Bálint Aladárné
MISZTIKA
Bodnár Lászlónak, aki a "nyolc boldogság" égi örömeiben megmutatta az utat a misztika fehér világába.
"Oldozzad le saruidat, mert szent az a hely, ahová lépsz", így szólt Isten Mózeshez, amikor hívta. Szent minden terület, ahol az Úrral találkozhatunk. Önmagában hiábavaló a legmagasabb társadalmi polc, hiába minden anyagi hatalom, sőt elégtelen a legfelkészültebb tudás és csiszolt értelem is. A szentségeknek van egy, a földi hatalmasságok, gazdagok és értelmileg tudók által lenézett és megvetett kulcsa. Egy mindennél hatalmasabb erő - amit gyengeségnek tart ez a világ. Alázat ez az erő, ezért imádkozunk az alázat himnuszával: "Ó önts Uram a szívünkbe alázatot, egy szemernyit csupán, hogy bennünk is dalolhasson a kiteljesedő jövendő: a Te világod".
Az Ő világának a kiteljesedése, az isteni életnek bennünk zengése, nem bontakozhat ki, és nem dalolhatja dallamát a misztika nélkül.
Ködös, komplikált fogalom az értelem számára mindaddig, amíg értelmi jelentésén túl a fogalom lelkével, életével nem kerülünk benső kapcsolatba, amíg bennünk meg nem születik, életre nem ébred az, amit a "misztika" szóval körülhatárolunk.
De jóval közhasználatúbb, egyszerűbb és elérhetőbb fogalmakkal is így vagyunk. Kétségbevont, ködös értékeket hordozunk mindaddig, amíg a magunk szellemében, érzésvilágában fel nem dereng, s akkor ismerős lesz, régi barátként köszöntjük, továbbépítjük, s velünk egységesülő és azonosuló tartozék lesz. Aki még nem képes a más örömének átélésére úgy, mintha önnönmaga személyes öröme lenne, annak számára az egységérzés fogalma éppen annyira csak puszta ismeret és nem élő valóság, amennyire nyomban azzá lesz, mikor először érzi fellobbanni lelkében az árnyéknélküli örömet a más örömével kapcsolatban. A spirituális jellem, amelyik minden kísértésben szilárdan áll, és amelyet érdek, pillanatnyi gyenge hangulat, kedveskedés meg nem ront, ködös, távoli lehetőség a jellemtelen ember számára, mint akár a misztika az okoskodó ész előtt.
Minden magasabbrendű életismeretnek bennünk kell - mindenkiben külön - megszületnie, mint egyéni élménynek, hogy az ne fogalmi ismeret legyen csupán. Ez a bennünk születő, belőlünk kibontakozó érzés már maga is a misztika területére utal.
A misztika zárja soha nem pattanhat fel, ha a polgári világ gőgje le nem hull rólunk. Aki azt hiszi, hogy iskolai képzettsége és további önművelése a "művelt emberek" sorába iktatta, aki azt hiszi, hogy életkora és tapasztalása eléggé felvértezte ahhoz, hogy tanulnia már ne kelljen, azelőtt a mennyország nem tárulhat fel. Szent Ágoston mondja az "Istennel való magányos beszélgetései"-nek könyvében: "Tudom ugyanis Uram s mert arra tanítasz, megvallom, hogy egyedül csak azok, akik ráeszmélnek, hogy szegények, és szegénységüket előtted megvallják, gazdagodnak általad, mert azok, akik azt vélik, hogy gazdagok, noha szegények, azon találják magukat, hogy a gazdagságból kizárattak."
Nagy földi utazásunk útja kettős irányt mutat. Az út egyik felében, és ez a nehezebb és terhesebb, sok táplálékot kell felvenni értelmünkbe, mindent meg kell ismerni, amit a világ - fejlődése során -, mint műveltséget, kultúrát kitermelt. Öltöztetjük testünket, lelkünket tetszetős szép ruhákba, a lélek minden kicsillanó értékét, az értelem minden felvillanó sziporkáját kifelé ragyogtatjuk, megcsillantjuk a világ felé. Kívülről fogadunk be mindent és külsőítjük újra vissza, mint saját kincseinket.
Az utazásnak ezen szakaszán azonban a lélek vegykonyháján észrevétlenül más is történik, mint befogadás és külsőítés. A fejlődés nagy misztikuma az a láthatatlan erő, amelyik növeli a fát és a virágot, az életkörülmények alakításában, örömök és csalódások, napsugár, felhő kergetőzésében és a befogadott dolgok segítségével is: az emberi lelket ébreszti évezredes álmából, őrli a bukottság kemény burkát és növeli a napfény felé.
A Nap felé fordult tekintet meglátja a hiányokat, melyeknek betöltését kergette különböző utakon, melyektől szabadulni akart, de mindenhová elkísérték hol ilyen, hol olyan változatban. Ráérez, hogy legszebb gondolataiba, érzéseibe is hiúság keveredett és meglátja saját maga szőtte szép leplei alatt a durva takarót, amely elzárja előle az isteni élet ragyogását.
S megindul az utazás másik szakasza, a felesleges terhek eldobása, mert magasba törni túlterhelt géppel nem lehet. S a tekintet, amelyik megpillantotta a valóságos fényt, elfordul a hamis ékkövek és lidércek csillogásától. A szem, amely a sok külső szemlélődéstől nem jutott el a maga-meglátásáig, befelé fordul. Látja, hogy sok mindent kell megtanulnia, amit elhanyagolt, sok mindent kell elfelejtenie, hogy helyet készítsen annak, amit tudnia kell. Megszűnik benne a gőg tévedése, hogy nem tanulhat bárkitől is; eloszlik a tévhit, hogy jónak tartsa magát, lehántva a lepleket magáról és az elburkolt fogalmakról, közeledik útja az élet lényegéhez, a benső látáshoz, a misztikához.
Hiába próbálunk beszélni a misztikáról annak, akiben még nem ébredt fel a hit hangja. Aki az életben nem látja a láthatatlan erők működése mögött az Egyetlen irányító központot s azokat a ható és visszaható erőket, melyek - gondolatok vagy cselekedetek legyenek is - nyomon követnek bennünket. A hitnek fokról-fokra megnyíló élete az, ami összekapcsolhatja az embert a láthatatlan világ erőin át és azok segítségével a körülölelő, valóságosan jelenlevő isteni élettel. Az emberszellem bármilyen zuhanásszerűen került is a mélységbe, a földi lét legmélyebb pontjaira: a régi ismeret, a szellemi lét bírása, az Istenhez való tartozás tudata elhomályosult állapotban jelen van mindannyiunkban. Egy halvány, vékony fonal tartja a kapcsolatot múlt és jelen között. Az ember rángatja, tépi, s mikor büszke erejében eltépni vélte, akkor sem történt más, minthogy az isteni kegyelem alkalmazkodó bölcsessége szerint áthangszerelte, átfestette a fonalat más színűre, meglazította a magasság felé és megerősítette valami látható, szilárdabbnak vélt ponthoz. De a hit, mint tartópillér, Istennek más és más formában való jelenléte az életünkben, örök útitársunk a nagy utazásban. Isten bennünk és rajtunk kívül a mi megtartó erőnk.
A hit kibontakozására is, mint minden valóságos belső szellemi fejlődésre, a válasz és magyarázat az újraszületésekben, a reinkarnációban van. Mert a hit, ami nem más, mint elhomályosult, sejtelemszerűen élő istentudat, szellemi létállapot-ismeret, nem maradhat mécsfény a lélekben, aki hiszi ugyan Istent, de önmagán kívüli magasságokban élő, világokat kormányzó hatalomnak tartja, akinek reá, az egyénre, személy szerint semmi gondja sincs. Nem maradhat segítséget kérő és remélő bizalom sem, amely nyomban meginog, ha a kérés betöltetlen, a remény teljesületlen marad. De nem maradhat minden arcon elhívő, minden formát betartó áldozatos vallásosság sem, amely beéri egy földi életen túli menny és pokol elgondolásával. A hitnek bizonyossággá, tudássá kell érnie a lélekben, ez pedig csak életek kohójában, szenvedések, tapasztalásokat nyújtó oldó melegében, vagy örömök rügyfakasztó napsugarában érhet azzá.
A szellemről homályoknak kell eltűnniük és benne fényeknek kigyúlniuk. Minden homályos pont, ha megszűnik, fényt tud magába fogadni, világosságot a körülölelő világokból. Ugyanakkor fényt is kibocsát önmagából, amely keresi a hozzá hasonló, de erősebb fényeket. A kegyelem sugarai felfokozzák a szellem kigyulladt pontjait és segítik a hitnek tudássá érését, a "hitnek életté teljesedését", ahogyan Aquinoi Szent Tamás a misztikát nevezi.
A szellem származásánál és lényegénél fogva tudja, tudattalanul is tudja, hogy vannak benne is szunnyadó, a világban is működő erők, melyek sejtelemszerűen felderengenek benne, melyeket egy-egy megmutatkozó jelben felismer. Ez a derengő, itt-ott jelek által felerősített emlékezés az alapja az ember minden misztikumszeretetének.
Kíváncsiság előbb, érdeklődés később, majd valami benső hajtóerő viszi az embert a misztikumok felé. Kíváncsi jóslatokra, mert tudattalanul hisz olyan erőben, képességben, mely a temetőjét felbonthatja, vagy a jövő kárpitját megnyitja. Hiszi anélkül, hogy levonná a legvilágosabb következtetést belőle: ha a múlt nem tűnik el, akkor valahová beleírta múlhatatlanul a maga létét, ha a jövő megérezhető, feltárható, akkor valahol készen várja a beteljesülés. Tehát öröktől fogva van és nem a véletlen alkalom szüli. Hogy múlt és jövő: egy örök isteni lét jelenének számunkra - végességünk szerint - érzékelhető percei.
Érdeklődünk az írás és mozdulat jellemet leleplező akusztikája iránt. De érdeklődésünk csak a misztikumnak szól és nem annak mélységes felismerése, hogy ha a kezem által leírt szó nemcsak a fogalmat rejti, hanem árad belőle lelkem rejtegetett érzés- és gondolatkomplexuma, akkor szellem uralja az anyagot s az ember ellene hiába lázadozik. Még nem az igazság csodálatos ereje előtt állunk meg alázattal, hanem építjük vele értelmi síkon lélektani ismereteinket.
A vallásokban is, ami legjobban megragadja az embert, az a misztikum, a titokzatosság. A Hófehérke mostohájának igazságot beszélő tükre ugyanazzal a titokzatossággal, igézettel öleli át és zsongítja el a gyermeket, mint a hívőt a templomban a szentek képei. A magasrendű élet létezésének távoli megérzése, bűvös vonzása. Valami megmozdul a lélekben, mert minden lélek rejtett mélyén azonos húrok vannak. Ez a pillanatnyi rezonancia a jónak és tisztának a vágya a még jobbal és tisztábbal kapcsolódni.
Az élet misztikuma csodálatosképpen soha nem csökken. Nem csökken akkor sem, amikor a hívő ember vallása szertartásainak már megértett, rejtett formáin át kapcsolódik Istennel. És nem lesz kisebb akkor sem, amikor eljut a legnagyobb ígéret beteljesüléséhez, és hallja, hogy prófétálnak fiak és lányok a Szentszellem erejéből. A mindenség misztikuma szent és érinthetetlen titokként lebeg felettünk akkor is, amikor ezen a látható életen túl a transzcendens életről hull le a fátyol előttünk. Születés és halál titokzatos pillanata nem veszíti el erejét, ha ismerem a szellem útját inkarnációkon át - bűnből a szentségbe. Mert minden, ami teljesen isteni, lényegében megfejthetetlen műhelytitok. Hiába ismerem a búzamag minden képességét, magában hordott életerejét, az a megfoghatatlan erő, ami kalásszá érésre képesíti, azok a feltételek, melyek életre csókolják benne, ami rejtve van, az örökre misztikum. Amint hogy fel nem tárható titok - a maga teljességében - bukásunk problémája sem, csak belső látásunk, lelki skálánk szerint fordulunk hol ehhez, hol ahhoz az elmélethez. Mindegyik feltár valamit bukásunk vagy alászállásunk okkult, rejtett tényéből, de erőforrássá, bennünk ható eredménnyé csak az lesz, amelyik nem az értelem hideg késével metszi a burkot, hanem amelyiket önmagamban megérezni képes vagyok. A misztikuma nem lesz kisebb akkor sem, mikor a lelkemben ráérzek, hogy minden vétségem a harmónia ellen - bukás - a kihűlt világ megkövesedett részecskéjévé teszi a lelkemet. S minden belekapcsolódás a világharmóniába, az isteni életnek tetsző minden megmozdulás beleemel a csöndbe, a világbékébe. Érzékelteti a forró, egységes szellemi létállapotot, vagy a széthullás megmerevedett zordságát: egy kis érzés a szív körül. De a lényeg mélyére ez a felfedezés sem érkezik el, mert ami ebben is az isteni létre mutat, az a legmélyebb titok.
Aki úgy akarna az élet mélységeiben és transzcendens magasságában mozogni, hogy emberi értelemmel és akarattal bogozza a titkokat, sok mindent megfejthet, titokzatos erők tudója lehet és alkalmazhatja mágikus hatásukat, de a fehér világ küszöbét nem lépheti át, mert ez a küszöb a misztika világába nem a misztikumok bogozásán, nem is az egyéni akarat tevékenységén át vezet.
A misztikus útja két irányba mozoghat. A rajta kívül álló, de benne is élő erők megismerése felé, hogy általuk emberfeletti készségek urává legyen, és a misztikum sóvárgásának téves lényegkeresésével önmagát, fel nem ismert hiúságát kielégítse, csodálat középpontjává tegye, vagy érdekszférájába kapcsolja. Kapcsolata az Ég világával azonban laza marad a természetfeletti erők birtokában is, éppen ezért nem tükrözi annak a világnak színét, békéjét. Árnyak lengik körül, mert árnyakkal foglalkozik.
A másik út a lélek belső világán, az "én" szelleméletén át keresi azokat a lehetőségeket, melyekkel az isteni életet megközelítheti.
Nem azért kapcsolódik szellemi erőkkel, hogy a saját emberi képességeit hatványozza meg, azért sem, hogy a mindenség titkait fürkéssze ki, hanem emberi hibáktól homályos életét szemléli meg a legtisztább szellemi tükörben, és a zavaros emberi hangok között a belső csendben halkan zengő isteni hangot keresi.
Nem misztikumot keres, hanem minden misztikum hordozóját és egyben világos megfejtőjét, az isteni életet feltáró, testetöltött hordozóját, Krisztust.
Őt áhítja a misztikus akkor is, ha hite törvényei szerint Buddha világosságánál keresi a szenvedések okait, ha Laoce életbölcsességével vallja, hogy "minden nemesen érző léleknek legfőbb szentélye Tao." Őt keresi Bal Sem és minden zsidó rabbi és tudós, mikor a kabbalák okkult világán át az élet lényegét kutatja, vagy a talmud szent könyveinek tanulmányozása által, vallása rideg törvényeinek megértett világosságával önmaga belső életét szenteli templommá. Mert a misztika nem kizárólagos kikötője egyetlen vallásnak sem, hanem határt lebontott világuk azoknak, akik tudva vagy nem tudva, önmagukat feszítik meg az örök példa nyomán. Kiteljesedésében a misztika felé vezet az evangéliumi spiritizmus útja is. Mert hiába a transzcendens élet minden törvényének ismerete, ameddig a törvények, az isteni élet alapkövei nem elevenednek mozgó, élő, ható valósággá. A legragyogóbb szellemi tanítások, manifesztációk bizonyos érlelő idő után csak veszteglést jelentenek a megismerés világában, ha önmagunk belső világában nem találjuk meg a tiszta szellemi kapcsolatokat és a legnagyobb misztikus erőt: a kegyelmet.
Aki életét alázatosan szenteli belső világa áthangolásának, az elindult a misztika káprázatos fehér útján. A titokzatos erők itt is megmozdulnak, a természetfeletti erők a fejlődésnek ezen a vonalán az ember természetes útitársai lesznek. Terhektől mentesülő, felszabaduló szellemi állapota beleemeli a tiszta erők világába és részesévé lesz olyan képességeknek, melyek egyedül a szellemi tisztaságnak a kegyelem által is megerősített lehetőségei.
Lassú, láthatatlan a növekedése mindennek, ami valóban nagy és isteni. Ha szemünk előtt hirtelen kibontakozás történik, - látszatra csodaszerű életnyílás - tudjuk, hogy életről életre, inkarnációról inkarnációra haladunk a visszatérés útján. Tudjuk, hogy sok átélt csalódás és szenvedés, külső melegben és hideg fényekben való fürdés, sok szeretet és különböző hitvallások tapasztalása rótta már a lélekbe a maga vonalait. Sok-sok kapott gondolat és érzés ébresztgette a lélek szunnyadó gondolat- és érzésvilágát. Sokféle kémiai folyamat, vegyülő és nem vegyülő elemek találkozása ment végbe a lélekben, míg egyensúlyba jutott annyira, hogy benne látszólag hirtelen ébredéssel minden vágy az isteni élettel való kapcsolódás vágya legyen.
Ahogy a bimbó rózsává nyílását alig lehet szemmel követni, ellenőrizni, úgy történik az ilyen befelé fordulás. A misztikus nem úgy lesz azzá, hogy elhatározza, hogy az lesz. Az evolúció lépcsőfokait kell megjárnia, hogy vágyvilága tisztává legyen s ez a belsőleg ébredő, nem erőszakolt vágy kapja meg az érintést, az elindító kegyelmi erőt. Mert bármennyire a természetes fejlődés teremtette meg a lehetőséget, - ez is kegyelem - de az eszköz, a sugár, amelyik beteljesíti a lehetőséget, a felébredt tiszta vágyat, az a legnagyobb kegyelem.
Vannak csodaszerű emelkedések bűnből az életszentségbe, de azok nem döntik meg az evolúció törvényét, csak még jobban igazolják Isten mindent tehető erejét. Azonkívül, aki szerintünk bűnt követ el, Isten előtt tisztább lehet annál, akit mi annak látunk. Ő látja a lelket minden mélységével és nem csak kifelé forduló cselekedetével.
Nagy megrázkódtatások, melyek eruptív módon lökik felszínre a lélek harmóniavágyát és készségét, hirtelen eszméléssel vezetik az embert az isteni útra.
De akár Saulus legyen, aki elindul a damaszkuszi úton és a csodálatos örökérvényű szimbólummal - a testi látás elveszítésével - megtalálja a krisztusi élet fényességét, akár Sundár Singnek hívják, aki hindu tanító család gyermeke volt, s ismerte a védák és sutrák minden tanítását, s a titokzatos szavak és imák varázserejét, de még nem érezte meg az élet lényegét és öngyilkosságra készülve, egy órával az öngyilkossága előtt a Kegyelem, Krisztus hívó hangjával felébreszti benne az Istenhez tartozás teljes tudatát: további útjuk már azonos azokéval, akik kevésbé csodaszerű úton találnak rá az élet lényegére.
Mindenki, aki kiválasztott, találkozik azzal a fénnyel, amelyik a benne élő szikrát fellobbantja. Gandhi életét egy hindu vers indította el 17 éves korában a misztika útjára. Ezt az átélést jóval később a Hegyi beszéd teljesítette ki. A vers nagyon egyszerű. Esztéták és "okosak" talán észre sem veszik, de a Gandhi lelkében már felnyíló látás a lét lényegét találta meg abban a gondolatban, hogy "Pohár vízért gazdag lakomával, rézfillérért aranykoronával, egy jó szóért nagy hálával fizessünk."
Mindenki, aki a vonzás törvénye által találkozik az őt elindító hanggal, a belső törvény szerint maga is elindít másokat. Ahogy Assisi Ferenc elindított sokakat, s ahogy elindította a misztika csodás világa felé Sciffi Klárát.
Természetes, hogy átalakító, misztikus eredményre csak ott vezet a találkozás, ahol belső hang csendül nyomában. Hiába a legőszintébb tisztelet és a magasrendű élet szépségének az értelmi akarása és elismerése. Egy ideig segíti a lelket, de rövidesen megáll az úton, mert hiányzik a teljes belső vonzás, az eggyéolvadás avval az erővel, amelyik a végtelen birodalomba elvezet.
Akik eljutottak a belső élethez, azoknak az útja a - belső küzdelmek útja. Mindenkinek önmagának kell megjárnia, minden talpalatnyi területet meghódítani és minden rezdülést áthangszerelni Isten számára. Ha a hindu jogik tanítják, hogy a Prána, az életerő belélegzése milyen formák szerint történjen, hogy mindenhová eljusson belőle az és annyi, amennyire a szervezetnek szüksége van, hogy harmonikus gondolatokkal simuljunk bele az összhangba, akkor bizonyos az is, hogy a belső magatartás minden árnyalata fontos és építi a hidat, amelyen a tiszta szellemsugarak összekapcsolják az embert az Éggel.
Akiben az égi kapcsolódás megtörtént, ott a misztikus erő megkezdi a régi életfonalak felgombolyítását és megerősíti a szálakat a belső életen át a benne is élő Istenhez.
A lélek átszövése, átépítése az, ami azonossá teszi a misztikusok életét. A misztikust nem egy-egy szép vagy erős tulajdonság, egy-egy isteni érték kibontakozása teszi azzá, hanem az életté teljesedett hit szövi egybe isteni erőszálakkal az egész lelki alkatot. Szervesen nőnek, bontakoznak egymásból a tulajdonságaik, amelyekkel természetesen simulnak bele a szellemi élet összhangjába.
Egyes fénylő emberi erények élhetnek valakiben anélkül, hogy misztikus, sőt anélkül, hogy istenhívő lenne. S bár természetes, hogy a misztika alapja a legtisztább morál, olyan szakadék választja el a legerényesebb embert is a misztikustól, mint amilyen távolság választja el az erkölcsi jellemet a spirituális jellemtől, vagy a vallásos embert a megtért embertől. S bár a megtérés már az isteni törvények belső lényegéhez vezet, még a megtérőt is egy vonal választja el a misztikustól. Ég és föld egybekapcsolódásához az emberi erényeknek át kell itatódniuk szellemi erőkkel úgy, hogy erényvoltuk szinte megsemmisüljön a szellemi magátólértetődésben.
Ezért nem beszélhetünk a misztikusnál úgy a jó tulajdonságokról, mint az erényes polgárnál, akinél a jó tulajdonságok bizonyos laza különállásban, pontosan megállapítható minőségben jelentkeznek.
A misztikus megismerésben, a legmagasabbrendű szellemi tükörben, és a belső csend igaz hangjának akusztikájában, a fogalmak jelentése is más lesz. Az erényé is. Ez az akusztika a mozgatórugók mélyéről is felhozza a rezgéseket, s hogy az önszigor, az önítélet ostorozása mégis termékeny marad a misztikusnál, azt az egyensúlyt tartó erő, az alázat irányítja. A törekvés a legmagasabb után, de a gyarlóság tudatában, ahogy Szalézi Ferenc tanítja az életszentségre törekvőket.
A tökéletesedésért folytatott belső küzdelem, az isteni és emberi vonzás közötti harc teszi azonossá - a különböző érintésekre az életszentség egyesítő vonalába törekvők útját.
Az indulás többnyire rózsákkal kirakott édes élményekkel fűszerezett. Nyújtja váratlanul az égi hangulatot, pillanatokra a benső kapcsolatot. A továbbjutás, a hangulatoknak állapottá állandósulása, az élményeknek termékenyítő magábazárása már kemény utakat, nehéz kapaszkodókat rejt. Felemás életet nem tűr meg. A lélek egész világának kell áthangolódnia, hogy a misztikus vágy a misztikában váljék valóvá. Ez a teljes birtoklás alakítja át úgy a misztikust, hogy meghal a világ számára és feltámad az igazi, a szellemi életre. Amint a belső erők egységbe fűzik tulajdonságait egy színes, szellemi mezővé, ugyanúgy egyensúlyba jut a mindenség minden lényével. S magától értetődéssel simul a világegységbe ott azon a helyen, ahol a Gondviselés által kijelölt helyét érzi.
Amint a belső csend lesz az uralkodó benne, úgy válik kifelé ható tevékenysége is csendessé. Az örökké cselekedetekbe futó derék, jó ember feloldódik a lélek elrendezettségében és látszólagos passzivitásban is erősen cselekvő a szellemi erőknél fogva. A szavakban való magamutogatás is elhalkul, mert az erőnek befelé koncentrálása a szellemi kapcsolatok megteremtésének követelménye.
Nem ok nélküli, nem magáért a szigorért való, hogy a kolostorok a hallgatást szabállyá tették, hanem annak a felismerésnek alkalmazása, hogy minden szóban elrepül valami és kitép egy foszlányt a lélek erőiből.
Assisi Szent Klára mondta: "A csukott edényben tovább megmarad az illat, mint a nyitottban. A nővér, (behelyettesítjük az emberrel) aki sokat beszél, hasonlatos a nyitott edényhez, vagy az a szerzetesnő, aki mindig csevegni akar, hasonló a házhoz, melynek kapuja nyitva áll a rablók és a tolvajok előtt."
Amilyen természetes, hogy amíg a külső világból, a fizikai életből való történések nyújtják emberi élményeit, addig sok szóval közli azokat, olyan magától értetődéssel vonul a szellem a szellemi élményeket megőrző csendbe és hallgatásba.
Égi hangok, sugalmazó szent áramlások csak csöndben hallhatók: "Boldog fülek, melyek nem a kívül elhangzó szóra, hanem az igazságnak bévül oktató szavára hallgatnak" - mondja Kempis Tamás. Az igazságnak ez az oktató ereje vezeti az embert az élet lényegének megismeréséhez és világítja át a fogalmakat isteni eredetük mélységéig. Szentséggé emeli a legapróbb szónak a jelentőségét, és halkká tompítja a cselekedeteket.
A megszentelt érzések és benső cselekedetek alig közölhetők. Csak aki érezte már az erő megcsappanását, a melegnek ezt a lehűlését, amit a beszéd jelent, csak annak számára lesz érthető és vonzó az a világ, melyben isteni sugalmazások, szent élmények találnak rá a misztikusra. Magányossá kell lennie, amikor égi szolgálatra szentelik fel, mert az Istennel való beszélgetések, csendes elmerülések, amikor benne mindennek meg kell szűnnie, amit e világ életnek tart, elzárják lelkét a világi hangoktól. Mert minden elmondott élményből, ha nem teljesen azonos befogadó előtt hangzik el, elszáll az éltető erője, szépsége. Az élményt finom éltető burok öleli körül, s mennél finomabb valami, mennél érzékenyebb, annál inkább a saját atmoszférájára, megfelelő életkörülményre van szüksége. Ha a benső, tiszta átélés kilép a fizikai létbe, abban a villanásnyi időben, mialatt mondják, és a másik befogadja, egy rezzenet érje csak, amelyik másképpen fogja fel, mint ahogy átadják, egy tekintet hatolja át, amelyik boncolja és nem egységben öleli magába, az élmény hímporát veszti, szférikus értelmében, egységes bölcsességében megapad, és aki átélte érzi, hogy szegényebb lett valamivel. A szellem, amelyik az élmény hatására felmelegedett, érzésben megnövekedett, a közlés után lehűl s érzésben összezsugorodik.
Történetté lett az élmény. Részleteiben igaz marad, de egységében lényegét vesztette. Az élménynek a lélekben működési ideje, hatóállapota van. Ha beszélnek róla idő előtt, az erőt apasztják le, melynek a szellemet kell átjárnia és világossággal eltöltenie. Az élmény egyéneknek adatik, hogy átalakító erejének leszűrt eredménye sugározzék bele a világba.
Mikor az erő már benne él a szellem eredményében, az élmény is felszabadul égi kötöttségéből, és itt válik a szolgálat alapjává: átadható eredménnyé. Minden igaz szolgálat és kiteljesedett látás, amelyik az isteni élet felé fordul, részben élményeknek, magányosan átvett sugalmazásoknak az eredménye.
"Világosságra vágysz, az élet lényegének a megértésére vágyakozol? Naponta - néhány percre - vonulj el a pusztába. Kerülj távol a világtól, baráttól, ismerősöktől és személyes önmagadtól. Némuljon el benned az emlékezés, szüneteljen a képzelet színezése és hallgasson a gondolkozás. Nehéz így elkapcsolódnod személyes önmagadtól, de gyakorold, hogy megtaláljon, és szellemedben megpihenjen az isteni csend, mely szállást keres. Ebben az ünnepi nyugalomban sugárzik majd feléd a Szentszellem megdicsőítő világossága, amelyik kiemel a véges korlátok szorítóiból és az Ő mindent megértő és mindent átkaroló bölcsességével ajándékoz meg. Többé mit sem fogsz kívánni, mert Benne és Általa mindeneket elnyersz. Elsősorban a lényeglátást."
A lényeglátás számára nem csak a csodaszerű, ritka átélés jelenti az élményt. Az élet aprónak látszó jelenségei a misztikus számára gazdag élménnyé válnak. A történések mögött az összefüggések bölcsessége - neki egyéni okulására nyújtott - misztikus ismereteket rejt, s a vezetés csodálatos biztosságáról, a szellem hatalmáról, Isten iránti szeretetének mennyei visszhangjáról beszél. S a kiválasztottak gazdagságát, isteni ajándékot hordoz lelkében.
A lényeglátás kincskeresőire is leselkednek rémek. Amikor hirtelen támadással reátör a magárahagyatottság érzése, amikor a repülést megízlelt, Isten közelségét átélt szellem anyaghoz láncolva vergődik anélkül, hogy annak vonzását érezné, amikor érzi, hogy elhagyta a földet az Égért s az Ég látszólag nem fogadja be, ilyenkor megméretik, és kell, hogy könnyűnek ne találtassék. A misztika világát belső küzdelmekkel kell bevenni, a szentség útjára indulók harc árán győzhetnek csak. Ahogy a földön minden talpalatnyi előnyt kitartással, állhatatossággal lehet csak megszerezni, és nem elég a talentum, a szellemi harmónia aranyásóinak sem elég a készségük. A hit teljes vértezetén kell, hogy az árnyak ereje megtörjön. Laoce mondja: "A bölcs tanít bőbeszédűség nélkül, cselekszik megerőltetés nélkül és működik hiúság nélkül." A misztikusnak, ha árnyékkal küzd is, szolgálnia kell mennyei ajándék nélkül is. Akkor is szolgál, amikor passzívnak látszik. A belső tökéletesedés munkája a maga kifelé ható akusztikájával, a szellemi erővel, égből hozott erőket rejt magában és cselekvővé lesz. Erre a belülről áradó erőre utal Szent Ferenc, amikor a tőle prédikációt váró emberek között szerzetestársával némán elhalad, s kísérőjének csodálkozó kérdésére feleli: "Hiszen láttak bennünket". Egy szellemi sugár a maga tiszta erőivel nagyobb hatást végez a lélekben egy teológiai értekezésnél. A belső harmónia kifelé ható ereje az isteni életnek vonzó és emelő - misztikus - varázsa.
Ahogy megvannak a világnak a maga társadalmi törvényei és érintkezési formái, úgy vannak szabályai az égi kapcsolatok megteremtésének is. Ebben a törvényben világosan tükröződik az elhomályosult földi látás. Aki a földön egyszerűséggel, alázattal akarna magasabb körökkel érintkezésbe kerülni, aki a földi, anyagelvű tudóst arról akarná meggyőzni, hogy minden tudás, - az övé is - mint kicsiny fény olvad bele a legnagyobb tudásba, az Isten szemlélésébe, az csendes mosolyt, elnéző vállveregetést nyerne. Aki áthangolja életét a tiszta alázatra és nemes egyszerűségre, azt a földön égi hatalmasságok látogatják meg és lelke szellős, terhektől mentes hajlékában időznek. Vagy váratlanul magukhoz emelik, s békéjük szelídségében időzve hozzák magukkal a részekre nem aprózható egység bölcsességét, s tanítanak a lélek békéjére. Szent tisztaságukban megpihenve, gondolatnélküli, szavakon túli imádságban merülnek bele a mindenhez tartozás kötelékébe.
Ez az állapot bármennyire azonos feltételeknek, a mindent odaáldozásnak, a teljes belső áthangszerelődésnek a kegyelmi ajándéka, az azonos feltételekben sem oldódnak fel az egyéni színek és nem szűnnek meg a sajátos erőtöbbletek. Akik az életszentség csúcsára érkeztek, akik megjárták a legtágasabb szellemi horizontot, akiknek élete akár tanításaikban, akár életpéldájukban világítanak a misztika útjára, lelküknek fénymezejében megcsillan egy-egy csillag, ami köré tulajdonságaik, mint kristályok jegecesedtek ki. Mindegyik lélekben egy sajátos hangszer intonál a lélek minden hangjának. Disszonáns hang nem csendül, hibáról náluk már nem szólhatunk, noha ők Krisztus tükrében vizsgálva magukat, mindig hibákat találnak. De lelküknek azt a várát, amelyikből megostromolták az Eget, mégis meghatározhatjuk.
Nagy Szent Teréz egybeszövődött lélekalkatában, mint vártán a katona, úgy áll jellemszilárdsága és az a kritikai készség, amelyik már nem értelmi boncolás, mérlegelés eredménye, hanem a legbiztosabb látásnak - az intuíciónak - a minden dolgok lényegéig ható transzcendens ereje.
Ez óvja - szentséget, életbölcsességet, megízlelt látását - attól, hogy szerzetestársainak misztikusnak vélt, de valójában képzeleti látomásaitól megtéveszteni magát ne hagyja. Ez óvja szeretetét a lagymatag spirituális érzelgősségtől és nyomja rá érzéseire a jellem stigmáját. Ez a sajátos erő vezeti őt küszöbről-küszöbre, a belső várkastélyba, ahol az imádság Istenben való életté oldódott benne.
Az isteni élettel való egyesülése, valóságos átélései győzték meg róla, hogy míg játékos, hiú képzelgések az isteni élet hajszolóit erőtlenné, terheket nem bíróvá, küzdelmekkel szemben gyöngévé teszi, addig az igaz élmények ellenállóvá, küzdelemre képessé erősítenek.
A belső növekedés misztikus erejéből, az önfegyelem és önszigor nem erőszakolt, hanem természetes vágya által kisajtolt gyöngyszemek kövezik ki az égi bevonulás útját.
Határozottság és erő az egyiknél, gyengéd simulás mindenkihez a másiknál. Hatásukban alig különböznek egymástól, mert az erő sohasem lesz merev és kemény, s a gyengédség sem erőtlenség. Egyensúlyuk van a Szeretet lényeglátó bölcsessége által.
Csak árnyalati különbséggel vezeti szegénység Úrnő minden misztikus benső életét. Egyszerűvé kristályosodott anyagi és testi igények nélkül nem jut el senki a meglátások világáig. Mégis a legsajátosabb varázsát Szent Ferencben bontotta életre, benne csókolta szavakba a legragyogóbb himnuszt. Mert erre a misztikus varázsra lemeztelenített földi lét kapcsolta olyan eggyéolvasztó erővel a föld porához. Ez emelte lelkét, ezt a minden anyagiastól elkapcsolt erőrezzenetet a Nap fényébe, s evvel repült a szél zúgásával: - Istent imádni.
És csodálatos: bármelyikhez fordulunk, megtaláljuk az alázatot az erősben, az engedelmességet a másokat vezetőkben, az egyszerűséget a legbölcsebb tanítóban.
Ők nem csodákra készültek. S ami csodaszerűen hat az életükben, az sem csoda azok számára, akiket az Úr Jézus élete tanít arra, hogy az Istennel való benső egyesülés isteni erőforrással tölti meg a lelket. Törvényük csak annyi: szeretni Istent és az Urat. Így alkalmazkodtak, mint jó polgárok Isten Országának törvényeihez. Hogy élvezték és élvezik minden időkben annak jogait, szellemi szabadságát, távolba érző erejét, lényeglátó bölcsességét, az azért van, mert teljesítették kötelességeiket.
A misztikus kötelességét nem e világ szabja meg. Ez a kötelesség gyakran szembe helyezi őket e világ elgondolásával. De míg mások vélemények és tanácsok változó útvesztőin járnak, a misztikus megtalálta a maga egyenes útirányát. Lelke csendjében az Élet Urának hangja szól, az után indul, annak ütemére menetel.
A misztika világa nem kiváltságosak találkozása a békességgel. Nem úgy kell várni a misztikára, hogy egyszer égi csodaként beleemel a Szent Egységbe. Minden csúcsnak lába is van, ahonnan el lehet indulni a csúcs felé.
Az élet lényege, rejtett szépsége, állandóan kínálja magát a történésekben élő erővel, - az összefüggésekben rejlő misztikus csodával.
Az életszentség egyensúlya a kis élményeket naggyá teszi, és nagy élményekben sem bízza el magát. Tanul mindenből szüntelen, és tanít mindig akaratlanul.
A misztika világához meg kell keresni a lélek legmélyebb mélyét, s onnan kell felépíteni az utat a transzcendens magasságig. Aki a mélyben ás és nem a magasságos Eget keresi, az lehet lélekkutató tudós, de a lényeghez, az egyetemes élet ritmikus összhangzó akkordjaihoz nem jut el.
Aki a lélek felszínéről indul, akár a legnagyobb hittel, a transzcendens ismeretek felé, szellembúvár lehet, de a problémamentes békességet, az Istenben elmerülő eggyéolvadást csak hangulatok röpke pillanatában élvezi.
A misztikus leszáll önmagába, és onnan emelkedik fel a magasságokba és pihen az Isten karjaiban.
A legigazabb hangokat kell megkeresni, a legszellemibb érzéseket kell feltárni.
Farkas testvér még nem szelídül meg hangjától, de a problémákat tépő fogvicsorgatása a lényeglátás bölcsességében Isten akaratának megértésévé szelídül.
Madarak sem gyülekeznek köré tanításait meghallgatni, de lelkének vágymadarai egyenes ívben szállnak az Úr színe elé.
A víz háborgó hullámai sem csendesednek le kezének érintésére, de a föld zúgó hangörvénye lelkében csendes békévé simul.
És a nyolc boldogság paradicsomában útivezetője az embereknek.
* * *
|
