|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
Folytatjuk a Királyok Második Könyvének médiumi úton kapott magyarázatát.
KV.: Körvezető, TSZ.: Tanító Szellem.
KV.: 9,21: Az őrszem a várfalról észrevette a közeledő csapatot. Két követet is küldött eléjük Jórám király, aztán maga is befogatott és kivonult eléjük. Ez nem lehetett egy fizikális történés, egész egyszerűen nem fért bele az időbe, mert az őrszem maximum a látóhatárig láthatott, ami a dombok miatt még rövidebb volt. Ugyanakkor azt mondja az őrszem, hogy a közelgő sereg vezetője olyan eszeveszetten hajtott, mint Jéhu.
TSZ.: Egészen másról van szó. Egy lehetséges támadásnál a vonulás túlságosan gyorsnak tűnik, tehát az őrszem, aki észrevette, igen gyorsnak érzékelte azt. A király követeket, inkább úgy mondanám, hogy szemlélőket küldött oda, akik nem távolról figyelték a közeledést, mint ahogy a várfokáról az őrszem, hanem gyorsan elébe mentek, hogy legalább számszerűleg felmérjék a lehetőségeket. Egy kicsit tájékozódtak a dolgokról, hogy azután visszatérve, jelentést tehessenek a királynak a helyzetről. Nem követeket küldött, de ez a kifejezés is helytálló. Miután nem tértek vissza, és ennek megvolt az oka, a királynak magának kellett eléjük mennie és feltennie a kérdését. Vagyis annak, akinek a kezében volt népének, városának a sorsa, annak kellett intézkednie és nem előre küldött őrszemeket küldenie. De mert szellemi értelmezést kerestetek: ha észre vesztek valami olyan, nem is külső veszedelmet, hanem olyan fenyegető belső veszélyt, kísértést, indulatot, valami belső hibát, amit messziről észleltek, hogy valami nem jó bennetek, hiába küldtök feléje egy kicsi gondolatot, hogy ugyan ez mi? Elébe kell menni és kézbe venni, megismerkedni vele, hogy mi az, amivel bánnotok kell, védekezni és legyűrni. Értitek a szellemi összehasonlítást? Személyesen maga az ember menjen a számára veszélyt hozó, veszélyt jelenthető jelenség elébe, és ne csak csekélyebb és kisebb előőrsöket küldjön. Arra van szükség, hogy teljes egészében álljon vele szembe.
KV.: 10,7: Jéhu megöleti Aháb hetven fiát. Ez szükségszerűnek tűnik, mert: "Az Úr véghez vitte azt, amit kijelentett szolgája, Illés által." Később viszont, a 14,6-ban, a mózesi törvényekre hivatkozva Amacjá nem öleti meg a követeket, mert az apáknak a fiaikért és a fiaknak apjuk vétkéért nem kell meghalniuk. Máshol aztán az egész háznép kiirtásra kerül a vétekért. Mi a meghatározó, hogy egyszer megbocsátanak, vagy legalább is nem követi bosszú, retorzió, máskor az egész háznépet kiirtják?
TSZ.: Különböző időkben, különböző korokban szigorúbb, vagy kevésbé szigorúbb eljárások voltak. Ezt felfedezhettétek eddig is az ószövetségi történetekben. A kezdeti, mondjuk a Mózes Első és Második Könyvében tapasztalhatók egy kissé már változtak erre az időre. Akkor, amikor Izrael elfoglalta a maga otthonát, a maga területét, akkor valóban voltak olyan törzsek, olyan népek, amelyeket egészen el kellett távolítani, voltak olyanok, akiket ki kellett telepíteni, voltak, akiknek tényleg megbocsátottak és szolganépként maradhattak. Ez az eset, amit felhoztatok, a következő jelentést hordozza magában: itt hetven fiúról van szó. A szám azt jelenti, hogy annak az uralkodónak nem hetven fia volt, hanem egész uralkodását, minden egyebet jelentett egy bizonyos összetettség. Nevezhetjük híveinek, katonáinak, olyan lehetőségeinek, amelyektől meg kellett fosztani. Ezért a hetven fiú kiirtása és megölése kifejezés azt jelentette, hogy a királynak a jövendője és a jövendőbeli királysága volt kiirtva, megsemmisítve. Ez más, mint fizikális kiirtás. Előfordult az is, amikor a háznép meg lett kímélve. Ott a valódi háznépéről volt szó, a családról és szolgaseregről, akik hozzá hűek voltak, és ez mást jelent. Itt a jövendőnek, a jövő idő történéseinek a megölése volt. Az Ószövetség nagyon sok képi fogalmazást is rejt magában, aki ezt tudja, egészen másképpen értelmezi.
KV.: 10,14: "Fogjátok el élve őket," mondja Jéhu a júdai követekre, de aztán mindjárt meg is öleti őket. Miért kellett élve elfogni, ha mindjárt meg is ölik őket.
TSZ.: Mert akkor, ha a küldöttei ölik meg, akkor az gyilkosság. De ha élve elfogják, akkor ez politikai tett, amit a király határoz el és hajtat végre. Egy kis súly különbség van közöttük. Bizonyos fokig üzenet is: Nem alkuszom, nem fogadom el, és nem csak az embereinek a túlkapása a gyilkosság.
KV.: 10,29: Itt megint előjön Jéhu személye és a nagy összetettsége egy embernek, egy típusnak, hogy mi mindent hordoz. Jéhu kipusztítja Baált Izraelből, talán ezért is esett rá a választás, hogy ő legyen a király, mert ezt ő meg tudja tenni. Feladatot teljesített, de mégis, "Nem tágított Jeroboám vétkeitől, aki vétekbe vitte Izraelt az aranyborjúkkal." Az Úr azt mondja Jéhunak: "Mivel jól véghezvitted, amit helyesnek láttam… ezért utódaid negyedíziglen ülnek Izrael trónján." Ugyanakkor Jéhu, az előbb említett szöveg szerint, nem tágított Jeroboám vétkeitől. Ez a kettősség manapság is megtalálható az emberben.
TSZ.: Vele és a választásával kapcsolatban már szó volt arról, hogy ő megérezte és tudta, hogy őneki feladata van, de éppen az összetettségében volt kettős maga az ember. A feladatot végrehajtotta, amelyre egy belső vezetés vitte rá, megtette azt, amire hivatva volt, amit neki végre kellett hajtania. De ugyanakkor a saját emberi valójában nem a felsőbb rendelkezések végrehajtója volt, hanem saját vétkeiben, hibáiban fuldokló ember. Az ember és a feladat végrehajtásának tragikus kettőssége látható benne. Jéhu az Úr akaratának végrehajtója volt, és azt meg is tette!
KV.: Jéhu nem volt próféta, mégis azt olvassuk, hogy az Úr közvetlen beszélt vele. Ez sugalmazás? Hogy jött létre ez az üzenet?
TSZ.: Jéhu, a medialitásával tudta, hogy neki milyen feladata lesz. Ezen a benső hangon azt érzékelte, hogy ő megtette azt, amire küldetve volt, és ennek meg lesz a jutalma. Azzal a megérzéssel, amivel elfogadta a megbízatást, ugyanazon a módon elfogadta annak az elismerését is, hogy valóban Isten jelölte ki erre a posztra. Tudatába kellett legyen annak az elismerésnek, hogy megtette, végrehajtotta a megbízást, de az Írásba természetesen úgy került, hogy az Úr mondta meg neki. Ez áttételesen volt így, és nem úgy, hogy maga Isten adott neki utasítást és dicsérte meg érte. Mégis úgy értelmezhető a közvetítési láncon keresztül.
KV.: 11,12: Jojádá főpap Joás fejére tette a koronát és kezébe adta az uralkodás okmányát. Mi volt ez az uralkodás okmánya?
TSZ.: Az, amit ti ma okmánynak tartotok, az gyakorlatilag egy irat, ami valamely pozícióba helyez, vagy pedig egy elért eredményt írásban igazol. Az okmány szó természetesen akkor került a Bibliába, amikor már az írásbeliségnek hagyományai voltak. De az a kor, amiről szó van, a királyi hatalomba való helyezés okmánya, jóváhagyása, igazolása: gyakorlatilag egy pálca. Természetesen díszes királyi pálca, amelyen nem is titkos szöveg, hanem inkább a mózesi írásoknak valamely jele volt feltüntetve, amely az isteni jóváhagyást és rendelkezést igazolta. Ezért a királynak ez egy nagyon becses és nagyon fontos, mondhatni a hatalmát jóváhagyó és bárki számára látható isteni rendelkezés lehetett. Okmány, nem papír, nem pecsét, mégis egy igazoló irat. Ebből fejlődött ki később a mai korra a jogar, a kormánypálca. A jogar a királyi hatalomnak, rendelkezésnek kifejezője és igazolója, azok a királyok, akiknek ilyen jogaruk volt, azok isteni küldöttek voltak. Hogy később az utódaik mivé változtak, hogyan használták fel ezt az isteni rendelkezést és megbízatást mutató okmányt, az már más kérdés.
KV.: 12,14: "Abból a pénzből, amit az Úr házába vittek, nem készítettek semmiféle aranytárgyat." Mi volt ennek az oka, hisz az Úr házába vitték, és az Úrnak ajánlották fel ezeket az aranytárgyakat. Olyan erők, szellemi rezgések tapadtak hozzá, amik erre alkalmatlanná tették?
TSZ.: Kevéssé ez az ok. Emlékezzetek vissza: amikor a sátor kialakítása volt, a legapróbb részletekig a papok öltözete, még a saruk kötőszíjai is meg voltak szabva, minden a legújabb és a legtisztább, legelfogadhatóbb anyagból volt. Az áldozatul bemutatott állatok is mindig az elsőszülöttek és a legkiválóbbak, a legnagyszerűbbek voltak. Amiről itt szó van, azok használt holmik, pedig amit az Úrnak szántak, annak mindig, mindenütt az első, a legkiválóbb, a használatlan, egyedül és elsőnek Neki szánt dolgoknak kellett lennie. Olyan friss, nyers aranyból, amit még nem használtak más célra. Gyakorlatilag abból készítették az arany tárgyakat, melyeknek az volt az első és utolsó használatuk. Ez a Szentség tiszteletének kifejezése volt.
KV.: 12,19: Joás a templom kincstárából vette el mindazokat a szent tárgyakat, melyeket Júda királyai oda szenteltek, és az ellene felvonuló arámi királynak adta. Milyen jogon tette ezt, még ha ezzel meg is szabadította az országot? Ennek volt a következménye, hogy a sok jócselekedete ellenére összeesküvésben megölték?
TSZ.: Semmi körülmények között nincs itt összefüggés, mert azokat a kincseket a nép, az ország ajánlotta fel, és ajándékul hordta a templomba. Ezek az értékek kifejezték a nép ajándékozását és szeretetét Istene iránt. De ugyanakkor meg lehet fordítani a dolgot: amikor az egész nép van veszedelemben és óriási pusztulás elé néz, akkor viszont pontosan Isten az, aki a kincseivel az Ő népét menekíti. Ez gyakorlatilag sugalmazásra történt, nem önkényes elhatározásra. Itt nincs összefüggés. Különben is: Isten nem bosszúálló, földi értékek és tárgyak elvesztése miatt egyetlen ember életét nem venné el!
KV.: 12,21: Joást udvari emberei ölték meg. Esetleg Amacjá trónra juttatása volt a cél, mert egy más szellemiségnek, egy más történésnek kellett elindulnia?
TSZ.: Más korszaknak. Ez az összeesküvés már az uralkodása közben is alakulóban volt, ez csak a kiteljesítése egy olyan tervnek, mely uralkodó váltást hozott. Ez az uralkodó váltás a nép életében is változást okozott. Ennek érkezik el a lehetősége, az ideje, amikor egy korszak lezárul. Vele együtt hal mindaz, akire nézve jellemző volt, aki arra az egész korszakra és arra a felfogás rendszerre, azokra a történésekre rányomta a bélyegét. Nem ez volt az első és egyetlen királygyilkosság, hanem sokkal több és sokkal erőszakosabb uralkodó váltások, lázadások és leváltások is történtek. Ha ezek túl sűrűn ismétlődnek, akkor ott valami nagyon komoly és nagyon rossz belügyekre kell gondolni. Vannak olyan esetek, amelyek pontosan így, ilyen áldozatokkal járnak, de amelyek egy bizonyos szemléletmód, politika, egy bizonyos nép vezetésének lejártát jelenti. Ekkor két dolog történhet: vagy kiteljesedik a jó még jobbá, megszilárdítja és finomítottabban állítja elő azt, ami sikeres volt, vagy pont a fordítottja. Mindig attól az uralkodótól függ, aki akkor hatalomra kerülve mit tesz, milyen színvonalat képvisel. A nép életében nem egy-két esztendőről, hanem huzamosabb ideig tartó uralkodásról, módszerről, életvitelről, történésekről, minden egyébről volt szó, egy hosszabb időnek a lejártát jelezve. Nem is annyira korszak, hiszen azt másképp értjük, hanem inkább egy korszak szakasza. Ez a helyes kifejezés.
KV.: 13,18: Elizeus próféta megharagudott Joásra, hogy csak háromszor ütött a földre, és ezért csak háromszor fog győzni az arámiakon, de teljesen nem. Miből kellett volna tudni ezt Joásnak, hisz Elizeus próféta sem azt nem mondta, miért kell a földre ütnie, sem azt, hogy hányszor, csak azt, hogy üssön a földre. A történetnek szinte mágia jellege van. Mi a magyarázat?
TSZ.: Szellemi magyarázata van. Ha Elizeus próféta előre figyelmezteti Joást, hogy az egész csatának, az ő népének sorsa és kimenetele attól függ, hogy ő mekkorát, mennyit, hányszor tud sújtani a földre, akkor ezzel nem tett volna jót, mert nem mérhette volna fel, hogy mi az az erő, ami önként, szabadon árad ki Joásból, amire ő képes! A képességi erőnlétet csak úgy tudta megismerni, amikor az spontán, egy ilyen egyszerű felszólításra történt. Miután azt tapasztalta, hogy csak hármat, úgy és olyan erővel, ahogy az történt, nem megharagudott, – ez egy helytelen kifejezés – hanem elkeseredett, elszomorodott, mert ebből tudta meg azt, hogy csak három csatanyerésre való tehetség, vezetői képesség, lehetőségek felhasználása van Joás kezében. Nem több, és ezt ki is fejezte azzal, hogy három csatát fog nyerni, a többit elveszíti. Az az erő, hozzáállás, képesség, amely Joásban volt, ezzel mutatkozott meg. Ha tudja, mit jelent a cselekedete, az nem lehetett volna igaz és eredeti.
KV.: 13,21: A halott ember Elizeus teteméhez érve életre kel, ugyanakkor Elizeus betegségben halt meg, de hogy milyenben, arról nem szól az Írás. A már testileg halott Elizeus puszta érintése halottat támaszt, nyilván a még mindig áradó hatalmas energiái folytán, de a saját betegségét ez a különleges erő nem győzte le. Miért? Ez volt számára megszabva?
TSZ.: Ne erre gondoljatok. Amikor még nem tökéletesen szakad el az összekötő szál, az még közvetít energiákat. Számos olyan esetet ismertek, amikor az úgynevezett halálból feltámadt emberek számolnak be túlvilági élményeikről. Ezeknél sem szakadt el tökéletesen, hanem csak meggyengült az összekötő szál, az még visszaállítható úgynevezett külön energia megerősítésekkel. Annyira komoly, még befejezetlen feladatvégzés áll az illető előtt, hogy vissza kell kerülnie a testébe. Itt másról van szó. Tegyetek különbséget annak az egyszerű, elhunyt mindennapi embernek a teteme, a sorsa, és egy Elizeus próféta között, akinek az ereje elégséges volt, hogy egy meggyengült és mondhatni már-már teljesen elszakadt átlag embernél visszaadja az élet összeköttetését. Az Ő számára hol volt olyan erő, mely Őt vissza tudta volna hozni? Elizeus prófétában szellemi erő volt, az a betegség, amelyről kérdeztek, ez egy általános, testi-fizikai elgyengülés volt, amelynek semmi köze a szellemi erőhöz. A fizikum, lejárván a maga ideje, szép lassan, csendesen elenyészett. Elizeus prófétai ereje elegendő volt ahhoz, hogy egy ál-halottat feltámasszon, de saját magához ez nem volt elegendő. A kettő közti minőség különbségét kell tekintetbe venni ahhoz, hogy a magyarázat teljesen egyszerű és érthető legyen.
KV.: 15,3: Azarjáról azt olvassuk: "Azt tette, amit helyesnek lát az Úr," de két verssel később: "Az Úr megverte a királyt és poklos lett halála napjáig." Azért, mert nem szüntette meg az áldozó halmokat? Ez majdnem minden királynál említésre kerül, de ő mégis szokatlanul hosszú ideig, ötvenkét évig uralkodott.
TSZ.: És hány meg hány esztendőn keresztül volt poklos! Erről nincs szó a Szentírásban, de hosszú időn keresztül ezzel fejezett ki valamit, amely a népe és a saját számára is figyelmeztetés, állapot jelzés volt. Mert az, hogy az áldozó halmokat nem egyik esztendőről a másikra és nem egyik uralkodóról a másikra törölték el, ez azt jelentette, hogy egy nagyon mélyen megrögzött és begyökeresedett ősi hagyományos szokás volt az, amelyhez ragaszkodtak. Az uralkodó egy személyben képviselője az ő népének, mondhatni a nép az uralkodóban testesül meg. Rendes körülmények között ennek így kell lennie. Ő valóban azt tette, amit Isten parancsolt neki, tehát egy engedelmes és mondhatni jó uralkodó volt, ettől függetlenül úgy sajátmagában, mint egész népében bőséggel voltak olyan hibák, amelyekre rámutatás, a nép lelkén rágódó elhajlásnak kifejeződése volt a király betegsége. Nemcsak az ő személyére, hanem azon keresztül az egész népre vonatkozott, mintegy figyelmeztetőül. Egy hosszúra nyúlt, keserves, megszégyenítő, nagyon embertelen betegségen keresztül történt a jelzés szellemi oldalról, hogy a király, az uralkodó a rendelkezéseivel nagyon sok mindent hozott és intézett, de ha a népe azt nem hajtja végre, ha nincs engedelmesség a nép és a királya között, az Isten hívése között tökéletes összhang nincs, akkor előfordulhat, hogy ilyen figyelmeztető jelzés történik a képviselőn keresztül.
KV.: 16,3: Aház király még a fiát is elégette áldozatul. Még mindig szokás volt az emberáldozat, vagy ez itt szimbolikus értelmezés?
TSZ.: Áttételes. Mindent feláldozott, ami annyira fontos és értékes volt neki, mint a saját gyermeke. De ez annyira nyomatékos és erőteljes kifejezés, amely félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan az Írásban. Semmi körülmények között emberéletet még ilyen célból sem szabad kioltani, különösen a saját gyermekét nem. Emberáldozat pedig már régen nem volt a nép életében, nemhogy ezt egy király, egy uralkodó elevenítette volna fel.
KV.: 16,11: "Úríjjá pap pedig megépítette az oltárt egészen olyanra, mint amilyent Aház király küldött Damaszkuszból." Meglepő, hogy egy pap bálványimádó nép mintájára készíttet oltárt. A király az új felszerelést az új oltárhoz viteti, de maga a szertartás a régi maradt. Sokféle az ellentmondás, mi a szellemi indok és magyarázat?
TSZ.: Nem az idegen oltár a lényeg ebben, hanem a megújulás, a megújítás vált időszerűvé ebben is, hogy a választott nép Urunk megjelenésének idejére törvénytisztelővé és betartóvá váljon. Abban a korban, amiről most szó van, az jut kifejezésre, hogy már nem is annyira a szertartásokban és azoknak a szentségébe állt be változás, hanem a lelkekben is, ami új és újító, ami kifejezi és érvényre juttatja a megváltozott lelkiséget, amely ugyan még a régi szertartások szerint ragaszkodik a törvényhez, de a módosult élet újdonsága is jelen van már. Nem a bálványimádással kapcsolatos ez, hanem annak a kifejeződése, hogy lehet a külsőben változtatni, de a belsőben még változatlan a tisztelet megtartása. Annak nincs különösebb jelentősége, hogy damaszkuszi mintára készült az oltár Istennek. Damaszkusz egyébként is jelentőségteljes hely a történésekben, és a damaszkuszi úton is történt egy és más.
*
Összeállította: Kotányi Ottó
|
