2005. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A bűn eredete, kárma, kegyelem, áldozat * A hazugságról" * Tanít a szellemvilág
Öreg Balogh Péter * Találkozás a szellemvilággal
Önmunkálkodás

      Az alábbiakban azon szellemtestvérünk két nyilatkozatát adjuk közre, aki elmúlt életében Wagner Nándor volt. Azt tudjuk, hogy a testi halállal a név is elmúlik, de az emberi gondolkodás továbbra is ahhoz kötődik az emlékezéseiben. A médiumi úton jelentkező Wagner Nándor (1922-1997) szobrászművész 1956-ban Svédországba emigrált, állampolgárságot kapott, és az egyetemen tanított. Ott ismerte meg japán feleségét, akivel 1969-ben Japánba települ, ahol szintén állampolgárságot nyer. Több szobra kerül felállításra, feleségével megalapítja a TAO Intézetet, mely támogatja a szegény sorsú tehetségeket, a világ békés fejlődésére tanít. Idézve Japánban megfogalmazott hitvallásából: "Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik… Biztos vagyok abban, hogy munkámmal a hazám javát szolgáltam. Széchenyi István útján kell járni, ha élni akar a nemzet."
Magyarországon 1999. október 6-án Székesfehérvárott avatták fel a "Corpus Hungaricum" szobrát, majd Budapesten, a Gellért-hegyi víztározó felett 2001. október 18-án a "Filozófiai Kert" szoborcsoportját, mely a világ öt szellemi áramlatának együttélését fogalmazza meg. 2005 áprilisában Budapesten avatták és adták át a József Attila szobrát, mely május elején, Nagyváradon, Wagner Nándor szülővárosában került felállításra.

MSZ: Megnyilatkozó szellem, SZ: "Szenvedő" szellem, KV: Körvezető.

MSZ: Mondhatnám azt, hogy messziről érkezem, de ez valótlan lenne, mégpedig azért, mert igazából nincs távolság köztünk. Szellemi értelemben, érzésekben, szeretetben, és azzal, hogy most újra megszólalhatok közöttetek, bizonyítom azt, hogy a távolság áthidalható és gyakorlatilag nem számít. A titeket foglalkoztató kérdéseknek belső, és nem is rejtett összefüggései vannak. Ezek mind az egyéni önmunkálkodáson alapulnak, amely hihetetlenül fontos, és oly hatalmas eredményei vannak, hogyha az komolyan van véve, jelentőségét ki sem tudom hangsúlyozni. Mindennek az egyéni munkálkodás az alapja, mert minden, ami közösségi, és ami a közösség számára fontos, az a világ számára is fontos. Ez már egy hatalmas méretű dolog, az egyetlen egy ember lelken indul el, annak a munkájától, hozzáállásától függ, annak a lehetősége szerinti nem időbe telő kemény munkájától, hanem figyelmétől, rászánásától. Bár minél jobban ki tudnám hangsúlyozni azt, újra és újra, hogy ez mennyire fontos az egyes embernek. A magam elmúlt életéből igazolásul mondhatnám el: igenis, az egyéni lelki munkálkodás az egyetlen, amely azt a lelket annyira fel tudja emelni, hogy érdemes arra, hogy már komolyabb munkát tud végezni többekért, többekkel. Ekkor már kiterjed a jelentősége, erői és az eredménye is. Hát, még amikor nagyobb közösségekről van szó!
Tehát tulajdonképpen az egyeseken múlik a világ sorsa! Soha nem egyszerűen, egyidőben elhatározva, vágásszerűen. Ez az, amit oly nehéz tudomásul venni. Folyamatokról van szó, folyamatok összetartozó részeiről, az egyes ember munkálkodásával elérhető eredményeknek egész sorozatával, mint egy csodálatos szövevény, úgy függ, fonódik össze másokéval és alkot egy sokkal hatalmasabb eredményt. Mert már világviszonylatban is nagyobb embercsoportok számára hoz olyan előrelépést, amelyet így, emberileg nem is tudtok figyelemmel kísérni. De van! Akkor, amikor az általatok tárgyalt Ószövetség eseteiből kialakított kérdések kerülnek megválaszolásra egy egész ószövetségi nép sorsán, előrehaladásán, munkálkodásán keresztül (a jelentkezés egy olyan találkozón hangzott el, ahol az ezen folyóiratban megjelenő Biblia-kérdések kerültek megtárgyalásra - a szerk.)) mindig kicsillog, mindig látszania kell az egyes ember munkájának, az egyes emberlélek fejlődésének, amely szinte kikiabál a szövegből. Ott mindig népről van szó és arról, hogyha ők ezt teszik, ezt csinálják, akkor ennek ez a következménye. És az a csoport kikből állt? Az ugyanazon egybehangolt, majdhogy nem egy súlycsoportba tartozó egyesekből. Ezt kellene egy kicsit átgondolnotok, bár ismeritek és nagyon is tudjátok jelentőségét a szórványos és egyedi lelki munkálkodásnak. Mert az egyesekből lesz a kettes, a tízes, a húszas, százas, a tömeg, és megváltozik a világ sorsa, az egész világ arca, hogyha ilyen arányú az egyes emberek önmunkálkodása, amely ma még csak mutatkozik. Ezért vagytok itt, ezért vagytok együtt. Külön-külön és együttesen is azt munkáljátok ki, amit itt én az imént elmondtam. Mert Ti már tudjátok, hogy ennek milyen jelentőssége van. Csak éppen a mértékét nem méritek még fel, mert nincs áttekintő készségetek rá. De belül már mindannyian tudjátok.
Szinte restelem, hogy túl sokat közöljek ebből a témából, hiszen csak ismétlése annak, ami bennetek is megvan. Szeretném, hogyha a legjobb, legnagyszerűbb jókívánságaimat vennétek át, külön-külön, és a csoport-szellem is áttekintené, és tudomásul venné, hogy egy ilyen egyszerű, de már egy kicsit többet látó testvéretek ugyanazt mondja, mint amit úgy is tudtok. Ez az utolsó mondat egyeseknek és többeseknek is, legyen ajándékul mondva! Intsetek is le, mielőtt a túl sok szóval érvényét és hatását veszítené az, amit mondok.

MSZ: Édes Testvéreim, búcsúzni jöttem közétek.
KV: Köszöntünk sok szeretettel.
MSZ: Nem maradhatok tovább olyan közelségben, hogy megszólalhatnék köztetek. Közületek néhányan testvéri barátsággal tüntettek ki engem, és még többen hallottatok már rólam földi életemben. Nem lehetséges, hogy közvetlen közelről sugározzam rátok szeretetemet, hogy figyelemmel kísérjem haladásotokat, munkátokat. Jó néhányszor voltam már körülöttetek, nagy szeretettel gondolva arra az időre, amikor még testi valómban is mellettetek állhattam.
Földi életem úgy alakult, hogy messze tőletek egy másik hazát találtam magamnak. Ott teljesedhetett ki mindaz, amiért élnem, dolgoznom kellett. El kell mondanom, hogy akik itt együtt vagytok, mindnyájan egy olyan szellemcsoport tagjai vagytok, akikhez én is tartozom, akik együtt dolgozunk, együtt haladunk, küzdünk a szebb és a jobb felé. Az a feladat, amit nekem ezentúl el kell látnom, egy kicsit emeltebb, mint amit eddig végeztem. Nagy a reményem, hogy kapok még engedélyt, hogy egyszer-egyszer megint a közeletekbe kerülhessek. El kell árulnom valamit: az utolsó éveimnek, évtizedeimnek egyre szorongatóbb gondolata volt az elhagyott szülőfalu. Onnan messziről is látnom kellett azt, hogy mennyivel több megpróbáltatás, gond, kellemetlenség éri az én szeretett régi hazámat, mint ami megkímélte az újat. Onnan irányoztam felétek haza annyi szerető gondolatot, szellemi segítséget, amennyire csak képes voltam. Most a ti kezetekbe kell átadnom azt, amit én életem utolsó éveiben szülőföldem felé sugároztam.
Tudom jól, hogy mindnyájatokra számíthatok. Tudom azt is, hogy ti is tudjátok, népünknek mi a feladata és e szerint fogtok cselekedni, erre nem kell külön figyelmeztetnem benneteket. Azok a szeretteim, akiket el kellett hagynom itt a Földön, a hátramaradott kedveseim, barátaim, tanítványaim továbbviszik azt a gondolatot, amit tőlem átvehettek, ezzel is gazdagítva a Földet, mindenki a maga környezetét. Az, hogy én most a búcsúzás idejére megszólalhattam honfitársaim között, az egy kitüntető alkalom, dicsőség és hála ezért Urunknak. Hogy az én második szeretett hazám kapcsolva legyen ezen a csodálatos napon, ide kísérhettem közétek egy olyan lelket, akit mint egy virágszálat nyújtok át számotokra búcsúzóul. Ha rám gondoltok ezentúl, gondoljatok arra is, hogy majd jöjjetek utánam.
KV: Sok szeretettel búcsúztatunk, de tudjuk, hogy ez csak időleges, a kapcsolat meg nem szakad, a Jó Isten áldása kísérjen.

A kis japán gésa a bizonyság, hogy az egyetemes szellemi igazságok helytől és kultúrkörtől függetlenek, legfeljebb a megfogalmazások eltérőek.

SZ: Alázatos szolgátok! Többen vagytok itt?
KV: Igen, egy kis baráti társaság van itt, és mindannyian nagy örömmel vártunk. Köszöntünk szeretettel.
SZ: Köszönöm a szívélyes fogadtatást, igazán nem reméltem.
KV: Mondd, hogy szólíthatunk?
SZ: Nikito. Nem ez az igazi nevem. Nikito Szannak szólítanak, de a családnevem más. Ez a művésznevem, így ismernek. KV: Kedves Nikito, ezek után sejtjük is, hogy honnan jöttél.
SZ: Nagaszakiból.
KV: Mondd el, mi az, amit számunkra hoztál? Talán tudunk segíteni.
SZ: Elnézést, de nem illendő számomra, hogy gondokról számolok be, különösen olyan társaságban, ahol érzem a felém sugárzó jóindulatot.
KV: Éppen ez bíztasson arra, hogy nyugodtan elmondhatod a gondodat.
SZ: Háború van, messze tőlem a családom. Nem lehet már olyan könnyen utazni, mint előtte. Engem a foglalkozásom ide köt a városhoz. Nagyon aggódom szüleimért, testvéreimért. Amióta ennyi háborús esemény és gond van, azóta nemcsak a magam foglalkozása nehezedett meg, de a létbizonytalanságunk is egyre nagyobb. Egyre nehezebb az élet, bizonytalanabb napról-napra, hogy egyáltalán élelmiszert tudjunk venni, pedig az én foglalkozásom mellett a vendéglátás és a bőkezűség kötelező. Nekünk mindig ápoltnak, szépnek, kedvesnek kell lennünk, minden széppel, jóval ellátni a vendégeket. De a vendégek sem olyanok már, mint régen, vagy akár néhány évvel ezelőtt. Nem tudom, mitévő legyek. A házat, ahol dolgozom, nem hagyhatom el. Nem is tudnék hová menni, mit kezdeni, az én képzettségemet hadiüzemben nem használhatnák. Egyre több a gondom, nemcsak nekem, társaimnak is. Ezt a gondomat - bocsássatok meg - nem megosztani kívántam, nem akartam bajaimat rátok sugározni, de el kellett mondanom, így egy kicsit megkönnyebbültem, mert egymás között mi ilyesmiről nem beszélhetünk. Nekünk mindig vidámaknak, frisseknek kell lennünk, gondokkal nem szabad foglalkoznunk, csak az éjszaka óráiban, álmainkban.
KV: Kedves Nikito, nagyon jól tetted, hogy elmondtad nekünk ezeket a gondjaidat, mert mi mindnyájan azt tudjuk neked mondani, hogy ezek a problémák, gondok már elmúltak a számodra, és nem kell neked ezzel tovább foglalkoznod. SZ: Elnézésedet kell kérnem, de nem világosak szavaid. Bizony ezek élő, valóságos gondok! Azt se tudom, hová legyek, ha eszembe jutnak.
KV: Kimondtál egy olyan szót, amin talán tovább tudunk menni: élő és valóságos gondok. A testben élő ember számára - és így neked is, ameddig ezt a feladatodat kellett végezni - valóban gondot jelenthettek. De ahogy mondtam, ez már elmúlt, egy nagy-nagy változás állt be a világban és a te életedben is. Ebben szeretnénk most téged felismerésre juttatni, hogy megértsd és megérezd: mi az, ami már elmúlt, és valóban nem kell, hogy téged ez most már ilyen keményen foglalkoztasson.
SZ: Aggódva kell közölnöm, hogy valóban valami különleges helyzet adódott, mert mintha nem ismerném ki magamat a környezetemben. Talán így tudom a legjobban kifejezni. Valami nem olyan, mint volt, de nem tudok nyomára bukkanni, hogy mi.
KV: Nagyon jól fejezed ki. Valóban egy olyan változás történt, amit te nem ismersz fel, nem tudod, hogy mi történt. Pontosan azért vagyunk itt együtt, hogy erre téged rávezessünk. Mondd, te az életedben hogy voltál az Isten-hittel? SZ: Titkon, lelkem mélyén gondoltam csak rá, a családomban régen, amíg még gyermek voltam. Szüleim körében igen sűrűn áldoztunk, imádkoztunk, gondolkoztunk lelki dolgokról. Atyám igen szigorú, tisztességes, tiszta életű ember volt. Fiatal koromban kerültem ebbe a házba, és a képzésünk folyamán nem ez volt a lényeg, hanem hogy költészetben, zenében, táncban, viselkedésben, az udvarias és szép felszolgálásban, szórakoztatásban jeleskedjünk, és mindig a legszebbet, legjobban nyújtsuk azoknak a vendégeinknek, akik fáradtan kikapcsolódni, gyógyulni, épülni tértek be házunkba, és vidáman, felüdülten, zeneszó mellett távozhattak, egészen kicserélődve. Minden, ami szép, ami jó, lélekemelő, nekünk nyújtani kellett. Egy ilyen képzés és munka mellett teljesen elsekélyesedett az a régi élet, amit én szüleim házában megszoktam és megtanultam. Csak nagyon ritkán, csendes és magányos óráimban gondolhattam arra, hogy valami egyre jobban hiányzik nekem.
KV: Talán most meg tudjuk adni neked azt, hogy ez a hiányérzeted elmúljon. Te többször is említetted a lelki életet, a lelket, és ebből arra következtetek, hogy talán a szülői házból adódóan tudsz arról, hogy mindannyiunkban van lélek, mindannyiunkat a lélek élteti. Akkor azt is tudod, hogy a lélek örökké él.
SZ: A lélek örök élete reménység a számomra, de hogy való igaz-e, erről jó lenne megbizonyosodni.
KV: Éppen most, te magad bizonyítod ennek az igazát azzal, hogy itt vagy és beszélgetünk.
SZ: Tudatlanságomban nem egészen értem, amit mondasz.
KV: Éppen azért, mert bizonyos dolgokról nem tudtál eddig, de változást éreztél. Ez az a változás, amikor már nem a régi, megszokott környezetedben vagy és létezel. Megpróbállak rávezetni, nem akarom én kimondani azokat a fogalmakat, megállapításokat, amire nagyon hamar rá fogsz jönni magadtól is.
SZ: Tisztelettel kell kinyilvánítanom, hogy tudatlanságom ugyan óriási, de gondolkozni szoktam, úgy hogy ha lennél szíves megvilágítani, néhány szóval elindítani egy gondolatsort, lehetséges, hogy tudatlanságom dacára mégis rádöbbenek valamire.
KV: Biztosan. Azt mondtuk, a lélek örökké él, és ezt szeretnéd bizonyságul megtapasztalni. Itt a bizonyság: te magad bizonyítod! Te most abban az állapotban vagy közöttünk, amiről bizonyságot szeretnél tudni, vagyis lélek-állapotban. Mondd, mi az utolsó kép, amit magad előtt látsz?
SZ: Csendes, hétköznapi nap. Nem mindnyájan vagyunk együtt, mert ketten-hárman a városba mentek bevásárlásokat intézni. Egyszer csak egy óriási robaj, de nincs légiriadó. Mintha egy bomba robbant volna fel, nagy hangú robbanás, és tovább nem értem. 1942, háborús év, sok gondot okoz a háború.
KV: Azóta 56 év telt már el, mi 1998-at írunk, és te most nem Nagaszakiban vagy. Hallottál már Magyarországról? SZ: A háborús hírek között említették, nagyon messze van.
KV: Te most annak az országnak a fővárosában, Budapesten vagy, ebben a baráti társaságban.
SZ: Akkor az a nagy robajlás... nem jelezték, hogy veszély van, és mégis bombarobbanás, vagy a házon belül robbant valami?
KV: Ezt nem tudom megmondani, de nem is az a lényeg. A tény az, hogy ez a robbanás megtörtént, és akkor állt be a változás, amiről már magad is szóltál.
SZ: Erre kívántam rátérni. Nekünk itt nap mint nap szembe kell nézzünk az elmúlással. Olyan természetadta terület az én hazám, ahol sok földrengés van, és a háborús helyzet is nehezíti a dolgokat. Egész életünkben mindig fel kell készülnünk arra, ami bármikor bekövetkezhet. Ha ez valóban így történt, és én, mint lélek, annak a messzi országnak a területén vagyok, akkor már nekem nincs mivel szembenéznem. Helyes a következtetésem?
KV: Így is mondhatjuk, de azért van még feladatod, csak az már nem olyan, mint eddig volt. Az elmúlás megtörtént, de csak testben.
SZ: Nekem még van egy feladatom?
KV: Nagyon jó következtetésre jutottál: elfogadtad azt, hogy a testedet már letetted, amit mi emberek úgy mondunk, hogy földi halál. Ezt azért hangsúlyozom, mert az előbb azt mondtam, hogy a lélek örökké él, és a lélek élteti a testet. Arra voltál kíváncsi, mi a bizonysága, amire azt válaszoltam, hogy te magad bizonyítod ezt. Abban a világban, ahol most a lelked él, nincs idő és hely, csak állapot van. Te nem úgy érzékeled az időt, mint amíg itt a földi életedben voltál.
SZ: Ez okozta a zavartságot?
KV: Igen, mert a robbanáskor egy pillanat alatt állt be az a változás, amikor a földi testedet letetted. Ez olyan, mint mikor mi egy kabátunkat, ruhadarabunkat tesszük le. Nincs miért félni, mert látod, hogy az, aki te valójában vagy, az örökké él, és most itt beszélhetünk.
SZ: Ezt az öröklétet én most megélhetem?
KV: Így van.
SZ: Be kell vallanom valamit: nagyon büszke vagyok nemzetemre, mindenre, földjére, népére, kultúrájára. A foglalkozásomra is, melynek révén annyi mindent tanultam. Ezt a sok szépet és jót tovább kellett adnom másoknak. Szeretem ezt a földet, embereit. Még a felhőit is fölötte, a Napot, az óceánt. Nehéz elképzelnem, hogy mindaz, amit szerettem, szolgáltam, az most nincs. Nehéz elképzelnem, de valószínűnek tartom, hogy valami módon mégis kapcsolatba kerülhetek vele.
KV: Az is hozzátartozik ehhez az igazságsorozathoz, hogy nemcsak egyszer élünk testben a földön, de hiszen te is tudtad, hogy többször is megszületünk. A te országodban és azon a tájon a reinkarnáció, a többszörös testetöltés természetes.
SZ: Így van. Csak azt sajnálom, hogy a tudásom annyira hiányos, ezért még sok mindent kell tanulnom egy olyan témakörben, amellyel eddig nem foglalkozhattam, de arra szükségem van. Hogyan indulhatok én el egy új tanulmányút felé?
KV: Először is úgy, hogy elgondolkozol ezeken a dolgokon. Ha te tudod, hogy többször is testetöltünk, akkor nyilvánvalóan kell lenni valami öröknek bennünk, aki állandóan újra testetölt. Te erre eddig nem gondoltál. SZ: Nagyon egyszerű a magyarázat! Én várok egy lehetőségre, hogy visszajöjjek, de addig teljes értetlenséggel viszonyultam ehhez a kérdéshez, amíg meg nem tudtam, hogy mi történt. Először ezt kellett tudomásul vennem. Minden továbbit rábízok a Napra.
KV: Miért a Napra? Nem gondolod, hogy van annál magasabb, több Valaki?
SZ: A Nap az Ő szolgája, és egy utat be kell tartani. A Nap a világosság, az útra vezénylő, ezért kell hozzá fordulnom, hogy első lépéseimet vezesse. Jól mondtam?
KV: Jól mondtad, de engedd meg, hogy azért én azt is hozzátegyem, hogy közvetlenül is fordulhatsz Ahhoz, aki még a Napot is felügyeli, a Legmagasabbhoz, a Legnagyobbhoz is. Egy imában, fohászban, egy hálaadásban, hogy eljutottál erre a felismerésre, mert ez volt az első lépés, amit meg kellett tenned. Lám, az Ő szeretetéből és kegyelméből eljutottál erre az állapotra, felismerésre.
SZ: Kérelemmel kell fordulnom hozzá, hogy hallgasson meg, mert valóban, a saját lehetőségeimen most már nem léphetek túl, ide segítség kell.
KV: Így van, és ezt a segítséget, ha buzgó, őszinte szívvel kéred, meg is fogod kapni. Nagyon sok örömet okoznál nekünk azzal, ha most itt előttünk mondanád el a köszönetet, a hálát és a fohászt, hogy téged tovább vezessenek a felismerés útján.
SZ: Igen, de nektek is hálát kell adnom azért, hogy ezt a felvilágosítást elvégeztétek, különben még mindig egy sötét bizonytalanságban lehetnék. Most már csak a magam módján kell cselekednem, nem úgy, ahogy a szertartások előírják, hanem ahogyan Nikito szíve diktálja. Kérem azt a legfelsőbb Világszellemet, mindenek Urát és parancsolóját, szeleknek, vizeknek, egeknek, földeknek Urát, tekintsen reám, a föld porából kinőtt jelentéktelenségre, egy emberre, aki elhagyni készül a földet és maga sem tudja, hogy első lépéseit merre tegye? Hatalmas Világszellem! Ura és parancsolója láthatóknak és láthatatlanoknak! Tekints reám fénylő szemeddel, sugarazz reám, világítsd meg utamat, hogy odatérhessek, ahova őseim is elmentek már, és amerre nekem is távoznom kell.
KV: Ámen. A leghatalmasabb Világszellem, mindannyiunk Ura hallgassa meg a könyörgésedet!
SZ: Most már leülhetek boldog nyugalomban. Gondomat áttettem olyan hatalmas kezekbe, amelyek tovább intézik sorsomat. Nekem már csak várakoznom kell, hogy ez a kéz hová vezet.
KV: Biztos, hogy nem kell soká várnod. Ha most körülnézel, talán fogsz látni egy olyan fényt, ami felé neked el kell indulni, mert ott vár rád az, aki elvezet oda, ahol ezeket az ismereteket megkapod.
SZ: Nem látok semmit, csak fényességet.
KV: Ez a fényesség vezet majd téged. Indulj el a fény felé, ott biztosan találkozol valakivel. Ne ülj le, indulj el! SZ: Igen, eleget ültem egyhelyben, bizonytalanságba és gondba merülten, amíg nem tudtam, miről van szó. Most már valóban mennem kell ezen a fénylő úton. Hogy hová, azt nem tudom, de ahonnan a fény jön, és ahová Ő vezet, ott csak jó lehet.
KV: Így igaz, és adj hálát az Úrnak, hogy ezt felismerted és elfogadtad. Szerető kegyelme vezessen tovább a fény útján!

+   +   +

Közreadja: Langer Imre