|
AZ ÖREG BALOGH PÉTER
Ismertetőt ígértünk e számunkban az Öreg Balogh Péter történetek sorrendiségével kapcsolatban. Ezt következő számunkban meg is tesszük. A téma gazdagítása érdekében egy mély szellemi és bibliai ismeretekkel megírt tanulmányt közlünk, amely a sorrendi értékelés szempontjait mutatja be. Ezzel tovább gazdagítja a téma tanítóerejét.
A tanulmány 1977-ben íródott.
KF.
ÖREG BALOGH PÉTER
történeteivel kapcsolatos gondolataim
A kedves, botra támaszkodó, fehérszakállú nagyapók kora végképp lejárt, akik maguk köré gyűjtötték unokáikat, hogy meséket mondjanak nekik.
Majdnem nagyapó korban még könnyelmű, felelőtlen asszonykák hálójába esnek, új nemzedéket hozva a világra, megszakítva, szétzilálva genetikai láncokat. Be nem látott következményekkel, örök törvények korlátait döngetve siettetik a Föld sorsának beteljesedését.
Lejárt a fehérhajú nagyapák ideje, akik botjukkal megsújtották az apai ház földjét, számon kérve léha és rest fiak és unokák tennivalóit, s szigorú éberségük kötelességteljesítésre kényszerítette a ház népét.
Izrael történetében számos utalást találunk, ahol ősök érdemeire való tekintettel bocsát meg az Úr nemzedékeknek, s a Tízparancsolatban tesz ígéretet: "irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek." (II. Móz. 20,6.
Mintha a múlton merengő, tapasztalatokon okuló, kontemplatív embertípus ideje is lejárt volna, és a tíz meggyógyított bélpoklos közül csak egy tér vissza emlékezéssel és hálával. (Luk. 17,15.)
Ezek a gondolatok indultak meg bennem, amikor most szeretettel gondolunk rád ott a szellemhazában öreg Balogh Péter, akinek "botja" annakidején megkopogtatta házunk küszöbét. Engedd, hogy ismét köréd üljünk, és "meséidet" tapasztaltab-ban és érettebben gondoljuk át.
Szellemtanítóink által megadott feladat, hogy megpróbáljunk következtetni okokra és okozatokra, nyilván nem azt célozta, hogy bennünket "osztóvá" vagy "bíróvá" tegyen, hanem gondolkozóvá, hogy a magunkban megvizsgált és felfedezett ősi motívumokból következtetve azt a más logikát ismerjük meg, ami az isteni rendben "nagy irgalmasságú, késedelmes a haragra..." (II. Móz. 34,6.) Megváltót küld, hogy "a bűnös megtérjen és éljen...", de nem bocsátja meg a Szent Szellem ellen elkövetett bűnt, mely megrontja az életet, megakasztja az evolúciót, s ezért állítja be a kárma törvényét, a kegyelem által pedig lehetővé teszi a reinkarnációval való kiegyenlítést.
A megismételt feladat lenne hivatva tisztázni azt, amit s reinkarnáció tanáról megértettünk.
Most, hogy újra foglalkoztatott, egy hajnalon felkeltem és feljegyeztem a sorrendet, ahogy pillanatnyilag alakult ki bennem, és meglepve tapasztaltam aztán, hogy egyezik a régebbi elgondolásommal. Ezeket a témákat a romantika mind fel-dolgozta az irodalomban, de soha nem dolgozta fel azokat az összefüggéseket és tanulságokat, amelyek az ujratestetöltés ismerete híján meg nem érthette az emberi fájdalom és szenvedés valódi jelentőségét.
Ha ezeknek az életeknek a történelmi, vagy társadalmi színterét nézzük, akkor az én elképzelésem szerint a legrégebbi a római-kori. Tudom, sokakban úgy fogalmazódik meg, hogy a csavargó élet a legrégibb. Ha az érzelmi motívumokat vizsgáljuk, valószínű is. Mert egy pillanatnyi rezdülés sincs benne, mely megdöbbenést, szánalmat, indulatot, vagy később megbánást mutatna.
Nem az elkövetett cselekmény nagysága dönti el a különbséget, mert számtanilag egy anya fájdalma és két gyermek szenvedése kevesebb, mint azoknak az áldozatoknak sora, akik még nagyobb szenvedéseket álltak ki. A bűn nagysága mindig a belső indulatok és indítékok sötétségétől függ.
Az ókor rabszolgatartó társadalom volt. Egy olyan miliő, ahol gyermekek az utcasarkon koldultak, s járókelők irgalmára voltak utalva, nehezen képzelhető. A Szentírás beszél e templomajtóban koldulókról, de ez a csavargó élet sokkal inkább illenék egy Dickens regény lapjaira, mint az ókorba. (De lehet, hogy nagyon keveset tudok az ókorról.)
Ez azonban nem rontja a történet hitelét. Ha egy mindennél régebbi életben játszódnak a történtek, akkor ahhoz, hogy magyarázható legyen, egy olyan kép segítségével kellett kivetíteni azt, amely a ma élő ember számára érthető. Mint ahogy a messze jövőre vonatkozó próféciákat is csak a maga korában felfogható képekkel lehetett közölni.
Ha valaki olyan kort idézne fel, amelyről a ma élő embernek nincs már emlé-ke, csak nagyon nehezen és körülményesen lennének megmagyarázhatók az azon belül történtek.
Más az, hogy a láthatatlan világban minden fel van jegyezve az Akasa-krónikában, vagy bárhogyan nevezzük az emléktárat, ahonnan mindenki leolvashatja azt, ami az ő számára még fontossággal bír.
"A szellem vissza-visszapillant, - mondja öreg Balogh Péter - sokszor kényszerítve van, máskor maga kívánja. Sok-sok testet elnyűtt, sok helyen porlad az a szűk zárka, mely lakhelyet nyújtott a jobbik résznek, mely gondolkozik és érez, s amikor emlékezik, még mindig tanul azokból a dolgokból, amelyeket hajdan átélt."
Feltehető, hogy az az élet a régebbi, melyben csak az "én" szolgálata motiválta a bűnt, bár régebbi, és mostani elgondolásom a harmadik helyre sorolta.
A római-kori életben szeretet és gyűlölet csapnak össze, "hév és hideg" szen-vedélyek áradatát zúdítva, mérhetetlen szenvedéseket okozva embertársainak.
Hogy van az, hogy az istenek az ő kezére játszottak? Ki tudom-e fejezni, ahogy ezt én érzem? A misztériumvallásokban minden szimbolikus, hogy nyelvét csak a beavatottak értik. A laikusok számára a szimbólumok csak bálványok. Der-medt, megmerevedett, ismeretlen erőik által félelmetessé vált, aspektusainak hiányos voltában érthetetlen hatalmak, melyekkel szemben állandóan szól az intés, figyelmeztetés, fenyegetés Izrael számára az Ószövetségben, nehogy közösséget vállaljanak a bálványimádókkal. A pogányság alacsonyrendű metafizikája testesítette meg az isteneket, melyek a krisztusi tanok követőire rontottak. Ennek a szellemnek engesztelésére folyt az a véráldozat, mely az első keresztények mártíromsága volt.
A két lator közül annak, aki méltónak érzi magát az ítéletre, megtérése pillanatában Jézus a paradicsomot ígéri. Saul is üldözi az újhitűeket, és útközben állítja meg az Úr!
Most emlékezzetek arra, mit csinált a "szellem" virágvasárnap és nagypéntek között kétezer évig?
A római ifjúnak, aki bűnbánatot tartott, "megadatott a kegyelem, hogy bepillanthatott abba a fényes országba, ahol Krisztus trónol."
"Hogy ezután mi jött?"... - kérdezi öreg Balogh Péter.
Mi altathat vagy homályosíthat el egy ekkora átélést? Miért néz Jézus szomorúan a "gazdag ifjúra"?
A hivatástudat miért pislákol csak a pap lelkében?
Egyszer elhangzott a tanításokban egy ilyen mondat: "jelentéktelen, majd meghökkentő találkozások" alakítanak ki egy-egy olyan testetöltést, mely számottevő a szellem fejlődésében. Még a mennyországba való bepillantás sem végezteti el a szellemmel a száznyolcvan fokos fordulatot.
A halász életét azért gondoltam másodiknak illetve soron következőnek, mert annak idején az anyja fájdalma felett való keserűség indította téves vágányra. Ezért az anyát elveszti.
A korszellem kérlelhetetlensége szenvedteti, mint törvénytelen gyermeket. A korszellem, mely egy felismert jót vagy igazságot azonnal dogmává merevít és sematizál. A házasságon kívüli gyermek születésének az erkölcstelensége abban áll, hogy nem kapja meg a család védettségét, amire feltétlenül szüksége van.
Olyan mértékben, ahogy ez a maga idején megszenvedtette az embert, elsősorban az Egyház bűne volt, "mert nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöztek egybe és az emberek vállaira vetették, de ők (mármint a farizeusok és papok) az ujjuk-kal sem akarták azokat illetni." (Mt. 23,4.)
Még egy motívumnak látom az ellentétét. A római ifjú érvényes földi törvé-nyek keretei között, jogainak birtokában garázdálkodik. A "törvénytelen" születés, vagyis az ugyancsak érvényes földi törvények ellenében hiába nyújt a gazdagság jólétet és gondtalanságot, mégsem mozoghat abban teljes jogúan.
A teljes elhomályosodást az öngyilkosság okozza.
Ezért éreztem a csavargó életet csak harmadszor következőnek. Mintha csak a temető szélébe elhantolt halottat az öngyilkosság valahová a perifériára vetette volna szellemileg is. Mintha annak az életnek hiábavaló hosszú útja, mellyel előkelő származását kereste, adta volna kezébe továbbra is e vándorbotot. Miután dolgozni akkor sem próbált, most sem képes rá.
Vajon az anya, aki nem vállalta gyermekével együtt a szégyent is, nem gyermekeinek elvesztésével fizetett?
A léleknek, mely sarkában búvik meg a kegyetlenség, amellyel annak idején annyi szenvedést idézett elő, s amellyel most is szenvedést okoz? Aztán ismét az elfogultság, mely rémmé növeszti ezen a szeretetben oly szegény Földön a korszellemet, most úgy marcangolja szét szegény zsidó apa szívét, mint annak idején a vadállatok az arénában a mártírokat. De nem ezért fizet, hanem az elrabolt gyermekekért akkora szenvedéssel, melyet még az idő távlatából is a legsúlyosabbnak tart.
Ó, ha tudná az ember, hogy mivel kell megfizetnie a másoknak okozott szenvedést!
Ahogy tovább lépünk, látható, hogy a drasztikus adósságtörlesztésből mint válik differenciáltabb szellemi tanulás, hogy ez a tanulni vágyás ne csillapuljon egészen odáig, amikor már a megvilágosodott szellem felleli a "Szellemi Tudás Csarnokát".
Most indul meg az a folyamat, mely már a halász életben megindulhatott volna, ha lett volna ereje az ifjúnak otthagyni a gazdagságot.
Amire nem volt ereje önmagának, azt elvégzi a sors. Azt hiszem, mindannyian hálásak leszünk egyszer azért, amit helyettünk végez el a kegyelem, mely előlegezi azt az életformát, melyet nincs bátorságunk elfogadni.
Az elszegényedés kényszeríti először is munkára az elkényeztetett ifjút a le-mondás egyszerűségére. A megaláztatások türelemre, belátásra, szerénységre tanítanak, míg mindez alázattá érik. A lenézettség ösztönzi tanulásra, hogy most már a szellemi gazdagság nyissa meg azokat a távlatokat, melyek közelebb visznek derültebb és biztatóbb tájakra, az örök értékek megismerése felé.
Senki sem marad tájékozatlanul. Az ő életében is ott volt a jóságos tanító, aki-nek a szavaira később emlékezik majd.
Most dereng fel először a római-kori megtérés, és a Gondviselés már küldi mentőangyalát.
Vagy úgy van-e ez, hogy az az angyali szépségű szőke lány, akinek az alakja is végigvonul ezekben a "mesékben", akit már akkor, először nem lehet elszakasztani a "Krisztus szerelmétől", akinek szelíd mosolya, lágy simogatásának emléke indítja bűnbánatra, aztán ott csetlik-botlik kis koldusbátyja körül, majd vállalja a fizetőeszköz szerepét, most tudja úgy megközelíteni, hogy elviselhetőbbé válnak a nehéz leckék?
Amikor már védangyala szárnypróbálgatásra biztatja, azt várná az ember, hogy következik az a boldog együttszárnyalás, amikor már nem válnak el az utak, s következik egy egyenletes munka Isten szőlőjében, egyenletes menetelés az örökké-valóság országútján.
Úgy, hogy hajlandó volna a pap életét még a nevelő élete elé helyezni. De a fejlődés lépcsőiből egyetlen fok sem hagyható ki.
Azok a determinánsok, melyek a nevelő életében működtek, a helyes útra térés lehetőségét előlegezték. Amikor már megalázta magát, akkor neki magának kell leszállnia és közösséget vállalni az egyszerűkkel és szegényekkel, és bebizonyítani, hogy a tanultakból mi válik saját erővé.
Nagyon szigorú a lecke, a harcot egyedül kell megharcolni, az ember össze-roskad alatta a szó fizikai értelmében is. Itt nem a külső körülmények kényszerítik, maga-magával kell szembenéznie. És akkor jön az igazi eszmélés, amikor teljes egészében találja magát szemközt bukott lényével és jajdul fel: "iszonyodom önmagamtól!"
A római korban a bűnbánat és kegyelem engedtek bepillantást a szentek birodalmába, most az önmegismerés az igazság fényével világit be saját bensőjének birodalmába.
S akkor az utolsó "mesében" ennek a szépen kiteljesedő életnek is van még egy utolsó tanulsága, melyet "mennyire nem értenek az emberek" - mondja öreg Balogh Péter.
Ez a nemértés hány életet siklat még ki és késlelteti a kibontakozást. Hogy el vagyunk ragadtatva kisgyermekeinknél mutatkozó érdeklődésüktől vagy képességüktől, s meg vagyunk győződve, hogy azt kell kiművelnünk. S ha ezek a képességek, vagy érdeklődés a növekedéssel elhalványul: kétségbe esünk, a gyermeket lustasággal vádoljuk, s nem figyelünk arra, amit a jelenben kell sokszor nehezen megtanulnia.
Ha egy parasztfiúban tanulékonyság volt, érdeklődés könyvek után, okvetlenül papot faragtak belőle.
Most is - szól tovább a mese - "apja-anyja nem egyszer mondják, a fiúból pap kellene hogy legyen, pedig éppen nem azzá kell lennie, hanem az volt. Most pedig azt kell megtanulnia, ami elől húzódik."
Mennyi félreértés van e körül! Szülők-gyermekek között, szülők egymás között.
Minduntalan visszatérek szellemi vezetőink tanítására, akik ezekre a veszélyekre rámutattak, amikor arra figyelmeztettek: "a múltból áthozott emlékek az ember legnagyobb ellenségei", mert ha túlságosan csügg azokon, azok jogtalanul életet követelnek maguknak.
És ez azt jelenti, hogy az ember azt az életvitelt és életformát óhajtja, amit elhagyott. Ha azok az árnyak jogtalanul életre kelnek, elvonják az ember figyelmét mostani tennivalóitól. Ezek tompítják az emlékezetet, hogy elfelejtse erre az életre tett fogadalmát. Ezek támasztanak hamis nosztalgiákat. Ezek árnyékolják be azokat, akikkel szemben feladatai vannak. Ezek teszik elégedetlenné és boldogtalanná, és elhitetik, hogy meg nem értett, félreismert, sőt célt tévesztett. Ezekkel a fantomokkal legalább annyi küzdelmünk van, mint a hibáinkkal.
A "mese" úgy szól, hogy a tanulni vágyó ifjúból dolgos gazda lesz. Megértővé, sőt értővé válik azzal szemben, amitől és akitől mind ez ideig idegenkedett.
Amit ebből tanultam, hálás szívvel köszönöm szellemtanítóinknak, s neked, öreg Balogh Péter.
Emberi logikámat pedig alázatosan teszem az Úr lába elé annak tudatában, hogy az mennyire véges.
"Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim", - így szól az Úr, Ézsaiás próféta által. (Ézs. 55,8.)
+ + +
Zábojiné Kuklis Magda
|
