|
POE EDGAR ÉS AZ OKKULTIZMUS
Részlet Strém István: Van túlvilág című könyvéből
A spiritizmusnak és az okkultizmusnak rendkívül nagy hatása van a költészetre és az irodalomra. Ez a hatás nyílt és titkos. Az utóbbi szót úgy értem, hogy az író sokszor nem vallja magát spiritisztának vagy okkultistának, de művét átitatja a spiritizmussal, illetve az okkultizmussal való foglalkozás. A dolog úgy áll, hogy a költők minden időben kapcsolatban voltak az érzékfeletti világgal, és ez a kapcsolat a "normális"-nak nevezett, azaz ilyen finomságok iránt fogékonysággal nem bíró átlagember előtt gyakran abnormalitásnak, vagy betegségnek tűnik fel. Viszont a költőkkel is úgy van, mint a médiumokkal. A hasonlóság törvénye érvényesül, és ha szenvedélyeik, belső kiegyensúlyozatlanságuk és életmódjuk folytán alacsonyabb szférák szellemeivel kapcsolódnak, ezek az okkultizmus búskomor, sötét tájaira viszik őket és feldúlják az életüket, egészségüket.
Edgar Allan Poe
A valóban okkultista költő, a l’art pour l’art okkultista író, minden idők egyik legbámulatosabb zsenije: Poe Edgar. A harminckilenc éves korában delírium tremensben meghalt amerikai költő okkult jelentősége elsősorban nem is abban van, hogy okkult témákat dolgoz fel, hanem hogy írásainak a művészi hatása okkult. Novelláit olvasva, érezzük a földöntúlit; az egésznek hangulata, lelki hatása érzékfeletti és démonikus. És ez a lényeges.
Amikor például spirituális költészetről vagy művészetről beszélünk, akkor nem az a fontos, hogy az a költő spirituális kérdéseket beszéljen meg a versében, az a festő spirituális témát fessen meg, hanem hogy a vers a hangulatával, a novella a zengésével, a kép a művészi mivoltában lelkiséget leheljen és ébresszen az olvasóban, a nézőben.
Poe-nál ezt találjuk, de az okkult hatás a mélabú örvényeibe, feneketlen szakadékokba sodorja a költőt, ahol az őrület szeme foszforeszkál. A szenvedések és féktelen indulatok érzékfeletti birodalma ez, ahol nem ég az Isten mécsese, – legalább láthatóan nem. A külső ösztönzést erre az okkult lendületre Byrontól és okkult tanulmányaiból vette, de azokon túl mindent a maga lelkéből. Nézzük novelláit:
Novellái
Egy gondolkodó, hűvös ember találkozik Morellával, a misztikus nővel, és elveszi feleségül. Morella földöntúli lénye azonban egyre ellenszenvesebb lesz előtte. Nem bírja elviselni: olyan hidegek az ujjai, olyan mélabúsak a szemei. Olyan, mint aki csak véletlenül van a Földön. Fél Morellától, és megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor ő valami halálos betegséget kap.
Morella egyre sorvad, de szelleme nem hagyja el testét. És ekkor kiderül, hogy gyermeke fog születni. De nem a férjétől, nem is embertől. A saját akaratából fog születni gyermeke. Megátkozza férjét és meghal, a gyermek azonban megmarad. És ahogy nő, teljesen az anyja, egészen ő, és ez kétségbeejti az apját. Morella materializálódik a gyermekben. Csak tízéves korában keresztelik meg, és amikor apja kimondja a szót: Morella, a gyermek eltorzult arccal, üveges szemmel fordul az ég felé, mondván: "Itt vagyok!" Tehát ő az első Morella maga, az anyagiasult át beléje. A gyermek meghal, és amikor beteszik koporsóját anyja sírjába, ennek holttestét nem találja, mert ennek anyaga – ezt Poe nem magyarázza meg, hanem azt írja meg, hogy a sír üres – teljesen átmaterializálódott a gyermek testévé.
A lélekvándorlásnak hasonlóan borzalmas felfogását találjuk a "Metzengerstein" című novellában, amely Magyarországon játszódik. Mint Vörösmarty "Két szomszédvár"-ában, itt is két család ádáz gyűlöletéről van szó. Metzengerstein Frigyes felgyújtotta az öreg Berlifitzing gróf istállóit. Ül a szobájában és gyönyörködik a tűzvészben. A falon van egy tapéta, melyet Berlifitzing ősapjától raboltak el. Azon egy ló képe egyszerre csak elkezd élni. Egyre ijesztőbben fordítja feléje a fejét. Kívülről vörös fénycsóva vetődik rá, egy árnyék megy a lóba. Metzengerstein ijedten menekül előle.
Kint a szolgái épp akkor fékeznek meg egy vad lovat, amely az égő istállóból rohant ki. Metzengerstein megdöbbenve látja, hogy egészen olyan, mint az a ló a tapétán. Szolgái jelentik, hogy a tápétának az a része, amelyiken az a szörnyű ló volt, eltűnt. Ő megérti: ebben a rettenetes, szinte emberarcú, tüzet fújó, óriás lóban a tűzvésznél elpusztult öreg Berlifitzing gróf szelleme van. Visszavonul a világtól. Eleinte meg akarja fékezni, később szolgálja a lovat. Egy éjjel felriad, a borzalmas ló hátára veti magát és elnyargal vele. Ez alatt tűz tör ki palotájában, és hiába akarják eloltani. Egyszerre csak vágtatva megjelenik a szörnyű paripa, és fel a kastély lép-csőin, belerohan a lángokba lovasával. A tűz aztán kialszik, csak egy óriási füstfelhő terül az égre, mint egy kolosszális ló alakja.
És mit szóljunk "A fekete macska" című novellájához? Egy házaspárnak van egy Pluto nevű fekete macskája. Az asszony fél tőle, mert "boszorkánynak" tartja. Az ember nagyon szereti, de ha részeg, kínozza, ilyenkor a feleségét is elveri. A macska megharapja, ő kiszúrja az állat egyik szemét. Másnap lelkiismeret furdalást érez, de az állat fél tőle, szökik előle. Ő elfogja és felakasztja. Az éjjel tűz tör ki és csak puszta életüket tudják megmenteni. Csak egy fal marad épen, és azon egy felakasztott, óriás macskának alakja látszik. Most már hiányzik neki az állat. Talál egy teljesen hasonló macskát. Az nyomban engedelmesen követi. Olyan, mint Pluto volt, de mellén nemsokára fehér folt jelenik meg: egy akasztófa alakja. Gyűlöli a macskát, fél tőle, nem mer hozzányúlni. Lemegy feleségével a pincébe, a macska elsurran mellette, meglöki, és majdnem orra bukik. Ezen annyira feldühödik, hogy fogja a baltát és agyon akarja verni a macskát. Felesége azonban a karját visszarántja. Haragja az asszony ellen fordul, és felindulásában agyonüti. A holttestet elfalazza a pincében. A rendőrség többször vizsgálatot tart nem találnak semmi gyanúsat. Elbizakodottságában gúnyosan búcsúzik tőlük, és megkopogtatja a falat. Annak belsejéből nyávogás hallatszik. Felbontják a falat, a már erősen rothadó holttest fején ül a fekete macska, melyet a gyilkos a holttesttel együtt be-falazott.
Míg tehát az előbbi novellában egy ember bosszúvágyó szelleme megy a lóba, itt egy macska reinkarnálódik. A borzalmak iránt való hajlamán keresztül is átizzik az írónak mélységes okkult megérzése az emberi lelket indulatain át megragadó és irányító démonikus erőkkel szemben. A gyűlölet, harag, ellenszenv az, amely ezeknek az erőknek sugalmazására, szinte külső ok nélkül tombol, és a bűn után következő bűnhődés végzetszerűsége kiemelik ezt a novellát a puszta "rémregények" színvonalából.
Poe több novellája van felépítve a mesmerikus gyógyításra, a távolba-látásra, távolba-hallásra. Csak kettőt akarok felemlíteni. Az egyikben előtérben áll a telepátia. Címe: "A légyott". Az elbeszélő a velencei lagúnákon gondolázik, éjszaka, a Sóhajok hídja közelében. Itt a következő jelenetre lesz figyelmes: Mentoni Aphrodite marchesa gyermeke anyja karjaiból beleesik a vízbe, mialatt a szép hölgy meredten néz – nem a vízbe, ahová gyermeke esett, hanem mintegy elbűvölten a szemközti ház virágtartó vázájára. A palota megelevenül, szolgák rohannak elő fáklyákkal, sokan vízbe vetik magukat, de a gyermeket nem tudják megmenteni. Aphrodite mögött, néhány lépcsővel feljebb áll faun külsejű, gonoszarcú öreg férje, gitárját pengetve és halálosan unva mindent. Az olvasó úgy érzi, hogy nem ő lehet a gyermek apja…
Ekkor szemközt, a virágváza mögül, amely felé a hölgy oly meredten bámul, előlép egy ifjú, beleveti magát a vízbe, megmenti a kis gyermeket és átadja anyjának. Az asszony észre sem veszi a gyermeket, csak az ifjút nézi, arca kipirul, szeméből könnyek hullnak. Kettőjük között, amint látjuk, telepatikus összekapcsolódás, egymásra hatás van, melynek jellege már szinte hipnotikus. Mentoni visszamegy a palotába, és a marchesa mintegy véletlenül az ifjú kezébe teszi a kezét. Győztél! – suttogja. – Győztél! Napkelte után egy órával találkozni fogunk. Így legyen! Kettőjük lelke tehát titkos összeolvadásban van. Ez a végső lelki egyesülés vagy szuggesztió kétségtelenül az előbb történt, és az asszony annak révületében ejtette ki kezéből a gyermeket. Az ifjú "győzött", meghódította valamely titkos szándékának az asszony lelkét. Nem azzal "győzött", hogy a gyermekét megmentette, hanem a gondolatátvitellel, a léleksugalmazással. Most egy gondola után lát, és az elbeszélő felajánlja a magáét. Kiderül, hogy régi ismerősök.
Az idegen meghívja az elbeszélőt, jókor hajnalban keresse fel a lakásán. Megtörténik. Beszélgetnek. Megtudjuk, hogy Aphrodite leánykorát Londonban töltötte. A látogató elolvassa barátjának könnyektől áztatott, londoni versét. Isznak, sűrű nehéz bort isznak. Az óra üt, napkelte után az első órát üti. Az idegen magáról beszél: egész életében álmodó volt, csak az álmoknak élt, az álmok országának, ahová most el fog valóban utazni. Aztán felfigyel, mintha egy láthatatlan hangra figyelne; egy verset idéz, hogy találkozni fog azzal, akit szeret, és holtan roskad a díványra. Most berohan egy apród a dogepalotából: "Úrnőm, úrnőm, megmérgezte, megmérgezte magát! Óh, gyönyörű, gyönyörű Aphrodite!" – E novellában tehát a gondolatátvitel és a távolbalátás művészi átértékelésével találkozunk.
A "William Wilson"-ban a "doppelgänger", vagy másodén tüneménye. William Wilson, régi, előkelő család sarjadéka, egy vidéki angol internátusban nevelkedik. Hamar kitűnik társai közül. Uralkodni vágyó, heves természet. Mindenki meghódol neki, csak egy fiú nem, és ennek – csodálatosképpen – szintén William Wilson a neve, holott nem is rokona. Ez minden-ben vetélytársa, a tanulásban, a sportolásban, a játékban. Bosszankodik – annál is inkább, mert érzi, hogy ez a másik William Wilson felette áll.
Az emberek azt hiszik, hogy ikrek, mert egy napon születtek, és egy napon léptek is be az iskolába. A másik Wilson mindenben a vetélytársa. A másik Wilson csak suttogva tud beszélni, mert valami gégebaja van, hangzik az ilyenkor racionális magyarázat. Külsőleg mindjobban hasonlítanak. A második öltözködésében, modorában, beszédében annyira utánozza az elsőt, hogy ez kétségbeesik miatta. A másik Wilson szelíd, okos tanácsokat ad az elsőnek, ez annál jobban haragszik rá. Egy éjjel belopózik a hálószobájába, az alvó arcán a hasonlóság annyira megdöbbenti, hogy ijed-ten elmenekül az iskolából. Az Etna kollégiumba megy és kicsapongó életet folytat. Elfelejti a gyermekkori élményt, amikor egy éjszaka – féktelen dorbézolás közepette – látogatót jelentenek. Ittasan támolyog ki a vesztibülbe, de amint a látogató fülébe suttogja: "William Wilson vagyok" – azonnal kijózanodik. Az idegen azonban már eltűnt. Nem sokat törődik vele, de megtudja, hogy épp azon a napon, amelyen ő eltávozott a vidéki internátusból, a másik William Wilson is elutazott onnan.
Átmegy az oxfordi egyetemre és folytatja orgiáit. Pénze elfogy, kártyázik, majd hamisan kártyázik. Kiveti hálóját egy újonnan érkezett diákra, akinek családja akkoriban kapta meg a nemességet, és aki rendkívül gazdag ifjú hírében áll. Eleinte hagyja nyerni, aztán kifosztja. A kínos hangulatban feltárul a szárnyas ajtó, a gyertyák kialusznak, valaki belép, és az a jellegzetes, suttogó hang leleplezi a csalót. A második William Wilson tette ezt, hogy megmentse a további zülléstől az elsőt. Ez városról-városra menekül előle, de az mindig felbukkan, mellette áll, óvni, védeni akarja. Egy római álarcos bálon találkoznak. Ő egy fiatalasszonyt akar meghódítani, a másik a vállára teszi a kezét. Felismeri suttogó hangjáról. Belöki a szomszéd szobába, kényszeríti, hogy vívjanak meg. A másik itt is szereti, sajnálja, de ő leszúrja, és ezzel saját jobb énjét ölte meg. Elfogják és vége az életének.
Amint látjuk, ebben a novellában tehát nem pusztán a doppelgänger tüneménye áll előttünk, hanem ennél több. A második Wilson az elsőnek nem csupán kilépő asztrális teste, hanem mintegy védőszelleme, lelkének nemesebb része. Talán egy olyan szellemi materializáció, amit csak ő lát, és más nem. Poe Edgar több novellájában előfordul szellemjelenés, mindig az érzékfelettiek borzadályos hangulatában. Ezeket, sajnos, nincs helyem mind ismertetni, valamint a verseit sem, melyeknek koloritja, hangulata gyakran misztikus és okkult, különösen a feledhetetlen "Ulalume"-é. De Poe-ban ezzel az okkultista adottsággal, e misztikus lelki készséggel páratlan ész és boncoló, analizáló elme társult. Hogy az okkult hatást fokozza, az elbeszélő mindig racionális magyarázatokat keres, amelyek – az olvasó egyre jobban érzi – nem kielégítőek.
Van olyan novellája, amelyben gyilkosságról, földi rejtélyről és annak rendkívül éleselméjű okoskodással történő megoldásáról van szó. Mutatja ez is, hogy a racionális ész, és az irracionális megérzés nem zárja ki egymást, sőt fokozhatja és táplálhatja egyik a másikat. A hitnek és a tudásnak egymást kell erősítenie. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a detektívregényt éppen Poe Edgarnak az utóbbi fajta írásai alapján teremtette meg az a Conan Doyle, aki hasonlóképpen éleselméjű következtető, és amellett okkultista és spiritiszta tudott lenni.
Poe Edgarnál azonban a harca racionális és az irracionális között élete végéig tartott, hiszen fiatalon halt meg, és "A holló" című híres versében is a kétely győz: "Nevermore", mondja a kegyetlen refrén. Nevermore! Sohasem! Nem látja meg Lenórát sohasem! Ebben tört meg ez az okkult lélek és ez volt a tragédiája. Elvesztette hitvesét, a csapás az alkohol és a kétely szakadékaiba taszította, és ő is leterítette "William Wilson"-t, Istenben és másvilágban bízó, szelíd, hívő énjét. De démoni lángelméje fáklyát gyújtott egy másik hozzá hasonló lélekben, akinek minden nép modern költészetének fejlődésére döntő hatása volt: Baudelaireben. Ő azonban költő – olyan költő, amilyen kevés élt a Földön. Az okkult tartalom nem eszmékben és gondolatokban, hanem versei lelkiségében, lelki zengésében fejeződik ki.
Közreadta: Tolnai György
|
