|
A HALLGATÁS MŰVÉSZETE
"Egyetlen Igét mondott az Örök Atya, t.i. Szent Fiát; és ezt mondja szünet nélkül örök hallgatásban. És hallgatásban kell a léleknek meghallani ezt az Igét", mondja Keresztes Szent János. Ez a gondolat pedig az örök hallgatásban meg nem nyilvánult Isten megnyilvánulása. Nem kisebb dolognak a megértéséért kell tehát kiművelnünk a hallgatást, mint azért, hogy ezt az Igét ne csak meghalljuk, de halljuk szünet nélkül.
Édesanyám a Dávid Zsoltárairól szóló előadásában azt mondja: "Az ember bensőjében van egy kicsiny rejtett kamra, amelynek igénytelen lakója titokzatos életet él. Nem lehet tudni, mit csinál ott, – sokáig nem is tudja az ember, hogy kit és mit hordoz magában. Csak ha életének egy-egy viharosabb szakasza után elcsendesedik, és a világ zaja elől mintegy önmagába tér meg, akkor veszi észre, hogy ebből a rejtett kamrából hangok hallatszanak és világosság szűrődik ki ablakán.
Finom, halk hangok, mintha egy lant, vagy hárfa húrjait pengetné valaki. A fény egy gyémánt izzásához hasonló, az ember nagy effektusokhoz szokott szeme és füle alig hallja és látja meg.
Az érzéki élet zenebonája és az anyagvilág nehéz függönyei eltompítják, eltakarják ezeket a finom hang és fényrezgéseket, amik mindazonáltal szünet nélkül kiáradnak, ha megannyi akadályba ütköznek is!
Szívünk legrejtettebb zugának ez az igénytelen lakója naphosszat ül juhai mellett és őrködik felettük, hogy a medve el ne ragadjon belőlük, és az oroszlán szét ne tépjen egyet. Ül és várja az ő napját. Mert nagy dolgokra van hivatva: fényével áthatolni a nehéz sötét függönyön. Lantján eljátszani a fejlődésnek egész skáláját. Sértetlenül kell előhoznia nyáját: a rejtett erényeket, az embernek jóra való készségét, szeretet utáni szomjúságát és emésztő nosztalgiáját az Atyai Ház után!"
Amikor "Dávid – a szellem világos Istentudata – kilép ebből a rejtettségből, hogy elzengje zsoltárjait", épül meg abban a titkos kamrában a jászol, amelyben Jézusnak meg kell születnie.
Hamvas Béla idézi a Zohárból: "az egész Tóra hetvenszeres, (jelenti számomra a teljes törvénykönyvet, a Krisztus által betöltött törvényt, az Újszövetséget is) amelynek hetven arca, hetven oldala van és hetven elágazása, és így van ez a Tóra minden egyes szavával is. És mindaz, ami az egyes mondatokból származik, az ismét mindenfelé elágazik."
Ezzel a hetvenszeres hatványozással tölti be a Mindenséget az Atya által mondott egyetlen Ige, amely kezdetben volt és minden Általa lett, ami lett. És az Ige testté lett és lakozik mi közöttünk, hogy eltompult hallásunk süket füleit Ő maga nyissa meg annak a legmagasabb titoknak a megértésére, hogy az Emberfiának átlátható, hallható, érzékelhető lényege a Logosz, példázatainak lényege a bölcsesség, csodáinak lényege az erő, a hatalom, kereszthalálának lényege pedig a szeretet.
Ide vezet el Keresztes Szent János gondolata, és találkozik Szent Benedekével, hogy a bölcsesség, szeretet és hatalom révén a hallgatás művészetének a főiskolája annak megértése, hogy "Aki engem látott, látta az Atyát," és ez az iskolázás a misztika célja.
De hogy jutnánk főiskolára, mikor elemi iskolai tanulmányaink is olyan gyatrák! Makk István, szellemtani tanító barátunk mondta kedves egyszerűséggel: senki se képzelje, hogy elszenvedné az igazságért való háborúságot, ha azt nem szomjazta előbb, vagy nem igyekezett volna békességre, vagy nem tisztította volna meg a szívét, vagy ne vált volna alázatossá a Mennyek országának bírásáért. Mert a lépcsőket nem lehet úgy átugorni, hogy ne esnénk tévedésbe.
A Szent Benedek szerinti alázat útját is az általa előírt lépcsőkön fokról fokra lehet megjárni. Amit ő tűz ki célul, azt ezzel a munkával kapcsolatban mindig idézem: "Nem a mérséklet és erkölcsös erények által elérhető alázatosság, hanem kimondottan a szellemi fegyelem és léleknevelés általi istenszolgálat."
Miután nem mérsékletről, hanem szellemi önfegyelemről van szó, ezért a kilencedik fokon beszél a hallgatás művészetéről. Mert ha nem tudatosulna az emberben Istentől való függősége, a hallgatása mögött tudatlanság rejtőznék. Ha nem küzdött volna meg önzésével, hallgatása sértődöttség lenne. Ha nem vált volna engedelmessé, hallgatása merő konokságot jelentene, sőt a kereszten való engedelmességig emelkedve, ahol a megadásban már bölcsesség és önfeladás van.
E nélkül legfeljebb dac és keserűség zárja össze az emberi ajkat. Alázatos nyíltság helyett hiúság némítja. Megelégedettség nélkül gőgből és fölényeskedésből nem tartja érdemesnek szólni. Önmegvetés nélküli hallgatásából a visszavonultságnak másokat megvető, és semmibe vevő lekicsinylése árad.
A közösségi szellem kialakításánál és szolgálatánál lép be a hallgatásnak az a jelentősége, ami a belső rend állapotát teremti meg, hogy abban közelítse meg az Istennel való egyesülés misztériumát.
Szó szerint mondja Thomas Jüngt tanulmánya : "Erre nem úgy készül fel a lélek, hogy kívülről elzárva magát visszavonul belső világának titokzatos mélységébe, hanem a közösség szent együttélése készíti fel arra a személyes kegyelmi átélésre, amely mégis a közösségi életből indul ki.
Folyton hallgatásról beszélünk. Beszélünk! Azzal a készségünkkel, amellyel minden élőlény felett bírunk. Szellemünk megnyilvánuló képessége, amelyet Keresztes Szent János Istennel kapcsolatban is csak így tudott kifejezni: "Egyetlen Igét mondott!" És így mi azonnal megérthetjük: Legyen a ti beszédetek igen, igen, és nem, nem." (Mt.5,37.)
Mire eljutunk erre a fokra, mi sem akarunk már mást kifejezni, mint amit hallgatásban hallott meg a szellem, t.i. az Igazságot. Milyen végtelenül sokat mond József Attila, mikor azt írja: "Az igazat mondd, ne csak a valódit" (Thomas Mann üdvözlése.)
Elképzelhetetlenül fenséges lesz az a szimfónia, amelyben minden ember a maga egyéniségének hangszíneivel fejezi ki ezt az Igazságot, és ebben csendül majd össze ez az egyetlen Ige.
A beszédről egyébként is elmélkedünk még ezen a munkán belül. Úgy látszik, előbb kell megtanulni helyesen hallgatni, és csak azután helyesen beszélni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy beszéd helyett hallgassunk, hanem azt a művészetet kell megtanulni, hogy: "Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak." (Préd.3,7.)
A megkülönböztetni tudás az önmunkálkodás legfinomabb műszere. Azt mondja a Jüngt-tanulmány: "Ellenőrzés, gyakorlat és irgalmatlan kitartás kell ahhoz, hogy az ifjúkori bírálatszomj elhaljon bennünk. És ha ez a bírálatszomj nemcsak ifjúkori, akkor még irgalmatlanabb kell, hogy legyen az ellene való küzdelem."
Nem véletlen, hogy a hallgatás művészetének problémájával nekem kell szembe néznem. Sok mindent tudok a hallgatásról, és nehezen tudok hallgatni. Nagyon komolyan néztem már szembe és próbáltam megfékezni mindazt, ami még akaratomon kívül is kikívánkozott belőlem.
Hivatkoztam Adyra, aki azt mondja:
Szeretném magam megmutatni,
hogy látva lássanak
hogy látva lássanak.
(Szeretném, ha szeretnének.)
Jó értelemben bizonyára ez az az indíték az emberben, amely megnyilatkozni kíván. És ha kiábrázolódnék rajtunk a Krisztusarc, szép és kívánatos lenne ez a megnyilatkozás. De a feltárulkozó ember olyan, mint a testi értelemben szemérmetlen, azt is megmutatja magából, amire nem is kíváncsiak, ill. csak kíváncsiak.
És éppen a tanulmány mondja a kíváncsiságról, hogy telhetetlen, viszont amit megtud, az csak a felületen mozog. Mohó, tolakodó, fékezhetetlen. Sivár tekintete elől alig lehet menekülni. Ezért jó, ha az ember előbb csukja be a kapukat, mielőtt ez a kíváncsiság betolakszik legbelső életünkbe, ahol már nem lehet megállítani, olyannyira, hogy végül kiszolgáltatottá válunk.
A kíváncsi ember fecsegő is, a fecsegő ember pletykál, aki pletykál az ki is színezi a dolgokat, az eredmény pedig, hogy "A hazug nyelv gyűlöli az általa megrontott embert, és a hízelgő száj romlást szerez." (Péld.26,28.)
Két dolog tanított meg, hogy legbenső kamránkba csak az Úrnak van belépése. Egyik egy álmom volt, a másik pedig a bibliai történet Ezékiás király hiúságáról. Ezékiás király fogadja a babiloni király fiának követeit, "…és meghallgatá őket Ezékiás, és megmutatta nékik az ő egész kincses házát, az ezüstöt, az aranyat, a fűszerszámokat, a drága kenetet, és az ő fegyveres házát, és mindent, ami csak találtatott az ő kincstáraiban, és nem volt semmi az ő házában és egész birodalmában, amit meg nem mutatott volna Ezékiás.
Ekkor jött Ézsaiás próféta Ezékiás királyhoz és monda néki: mit mondtak ezek a férfiak és honnét jöttek hozzád? És felel Ezékiás: messze földről jöttek, Babilóniából. És monda: mit láttak a te házadban? Felele Ezékiás: Mindent láttak, ami csak van az én házamban, és nem volt semmi az én tárházamban, amit nékik meg ne mutattam volna.
Akkor monda Ézsaiás Ezékiásnak: Halld meg az Úrnak beszédét: Imé eljő az idő, amikor mindaz, ami a te házadban van, és amit eltettek a te Atyáid a mai napig, elvitetik Babilóniába, és semmi sem marad meg, azt mondja az Úr." (2Kir.20, 12-17.)
Még valamit sejtek. Pál apostol azt mondja: "Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten lelke lakozik bennetek? (1Kor.3,16-17.) Makk István barátunk állandóan így mondja: a test a testet öltött szellem temploma.
Vajon nincsen-e egy ilyen értelme is Jézus haragjának, amikor kiűzi a kufárokat és pénzváltókat a templomból? (Ján.2,14-17.) Hogy a sok szentségtelen lárma, fecsegés, zaj, hamisság, harsogó zsibvásár elüljön az emberben és az ember körül. A test templomának tisztelete. A szentségtelen lármát pedig kerüljétek", mondja Pál apostol.
Gyökössy Endre tisztelendő úr egyszer azt magyarázta: "Imádkozunk, odáig még eljutunk, hogy problémáinkat Isten elé visszük, de feleletet már nem kapunk, mert meg sem várjuk, oda sem hallgatunk, ismét elfoglalnak a mindennapok, és mi nem is tudjuk, mit veszítünk azzal, hogy nem Istennel való párbeszéd az imánk."
Hallgatásunkat és csendünket állandóan veszélyezteti a szellemeskedés. Aki könnyen riposztozik, az ereszti ki minden ötletét és gondolatát azonnal, észre sem véve, hogy fajul az ötlet gúnnyá, amely megsebzi a lelket. Szellemes csak az istenáldotta humorú ember lehet, különben valóban szigorú szabály, hogy nem szabad minden ötletet és gondolatot kiereszteni a szánkból.
Az én legfontosabb megtanulni valóm ebből a problémából: tudjak hallgatni az elkedvetlenítő dolgokról. Nem mindig könnyebbül meg a megnehezedett szív, és kellemetlen utóíze van, százszor megbántam, hogy beszéltem valamiről. Tapasztalhatóan igaz, hogy "az életlehetőségét vesszük el annak, amiről nem beszélünk, létük megszűnik, ha hallgatunk róluk."
Aki megzabolázta már a nyelvét és úgy tud hallgatni, az az önfegyelem gyakorlatában messze haladt. De a hallgatásnak legalább annyi válfaja van, mint a beszédnek. A bölcs nyugalmú, sokat tudó hallgatáson keresztül a buta, makacs, óvatos, sunyi hallgatásig. A hallgatás mögött is dúlhatnak lelki viharok, amelyeknek elektromos kisülései éppen úgy nyugtalanítanak, mint a hangos indulatkitörések.
Van konok, merev hallgatás, amely jobban bénít, mint a kimondott szó. Van elvtelen hallgatás, ami mögött gyávaság lakik. Van gőgös hallgatás, ami megalázza a másikat. Van hallgatás, amelyet megértés, szelídség, békeszeretet táplál, ez megnyugtatóan hat környezetére.
Van beszédes hallgatás, amelynek rezgéseit pontosan átveszi a másik, és hang nélkül csendül egybe két lélek. Van hallgatás, ami tulajdonképp némaság, és nincs mögötte semmi, mint az üres beszéd mögött, és beáll egy terméketlen süket csend.
Ez olyan fajta hallgatás, amely minden áron a békesség látszatát akarja fenntartani, az udvarias, kíméletes visszavonultság, amikor csak megülepednek a dolgok, de tisztázatlanok és rendezetlenek maradnak. Nem használnak senkinek és semminek, mint lelki iszap súlyosodnak a kedélyre és nyomasztják a környezetet.
Egy szellemi tanításból idézem: "Okosan szeressétek embertestvéreiteket, ne emberi módon, mint aki mindenképpen tiszteletben tartja az ő embertársát, annak életfelfogását, és soha semmiféle dolgaiba bele nem szól. Nyissátok meg ajkaitokat és mondjátok el türelemmel és szeretettel mindazokat a dolgokat, amelyeket ti már megtanultatok."
Természetesen itt a hangsúly a türelmen és szereteten van, ami bizonyosan megtalálná azt a megfelelő hangot, amelyet elfogad a másik, és nem az ingerült, méltatlankodó, elnézést és megértést nélkülöző saját nézőpontot erőszakolja rá. Pál apostol azt mondja: Hirdesd az Igét, állj elő vele akár alkalmatos, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, bíztass teljes türelemmel és tanítással." (2Tim.4,2.)
Vannak zárkózott, hallgatag emberek. Ez is egy fajta lélekalkat, akikhez közeledni csak nagy tapintattal lehet. Akkor is, ha előző életek roskasztó terhét zárják magukba, akkor is, ha messze néző szemmel merülnek el a lét titkaiba.
Más társaságokban élhetnek azok a szellemek, akik derűvel, könnyedséggel, vidámsággal pezsdítik az életet, és más társaságban, akik bölcs mosollyal, hallgatagon, nyugalmat árasztva őrzik a megszentelt csöndet.
Az érzelem megnyilvánulásnak elmondhatatlanul sokféle kifejezési formája van. A szomorúságnak testet, lelket átmosó zokogásától az őrjöngő, sikoltó, üvöltő fájdalomig. Az örömnek üde kacagásától a szárnyaló hallelujáig. És ezeken a skálákon túl a lélekben mégis hallgatás van.
A fájdalomnak ideget bénító, a lélek aléltságáig menő tompultságától, a megrendülésnek kimondhatatlan lesújtottságáig, – és az örömnek ebben a hallgatásban szinte azonos szimptómái vannak, amikor az öröm édessége szinte fáj – amit semmi szó, hang kifejezni nem tud. Ebben a hallgatásban nyílik meg az ég, amikor a fájdalomból Krisztus irgalmas keze emeli fel az embert, – a másik póluson az öröm hódolattól, áhítattól, megrendüléstől átfűtött eksztázisában az elragadtatás misztériumát éli meg az ember.
Ehhez a kategóriához tartozik, amit én az ünnepélyes lélek hallgatásának szoktam nevezni. Ez lelki struktúra dolga. Azé a lelkialkaté, amelyik minden jelenségtől egy kicsit meg van illetődve. Finom és halk, csendben nyomja le a kilincset, nesztelenül ül le egy székre, kímélettel nyúl a tárgyakhoz. Nem gyűri össze a papirost, nem nyálazza a könyvet. Riasztják az erős hangok, sértik a kétértelmű élcek, és elviselhetetlen számára a durva beszéd, amivel posványba rántanak oltárt, szerelmet, a születés titkát, az emberi test csodáit.
Az ünnepélyes lélek érzi annak a láthatatlan világnak a jelenvalóságát, amely manókkal és nimfákkal népesít be erdőt, mezőt, vizeket sellőkkel, levegőt tündérekkel. Képen és szobron érzi a művész ihletettségét, előadáson visszarezdül annak a fáradozása, aki neki sok munka és tanulás árán tudásával és képességeivel szolgál.
A hallgatásában mindig ott van a lenyűgözöttség, ami a kicsiben a nagyot, a részben az egészet szemléli.
Vizsgáljuk meg a Szentírást, hallgatott-e Krisztus, Akit mindig nagy sokaság kísért. Nem akkor hallgatott, amikor a tömeg már-már szorongatta, mert szánta őket, mint pásztor nélkül való juhokat, hanem a világi hatalom előtt hallgatott.
"És mikor vádolták őt a főpapok és a vének, semmit sem felelt. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-e mily sok bizonyságot tesznek ellened? És nem felel néki egyetlen szóval sem, úgy hogy a helytartó igen elcsodálkozék." (Mt.27,12-13.)
(Pilátus) "Ismét beméne a törvényházba és szóla Jézusnak, honnét való vagy Te? De Jézus nem felelt neki. Monda azért néki Pilátus: Nekem nem szólsz-e? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?"(Jn.19,9-10.)
"Mi az igazság", kérdezi Pilátus. (Jn.18,33.) A szellemi tanítás pedig azt mondja: Jézust megkötözve viszik Pilátus és a főpapok elé. Hiába kérdezik Őt, nem felel. És amikor az igazság felöl kérdezik, egy hangot sem felel.
Micsoda szimbólum, demonstráció, arány!
Akkor beszélt az igazságról, amikor szabadon járt és tanított. Amikor megkötözték akkor hallgatott. Mi pedig akkor beszélünk legtöbbet az igazságról, amikor újra meg van kötözve. Ez nem csupán azt jelenti, hogy nem szabad az igazságról beszélni, hanem azt, hogy nem lehet róla beszélni, mert a magja, a lényege van rögzítve valahol."
És hallgat Jézus Heródes előtt, akihez a kezeit mosó Pilátus küldi, nyilván át akarva hárítani a felelősséget.
"Heródes pedig Jézust látván igen megörüle, mert sok időtől fogva kívánta látni, mivel sokat hallott őfelőle, és reméli, hogy majd valami csodát lát, amelyet Ő tesz. Kérdezi pedig Őt sok beszéddel, de Ő semmit nem felele néki." (Lk.23,8-9.)
Mert hallgat az igazság ott, ahol az önzés nem emelkedik fel a maga alkotta trónusáról, hogy átadja helyét az alázatosság fejedelmének. Jeleket és csodákat ott tesz, ahol nem az én életem, az én problémám, az én fájdalmam vár feleletre, hanem a bennem lakozó bűn, vakság, bénaság, lelki poklosság esedezik gyógyulásért.
Meg van írva, hogy Pilátus és Heródes e naptól fogva lettek barátok. (Lk.23,12.) Mert az önmagát feladni nem akaró egocentrizmus, bár tudja, – mint Pilátus, – hogy Jézus ártatlan és igaz, tudja Heródes, hogy Jézus bebizonyíthatná neki hatalmát. A bennünk feltörő igazság ki lesz szolgáltatva a Szanhedrinnek, énünk ama részének, amely megátalkodottan maradi, elvakult, megcsontosodott, elavult, fejlődést gátló rövidlátásával nemcsak megcsúfolja, de keresztre is feszíti a krisztusi elvet.
Krisztus mindig hallgat, ha nem a hit kérdez.
Az ember pedig nemcsak Krisztust feszíti keresztre, hanem Istent is kérdőre vonja. Az Úr pedig figyel és hallgat. Hallgat és vár!
Hallgat a bűnösökkel szemben, mert "nagy irgalmú, késedelmes a haragra", és hallgat az igazakkal szemben, mert "olyan, mint az ötvösnek tüze és a ruhamosónak lúgja." (Mal.3,2.)
"Keményen szóltatok ellenem, azt mondja az Úr. Azt mondtátok: hiába való az Isten szolgálata, és mihaszna, hogy megtartsuk törvényeit…"
"Sőt, inkább magunk hirdetjük boldogoknak a kevélyeket, hiszen gyarapodnak, noha gonoszságot űznek…"
"Az Úr pedig figyelt és hallgatott... és azon a napon azt mondja a seregeknek Ura: amelyet én szerzek... meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között ... és emlékkönyv iraték Ő előtte azoknak, akik félik az Ő nevét." (Mal.3,13-18.)
A hallgatásnak legmagasabb foka áldozathozatalba növekszik. Mert amikor a lélekben gerjedező igazság a farizeusi konokságba, az álnokság és árulás korlátaiba ütközik, amikor a korszellem őrzi azt a küszöböt, amelyet büntetlenül áthágni nem lehet, akkor naponta meg kell hozni az áldozatot.
Az ép, tiszta, valódi, igaz gondolatokat, a szellem első zsengéjét kell felvinni a hallgatás oltárára, engesztelő áldozatul. Testét, a beszédet a templomon kívül felégetni, csak a vérével, a benne lévő élettel, a lényeglátás, az igazság legbenső tartalmával meghinteni az oltárt, amire ilyenkor az önfegyelem és önlegyőzés erőfeszítésében szinte a szívünk vére is hull.
Erről az oltárról száll fel mindennap az az áldozati füst, amely oldozza, engeszteli ennek a Földnek kegyetlen lelkét. Ez áldozathozatal a naponta megnyilvánuló igazságtalanságokkal, erkölcstelenségekkel, hazugságokkal és visszaélésekkel szemben.
Ez Krisztus véráldozatának a titka.
Miután életével és tanításaival a számunkra felfogható legmagasabb igazságot közölte, legyőzhette volna érőszakkal az ellenszegülők szellemét, megsemmisíthette volna a hitetlenséget, királlyá lehetett volna földi értelemben is, ehelyett meggyötört testét a városon kívül keresztre feszíttette, és vérével meghintett bennünket, hogy a türelem, megértés, szeretet soha ki nem alvó tüzében égessük fel a gonoszt.
Tulajdonképpen úgyis mindenki a maga belső struktúrája szerint fog beszélni, vagy hallgatni. A mérték az, hogy a lélek mélyén hogyan zsong az Ige, mit hallott meg belőle az ember belső hallgatásban.
Kuklis Magda
|
