|
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR
útjáról, tibeti irodalmi kutatásairól
I. rész
Ha nagy teljesítményt véghezvitt emberrel foglalkozunk gondolatvilágunkban, akkor tisztelet, megbecsülés és iránta való szeretet ébred fel bensőnkben. Ezek az értékek - mint lelki babérkoszorú - illetik Kőrösi Csoma Sándort, a rendíthetetlen utazót és tudóst. Mint tudjuk, már fiatal diákként két társával elhatározták, megkeresik azt az Északkelet-Ázsiában sejtett földdarabot, amely a magyar nép őshazája, vándorlásaink kiinduló pontja lehetett valamikor. Hogy nem csak gyermekes ábrándozás volt ez a hármójuk közötti elhatározásuk, annak megvalósítása érdekében csupán Kőrösi Csoma Sándor tett világraszóló lépéseket.
Szinte hihetetlen, és minden tiszteletet megérdemel az a töretlen céltudatosság, az a nehézségektől meg nem hátráló akarat, amely célja felé vitte emberünket. A célratörő akarat már gyermekkorában megmutatkozott, és ez párosult a kiváló értelmi képességekkel is, amit tanítói, majd tanárai is már korán észrevettek.
Abban az időben - az 1800-as évek elején - minden székely férfiembernek határőr szolgálatot kellett vállalnia, egészen katonaköteles korig, ezért egyetlen férfi sem hagyhatta el az országot Erdélyben. Kivételt csak azok képeztek, akik papi szolgálatra vállalkozván, külföldi egyetemen képezték magukat. Jó tanuló lévén ezért megy Sándor a nagyenyedi református papneveldéből Göttingenbe, a teológiára, ahol elsősorban - célja elérése érdekében - a keleti nyelveket tanulja behatóan. Ezeken kívül: a geológia, a földrajz és a történelem voltak kedvenc tantárgyai.
Később, készülve a nagy útra, iskolatársának ezt mondta: "Tizenhárom élő és holt nyelvet szereztem meg." Kőrösön a latin nyelv elemeivel és a románnal, Enyeden már a göröggel, héberrel, a némettel és a franciával, a göttingeni egyetemen az arabbal, törökkel, angollal, olasszal, szlovénnal, perzsával és mongollal ismerkedett.
Néhány szóval emlékezzünk meg Kőrösi Csoma Sándorról, a nagy útra vállalkozó emberről. Közepes termetű, szívós természetű, erőteljes testalkatú székely volt, aki különösképpen jól bírta a gyaloglást, mert érdeklődő természete sokfelé elcsábította, és a szegény embert - lova sem lévén - csak a két lába vitte előre, ha bárhová el kellett mennie.
Gyaloglóképessége már 10 éves korában megmutatkozott, mert édesapja ekkor, 1799-ben vitte fel az enyedi kollégiumba, amely közel 300 km-re volt Kőröstől. A többnapos úton 1 Ft-ot költött rá az apja. A későbbiekben sem kapott többet az 1 Ft-nál, így már fiatalon arra kényszerült, hogy megkeresse a mindennapi kenyérrevalót. Rá volt utalva az önállóságra, mert 1802-ben elvesztette édesapját, 1809-ben pedig édesanyját.
Akkoriban a hat gimnáziumi osztály elvégzése után a hatéves akadémiai tagozat következett, és ekkor bölcsészeti, jogászi, illetőleg lelkészi képesítést nyertek a végzettek. Ezeket "togátusoknak" nevezték. A "neutralisták," vagy szolgadiákok - ezek közé tartozott Csoma Sándor is - az osztályokban laktak, naponta a Bethlen alapítványból két cipót kaptak. Ennek fejében végezték a termek takarítását, vagy a gazdagabb ifjak mellett vállaltak szolgálatot.
Kilencven tanuló között már az első évben a legkülönbek közé tartozott. Kiváló volt az emlékezőtehetsége, akárcsak a szorgalma. Beszéde rövid, tartalmas, mindig a tárgyra vonatkozott.
Eledele kollégiumi cipó, gyümölcs, túró, vagy saláta volt. Húst ritkán evett. Édességet és alkoholt szinte soha nem fogyasztott. Érdekes, hogy a vízivást napokig nélkülözni tudta. Minden gyengeségtől tartózkodott. Rendesen a földön, vagy deszkapadlón hált. Szinte katonás fegyelemben élt. Erre acélos akarata és következetessége késztette. Tanára is így nyilatkozott ebbéli tulajdonságai felől: "A munkát és fáradságot bámulásig győzte. Mindezeket pedig egyedül a mérsékelt, tiszta életének köszönhette."
Rendkívül takarékos volt. Még otthonról kapott pogácsáját is szétdarabolta és eladta osztálytársainak. Pénze mindig volt úgyannyira, hogy másoknak kölcsönt is tudott adni. Hangoztatta, hogy az erős akarat előtt még a szegénység is meghátrál, és függetlenséget biztosít. A függetlenségi vágy egész életét végig kísérte, úgyszintén önmegtagadása, szorgalma. Mindez csak eszköze volt hatalmas tudásszomjának és messzire tekintő terveinek. A játékot nem szerette, a férfias küzdelmeket annál inkább. Úszásban, birkózásban társait felülmúlta.
Tanárai szerint inkább a gyengébbekhez, mintsem az erősebbekhez sorolható. Mindemellett makkegészségesnek volt mondható, soha betegnek nem látták, csak élete vége felé. Hosszúkás arca szelíd vonásokat tükrözött, és a vele beszélőben rokonszenvet ébresztett. Nem volt haragvó, és vitatkozni sem szeretett. Tanára szerint: Ő inkább lelki életet élt, a külső tárgyak kevéssé érdekelték. Nem volt lángész, de szorgalma óriási volt. Kiváló memóriája igen nagy segítséget jelentett számára a nyelvek tanulásában.
A gimnáziumi osztályokat 1807-ben végezte el, és így deákká lépett elő. Ekkor ébredt fel benne először a vágy Ázsiába utazni, ahol a magyarok őseit vélte megtalálni.
Ebben az időben jelent meg Koppenhágában Sajnovics János könyve, amelyben azt próbálta bizonyítani, hogy a magyarság és a lappok rokon népek, mert a nyelvük sok rokonságot mutat. Versikék is születtek ebben a tárgyban ilyenképpen:
"Sajnovics Jánostól óvjuk nemzetünket,
Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket."
Nagyenyeden úgy tanulta Csoma, hogy a székelység egyenes leszármazottja a negyedik században Dácia területére telepedett hunoknak. Tehát az őshaza valahol Északkelet-Ázsiában lehetett. Csoma elhatározását nagyban elősegítette az a hír, mely szerint egy Turkoli Mihály nevű szikszói diák a Krím-félszigeten hét olyan falut talált, ahol a magyar nyelvet tökéletesen beszélték.
Miután tanulmányait Nagyenyeden befejezte, 1815-től a németországi Göttingen egyetemén tanult tovább, ahol a libera mensa regia (díjtalan diákmenza) költségén tanulhatott.
Göttingenben Blumenbach professzor hívta fel Csoma figyelmét arra, miszerint a magyarok valószínűleg az ujguroktól származnak. Ez a nép török származású, így Csoma az arab mellett törökül is kezdett tanulni, sőt a nyugati nyelvekben is tovább képezte magát.
Egyre nyugtalanabbá, türelmetlenebbé vált. Szerette volna eredeti elhatározását megkezdeni és követni. Ekkor kapott egy levelet a mármarosszigeti egyházközségtől, amelyben meghívták lelkésznek és iskolatanárnak. A barátai gratuláltak a jó álláslehetőséghez, amit ő kereken visszautasított.
Tovább nem nyughatott. Eichhorn professzortól útiköltséget kapott, és a barátai szívbéli jókívánságaitól kísérve, gyalog útnak indult.
Erdélyi szülőhazájába 1818 végén ért vissza, ahonnan elkezdhette a komoly vándorlását. Előzőleg megbeszélte az utazás részleteit régi barátjával, Hegedüs professzorral. Úgy határoztak, hogy Odesszán és Moszkván át el kell jutni Mongóliába, onnan az északi kínai falhoz, és megpróbálni a bejutást kínai terültre. Enyedi professzorai megpróbálták lebeszélni a veszélyes és kockázatos útról, de ő gyalog elment Zágrábba, a szláv nyelv tanulására, és nyolc hónap után készen állt az indulásra. Hegedüs Sándor professzorral megitták a tokai aszúval telt búcsúpoharat, és 1819. november 23-án, a vöröstoronyi szorosnál átlépve a magyar határt, útnak indult.
Tényleg őrültségnek látszott ez az utazás, egyedül egy vándorbottal, jóformán pénz nélkül. Őt azonban annyira hevítette dédelgetett úti célja, hogy nem számolt a rá váró veszélyekkel. Pénze alig volt, de Döbrentei Gábor és gróf Teleki Pál által a számára rendezett gyűjtésből származó összeget nem fogadta el, mondván: Ha esetleg sikertelen lesz az útja, ne tegyen senki szemrehányást az elköltött adomány miatt.
Úgy gondolta, hogy úti célját egy jó év alatt teljesíteni tudja, és ha elfogy a kis megtakarított pénze, akkor - miután több mint 12 nyelvet beszélt - nyelvtanítással is megkeresheti a mindennapi kenyerét.
Úgy határozott, hogy a törökök által akkor még megszállt Bukarestbe megy, tanulmányozni a török nyelvet. Ott azonban nem talált erre a célra megfelelő tanítót, így tovább utazott Bulgáriába. Szófiában találkozott üres gyapotbálákat szállítókkal, velük lovagolva igyekezett Konstantinápoly felé. Az ott uralkodó pestis azonban arra kényszerítette, hogy Énoszba menjen, ahonnan vitorlás hajóval Rhodosz mellett elhajózva, Alexandriába ért. Terve szerint onnan Kairóba akart utazni, az arab nyelv tanulmányozása végett.
A soknyelvű, zűrzavaros Alexandriában megismerkedett egy Schäfer József nevű, tiroli születésű kovácsmesterrel, aki nagy segítségére volt, sőt házába is befogadta.
Itthon, Magyarországon, a Tudományos Gyűjtemény ismeretterjesztő folyóirat már 1820-ban "Nevezetes Magyar Utazó" címmel közleményt adott Kőrösi Csoma Sándor utazásáról a következőképpen:
"Mi is, ámbár sokkal szegényebbek azoknál, s pártfogás nélkül valók, nem akartuk feledékenységbe elmerülni hagyni egy tudós buzgó hazánkfiának szép igyekezetét. Tudniillik Kőrösi úr erdélyi székely, aki tudományait hazájában elvégezvén, csupán tsak hazája s a tudományok szeretetéből arra szentelte magát, hogy eleinknek hajdani lakóhelyeit felkeresse."
Alexandriában is kitört a tífusz, így innen is tovább kellett hajóznia Ciprus felé. Larnaca kikötőjében ért partot. Úgy gondolta, hogy most délről kerüli meg a Fekete-tengert, és úgy hatol Ázsia belsejébe. Így azonban elkerüli a Krím-félszigetet, és nem találkozhat az állítólag ott élő magyarokkal.
A szír gálya, amellyel utazott, legközelebb Szidonban kötött ki, majd tovább indulva Beiruthba érkezett, ahol elvált hajósaitól, és egy másik hajóval Tripoliszig utazott. Két nap alatt tették meg az utat. Innen még 4-5 napos vitorlázással Latakiába érkeztek. Itt végleg elvált a hajózástól, mert innen már kelet felé kellett haladnia.
Tevekaravánhoz csatlakozott, de gyalog tette meg az utat Aleppóig (125 km). Ez az út gyötrelmes volt a nagy hőség és a vízhiány miatt. Ott egy teljes hónapig tartózkodott. Megismerkedett egy Pohle Ignác nevű, Csehországból származó kereskedővel, akitől ajánlólevelet kapott a bagdadi ügynökéhez. Aleppóból tovább kellett mennie az 1000 km hosszú karavánúton Mosulig. Ez az út két hétig tartott. El kellett döntenie, hogy a biztonsága végett európai vagy ázsiai ruhába öltözve menjen tovább. Végül is ázsiai ruhába öltözve, gyalogosan tette meg az 1000 km-es utat.
Az Eufráteszen átkelve, egyheti gyaloglással ért el Orfába, innen 3-4 napi menettel Mezopotámián át Mosulba jutott, a Tigris folyó partjára. Nem írt róla, de bizonyára áthajózott a folyó túlsó partjára, ahol a híres Ninive város romjai álltak. Most már a vízi utat választva, nyolcnapi tutajozás után Bagdad városáig értek.
Fogytán volt a pénze, ezért Rich úrhoz, az angol követhez fordult, segítséget kérve. A követ távol volt, de szerencséjére a követ titkára, Bellino úr ruhát és némi pénzt adott Csomának, nem a követ utasítására, hanem saját maga humanitárius érzésétől vezettetve. Hat hetet töltött Bagdadban.
Legközelebbi célja a perzsa főváros, Teherán volt, ahonnan úgy vélte, eljuthat a Kelet-Turkesztánban élő ujgurokhoz. Sokat gondolkodott azon, ha Teheránba ér, hogyan lesz azután? Már megszokta, hogy a sors intézőire bízza magát és tervének teljesítését is. Francia és angol tisztekkel is találkozott útja során, de ezek nem értették meg Csoma célkitűzéseit.
Kermanshahban megálltak, néhány napot időztek, majd tovább indultak Teherán felé. Odaérkezve az angol követséget kereste fel, de a követ vidéken időzött. Egy perzsa követségi ember felkarolta és sok szükséges holmival látta el, sőt szállást is biztosított a számára.
Már három hetet várakozott a perzsa fővárosban, amikor a követ George Willock és öccse, Henry Willock megérkeztek. Barátság fejlődött ki a két Willock és Kőrösi Csoma között. Így négy hónapig tartózkodhatott Teheránban a bátor utazó, és tanulmányozhatta a perzsa nyelvet és annak szerkezetét.
Itt azonban újra fordulóponthoz ért, pénze elfogyott, és még csak reményei elejére sem ért, pedig már egy éve múlt indulásának. Kétségei mellett levelet írt Enyedre.
"Az ég megáldotta lépéseimet. Többrendbeli sor hegyeket, nagy vizeket, tengereket és míveletlen nemzeteket egészségemnek legkisebb változása nélkül, sehol semmi veszedelmet nem szenvedvén, már meghaladtam. Hogyha valami nagy szerencsétlenség nem ér, bárha szintén más úton indultam is meg, mint amelyet a közvélekedés javallhatott volna, rövid idő alatt megbizonyítom, hogy nem helytelen fundamentumon épült az én meggyőződésem... Egy ilyen út, egy ilyen cél kivitele sok költséget kíván! Én e nélkül küszködöm, tulajdon költségemből, bármely takarékosan is éltem vele, már régen kifogytam... Nincsenek európaiak, nincs kitől segedelmet várni. Ha valami szerencsétlenség nem talál, a pénznek vétele után esztendőre odahaza leszek."
Teheránban hagyta minden értékes holmiját, és Mesheden át Bukharába akart utazni, onnan, ha a lehetőségek engedik, Szamarkandba menni. Könnyű ezt így leírni, de rengeteg nehézség és szenvedés vár ezen az útvonalon egy európai utazóra.
"Kedves Hazámfiai!
Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kinyomozása végett indultam volt ki Hazámból; költségem nem léte akadályul volt. Ezen nemes szívű Anglus Urak segedelme által most módot találván a tovább való menetelre, bízván azon isteni Gondviselésben, amely mindeddig életemet különösen megtartotta és vezérelte, indulok a mi Eleink legrégibb hazájába, nagy és kis Bukháriába. De ha én, Isten őrizzen, ollyan szerentsés nem lehetnék, hogy ezen utamat végrehajtsam, imé, ezennel meghagyom, hogy az, aki ezen célban én utánam megindul, Konstantinápolyban a török nyelvet megtanulván, ezen egy nyelvvel bátran elindulhat, és egyenesen az említett országokba menjen, és onnan kezdje további vizsgálódását. Ugyanis én az eddigvalókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a mi Eleink ezen vidékekről szálltak le, mint cultus (művelt) nemzetek a Krisztus előtti több századokkal..."
Elbúcsúzott angol jótevőitől, örmény kereskedőruhát öltött magára, így érkezett Meshedbe, a síiták Mekkájába. Sokan igyekeztek ide, mert látni akarták a pompás Aszthane mecsetet, ahová a síiták vértanúját, Imám Rizát temették. Az arab eredetű síita szó si´at Ali (Ali pártja) szavakból származik, és azokat illeti, akik a 661-ben megölt Ali ibn abi Tálib kalifa jobblétre szenderülése után leváltak a mohamedán közjog követőitől, a szunnitáktól. Perzsiában a síiták vették át az uralmat. (A kalifa és imám arab szó, mohamedán vallási vezetőt jelent.) Itt temették el Harun al Rasidot, az Ezeregyéjszaka íróját.
A karaván, amelyhez csatlakozott, nem mert tovább menni Meshedből, mert az útvonaláról zavargások, fegyveres csetepaték híre érkezett.
A Magyarországra küldött levelét leközölte a Tudományos Gyűjtemény című lap, és azonnal gyűjtést indított Csoma megsegítésére, 2878 Ft 12 krajcár gyűlt össze. Erdélyből is összejött 86 arany. Sajnos erről mit sem tudott a Meshedben rekedt utazó, aki leste a karavánok indulását. Végre egy karaván elindult Bokhara felé, ehhez csatlakozott hősünk.
A sivatagban két veszély fenyeget: a homokvihar és a vízhiány. Az ő karavánja is részesült a homokviharból, rövid idő alatt 2 cm vastag homok lepte be mind az állatokat, mind az embereket. Ha hat mérfölddel beljebb éri őket a vihar, mindannyian elvesztek volna.
Négy hét alatt értek Bokharába, két évvel az Erdélyből való elindulása után. Végre is ideértek Belső-Ázsia szélére. A karavánok itt megpihentek, és mivel közelgett a tél, utazónk elhatározta, hogy itt tölti a telet. Átöltözött európai ruhába, mert ezt törvény írta elő.
Mivel a karavánok nem indulhattak Szamarkand felé, mert orosz sereg közeledtéről adtak hírt, ő is elhatározta, hogy visszavonul, és Kabulban, Afganisztán fővárosában tölti a telet. Ha tavaszra elmúlik a veszély, folytatja útját Szamarkand felé. Akkor még nem tudhatta, hogy a sorsa intézői avatkoztak elhatározásába, és térítették abba az irányba, ahol majd értékes és érdemleges munkát végezhet.
Bokharából hat hét alatt értek Kabulba, de közben meg kellett mászniuk egy 3000, és egy 5000 m magasan fekvő hágót. Maga Kabul is 1800 m magasan fekszik. A városban nem talált európaiakat, így az ott lakó örményekhez fordult eligazításért, akik elmondták, hogy két európai tiszt is található Kabulban.
Mindössze két hétig időzött Kabulban, majd elindult Pesavar felé. Egyheti utazás után találkozott Allard és Ventura nevű francia tisztekkel, akik - miután ismerte nyelvüket is - barátságukba fogadták, és együtt mentek Pesavarig. Ott már elérték India határát. Az angolok lassan kiterjesztették hatalmukat csaknem egész Indiára. Egyedül Pandzsab tartománya maradt még független. A két francia tiszt is itt szolgált. Amikor meghallották Csoma tervét, elképedtek és ajánlották, hogy tartson velük Lahorba, hiszen télidőben a Kasmír felé vivő magasan fekvő hágók járhatatlanok. Ezt belátta utazónk is, aki tíz napot időzött a gyönyörű palotákkal tűzdelt szikh fővárosban.
Az idő közben nyáriasra fordult, és ő folytatni akarta az útját Szrinagar felé. Elbúcsúzott a két derék francia tiszttől, és a Dzsélám folyó völgyében igyekezett Kasmír felé. Egészen más emberek, és merőben más klíma fogadta őt India földjén. Kasmírból kerülnek ki a vadkecskék gyapjából készült pehelykönnyű sálak.
Három hétnél hosszabb időt töltött a szikh fővárosban, de a nyomasztó gondok továbbhaladásra ösztönözték. Leh felé vette az útját, majd onnan Járkendbe akart továbbjutni, azonban keserűen kellett tapasztalnia, milyen sok pénzt kérnek a karavánvezetők a hozzájuk csatlakozásért. Ilyen összeggel nem rendelkezett, ezért úgy döntött, hogy visszatér Lahorba. Elkeserítette részben a pénztelensége, másrészt az, hogy semmiképp nem tud Belső-Ázsiába jutni, ahonnan elérhette volna úticélját, az ujgurok lakóhelyét. A sors már nem először, de ismét keresztezte elgondolását, mert mást kívánt tőle, amint azt ő elképzelte és szerette volna megvalósítani.
Már hét hete gyalogolt Lehből, amikor a sors fontos szereplője, egy lovas jött vele szembe, aki William Moorcroft volt, és térképészeti munkákat végzett az angol állam megbízásából. Csoma előadta sanyarú helyzetét, és kérte az angol urat, fogadja el őt útitársul. Moorcroftot meglepte az idegen nyelvtudása, és átadta neki tanulmányozás végett az olasz hittérítő Giorgi, Alphabetum Tibetanum (Tibeti ábécé) című művét, melyet 1762-ben Rómában adtak ki. Tudományos szempontból csekély értékűnek ítélte Csoma a művet, de eszébe jutott egy szentpétervári holland tudós véleménye, aki azt állította, hogy az ujgurok nem törökök, hanem tibetiek. Ez reménnyel töltötte el a magyar tudóst arra nézve, miszerint a tibeti könyvtárakban olyan utalásokat talál majd a magyarok őstörténetére vonatkozóan, amelyeket felhasználhat célja elérésében. Úgy képzelte, hogy ez csak néhány hónapos munka lesz, és azután a megszerzett értékes adatok birtokában folytathatja tovább az útját a kitűzött célja felé.
Moorcroft hét levél fordításával tette próbára Csom
a nyelvismeretét, és amikor tapasztalta a kiváló hozzáértést, akkor biztatta a tibeti nyelv elsajátítására. Ő szívesen vállalta a feladatot, mert részint ettől remélt adatokat kapni az ujgurokról, másrészt - pénze fogytán lévén - a beígért javadalmazás javított volna életkörülményein.
Moorcrofttól megkapta a szükséges ajánlóleveleket, és jótevője elutazott Kasmírba. Az angol munkatárs, George Trebeck nagy segítséget jelentett Csomának, mert szerzett egy olyan értelmes embert, aki jól tudott tibeti meg perzsa nyelven, és komoly segítséget jelentett a tibeti nyelv elsajátításában.
A tél beállta előtt Trebeckkel Kasmírba mentek, ahol Csoma előadta Moorcroftnak is a nyelvtanulási tervét, mely szerint a kolostorok könyvtáraiban talált művek segítik majd a tibeti nyelv elsajátításában. Ő tehát ajánlólevél birtokában visszatért Lehbe, majd a zanglai lámákhoz, Zanszkárba. Öt hónapot és hat napot töltött Moorcrofttal, és azok után indult el Zanglába. Midőn a lehi kalonnak (főminiszter) átadta az ajándékokat és a leveleket, attól ajánlólevelet kapott a zanglai lámához, és 4 kg teát a téli tartózkodáshoz.
Még vitt egy ajánlólevelet az észak-indiai határállomás parancsnokához, Kennedy századoshoz is, Szabáthuba. A levél tartalma:
"Uram!
Levelemnek célja az, hogy szíves jóindulatába ajánljam az Erdélyből való Alexander Csoma urat, Szkander béget (Sándor úr), akit bátorkodom bemutatni. Öt hónap óta bizalmas ismeretségben vagyok ezzel az úrral, és a leghatározottabban tanúskodhatom becsületességéről és a tudomány iránti odaadásáról, amelyet, ha részletesen feltárnám, sokan lelkesültséggel határosnak találnának. Mind az ő terveinek előmozdítása végett, hogy az ázsiai és európai történelem néhány homályos kérdését tisztázza, mind a magam részéről tett indítványok érdekében, Csoma úr igyekszik Tibetben maradni, amíg el nem sajátítja ennek az országnak a nyelvét, és teljesen meg nem ismerkedik az ország irodalmának tárgyaival, amelyek sok szempontból érdekesnek bizonyulhatnak az európai világ részére."
* * *
(II. rész a következő számban olvasható)
Kuklis Kálmán
|
