2006. III. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A földi élet és a szellemi élet * Legyetek jók! * Tanít a szellemvilág
"Én, a bölcsesség, együtt lakom az okossággal..." * Találkozás a szellemvilággal
Misztika * Körösi Csoma Sándor

      Amikor az ember már sok mindent látott, hallott, megtapasztalt az életben, számtalan könyvet elolvasott, számos kérdés fölött elmélkedett, - úgy gondolja, - hogy legalább tisztázott alapvető fogalmakat, talán már rátérhet részletekre is, a finomabb összefüggések megismerésére.
     S ekkor megakad a szeme egy szón, belebotlik egy fogalomba, és nagyon gyorsan ráébred, mennyire sablonos vagy inkább beidegzett egész gondolkodásunk. - Fogalomvilágunk, mint egy tanulósarok a gyerekszobában, ki van díszítve megismerésünk, véleményünk, ítéletünk, rokon, - vagy ellenszenvünk matricáival, melyek lehetnek ugyan színesek, dekoratívek, - néha zavarnak ugyan, - de általában csendesen gyönyörködtetnek, - mégis megkötnek, lehatárolnak, befolyásolnak csupán azáltal, hogy alig-alig mozdíthatóan felragasztottuk őket világképünk falára.
     Így botlottam bele, akadtam fenn ezen a szón, ezen a fogalmon is, hogy: bölcsesség!
     Ha váratlanul megkérdeznél jó néhány embert, milyen kép jelenik meg előttük, ha egy bölcset, egy bölcs embert kellene bemutatniuk, lefesteniük, úgy az emberek nagy része egy ódon várkastély toronyszobáját jelenítené meg, ahol egy nagyszakállú aggastyán, gyertyavilág mellett, hatalmas fóliánsok fölé hajolva, érthetetlen és titokzatos ábrákat rajzolna vagy tanulmányozna. A sötét háttér polcain néhány göreb üvegje csillanna fel, s egy sötét árny, - a kitömött bagoly, átható tekintetével. Az asztal sarkán az elmaradhatatlan emberi koponya, mindenkit figyelmeztetve elkerülhetetlen sorsára; vagyis, félreérthetetlenül a mágia kellékei, melyek mindig is az elmélyült tudást szimbolizálták vagy helyettesítették. A beavatottak titokzatos magasabbrendűségét hirdették, tiszteletet, némi félelmet gerjesztve a kirekesztettek, a nem értők táborában. S legyen az mágikus jel, vagy a ma specialistáinak matematikai, kémiai képletei, máris megosztja az emberiséget a titkot tudók, a titokba beavatottak - és a kívülállók táborára.
     Így, a bölcsesség elnyerésének, megszerzésének útját, a mérhetetlen tanulásban, elmélkedésben, a szakadatlan ismeretszerzésben véljük végig járni. De a tanulás csak tudást eredményez, az ismeret pedig tudóst; - a tudós pedig nem azonos a bölccsel.
A legelső felismerés a Példabeszédek tanítása alapján az, hogy nem a világ munkálta ki a bölcsességet, hanem a bölcsesség munkája formálta ki a világot!
     - Azt írja:
"Az Úr útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen. Az ősidőkben formált engem, kezdetben, a föld keletkezése előtt." (8, 22-23.)
     Ha a világ megformálásakor, a teremtés kezdetekor a bölcsesség már az Úr mellett állt, mint "kézművese", ahogy a Szentírás nevezi, úgy az elmélyült tudás a szakértelme, míg az okosság a kézügyessége lehetett. - Más megfogalmazásban: a megfontolt tudás az elméleti felkészültsége, az okosság a technikai készsége volt.
     A mennyei világok szinte minden megnyilvánulása, életformája, visszakereshető lenne mélyrebukott világunk szintjén is, hiszen a legmélyebb szakadékba is, - talán csak percekre ugyan, - de behatol a napfény.
     Jézus lábnyoma örökre bevésődött a Jeruzsálembe vezető út köveibe, szelíd hangja még ott suttog az Olajfák-hegyének fái közt.
     Az isteni lábnyomok minden korban és minden földrészen megtalálhatóak, - sokszor értetlenül és fel nem ismerve gázolunk át rajtuk, eltaposva a tájékozódásunkra szánt jelet és az utat, amelyen magunknak is réges-régen járnunk kellett volna már.
     A pozitív mennyei minták negatívba átfordított másait viszont azonnal megtalálhatjuk: mert bármilyen nehezen fogjuk fel, értjük meg, írjuk körül a bölcsesség természetét, emberi megnyilvánulássá degradált formáival szüntelen találkozhatunk: - naponta olvassuk, látjuk, halljuk a bölcsesség trónjára felkapaszkodott öntelt ostobaságot, melyben az elmélyült tudást az ismeret-morzsákkal zsonglőrködő félműveltség, az okosságot a gátlástalan rafinéria helyettesíti. Általában eszes embernek is csak a fineszest tartják!
     Néha, egy-egy gondolkodó szellem döbbenten megáll: ők a világ élő lelkiismeretei, költők, írók, művészek és tudósok rájönnek, hogy itt valami nagy-nagy áltatás folyik. Figyelik, hogy minden oldalról csatornákat ásnak, mű-sodorvonalakat alakítanak ki, hogy a lényegről, az igazságról eltereljék a figyelmet, s így az megközelíthetetlenné váljék a keresők számára.
     Karinthy Frigyes nemcsak rájön a mesterkedésre, de súlyos önvádjának is hangot ad:
"kontárok és dilettánsok kezére kerültünk, baloldali és jobboldali gondolkodók egyformán nem hagytak dolgozni, nem adtak módot rá, hogy megkeressük az igazságot: így lettünk lelkiismeretünk előtt is, jobboldali és baloldali latorrá." (Szavak pergőtüzében.)
     Holott minden korban, minden időben visszhangzik az égi szózat:
"nem kiált-e a bölcsesség,
nem hallatja szavát az értelem?" (Péld. 8, 1.)
     Amióta feljegyzi az emberiség az isteni szellem jelenlétét, amit úgy hív, hogy kultúrtörténet, szüntelenül hallania kellene a bölcsesség kiáltását a magaslatok ormairól, az utakról, és keresztutakról, a városba vezető kapuknál:
"hozzátok kiáltok férfiak,
szavam az emberekhez szól." (Péld. 8, 4.)
     S szóljon bár igehirdetésként, a tudomány vagy a művészetek nyelvén, mindenki felé, mindenki számára árad a bölcsesség. Ki-ki azt fogja fel belőle, amire nyitott a hallása, amely nyelvet maga is beszéli, és amely gondjára, problémájára megnyugtatást, megoldást, magyarázatot talál.
     Bár Pascal megjegyzi, - ismerve emberi természetünket:
"a magunk lelte magyarázatok általában jobban meggyőznek bennünket, mint azok, amelyek másoknak jutottak eszébe." (Gondolatok.)
     Természetesen itt a valóságos bölcsesség közelítéséről van szó, és nem bölcseleti rendszerről, filozófiáról vagy ideológiáról. S ha a Példabeszédek verseit, szavait követjük, kozmikus távlatok nyílnak meg számunkra, és nem egy elvont, megfoghatatlan, ködös alakot kívánunk utolérni, aki elgyötörten és izzadtan robotolt e világ megformálásán, hanem azt a "kézművest", aki játszva és gyönyörködve alkotott.
     Mert minden, ami az ember életére, szokásaira, kedvteléseire jellemző, amely úgy az egyén, mint a tömegek idejét, érdeklődését leköti, elárul valamit a szellem alapvető karakteréről, életéről.
     Az ember és az emberiség legalapvetőbb szenvedélye a játék! Kicsi és nagy, fiatal és öreg, amíg bármiféle életerő munkál benne, legszívesebben játszani szeret. Játékai megfelelnek korának, helyzetének, szellemi szintjének. Ám a szenvedély maga, elkíséri születésétől a koporsóig, a kezdetektől mindvégig.
     S, ha most azt olvassuk a Példabeszédekben, hogy az Úr mellett álló bölcsesség, vagyis a Teremtő kézművese, így vall önmagáról:
"...gyönyörűsége voltam nap mint nap,
színe előtt játszadozva mindenkor,
játszadoztam földje kerekségén..." (Péld. 8, 31.)
     Vajon mit játszhatott, hogy a Teremtő gyönyörűségét látta benne? Teremtésesdit? Fényt és ragyogást? Színeket és tökéletes formákat? A rend törvényét, amely mégis a korlátlan szabadságban teljesedik ki?
     A mi játékaink lassan elveszítik szépségüket és nemes vetélkedő jellegüket. A szépséget a látvány, a vetélkedést a versengés váltja fel. A dicsőség a babérkoszorú, vagy az olajág értéke devalválódott és ma már csak akkor elégíti ki korunk játékosát, ha az 24 karátos aranyból készült.
     Mit játszhatnak nálunk fejlettebb világokon? Variációkat írnak a szférák zenéjére, vagy vetélkednek, ki tud szebb naplementét összeállítani? Mivel jutalmazzák a győztest? - Egy intergalaktikus jutalom-utazással, esetleg paradicsomi beutalóval főszezonban? Milyen lehet egy szuper-galaxis szellemi olimpiája, s létezik-e egyáltalán naprendszerek közötti vetélkedő?
     - Amikor a bölcsesség elmondja önmagáról, hogy játszva alkotott az Úr gyönyörűségére, - maga is gyönyörködött az emberekben. Milyen lény lehetett ez, akiben gyönyörködni lehetett annak ellenére, hogy ember volt? Biztos, hogy nem mai világunk szépségeszménye, - egy Miss Univerzum! Ha mégis közel szeretnénk hozni ezt a képet a magunk számára, talán olyan szépség lehetett ez, ahogyan mi tekintünk szeretettel vagy elragadtatással egy kedves kisgyerekre: figyelve ártatlan mozdulatait, örömteli játékát, ahogyan ismerkedik környezetével, vagy az általa még nem ismert dolgokkal, tárgyakkal. A tökéletes ártatlanság és a természetes szépség az, amely bennünket lenyűgöz a kisgyermekben. Ilyenek lehettek talán az első emberek is. - Jézus ezért mondta:
"Bizony, mondom néktek: ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Máté 18, 3.)      Amikor úgynevezett "okos" emberek könnyed, elegáns szellemi villanásai, sziporkái szórakoztatnak el bennünket, nem is gondolunk arra, hogy a valódi okosságnak ugyanilyen könnyedséggel, találóan és eredetien kell kiáradnia a bölcsességből. S amennyire jelenlegi szintünk éleselméjűsége rendszerint iróniájával, szarkazmusával fejezi ki szellemi fölényét, az eredeti okosság: - a szépség, igazság és ősvalóság, csupán megjelenésével, megnevezésével és kimondásával éri el ugyanezt, vagyis a legteljesebb szellemi gyönyörűséget.
     Ez a szubsztanciája az elmésségnek, az ész csúcsteljesítményének. Ez a mennyei okosság. Az elmélyült tudás szubsztanciája a mindentudás, azért mondhatjuk ki, hogy a bölcsesség tartalma a megfontolt tudás, megnyilvánulása az okosság.
     Amikor Salamon királynak a gibeoni áldozó-halomnál éjszaka megjelent az Isten, így szólt: kérj valamit, és én megadom neked.
Hát ez a Salamon király már ekkor igencsak okos volt, mert a bölcsesség ajándékát kérte a maga számára. Nyilván tisztában volt azzal, hogy a bölcsesség értelemmel, hatalommal, gazdagsággal jár, - vagyis ez az egy ajándék szinte minden erény birtokosává teheti.
Nagy bajban lennénk, ha egyszer váratlanul valami mennyei hatalom feltenné számunkra ezt a kérdést. Hirtelen mit is tudnánk válaszolni? Nyilvánvalóan napi gondjaink, megoldásra váró nehézségeink kerülnének előtérbe, foglalnák el gondolatainkat. Mire felocsúdnánk, könnyen úgy járhatnánk, mint az egyszeri házaspár a mesében, a szál-kolbásszal és a három kívánsággal. Végül, inkább minden maradjon úgy, ahogy eredetileg volt.
     Életem során találkoztam igen okos emberekkel, ismertem elmélyült nagy tudásúakat is, jó természetű, szeretetre méltó barátokat, de nem találkoztam egyetlen bölccsel sem. Nagy ívű, tág látókörű emberek, nevetséges, apró emberi gyengeségeket árultak el olykor-olykor, és sokáig szinte érthetetlen volt számomra, hogy egy átküzdött kemény élet, öntudatos, önnevelő és közösség-építő szellemi munka, teljes meghasonlásban, elidegenedésben, lelki-karanténban végződjék.
     Világossá vált, hogy a bölcsesség tulajdonképpen ősvalóság, ezért megszerzése, teljes megvalósítása el sem képzelhető. Számunkra a megközelítés, a megvalósítás lépcsőin való felkapaszkodás feladata maradt, olyan kozmikus távlatokkal, mint amely szegény párhuzamos vonalak számára lett kiszabva: - a végtelenben találkozniuk kell!
     Mivel nap mint nap, ellenmondásokkal, érthetetlen eseményekkel, kérdések végtelen sorával találjuk szemben magunkat, úgy gondoljuk, a rendteremtés első fázisa e kérdések megválaszolása. Ekkor kezdünk hozzá az ismeretek gyűjtéséhez, olvasni, tanulni, tapasztalni. A szellemi vezetés minden esetben utat mutat, csatornákat nyit meg, egymás felé irányít hasonló gondolkodású, kereső, kutató embereket, ha az elhatározás, eltökéltség, őszinte szellemi igény komolyságáról, valódiságáról meggyőződik. Az első összefüggések felismerése örömmel, büszkeséggel tölt el bennünket, miközben felépítjük magunk számára az első magasleseket, melyekről jobban belátjuk az alattunk elterülő terepet. Sokszor észre sem vesszük, hogy ezzel egyben az első csapdákat is felállítjuk már: rendszerint innen szoktunk tüzet nyitni az alattunk kóborlókra, de legalább is innen kívánjuk elirányítani az ösvény után kutatókat. Baklövésünket az az alapvető hiba váltja ki, hogy kizárólag egy irányban indulunk el ismereteket szerezni: kifelé! Minden kutatásnak egyszerre kell benső világunk felfedezésére és környezetünk titkainak feltárására irányulnia.
     Kempis Tamás nem hiába figyelmeztet:
"...sohase olvass azért valamit, hogy tanultabbnak, vagy bölcsebbnek
látszódjál.
     A vétkes hajlam kiirtogatásán munkálkodjál, mert az több hasznodra
lesz, mint a sok kérdés megoldásában való jártasság."(Krisztus követése.)
     Mintha csak egy kör bizonyos pontjáról, egyszerre két irányba indulnánk el. Jobboldali képességeink a külső világot térképezik fel, a baloldaliak a bensőnket. Míg kezdetben távolodni látszanak egymástól, végül mégis egy pontban kell találkozniuk, ahol a kör, s természetesen mi magunk is, teljessé nem válunk.      Bármennyire is őszinte a megismerés utáni vágy bennünk, felismerést saját szellemi szintünk korlátozza. Saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel szemben, pont ezek a hibák és gyengeségek tesznek elnézővé. Ez a lelki sakk-vakság! Külső megismeréseink sem lehetnek teljesen objektívek, hiszen itt minden egy bukott világ arculatát tükrözi.
     Pascal ezt így fogalmazza meg:
"A természetben látható tökéletességek azt bizonyítják, hogy a természet Isten képe, míg a hiányosságok annak bizonyságai, hogy csupán a képe és nem maga Isten." (Gondolatok.)
Jól emlékszem diákkoromra, milyen heves és szenvedélyes hitvitákat rendeztünk iskolatársaimmal. Külön szerencse, hogy csak vitákat, mert ha akkor hatalom is lett volna a kezemben, ellenfeleim mind a mai napig egy gályán eveznének, vagy éppen engem égettettek volna el ők, az igazság és az egy igaz hit máglyáján. A Török Pál-utcai iskolában egy kiegyensúlyozott, modern gondolkodású lelkész volt a katolikusok hitoktatója. Mikor hittanórájuk volt, nekünk, más vallásúaknak, lyukas-óra. Sokszor untam az órás ténfergést és be-bekéredzkedtem órájukra. S ha már itt voltam, bizony meg nem álltam, hogy ne protestáljak a protestantizmus mellett, ha úgy éreztem, szegény Luther Mártont vagy Kálvint sarokba szorítják a pápasággal szemben. Balla tisztelendő úr nagyon kedélyesen fogta fel az egyébként is hosszúra nyúlt vallásháborúk eme felújított utóvédharcait. - De nyilván a tanmenet miatt is, - előfordult, mikor engedélyt kértem, hogy bemehessek az órájára, - így szólt: "rendben van Kuklis, bejöhetsz, de a mai napon a hitvita elmarad. Tovább kell mennünk az anyagban."
     Valahogy így, - nekünk is tovább kell mennünk, hisz a mi előmenetelünk is a tanmenettől és saját felkészültségünktől, szorgalmunktól függ.
     A hitvitákat felváltották később a nagy politikai polémiák, ami különben ugyan az, - de eredményt legfeljebb a vita-készségben mutatott fel, bölcsességben semmit.
     Az emberiség egy része a politikai élet nagy egyéniségeitől várja a világ sorsának a jobbra fordulását, vagy államfők bölcsességétől felemelkedését. A vallásos tömegek pedig egyházuk elhivatottságától üdvösségüket. Jézus mindenkit megtérésre int és hív, az ötezret és a négyezret megelégíti, de tanítványait egyenként és névszerint hívja el.
     Emánuel szellemnyilatkozataiban így tanít:
"nem politikai nagyságaitok, nem a koronázott fejek, nem a megcsontosodott felekezetek azok az erőforrások, melyek hivatva vannak ezt a világot feljebb emelni, - hanem az a néhány ember, aki megtalálta önmagát, és ezzel megragadta annak a láncnak egy szemét, mely őt az örökkévaló istenséggel összekapcsolja."
     Világos, hogy a kommunista ideológia alapvetően tévedett, amikor azt tanította, hogy "a mennyiség átcsap a minőségbe:" mert lehetünk bár három, hat, vagy tízmilliárdan is, csak egyenként és személyesen járhatjuk meg fejlődésünk útját. Ezért a bölcsesség megszerzése sem úgy történik, hogy a nagy kollektív bölcsességből mindenki kap egy kanállal, hanem fel kell építenünk azt a házat, amely kívülről szép és szilárd, belül értékeinkkel van berendezve, otthonossá téve.
     - A Példabeszédek szerint:
"Bölcsesség építi a házat,
értelem szilárdítja meg,
az ismeret tölti be a szobákat
mindenféle kedves értékkel." (24, 3-4.)
     S, hogy a drága és kedves értékek mennyire szilárd épületben kerülnek elhelyezésre, azt is megtudhatjuk:
"a bölcsesség házat épített magának,
hét oszlopot faragott hozzá." (9, 1.)
     Kövessük figyelemmel a nyolcadik fejezet verseit, és megtaláljuk azt a hét oszlopot, amely a ház rendíthetetlenségét biztosítja:
Az értelem, ismeret, okosság, igazság, törvény, hatalom és a világosság.
     A reménytelenség érzése fogja el az embert számtalanszor, ha belegondol, szellemi fejlődésének egy-egy sarokpontjához az erények egész oszlopsorát kell kifaragnia. Pedig ez csak habitus kérdése; végig gondolom-e a megteendő út minden nehézségét, küzdelmét, beláthatatlan távolságát, s visszarettenek, vagy Pál apostollal együtt vallva:
"...egyet teszek: ami mögöttem van azt elfelejtve,
ami pedig előttem van, annak nekifeszülve
futok egyenest a cél felé..." (Filippibeliekhez 3, 14.)
     Sokszor magam sem tudom már, hogy olyan dolgokban, melyek egykor indulatba hoztak, heves reakciót váltottak ki belőlem, ma már teljesen hidegen hagynak. Néhányszor, talán belülről még nyugtalanítanak, de a környezetem ebből semmit nem vehet észre. A gondom ezzel csak annyi, hogy ez, a már megteremtett nyugalom vagy a megszerzett önfegyelem, esetleg - Isten bocsá' - valamiféle életbölcsesség eredménye? Nem csak a korral járó lelki kényelmesség, fáradtság, fásultság, közöny? Nehéz lemérni!
     Kedves öreg barátunk, Nemes Sándor bátyánk jut eszembe:
" - tudod, az öregségben többek között az a jó, hogy lassan-lassan elhagyja az embert a bűn: fordítva, a legritkábban!"
     Az talán igaz, hogy a legkevésbé sem érdekel már az, ami után az emberek olyan állhatatos energiával igyekeznek: szerezni, megteremteni, birtokolni, utazni. Lehet, hogy ebben van valami aranyjánosi csendes lemondás is: "most, ha adná is, már késő:" - no, ez nem az a végső nyugalom utáni nosztalgia, amely az életük negyedik negyedébe lépett emberekből tör elő, mert sem nosztalgia, sem félelem nem él bennem. Egyszerűen ennyi jár a fejemben: - milyen jó lett volna egyszer úgy leülni a kertben, kényelmes nyugágyban elterülve, csendes, napsütött őszi délután, jaj, de jó, nem kell ma már semmit megcsinálnom, nincs elintéznivalóm, nincs miért, és nincs kiért idegeskednem. S akkor magam mellé tennék néhány régi kedves könyvet, és újra elolvasnám az Egri csillagokat, az Aranykoporsót, a Toldit. - Ez a nosztalgia viszont nem hagy nyugodni.
     Sok kacatot magam mögé kellene dobálnom, előítéleteket, ellenszenveket, bántásokat. Néhányat talán már sikerült is.
     A telefonkönyvben megakad a szemem a Fő-utcai kihallgató-tisztem nevén. Feltámad a kisördög bennem. Fel kellene hívnom, s egy-két dologra figyelmeztetnem, főleg olyanokra, melyekkel annak idején nagy hangon dicsekedett, s amelyért most bizony fizetnie kellene. Azt hiszem, igen kellemetlen heteket tudnék szerezni a számára; de tovább lapozok. Nővérem temetésén, hajdan volt barátokkal fogok kezet, s nem az ötlik fel bennem, hogyan, s kinek a hibájából szakadt meg a barátság, hanem azok az idők tűnnek elő, melyek emlékezetessé, meleggé, testvérivé varázsolták ifjúságunkat.
     S ez nem azt jelenti, hogy ezek után mindent ott lehetne folytatni, ahol az megszakadt, mivel a dolgoknak végül az igazság szellemében kell elrendeződniük. De a magam rossz érzéseitől, fenntartásaitól, ítéleteimtől mentesítenem kell ezeket a kapcsolatokat, mert ellenkező esetben magamat horgonyzom le, megmerevedett, nemszeretem, negatív erők mellett.
     Az szinte már közhelynek számít, hogy mindnyájan a másik ember életét tudnánk kifogástalanul megoldani. Bennem is sokszor kelt nyugtalanságot egy-egy ilyen kérdés, különösen akkor, ha világosan és félreérthetetlenül látom a jobb megoldás lehetőségét. Ilyenkor becsülettel felteszem magamnak a kérdést: Te így, eszerint oldanád meg? - Gondolkodom és őszintén válaszolok: igen, biztosan! S akkor megszólal mélyen, más által nem hallhatóan az énnel szembehelyezkedő, "énke", - akit Karinthy alkotott és mutatott be, az a kis cinikus alak, aki mindig mindent megmagyaráz, fölényesen kioktatva maga-magunkat is, szinte külön életet élve bennünk:
"Mit strapálod magad öregem? Nyilván azért nem a te ügyed ez, mert számodra már nem okozna problémát. Annak osztják ki ezt a kártyát, akinek nyernie és veszítenie is lehet rajta. Vegetariánus elé hiába raksz tányér sonkát, nem hozod kísértésbe. Állítsd takarékra magad, és foglalkozz azzal, ami rád tartozik vagy tőled függ, mivel ezt a másik tudná jobban megoldani."
     Igaza van. A magunk feladatait sem sikerült optimálisan elvégezni, s mégis vagy éppen ezért akarjuk a másikét helyretenni. Mindaddig, amíg képtelenek vagyunk legalább a magunk szintjének egyensúlyát, harmóniáját megteremteni, - csak lelki hiánygazdálkodást folytathatunk. A valódit a hasonlóval kívánjuk kiegészíteni: - az okosat nem pótolja az okoskodó, a tudást sem a tudálékosság, és a bölcset végképp nem helyettesítheti a bölcselkedő!
     A népi bölcsesség megfigyelések, élettapasztalatok, közmondásokban leszűrődött summázata. Mindenkor és minden kultúrkör hátrahagyta tapasztalatait, tanításait, figyelmeztetéseit, melyeknek alapján már a következő generációnak ontania kellett volna a bölcs emberek seregét. De nem tette. A nagy világvallások, és a legmagasabbrendű tanítások, a jézusi életpélda és példabeszédei sem okoztak forgalmi dugót a mennyek országába vezető úton.
     Az emberek jobbítására szolgáló tanácsok, intelmek, könyvtárnyi kötetet tennének ki, s végignézve földünkön, mintha el sem hangzottak volna, mintha le sem írták volna sohasem.

     Igaza van Pascalnak, amikor így kesereg:
"Sok embernek mindegy, hogy szentbeszédet hall-e, vagy litániát."
     S ha a kiosztott talentumokkal kellene elszámolni, nem ugyanez lenne a helyzet? A Példabeszédek megválaszolja: (17, 16.)
"Mire való a vételár az ostoba kezében, hogy bölcsességet vegyen, holott esze sincsen?"
Minden segíthet, de semmi sem segít rajtunk, ha legszemélyesebb hibáinkat türelmes, apró munkával el nem kezdjük, meg nem kíséreljük felszámolni. S ez még csak a tereprendezés.
     Mikor látunk hozzá az erények oszlopainak kifaragásához? A bölcsesség házának kiépítéséhez, berendezéséhez, "drága és kedves értékekkel."
     Akármilyen távoli, még sem reménytelen ez a küzdelem. Ez nem maratoni-futás, ahol még a győztes is félholtan esik célba. A bölcsesség felé vezető út minden kilométerén ajándékok várnak, frissítők és reményt adó szépségek. Ahogyan egy fényforrás felé közeledünk, egyre világosabbá válik minden.
     Az Isten-közelség vagy a mennyei világok életformája, - közege - a szépség és igazság, biztonság és békesség, az ismeret és áradó szeretet világa. Innen ered a mennyei karok eufóriája, hálaadó dicsőítő kórusa, a felhőtlen és maradéktalan boldogság üdvözítő állapota. Minden, ami világunkban, életünkben, mint harmónia, dallam, szín és forma, fény és boldogító szeretetérzés jelenik meg, csak villanásnyi tükörképei e boldogító létformák valóságának. Magunk körül is szinte kifejezhetetlen szépségekben gyönyörködhetünk. A természet kimeríthetetlen változatosságában, az ihletett alkotások, szín, forma, dallam, gondolatgazdagságában; - és akkor mégis, milyen valóság lehet az, amelyről Pál apostol beszél:
"Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, - azt készítette el az Isten, az őt szeretőknek." (Korinthus 1. 2, 9.)
     Ha a bölcsesség maga mellett tudja az okosságot és a tudást, -- az ember viszont evett a tudás fájáról, nyilván minden útjára elkíséri tanácsadója, a kígyó, aki minden tanítást a maga szájíze szerint alakít át, és ad át a föld emberének. Látszólag gazdagon jutalmazva, hiszen övé itt minden, hogy e föld lakója leborulva imádja őt.
"Ez nem az a bölcsesség, amely felülről jön, hanem földi és testi és ördögi." - mondja Jakab apostol. (Jakab 3, 15.)
     Talán ez a luciferi menedzselés lényege: feléleszteni a túlzott önérzetet és a kritikátlan önbizalmat. Mindent a testére szabni, egy magát önfenntartónak nevezett embertípus számára. Sportos életforma: - a cél szentesíti az eszközt! Ez a szlogen a lobogón. Addig kell a hatalmat elérni és begyűjteni, a siker Európa- és világrekordjait, amíg be nem vezetik a lelki-dopping vizsgálatot: - de addigra minden kulcspozícióban már egy-egy agymosott robot ül, luciferi szoftverrel a koponyájában. Már csak a status quóra, a változtathatatlanságra kell ügyelni. S mi ezzel a nagyszerű karrier-iskolával szemben kívánjuk szegény Jakab Apostol tanácsait érvényesíteni.
"A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, és nem részrehajló és nem képmutató." (3, 17.)

     Mit tudok tenni?
     Ma eszembe jutott: ne menjen le a nap a te haragoddal; - megtettem. De mi lesz holnap? Ha nagyon figyelek, nem vagyok részrehajló, s amikor szórakozott vagyok? Ugyan békeszerető vagyok, de nem mindig békefenntartó, engedékeny elég ritkán, és nagyon nem szeretném, ha valaki próbaképpen megdobna kővel... Hamarabb nekidurálom magam egy nagytakarításnak, mint hogy naponta mindent rendbe tegyek. Hogyan tudnék napjaink indulatokat kiváltó eseményei között szelídnek lenni?
     - Talán úgy, mint Arany János?
"Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam, s bevert sárral:
Nem pöröltem,
Félreálltam, letöröltem." (Epilógus)
     Hol van bennünk ekkora életbölcsesség és bölcs nyugalom?
     Egyelőre tervezgetjük bölcsességünk házát, s ha oszlopait ma faragnánk meg, ugyancsak rusztikusra sikerednének. Kezdjünk el gyűjtögetni kedves és szép értékeket a berendezéshez? Ezek csak számomra szépek és kedvesek vagy már másnak is gyönyörűségére lehetnének?
     Kérdések, tervek, elképzelések. Jószándékú nekirugaszkodások és fáradt, erőtlen megtorpanások. Pedig egyszer bennünk is gyönyörködnie kellene a bölcsességnek, - hiszen emberek vagyunk. Végtelen távlatok és végtelen reménykedések, az emberré válás lépcsősorán.
     Talán már kezdem felfogni a bölcsesség lényegét, de az rohanva távolodik tőlem; mert csak érteni kezdem és nem megvalósítani.
     Néha a hangját hordja felém a szél, - most éppen a Jakab-levél tanácsait kapva fel és sodorva századokon át, hogy oda érjen, ha valakinek kedve támadna elmélkedni felette, - mint talán most nekem:
"- Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!" (Jakab 3, 13.)