© 2004
Minden jog fenntartva!

Webdesign:
AsztralFény

2004. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK

Pünkösd * A földi élet jelentősége * Tanít a szellemvilág
Mondjatok igazat egymásnak * Találkozás a szellemvilággal * Út a szellemi érettség felé
Az összefogás szükségessége * Amikor a tisztátalan lélek... * Az ima misztériuma


PÜNKÖSD

Miként előző számunkban Húsvétról, most Pünkösdről adunk át néhány médiumi úton kapott szellemi tanítást.
Tanító Szellem: A vallási ünnepek közül a nagy hármas, Karácsony - Húsvét - Pünkösd csodálatos hatású a földi ember megemlékezésében. Ilyenkor mindig figyelmeztetni szoktunk benneteket arra, hogy a lesugárzó erőket a megelőző, és az utána következő időszakban is, sokkal bőségesebben és hasznosíthatóbban tudjátok felfogni, befogadni, ha rákészültök. Ezen időszakban gondoljatok egy kicsit többet a Szent Szellem megemeltebb jelenlétére és tevékenységére, amelynek egyébként is szentelve van Pünkösd ünnepe.

Körvezető: A Szentírás szerint: "Amikor eljött a Pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen." Egyes fordítások még azt is hozzáteszik: egy akarattal! Ez a hely esetleg azonos az Utolsó Vacsora helyszínével? A különféle nyelveken megszólalásnak a Szent Szellem adta egységes megértése vehető-e a bábeli nyelvzavar feloldásának, - ami szintén képletes - vagyis a szellemi egységbe visszavezető út meghatározó történésének?
TSZ: A kifejezés, hogy: "azon a helyen," nem azt jelenti, hogy ott, ahol rendszeresen össze szoktak gyűlni mindannyian. Egy általánosan megfelelő találkozó helyük volt, ami az Úr távozása után nemcsak biztonságot nyújtott a zártságával, hanem szerettek is ott együtt lenni. Gondoljátok meg, mi volt akkor, és mi volt az előképe. Jézus földi életében az együttesük utolsó találkozása az ünnepélyes búcsúvacsora keretében volt. Amikor Őt várták, nem pontosan abban a földi valójában, az egy új helyen történt. Az egyik a búcsú helye, a másik a visszajövetelé. A kettő között ott van az egész történet, és ez két külön helyszínt is tűzött ki a két nagyon különböző találkozásra és együttlétre.

KV: Hogy értsük az egy akaratot és a bábeli nyelvzavar esetleges helyreállítását?
TSZ: Nem az egy akarat a hangsúlyos, hanem az akarat! Ők együtt akartak lenni és ismét találkozni Azzal, Akit úgy szerettek. Ez valóban egységes akarat, de az alkalomnak megfelelő és illő színezettel. Így érthetőbb, mint ha keverjük az előzőleg széthullást jelentő bábeli zűrzavarral, aminek megvan nemcsak a tényleges, hanem a nagyon is más szellemi jelentése. Az egy akarat megbomlása és az egymással szembeállás akkor régen egy birodalom bomlásához vezetett, most itt az egy akaratnak az összeállása és együttléte egy egészen más szellemi birodalomnak az indulópontja. A kettő így függ össze.

KV: A Szent Szellem látható, kettős lángnyelvek formájában jelent meg. Miért kettősek, és manapság is történhet ilyen megnyilvánulás?
TSZ: Manapság igen nagy zavart hozna létre az, amit akkor, ott, egymás között természetesnek vettek. Nem ijedtek meg, tulajdonképp vártak valamit, maguk sem tudták pontosan, hogy mit, de tudták, hogy be fog következni. Ennek meglátása nem a földi szemekkel értendő, mert az a bizonyos felismerés, ráébredés megtörténte egy olyan belső felvilágosodással járt, amelyet szinte láttak. Ez az, amikor egy ember nagy felvillanáshoz, szellemi felvilágosodáshoz jut, amikor teljesen megért és befogad mindent, ami addig nem létezett a számára. Ami most keletkezett, az nemcsak egy gondolati megvilágosodás, hanem a fizikai szem lehunyt állapotában is érzékelhető, hiszen idegpályákon fut keresztül az, amiről most beszélek. A látóidegek azt érzékelték, ami nem földi fény. Az, hogy kettős lángnyelvek, az átvitt értelmű. Ami a többféle jelentéséből a legfontosabb: a földi létüket, feladatukat, szellemi valójukat, hozzáállásukat együttesen a kettős lángnyelv érzékelteti, hiszen ők testben maradtak és éltek, de világosan tudták, mi az, ami az embernek szól, és mi az, ami a szellemi síkról a szellemnek. A kettő tulajdonképpen egy, de kettőságúnak mondható, hiszen az embernek kell tovább élnie azzal, ami megvilágosodott előtte, és azt tenni, amit ez a kettős lángnyelv megvilágított a további útján.

KV: "Édes bortól részegedtek meg..." mondják a gúnyolódók. A részeg állapot inkább zavarossá és nem egységessé teszi a beszédet. Miért erre gondoltak a mindenkori értetlenkedők?
TSZ: Itt két különálló csoportról van szó: róluk és az értetlenkedőkről. Az, aki a másik számára érthetetlent beszél, azt abban a korban, abban a régióban rögtön alkoholos befolyásoltságnak vették. Ha elő is fordult, de kevés volt az ún. idegi betegség, őrültség, és arról tudták, hogy az állandó betegség. De ha az addig józanul viselkedő, a közösségbe illő emberek úgy kezdenek beszélni, ahogy addig nem, és zavaros annak, aki nincs erre felkészülve, annak rögtön a részegség jut eszébe. Hozzá kell tenni, hogy ez nem csúfolódás volt, még akkor sem, ha olyan hangon mondták, hanem egy általános megfigyelésből származó, erre a lehetőségre utaló megjegyzés. Abban a korban - most megint visszautalunk a görög-latin kultúrára és hatásaira - tudnivaló a régi görög művekből, hogy a bort a magára valamit is adó gazdag ember lakomáján nem tisztán itták. Kevertek bele olyan fűszereket, megszeszesedett dolgokat, adalékokat, melyek azt a bort a hatásában nagyon megemelték. Az ilyen borhoz friss forrásvizet kellett tölteni, mert töményen inni rettenetes lett volna. Nem az volt a cél, hogy az egész lakomázó társaság perceken belül elaludjon, vagy teljesen részeg legyen, hanem hogy élvezzék a bort, annak hatását. Mézet, édességet, fűszereket, mindent tettek bele, szinte sűrű volt. Ezt az összekevert italt töltötték akkor minden vendégnek. Ez nem tiszta bor volt, hanem erősen feldúsított, amit hígítani kellett, és sokszor magas hegyekről hozott hóval hűsítették. A Földközi-tenger mellékén ismert és nagyon elterjedt volt az ilyen bor. Utalok a szövegre: "édes bortól részegedtek meg." Ez egy lekezelő gyanúsítás, hogy nem a kellően felhígítottat itták, hanem belekóstoltak a töménybe és attól váltak ilyenné. Olyanokat mondanak, ami érthetetlen és az utca népe számára botrányos. Így összefoglalva a korjelenségeket, szokásokat, műveltségeket: az édes bor itt kiemelt jelző, ezért szükséges ezt ismerni, mert a ma embere számára azt jelentené, hogy édes égetett italt fogyasztottak, amiből egy kevés is rögtön borzasztóvá, zavarossá teszi a beszédet. Akkor az még nem létezett, annak a kornak az erős itala az édes bor volt. Az is erős volt, mint ahogyan erősnek tartották azokat a beszédeket is, amelyeket azzal kapcsolatba hozott az utca népe. Ezért kell jobban érteni.

KV: "Kitöltök lelkemből (szellememből) minden halandóra, szolgáimra és szolgáló-lányaimra is," mondja az Úr. A későbbi szöveg szerint mindenki prófétálni fog, látni és álmokat álmodni. Ha mindenki, akkor miért kell ez a megkülönböztetés? Médiumi képesség mindenkiben van, de megnyilatkozó magasabb szint kevesekben. Hogyan értelmezzük ezt a kijelentést és a megígért prófétálást manapság?
TSZ: Ez a megígért prófétálás már jelen van, de akkor, amikor mindenki prófétálni fog, álmokat látni és világos szellemi nyilatkozatokat tenni, az egy kicsikét még odébb van. Nézzük meg azt, hogy: "mindenkire kitöltöm lelkemet, szolgálóimra és szolgálóleányaimra." Ez a különbségtétel arra a korra vonatkozik, mely később olyanná válik, amikor mindenki világosan lát. A prófétálás azt jelenti, hogy mindenki a maga lelki állapotát és szellemi összeköttetését, annak az útvonalát, kidolgozását egyre világosabban látva, beteljesítheti. Annak a kornak már voltak olyan emberei, akik a jézusi tanítások szerint értették, érezték és szolgálták a saját lelki állapotuk emelkedését. De az is meg van említve, hogy "mindenkire kitöltöm." Itt egy néma mondat van: nemcsak szolgáimra és szolgálóleányaimra, akik már értik és művelik azt, ami később mindenkinek a része lesz, hanem kitöltve Szellememet, Lelkemet, már mindenki szolgámnak és szolgálólányomnak számíthat. Itt két különböző időpont van: az a kor, melyben elhangzott és az elkövetkező. Ez nem azt jelenti, hogy nincs többé senki, akinek prófétálni kelljen, mert hiszen az ószövetségi korban a népességhez viszonyítva nem volt sok a próféta, és ők is időben elosztva jelentek meg. Ez akkoriban a többséghez képest egy kitüntetett helyzet volt, folyamatosan figyelmeztetniük kellett a tömeget, hogy már megint eltértek, vigyázat, ez nem lesz jó. El kell érkeznie annak a kornak, amikor nem az lesz mindig a szem előtt, hogy már megint elrontott mindent, hanem önmagától tudja majd, ki jobban, ki kevésbé, hogy hányadán áll, mit tegyen, és akkor saját magának fog prófétálni. Nem lesz szükség a ritka és kevés prófétára, akik a szellemi világosságot és tanítást közvetítsék, mert ők maguk is hozzáférnek ehhez, mivel "kitöltetett rájuk a Szellemem." Manapság a mindenkori saját belső hang egyre többször és többeknél szólal meg, mindenkinél úgy, ahogyan azt magában kiépíteni tudta. Pontosan ezek a belső hangok azok, melyek egyre jobban vezetik arra az állapotra az egyént, amelyet elérni kívánt és lehet is. Egyre többen lesznek, akik ezt a belső hangot megkapják. Egyébként az meg is van, de nem tudnak róla. Az ember számára az van, létezik, használható és nyilvánul meg, amit valóságnak tart, amelyben hisz, amely nem idegen és elutasított a legkisebb lelki rezdülésében sem.

Összeállította: Langer Imre