2005. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A bűn eredete, kárma, kegyelem, áldozat * A hazugságról" * Tanít a szellemvilág
Öreg Balogh Péter * Találkozás a szellemvilággal
Önmunkálkodás

      Mi a bűn fogalma? Ti földi emberek általában azt mondjátok, hogy az a bűn, ami rossz. A bűnt azonban csak akkor ismeritek fel, amikor a következményeket érzitek, a hatások súlya alatt nyögtök. És mivel a ti részetekre a földön csak a durva hatások válnak érezhetőkké, így csak a durva tévedéseket, a kifejlődött, határozott rosszat jelölitek ezzel a szóval, hogy: bűn.
     Mivel azonban az ember lelke nem tiszta, hanem át meg át van szőve tévedésekkel, ezek a tévedések helytelen felfogásokra, a dolgok helytelen megállapítására vezetnek, és így ameddig nem érzitek, hogy következményeiben tulajdonképpen mi a jó és mi a rossz, addig nem lehet helyes fogalmatok a bűnről sem.
Az ember általában véve bűnben fogantatott, amint meg van írva. Maga az a fluid, amelybe az emberszellem öltözik, a tévedésnek, a bűnnek olyan fejleményeivel van át- meg átszőve, hogy az emberi szellemet, aki ezekbe a fluidokba bele lesz kebelezve, hogyha még oly tiszta volna is, az őt körülvevő természet hibásnak bélyegzi és minősíti, ezért, amit úgy neveznek, hogy "eredendő bűn", az embernek olyan általános járuléka, amely alól nincs egyetlen kivétel sem. Már a születés által, a megfertőzött természet-fluidokba való bekebelezés által is minden ember bűnös.
     Miután így minden ember bűnös és mivel a bűn őbenne van, ennélfogva úgyszólván ismeretlen dolog előtte a bűn az első pillanatra, és tisztának és ártatlannak látszik önmaga előtt is mindaddig, míg ezek a téves részek az életben hatásokat nem váltanak ki, vagyis ki nem domborodnak.
     Amikor az emberben lévő bűn hatásokat gyakorol a világra, a másik emberre, sőt önmagára is, ezek a hatások eszméltetik az embert. Mert hiszen az embernek mindent meg kell tanulnia a földön, mert a tudatlanság, az a bizonyos sötétség, amelyben az emberszellem tévelyeg, már maga is ezer meg ezer veszélyt rejt magában.
     Ezeknek a hatásoknak világosságot ébresztő folyamata az, amit a szellem megismerésének nevezünk, amely megismerés életről-életre fejlődik, új meg új tudáshoz jut, tudásával részletezi, vagyis különválasztja a jót a rossztól, hogy a jót megtartsa, a rosszat pedig elvesse, azaz a meglevő rosszból minden jót, ami csak abból megmenthető, felhasználjon, a rosszat pedig, mint feleslegeset, megszüntesse.
     Ennek a fejlődésnek menetében, amit nagy általánosságban az egész emberiség fejlődésének lehet nevezni, lépten-nyomon ott vannak a bűnök, a hibák. Szorosabb értelemben véve a bűnt úgy határozhatnánk meg, hogy az a megismert rosszhoz való ragaszkodás, a megismert rosszban való továbbfejlődés és megátalkodottság. Ezért kell az embernek sokszor születnie, hogy a rosszat rossznak ismerje meg és a jót, mint jót, teljesen a tudatába vegye, asszimilálja.
     Ameddig a csoport hibáiból, tévedéseiből ki nem nőtt az emberszellem, mindaddig a csoportban van a helye és a csoporttal együtt fejlődik; amikor azonban túlhalad az átlag-fokozaton a rosszban, vagy felülemelkedik az átlag-fokozaton a jóban, akkor kikerül a csoportból. Ha a megismert rosszat, vagyis a benne tudatossá vált rosszat elhagyni nem hajlandó a lélek, akkor ő maga válik rosszá, s akkor, mivel a csoport mindig feljebb emelkedik s annak színvonala magasabbra kerül, mint az övé, ő mélyebbre esik alá, aminek az a következménye, hogy folyton ritkul számára a lehetőség arra, hogy testet öltsön, vagyis hogy a fejlődés menetébe belekapcsolódjék.
     Viszont az a szellem, aki a megismert jóhoz minden erejével ragaszkodva a tudatossá vált rosszat magáról nagy igyekezettel leveti, elhagyja a csoportot és annak színvonala fölé emelkedik.
Így válik el folyton a jó a rossztól, a csoportban való súrlódás és ütközés folytán, és ezek a súrlódások és ütközések adják meg a lelkeknek a különböző tapasztalatokat.
     Hol van mindebben az ú.n. kárma és a kegyelem igazsága? A kárma, a szemet-szemért, fogat-fogért törvény azt mutatja, hogy az embernek minden tévedése és bűne azokban a következményekben üt reá vissza, amelyeket a földön, testi életében, mint hatást kiváltott és rögzített. Tehát ezeket a hatásokat, ezt a meglévő rosszat el kell takarítania, mert ezek az ő szenvedéseinek maradékai, amelyektől szabadulnia kell, mint olyan dolgoktól, amelyek nem ütik meg azt a mértéket, amelyet a szellem fokozatának be kell töltenie. (Olyan szellemnek t.i., aki többször is jön testet ölteni a földre, mivel ezekre a testöltésekre szüksége van.) Tehát itt a földi világban elhelyezett rosszat meg kell semmisítenie, és fel kell bontania, hogy ebből a meglévő rosszból a megismert jó elve szerint jót alakítson ki magának.
     Meddig szükséges az embernek a kárma igazsága? Ameddig le nem vonta belőle a tanulságot és meg nem tért; addig, ameddig az emberszellemnek szüksége van azokra a tanulságokra, amelyeket csak tapasztalat útján tud megszerezni és ameddig csak ezen az úton tudja elfogadni az igazságot. Tehát eddig a kárma nevelő hatása.
     Azonban, amikor az emberszellem természetében a különböző tapasztalatok következményeképpen felmerül annak a tudata, hogy hibás és helytelen úton halad az ő elveivel, és érzékennyé válik a lelke a hit iránt s keresni, kutatni kezd a láthatatlan világban azok után a lehetőségek után, amelyeken keresztül tévedéseinek következményeitől megszabadulhatna, akkor már a kárma durva törvényéből kinőtt s hitével Isten felé orientálódik. Ez a hite őt félénkké teszi, elővigyázatossá lesz és kezdenek a léleknek azok a finomabb érzékszervei kinőni, amelyeknek az a hivatásuk, hogy még mielőtt valamit cselekednék, máris megfontolás tárgyává tegye és tájékozódjék aziránt, hogy annak, amit tenni szándékozik, vajon jó vagy rossz lesz-e a következménye?
     Ha ilyen esetben egy nála felvilágosultabb, vagy nála magasabbrendűnek hitt személy szavát és véleményét fogadja el irányadóul és azt (sokszor vakon) követi, előáll a vakhit, az a primitív hit, amely még a későbbi fejlődés folyamán is érezteti hatását. De azért mégis csak hisz és lelki életet él, mert rájött a tapasztalatok révén, hogy nem mind jó az, amit az ember a maga szűk értelmével jónak ítél, hanem a dolgok mögé kíván látni és keresi a láthatatlan világot, mert megsejti az ő primitív hitével, hogy a láthatatlan világból indul ki minden és abban vannak azok az eshetőségek, amelyek őt jóra vagy rosszra vezérelhetik.
     Ezeket a lelkeket, akik hisznek, már lehet a jóban előrevezetni. Nem mintha ezek már minden rossztól mentesek volnának, hanem mert az igazság már gyökeret vert a lelkükben, tehát már inkább lelkiek, mint testiek, és igyekeznek a jobb felé orientálódni, mert tudják, hogy ha a rosszabbat választják, akkor nagyon sok szenvedés vár reájuk, mivel a rossznak és a rossz következményeinek eltakarítása óriási fájdalmakkal és gyötrelmekkel jár.
     Ezekkel szemben azok, akik ezeknek a fájdalmaknak és szenvedéseknek dacára is megmaradnak a rosszban, mindig jobban-jobban lesüllyednek, és mindig többet szenvednek; de éppen megátalkodottságuk folytán folytonosan veszítenek is érzékenységükből és tájékozódási képességükből, mert a rossz, a téves, a bűn mindig vastagabb kéreggel vonja be a lelküket. Ezektől mindig távolabb és távolabb esik ennek a lehetősége, hogy testet ölthessenek. Mert a földi élet sem a hibáktól megtisztult szellemeknek, sem pedig a hibákba mind mélyebben süllyedő szellemeknek nem fejlődési állomása. Azt lehetne mondani, hogy a mennyek országának a melegháza.
     Az emberi lélek teljesen meg van tévedve és éppen ellentétes természete folytán lefelé irányuló forgást vesz fel, azaz az élet első megmozdulásában nem felfelé, a jobb felé, hanem lefelé, a rossz felé irányul az első megmozdulása. Ezért fokról-fokra fel kell ébrednie a szellemnek a megismerés által, hogy úrrá legyen tévedező természetén és megismerje a jót, az igazat, hogy ebből a jóból és igazból táplálkozva, a saját életében is a megismert jót és igazat tudja érvényesíteni, hogy az váljék lelki természetévé.
     A lélekben milliárd és milliárd éter-atom van és a testben megszámlálhatatlan mennyiségű sejtek, amelyek percről-percre megújulnak. E folytonos megújulás útján ezekben a sejtekben és atomokban lévő életprincípiumban a legkisebb homály, a legkisebb tévedés is felszínre kerül és az örök változandóság közepette az emberszellem maga sem tudja megítélni, milyen természetbe van beágyazva. Csak a következményekből látja, hogy tulajdonképpen ki ő, és mindaddig nem is végezheti azt a munkát, amellyel önmagát atomról-atomra át kell alakítania, amíg önmagát meg nem ismeri.
     Ezért van szükség, hogy egy ideiglenes állapotban, az anyagban, mint valami tükörképben önmagát viszontláthassa, hogy a saját hajlamait szemlélhesse azokban az eseményekben és következményekben, amelyeket ő maga hívott életre, és amelyekből a szükséges tanulságokat le kell vonnia.
     A léleknek minden állapotában különféle vágyak és törekvések kelnek életre. Ezek a vágyak és törekvések mind bizonyos boldogságra, bizonyosfokú megelégedettségre és békére irányulnak. Ámde itt a földön minden lélek csak annyit érhet el törvényes úton-módon a jóból, amennyit ő maga adott a világnak, amennyi jót megteremtett, amennyi jót ő testbe öltöztetett, vagyis uralkodóvá tett földi életében.
     Minden lélek, aki testet ölt, magával hozza az ő lelki és természeti járulékait is a földre, amiket az ő itt-tartózkodása idejére, mint lelkének megpróbáltatási és fejlődési lehetőségeit, és mint az ő testének táplálékát magából mintegy kiizzad.
     De az ember téves természetében azt hiszi, hogy neki mindenhez joga van, amit meglát és magára nézve kedvezőnek ítél; azért azokat minden körülmények között meg akarja szerezni magának, mert azt hiszi, hogy azok birtokában boldog lesz. A lélek ösztönös visszaemlékezése ez abból az életből, amikor még nem volt megfertőzve a tévedéstől, a bűntől. A gazdagság, a fényűzés, a pompa, a jólét, az öröm: mind-mind az ember lelkében megmaradt emlékek abból a világból, amelyben a bűnbeesés előtt élt. Minden igyekezetével és akaratával azt szeretné ismét visszaszerezni. A lehetőségeket azonban elvesztette hozzá bűnei és tévedései következtében. Annyival kell tehát megelégednie, amennyit a föld egyáltalában nyújthat. És éppen mivel az emberek elkapkodják egymás elől a kívánatos dolgokat, mert nem akarnak, és nem tudnak megelégedni azzal, ami nekik kijár, hanem erőszakkal veszik el egymás járandóságait, azért van a földön nagyobb szegénység és nagyobb gazdagság, mint amennyit egy-egy lélek a maga fokozata szerint elő tudna teremteni.
     Az igazság azonban az, hogy amennyit elvettél mástól, azt magadtól vetted el, mert vissza kell adnod, akár akarod, akár nem. Minden, ami a másé, ami az embert meg nem illeti, amit nem a maga szorgalmával, vagy a szeretetnek ajándékaként nyert, égeti, kínozza és gyötri a lelket. Mivel pedig az emberi lélek minden hibáját, minden tévelygését élethez juttatja, vagyis szerepet ad néki azáltal, hogy minden vágyát minden áron kielégíteni törekszik, azért érettebb korában mindenesetre meg kell kóstolnia azokat a nagy szenvedéseket, amelyeknek segítségével a természettörvény megmagyarázza neki, hogy nem az övé volt az, amit a saját élvezetére gonoszul elharácsolt. Ilyenkor a lélek szeretne menekülni azoktól a javaktól, amelyek neki kínokat okoznak és a szenvedések világában önmagának tesz szemrehányásokat és inkább mindent elhagy, még azt is, ami neki járna, sőt szívesen magára veszi a szenvedéseket, a gyötrődéseket és a szegénységet, csakhogy a természettörvényt kiengesztelje.
     Sokszor csak ösztönösen cselekszi ezt. De ki mondaná, hogy ezzel jóvátett valamit? Tett-e valamit jóvá az, aki elvette a másiknak életjárulékait, ha később a természettörvény kényszere folytán visszaadja azokat, helyesebben nem is adja vissza, hanem elveszi tőle a természettörvény? Mert mindent, amit nem az adott, vissza is vesz egy következő testöltésben. Tehát a lélek nem tett jóvá semmit, csak szerzett egy tapasztalatot, egy lépést tett az előhaladásban azáltal, hogy levonta azt a tanulságot, hogy nincs joga elvenni a másét.
     Így a lélek megtanulja, hogy csak becsületes, törvényes úton szerezheti meg gonosz következmények nélkül azokat a dolgokat, amelyek előtte kívánatosak, amelyekben öröme telik. Ekképpen megvilágosodik a lélek, s igazán elhiszi, hogy ez a jó út, amelyet most követ, mert a másiknak óriási szenvedések voltak a következményei. Tehát hiszi ezt és hitével csak azokhoz a lehetőségekhez ragaszkodik, amelyeket az élet kínál neki s így megtanulja a kívánatos dolgok törvényes úton való megszerzését.
     Testbeöltözésekor mindenesetre elfelejti ezt az ő szerzett megismerését, és amíg a másik hajlam megvan a lelkében, mindaddig el is fog térni ettől a megismeréstől s mindaddig lesz is az életében mit takarítania. És mindaddig, amíg ez a hajlama megvan, nem ütötte meg a lélek a törvényes fokozat mértékét.
Abban a pillanatban azonban, amikor elérte a törvényes fokozatot, egy fokkal feljebb emelkedik azok által az ütközések által, amelyek őt különböző oldalakról ért szenvedések alakjában ebből a hajlamából, hibájából annyira meggyógyítják, hogy inkább lemond, mint hogy önző legyen.
     De az embernek nemcsak egy hibája van; hiszen ott vannak az ő különböző bűnei: a gőg, bosszúállás, paráznaság, anyagiasság; és a lelke eme részeinek is mind fejlődniük kell. A régi hibák, bűnök és tévedések mindaddig kísértést jelentenek az ember lelkére nézve a földön, ameddig csak a hajlam megvan rájuk. Csak amikor már a hajlam is eltűnt a lélekből, akkor gyógyult meg egészen abból a hibából.

     Az Isten kegyelme úgy rendezte be az emberi lelket, hogy benne a hiba mellett már ott van a szerény kis palánta, az égi jónak a lélekben elvetett magvacskája, amely mihelyt szóhoz juthat, mint erény jelentkezik. A kicsiny erények mellett azonban lehetnek nagy bűnök és tévedések.
     Nem az a kárma és nem az a kegyelem, amit ti annak gondoltok. Ha az ember elültet egy magot, pl. egy almamagot, abból nem lesz azonnal nemes fa, hanem csak piciny kis száracska nő ki belőle, amelyben senki sem ismerheti föl az elkövetkezendő hatalmas almafát. Ezt a piciny növénykét még ápolni kell, karót kell melléje tűzni, hogy a szélvész le ne törje; folytonos vigyázás, ápolás, trágyázás szükséges, hogy megnövekedjék.
     Így van ez az emberi lélekbe elültetett erénymagvacskával is. Azért, mert valaki elfogadja az isteni igazságot, még nem válik abban a pillanatban igaz emberré. Az isteni igazság kicsiny magvacska, amely el van ültetve az emberi szívbe, de ennek még meg kell fogamzania, azután gondos ápolásra és kedvező időjárásra van szüksége, hogy nagy fa fejlődhessék belőle.
     Nem egyszer a lélek azt hiszi a fejlődés folyamán magáról, hogy ő most már a világos tudás és megismerés birtokába jutott s erős hite van úgy, hogy nagyobb feladattal is megbirkózhat, s azt hiszi, hogy valamit jóvátehet, lelkéből a régi bűnt kimoshatja és kitisztíthatja. Ez azonban súlyos tévedés; semmi sem mos le semmit, csak egyedül Isten kegyelme. Azonban megerősödhetik a lélekben lévő jó növekedése által, az erények fejlődése által, amelyeknek kedvéért, hogy azok megnövekedhessenek, az Isten az egyént arra alkalmas körülmények közé állítja. Így p.o. a hitnek erényét, amely ma még csak vakhit, amellyel a lélek csupán hisz az ismeretlenben, az Isten kegyelme megtisztíthatja és megerősítheti s mellé, mint gyenge palánta mellé, erős karót állít, amelyhez ezt a gyenge palántát hozzákötözi, mindaddig hozzákötözve tartja, míg ez a palánta meg nem erősödik. Akkor elveszi mellőle az isteni gondviselés a karót és a kicsiny növénynek egyedül kell megállnia az életben. Sokszor azonban nagyon erős viharok dúlnak; a múltnak árnyékai, a múltnak felébredt természete és az életbe belevetett hatásai olyan viharokat keltenek a kis fa körül, hogy megtörténhetik, hogy gyökerestül kitépik azt. De ha a kis csemete nem szűnik meg folyton Istenre tekinteni, és ha a vihar hajtogatja, lehajol egészen a földig, akkor a vihar nem szakíthatja ki. De ha egyedül akar megállni, akkor bizony sokszor tövestől tépi ki a vihar.
     Ilyképpen a lelkek nagyon sokszor próbálkoznak, sokszor megtörnek, és sokszor elbuknak. Különösen gyakori ez az utóbbi időkben, miután az isteni igazság külső ceremóniává vált, és ez a külsőség a léleknek nem nyújtja azt az erőt, hogy meg tudjon a test viharaival küzdeni, mivel nem olyan erős a túlvilági életbe vetett hit, hogy magukat az alakiságokat a lélek teljes igazságnak és valóságnak hihetné. Így bizony nagyon sok lélek elbukott és kárt vallott és nagyon sok ilyen próbálkozó, ismét felemelkedő és aláeső lélek áll a bűnbocsánat kamrája, illetőleg előszobája előtt ahelyett, hogy a teljes megigazulás termébe sietne.
     A bűnbocsánat pedig nem egyéb, mint csupán a következmények felfüggesztése. Mert ha Isten fel nem függesztené a következményeket, egyetlen lélek sem menekülhetne meg, mivel a bűn bűnt nemz, s ha valaki bűnt követ el és a következő alkalommal akarja azt rendbe hozni, akkor már az a bűn megsokasodott. Így hogyan tudná másod alkalommal megállni a helyét, ha a bűn előszörre is leverte őt a lábáról?
     Így senki meg nem menekülhetne. Azonban Isten kegyelme a bűnbocsánat által a bűn erejét és hatását felfüggeszti, oly helyzetet, állapotot és eshetőségeket teremtve a lélek körül, melyeket nem ő maga hozott létre, amelyeken nem ő munkált, hanem amelyek mint Isten ajándékai sorakoznak köréje. Ezekben az Isten által létrehozott állapotokban a lélek új ismeretekre, új tapasztalatokra tesz szert, és ezekben megerősödik, felfrissül, a szelleme megvilágosodik. Mikor aztán így teljesen felkészül, akkor találkozhat az általa létrehozott eredményekkel, s akkor lehet reménye rá, hogy legyőzheti azokat. Ilyenkor az eshetőség gyakran annyira kedvező, mint ötven a tízhez, azaz a lélek annyira megerősödött, hogy ötszörte erősebb, mint a próba, mely eléje áll. Mert akinek van miből, az könnyebben fizet.
     De mije van neki? Tulajdonképpen most sem a magáéból, hanem az Isten által adottból fizet; Isten adja az ismeretet, az erőt, a lehetőségeket és mindazokat a változásokat, amelyek a léleknek előrejutását munkálják. Kegyelem nélkül pedig mindez nem létezik.
     Tehát Isten felfüggeszti a bűnbocsánattal a bűn következményeit, de a bűn következményét, amelyet elszórtatok, meg nem történtté tenni nem lehet, hanem igenis feloldani lehet a jóval, és minden részletében át- meg átdolgozni. De a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet.
     Arra a megjegyzésedre, hogy ilyenformán a bukott szellem sohasem végezhetne az általa létrehozott rosszal, a hatványozódás törvényére utalok. A hatványozódás sokszor százszorosan, ötszázszorosan, sőt ezerszeresen hat. Az Isten kegyelmének éppen az a csúcspontja, hogy ha törhetetlenül ragaszkodik valaki Istenhez és nem a maga akaratával, nem a maga erejével akar valamit jóvátenni, hanem Isten erejével, akkor Isten módokat és alkalmakat ad, hogy azokat a rosszakat, amelyekkel a lélek megfertőzte az asztrálvilágot azáltal, hogy abban hatásokat váltott ki, azután megfertőzte a földi világot, amelyben ténykedett, az Isten által nyújtott új kegyelmi helyzetekbe állítva azzal a kicsi jóval, amellyel bír s amit Istenhez való törhetetlen ragaszkodásával megsokszorozhat feloldhassa, átdolgozhassa és áttisztíthassa. Mert ha Isten kegyelmébe kapaszkodva, az ezáltal benne megsokszorozódott jóval várja azt az áradatot, amely az ő rossz tettei által életrehíva reázúdul, akkor a rosszal való ütközés folytán az ő jójának minden részecskéje megoszlik és egyik fele ott ragad annál, amihez ütközött, azt semlegesíti, feloldja, a másik fele pedig az ütközés után visszaszáll a saját lelkére és azt gazdagítja.
     Vannak a népek között nagy szabadsághősök, a jónak és igaznak barátai, akik által sok jóban részesült a föld. Ezek nem egyszer régebbi zsarnokokból és olyanokból kerültek ki, akik egykor visszaéltek hatalmukkal és előnyös világi helyzetükkel. (Ez azonban nem mindegyikre szól s azért ezt általánosítani nem szabad.) Ezek azután tévedésüket belátván, a jóhoz csatlakoznak, s mikor megerősödnek a jóban, a kegyelem olyan alkalmat juttat nekik, hogy az ő régi tévedésüket helyrehozhassák.
     Vannak ezekkel szemben magasabbrendű szellemek is, akik önként áldozzák fel magukat, hogy az emberiségnek segítsenek. Ebben a munkában és ezen a fokozaton azonban már a kétféle típus között majdnem csak árnyalati különbségek vannak, mert mindkettőben az Isten kegyelme dolgozik.
Óriási különbség azonban a kegyelem szerint cselekedni, vagy a törvény kényszere alatt. Utóbbi esetben a szellem szeretetet nem tud kitermelni. Olyan ez, mint az a fa, amely levelet hajt, de virágot nem, mert ez még nincs benne a természetében. De a léleknek virágot is, gyümölcsöt is kell teremnie, arra pedig önmagából nem képes, hanem csupán az Isten kegyelméből.
     Emberi okoskodással, emberi számtörvénnyel nem lehet arra nézve mértéket felállítani, hogy ki van megtérve, ki nincs megtérve, ki milyen fokig van megtérve, ki él kármát, ki él áldozati életet. Annyi bizonyos, hogy a megtérés csodákat művel az emberek lelkén. Isten kegyelme az a napsugár, amely megérleli az emberi lélekben mindazt a szépet és jót, és felszínre hozza mindazt, amire az ő természete szerint alkalmas.

+   +   +

Közreadja: Koltai István

Forrás:
EVANGÉLIUMI SPIRITIZMUS
A "NÉVTELEN SZELLEM" TANÍTÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN
I. kötet - 22-36. oldal.
Kiadja: A Szellemi Búvárok Pesti Egylete - 1935