, az 1815-ös Waterloot követő bécsi békéig, Napóleon és Franciaország "megbüntetéséig." Az 1919-20-as Versailles-i, békeszerződésnek álcázott, konc feletti éhes oroszlánok és dühös kis sakálok marakodása nem is torkolhatott semmi másba, mint a II. világháborúba, és az azt követő még gyászosabb jaltai, potsdami "békébe".
Azok a kapuk, melyekben ezeket az "igazságokat" osztották a békeszerzésre éppen feljogosított "bírók," nem az igazság kapui, hanem a rövidlátás, ostobaság, kapzsiság, gazság barlangbejáratai voltak. Amilyen igazságot hordoztak, olyan békét is szereztek. Semmi sem ábrázolhatja plasztikusabban a tételt: ha az igazság békét szerez, úgy az igazságtalanság feltétlenül háborút szül. A nagy példák egyébként ragadósak, mert ugyanezt a gyakorlatot követi minden ország, csoport vagy egyén, akinek az erőviszonyai lehetővé teszik, hogy ítéletosztóvá váljék.
Az ítélkezőknek van még egy nagy gyengéjük: támogatókat, korteseket toboroznak, akik megnyomatékolják, hitelt érdemlővé reklámozzák ítéleteiket. Hétköznapi életünkben is általános ez a gyakorlat, amikor azt mondjuk: Hát nem így van? Hát nincs igazam? S várjuk a helyeslést, az egyetértést. Kis dolgokban talán jelentőség nélkül, de jól emlékszünk azokra az időkre is, amikor gyalázatos ítéletek hitelesítéséhez köröztek munkahelyi íveket, aláírás végett.
Mit is mond a Zsoltáros? (94,20):
Vállalhatsz-e közösséget
a romlottság ítélőszékével,
mely a törvényesség látszatával
nyomorúságot idéz elő?"
Van-e bennünk annyi ismeret, emlékezőtehetség, éberség, hogy a sokak által unalmasnak és naivnak ítélt szentírási tanításokat képesek legyünk azonnal szembeállítani az adott helyzettel? Pedig csak ez őrizhet meg bennünket az igazság oldalán, a mérlegelések idején, a döntés-kényszerekben.
Ha Napóleon közkatonája a marsallbotot hordta jelképesen a tarsolyában a lehetséges jövő perspektívájaként, úgy a krisztusi útra lépett ember a szívében kell, hogy hordja ezt a mércét, amely remény és biztatás, és az előrelépés nagy ígérete.
Karinthy Frigyes mindig a dolgok gyökerét keresi, a problémák eredőjét kutatja.
Címszavak: Ítélet. (234. o.)
"Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve."
Ha mi "életre ítéltek" valami főbenjáró bűn lappangó lelkiismeretfurdalásával szívünkben keressük a szabadulás lehetőségeit, miért nem osztunk enyhébb ítéleteket bűntársainknak, - a sorsközösség alapján? Miért vagyunk szigorú, megközelíthetetlen és befolyásolhatatlan bírái egymásnak? Kapuink korrektségét, megrendíthetetlenségét kívánjuk bemutatni? Miért hisszük, hogy az igazság valami katonás, acélos, rendíthetetlen forma, lángpallos, vagy acél mellvért?
Nem lehetne puha, meleg cipő, hogyha az igazság útján kívánunk járni? Egy pohár forrásvíz, ha rászomjaztunk, friss cipó, ha ráéheztünk az igazságra? Nem lehetne meleg kandalló, amely elé gondtalanul heveredhetnénk le, az erőszak és igazságtalanság zord telében? És ha már körülvettük magunkat vele, nem lenne időszerű önmagunkba zárni, szóvá és gesztussá alakítani, gondolattá, magatartássá formálni ezt az igazságot?
Ez teszi méltóvá a kapuban ülőt, a vének közt helyet foglalót, a tapasztalat és életbölcsesség hordozóját, akinek az ítélete mindig igaz és egyben békeszerető is. Így lesz ajtaja nyitottá, a jog kapujává, ahol a belépőt biztonság, nyugalom, a védettségnek és sértetlenségnek eddig nem érzett ereje öleli körül. Tisztség és tisztesség, hatalom és felelősség a kapukban ülni; ott tanácsot és támaszt, megoldást és megnyugvást kell, hogy találjon az odaforduló. Kevesebb ítéletet és sokkal több békét!
A hajdani városok falain csak néhány kaput törtek. Egyrészt, hogy biztosítsák védettségüket, másrészt, hogy jobban ellenőrizhessék a ki- és bejárókat. Ennek megfelelően nőtt meg az erkölcsi súlya annak a társadalmi érintkezésnek, amely a kapu előtt és körül folyt. A kapuban ülő vezetők és vének fejezték ki azt a színvonalat és szellemiséget, amelyet a város képviselt: döntéseik, ítéleteik méltányossága, igazsága teremtett tekintélyt, hírnevet és békességet. A város meghatározott kapujában volt a vitás, peres ügyekben való döntés, a bizonyítás és büntetés elrendelése, a jogszolgáltatás. Mindenki tudta, hová kell fordulnia, és mindenki elfogadta az ott hozott ítéleteket. Szóval: egyértelmű volt az igazságosztás gyakorlata.
Ha a mi életünk is hasonló keretek között zajlana, úgy a városfalon annyi kapu lenne, mintha egerek fúrták volna ki az egészet. Minden kapu mellett ott lapulna egy-egy kiskapu, a mindenkori igazságtevés leegyszerűsítésére, és hogy ezek közül melyik legyen a főkapu, ez állandó versengés tárgyát képezné, hatalmi- és tekintélyharcok szín- és csataterévé válna.
És hogy ki üljön a kapukban?
Éppen most derítették ki mifelénk, hogy a vének ugyancsak félrekormányozták a "Fényes Jövő" személyszállítónak úgy-ahogy, de luxusnak egyáltalán nem nevezhető hajóját. A gyors diagnózis után természetesen a recept is azonnal kiállíttatott, újságjaink a tanúság rá, melyek így írnak: "Érdemeinek elismerése mellett leváltották XY-t, (65 éves) és helyére kinevezték dr. Z-t (42 éves)." És minden probléma egy csapásra megoldódott!
Szemben a hajdani városkapukban ülő vénekkel, akik mögött nyilván a hosszú élettapasztalat, a példamutató magatartás és erkölcsi feddhetetlenség volt a rang és a tekintély fedezete, mára mindez megfordult, és a született zsenialitás az eltöltött évek számával arányosan megkopva, valamint a híreket figyelembe véve, - úgy az 50. életévet elhagyva - a szűklátókörűség, szenilitás és agylágyulás teszi alkalmatlanná véneinket az irányító, vezető, ítélkező karszékekben való ülésre.
Azt persze a jó húsz évvel fiatalabb kapitány még nem tudja, - zsenialitása ellenére sem, de tapasztalatai híjával - hogy a léket kapott hajót csak elhagyni lehet, de megmenteni nem. Sőt, követni fogja egy még fiatalabb, úgy 20-25 éves, aki az előbbit fogja félreállítani, vagy felelősségre vonni, amiért a tragédiát nem akadályozta meg, a "vén bolond." A szellem életében a kor, mivel természetes létállapotában időn kívül él, fejlettségi szintje teszi - földi szóhasználattal - "vénné," vagy "gyermekké."
J ános apostol írja első levelében, és ez szól korban ifjaknak és véneknek egyaránt: (3,18.)
"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, nem is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal."
Méltányos és önmérsékletet tanúsító ítéleteink és cselekedeteink is magukon viselik az emberi gondolkodás minden buktatóját. Ha jók, vagy segítőkészek vagyunk is, hitelesítetlen mérlegünk serpenyőjébe helyezzük a dolgokat, súlyozzuk ki, porciózzuk ki nagylelkűségünket. De erről idézzünk inkább néhány sort az emberi lélek, az emberi hajlamok és indulatok egyik legnagyobb ismerőjétől, Shakespear-től, a nagy angol drámaírótól: (Hamlet, II. felvonás.)
A dán királyi udvarba színészek érkeznek, és Hamlet Poloniusnak, az udvari tanácsosnak ad rendelkezést felőlük:
Hamlet: Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adni? De hallja, jól kell aztán velük bánni, mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak, amíg él.
Polonius: Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.
Hamlet: Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szívessége."
Ezekben az összefüggésekben fedezhetjük fel saját ítéleteink gyengéit: A jókkal jók vagyunk, a rokonszenvesekkel nagylelkűek, az ellenszenveseknek tartalékoljuk a büntetőtörvénykönyv súlyosabb ítéleteit. Mert rendnek kell lenni, a saját igazságrendszerünk paragrafusainak értelmében. Ítéleteinkben, és az azt megelőző vagy követő indulatainkban mérhetjük le benső világunk felfedezett, vagy megművelt tájait, de dzsungeleit és egyéb ismeretlen területeit is egyben. Legsúlyosabb ítéleteinket ugyan már ki sem mondjuk, de ha akár csak gondolatainkban felvetődhetnek, úgy valamilyen formában, megkötözve vagy befagyasztva, saját raktárkészletünket terhelik.
Az emberi lélek démonai ugrásra készen állnak. Alig várják, hogy bűvös álmukból életre kelhessenek. Ennek bizonyítékai azok az idők, amikor egyik ember szabad kezet kapott a másik felett. Normális, ún. rendezett körülmények között soha nem törhettek volna fel ezek az indulatok, s jaj azoknak, akik éltre keltették és keltik, majd embertársaikra szabadítják az alvó ördögöket. De a cél az, hogy ne lehessen mit mozgósítani.
Sokszor mondtam már, hogy egy egészséges társadalomban fellépő diktátor-jelöltet először mosolyogva vennék körül az emberek, majd szánakozva, végül mentőt hívva, hogy valamilyen elmegyógyintézeti klinikára szállíttassák kezelés végett. Ha nem ez történik és nem ez következik be, úgy a társadalom ugyanolyan beteg, mint indulatainak materializált fantomja, - testetöltött rémképe, - a diktátor!
Mindnyájunk tulajdonképpeni és végső feladata az, hogy felszámoljuk lelki világunk fantomjait, elfekvő kacatjait, régről őrzött megszokott és megszeretett lomjait. Mert más hagyományokat őrizni és emlékeket tárolni, - ezek segítségül hívhatók szükség szerint bármikor, - mint megoldatlanul összekuszált, elfeledett problémákat őrizni, és rossz érzéseket, hangulatokat, indulatokat raktározni, mert ezek szükségtelenül és akaratunktól függetlenül törnek a felszínre és gáncsolják el legjobb törekvéseinket is.
Ha ítéleteink igazságosak is sokszor, igen ritkán békességet szerzők, nyilván abból következően, hogy nagyon kevés önmagunkban a békesség, a nyugalom, az egyensúly. A világ történései, zavarai és álnokságai pillanatok alatt felzavarják benső világunk csendes vizeit, és víz alatti vulkánként tör ki belőlünk a méltatlankodó háborgás és ítélet. És mivel egyre sűrűbb körülöttünk a levegő, és egyre többször kerülünk szembe hamis, igaztalan dolgokkal, az ellenőrzés nélküli közvetlen cselekvés göröngyein botladozunk. Negatívumokra negatívan reagálunk, és így az elégedetlenkedés állandó megnyilvánulásunkká válik; emiatt egyre kevésbé tudjuk elviselni közvetlen környezetünk gyengéit is. A meg nem fékezett áradás azután mindent magával sodor. A törvényt pedig régóta ismerjük: gyengeséget erővel, ostobaságot bölcsességgel, hazugságot egyedül csak az igazsággal lehet legyőzni, és sohasem az ezek miatti háborgással. A hallott vagy olvasott bölcs tanácsokat hamar elfelejtjük, pedig alkalomadtán könnyen kisegítenék szekerünket a viharos lelkivilágunk kátyúiból és pocsolyáiból.
Brunton így tanít: (A felsőbbrendű én 287. o.)
"A bölcs minden ellenállást a hasznára fordít. Azoknak a hibái, akikkel a sors változhatatlan kapcsolatba hozta, erényeinek köszörűkövévé válnak... Nem nehezíti meg a dolgokat azzal, hogy folytonosan negatív, bíráló gondolatokkal foglalkozik. Meggyőződése szerint él, és elveit a gyakorlatban megvalósítja. Nemcsak barátait, szeretteit, hanem ellenségeit is rábízza az "emberfeletti Én" jóságos gondoskodására."
Minden alkotóra több tucat kritikus jut: az építőket betemetik a műítészek, a versenyzőket kiszorítják a pályáról a döntnökök, az aranyásók értékei a becsüsök kezében tűnnek el. Bírák nyomorítják meg a tettes helyett az áldozatot, és ellenőrök hada teszi ellenőrizhetetlenné a legkézenfekvőbb dolgokat is. Mindenki ítéletet mond feletted, véleményez és kategorizál. Dönt képességeid és előléptetésed felől, és teszi ezt olyan természetes fölénnyel, mintha eleve úgy születnének egyesek, hogy mások bírái legyenek.
A világirodalom egyik legeredetibb alakja, G.B.Shaw egyszer visszautasított egy több ezer dolláros tiszteletdíjat, melyet az előző év legjobb novellájának ítélt oda valamilyen amerikai lapkiadó tröszt. "Hogy jönnek ahhoz, - írta - hogy megállapítsák: az én írásom volt-e a legjobb? Olvasták valamennyit? Ki tette önöket bíróvá az irodalom fölött? Vagy mindnyájunknál jobbat tudnak írni? Csak olyan díjat oszthatnak, hogy nekünk tavaly az ön novellája tetszett a legjobban. Több szerénységet, tisztelettel: G.B.Shaw."
Az óvodában megítélik, iskolaérett vagy-e. Az iskolában, hogy felsőbb osztályba léphetsz-e, majd eldöntik, járhatsz-e főiskolára, egyetemre. Innen véleményezéssel kerülsz a munkahelyedre, ahol állandóan kísérő ítélet alatt dolgozol. Nem a képességeid, sem a szorgalmad dönt ezután sorsod felől, hanem a hivatalos ítélkezőkhöz való viszonyod. Végül megítélik, hány évi munkád után mennyi nyugdíjra vagy alkalmatlan. Ha ez a módszer bevált egész életeden át, még egy lépéssel tovább is elkísérnek: felboncolnak, hogy megítéljék, elég halott vagy-e az eltemettetésedhez.
Csak most, ezek után hangzik el az első enyhítő, jóvátevő értékelés, méltányos ítélet, (a szöveget ismerjük): a legjobb apa, a leghűségesebb férj, a legodaadóbb barát, a legtehetségesebb munkatárs. Ennyi eredményes élet és betölthetetlen űr láttán miért vagyunk annyian, és miért nem vagyunk boldogabbak napról-napra?
Rohanó életünkben szüntelenül kapkodjuk a fejünket, hogy többet lássunk a világból. Az a rögeszménk, hogy valamiről állandóan lemaradunk. Amit mondunk, sokszor nem azért nem igaz, mert nem vagyunk őszinték egymáshoz, hanem mert az elszálló pillanat igazságát fogalmaztuk meg. Ítéleteink ugyanennek az elfutó percnek az értékelései, és azért veszítenek a hitelükből később, mert nem állunk meg, nem vagyunk képesek megszilárdítani szavainkat és ítéleteinket. A békesség pedig állapot, amelyre most és egy óra múlva is szükségem lesz. Futó ítéleteinkkel ezért nem szerezhetünk békességet.
Karinthy Frigyes oly zseniálisan állapítja meg: (Címszavak: Lelkek relativitása, 241. o.)
"A világ formája a mozgás, lényege a nyugalom."
Amikor egy téma felett elgondolkozom, rövid időre megállok. A tárgyak kivehetőbbé válnak, a körvonalak a helyükre kerülnek. Megpihenő szemem idegenkedve néz körül: ez tulajdonképp így néz ki? Hogy néztem és mit láttam igaznak, ha az csak hasonlít a valódihoz?
Mondjam én is újra Peer Gynttel:
"Oldd meg, ha tudod nekem. Hol éltem Isten-bélyeges
énnel, mi tartott s őrizett erejével?"
Da capo al fine - elölről egész végig:
- Ezt tegyétek!
Kuklis Géza
|
