Jöjj csak te is, ifjú Balogh Péter. Jöjj csak ide mellém és hallgasd meg, amit mesélek. Az én mostani meséimben nem lesznek királykisasszonyok, sem hétfejű sárkányok, nem lesznek törpék és óriások, sem vitéz katonák!
     Egyszerűek lesznek ezek a mesék, de igazak, és tanulhatsz belőle te is és a társaid is mind, akik itt vannak veled. Jöjjetek csak és hallgassátok.
     Szemeim előtt megelevenedik egy kép, oly tiszta, oly élénk, oly hű, hogy a lecsekélyebb részletét is el tudnám mondani, de azok nem fontosak, így csak azokat mondom el, amik fontosak.
     Egy kicsi, nagyon-nagyon szegény zsellérházban ifjú pár ül egy bölcső mellett. Egészséges, szép fiúgyermeket ringatnak. Úgy látom, örülnek neki, és már most nagy reményeket fűznek hozzá. Ábrándos szeretettel kérdezgetik egymást, mi legyen a fiúból, ha megnő? Aztán elszomorodottan veszik tudomásul, hogy milyen szegények is ők, nem áldotta meg javakkal őket az Úr, bizony-bizony szegény zsellér marad csak ő is. A gyermek, mintha értené, hogy az ő sorsáról van szó, hangosan sírni kezd, tiltakozásul az ellen, hogy ő szegény zsellér maradjon. Szinte látszik, hogy nem érzi jól magát az egyszerű, tarka ágyneműk között, faragatlan bölcsőben.
     Talán bizony máshoz volt szokva?
     A gyermek nő, növekszik, minden nap erősebb és szebb lesz, és bizony kiválik a többi paraszti gyermek közül. Anyja, apja büszke rá, de szívükben aggodalom is támad egyben, mi lesz a gyerekből?
     Ez a gyerek nem szereti az ő egyszerű társait, sőt, mintha az ő egyszerű szüleit sem szeretné.
     Vajon miért?
     A fiúcska iskolába kerül, szorgalmas, nagyon jól tanul, olyan eleven eszű, hogy a mester sokszor csodálkozik az egyszerű paraszt szülők gyermeke fölött. Magához hívatja a szegény embereket és a lelkükre beszél. Íme a gyermek kinőtt már az elemi iskola padjaiból, bármilyen áldozatok árán is küldjék a szomszéd városba felsőbb iskolába, mert kell, hogy ez a gyermek többet tanuljon, nem parasztnak való.
     És bizony nem annak való, mert nem szereti őket. Nem szereti az egyszerű otthont, nem szeret abban az ágyban feküdni, ahol édeanyja, édesapja fekszik, nem akkar abba a törölközőbe törölközni, amibe ők. A szülők nem tudják megérteni, miféle gyermek ez, de azért szót fogadnak a mesternek, dolgoznak éjt nappallá téve, hogy előteremtsék, ami a fiú iskoláztatásához szükséges. És ő tanul, hogy ne paraszt legyen belőle. Amikor már nagyobbacska diák, eltökéli magát: semmiképpen nem megy vissza a falujába. Ha kell, éjjel is dolgozik, hogy előteremtse az eszközöket, hogy belőle bármi áron úr legyen, mert ő a paraszti szoba szagát el nem tudja viselni. Érzi, hogy most már nem csak hogy nem, szereti azokat, akik között született, hanem valósággal gyűlölethez hasonló érzés támad benne.
Törhetetlen akarattal és szorgalommal tanul, és íme a fiú, akinek a szívében ennyi ellenszenv él, mégis olyan pályára készül, ahová csak olyan embernek volna szabad lépnie, akinek a szíve odaadó szeretettel van tele - papnak készül.
     Vajon miért?
     Az a kevéske istenfélelem, ami a szívében él, nem elég ehhez pályához, de így akarja Teremtője, aki minden gyermekének sorsát intézi: hogy semmiképpen el ne hagyhassa azokat az embereket, akiket nem szeret, hanem közöttük élve igyekezzék azokat megismerni, megérteni és majdan megszeretni.
És íme látom az egyszerű paplakot, ahol az életét tölti. Egyhangú az, unalmas, de ő elfogadja. A falubeliekkel csak annyit érintkezik, amennyit muszáj.
     Sok apró falucska van a környéken. Papjuk nincs, a hívők nagy ünnepek alkalmával az ő templomában sereglenek össze misére.
     Egyszer egy kemény téli éjszakán bekopogtat hozzá egy egyszerű ember. A pap felkel ágyából, az ablakhoz megy, kinéz. - Tisztelendő atyám - könyörög szomorú, levert hangon az ember - jöjjön el az én szegény beteg anyámhoz. Nem tud az addig meghalni, amíg az utolsó szentséget fel nem vette, meg akar gyónni tisztelendő atyámnak. Jöjjön el, az égre kérem, hogy megenyhüljön szegény beteg anyám.
     A pap szívében valamiféle haragvó érzés támad, türelmetlenség, hogy éjszakának idején hívják el olyan messze, a szomszéd faluba, amikor akkora hó fekszik kint, és olyan rettenetes hideg van, s még gyalog is kell mennie egy öreg parasztasszony kedvéért. Haljon meg Isten nevében a szentségek felvétele nélkül, nem fog összedőlni a világ.
     De egy belülről, mélyről hívó hang figyelmezteti a fogadalmára. Megszólal benne a pap, Isten szolgája, akinek megtagadni semmi körülmények között nem szabad azt, ha egy embertársa életének utolsó percében őt hívja, tőle vár segítséget.
     Kedvetlenül felöltözik és megy-megy a hosszú, hófúvásos úton. Olyan végtelennek látszik előtte a hómező, hogy furcsa gondolatai támadnak. Nemcsak azért, mert halni készülőhöz indult, hanem mert ez az öröké tartó egyhangúság felkelti benne is a halál godolatát, és olthatatlan vágyat érez az után, amiről meggyőződve nincsen, amit nem is hisz el egészen - az örökké való élet után. Bár volna élet valamilyen formában a halál után, ahonnan öntudatosan visszatekinthetne az ember földi életére és cselekedeteire. Ez a vágy szinte önmaga fölé nő, és ilyen gondolatokkal érkezik fáradtan a kis házhoz, ahol egy szegény öregasszony Istennek ajánlja lelkét.
     Az asszony boldogan kapja el a pap kezét és megcsókolja. Ő ijedten húzza vissza, tudja, hogy arra méltatlan, hogy meg nem érdemelte. Egy hang folytonosan vádolja belűlről. Itt van ugyan a haldokló ágyánál, megadja neki az utolsó vígaszt, hosszú vándorútjára segíti ugyan, de milyen érzésekkel és gondolatokkal jött ide. Közben olyasmi támad benne, mintha neki magának is meg kellene jelennie valaki előtt, és máris vádlottnak érzi magát. Az emberek csak a külső megnyilvánulásokat látják, egyik oldalról vádolják, a másik oldalról hálásak, de egyedül Isten tudja az ember legtitkosabb gondolatait és érzéseit is.
     Az öregasszony boldogan elszenderült az Úrban a lelki atya kezét szorongatva, ő pedig egy könnyel a szemében távozik az egyszerű hajlékból.
     Hazafelé véve útját úgy érzi, még ezen az éjszakán valahol másutt fog megpihenni, nem abban a házban, amely eddig lakhelyet adott neki. Amikor útja közepén jár, nem tud a hirtelen támadó viharral megküzdeni, a fáradtságtól összeroskad. Ott a hóban olyan érzése támad, mintha kábító, mámorító italt ivott volna. Édes-édes álom lepi meg, a hó pedig csak hull, hull szakadatlanul. Az óriási fehérségben nem is látni már azt a parányi fekete pontot, amit betakart. Azt mondják az emberek, a meleg takaró alatt elaludt örökre.
     Egyszerre, mintha kakasszót hallana. Hajnalodik. Rórátéra harangoznak. Neki menni kell, ott kell lennie. De ő már nem megy a templomba, nem mond már misét.
     Felnyitja szemét, emlékszik a rengeteg hóra, emlékszik a szélre, amely össze-vissza csipkedte, megdermesztette, hogy nem tudott már tovább haladni. Emlékszik a szegény haldokló asszonyra, akit a hosszú útra segített. Körülnéz, de nem lát templomot, nem lát mást, mint egy-egy árván bólogató kis virágot, olyanokat, amilyenek tavasz elején bújnak ki a föld alól és fázósan bontogatják gyengéd szirmaikat. Ezeket látja, s szívében valami megnevezhetetlen rettegés támad, olyasféle, amit akkor érez az ember, ha mérhetetlenül egyedül van ismeretlen, elhagyatott vidéken.
     Aztán eszébe jutnak gyermekévei, játszótársai, akiket megvetett, az ájtatos falusiak, akiket szintén nem becsült semmire, és keze imára kulcsolódik:
     - Óh, Isten, bár egy lelket engedj erre haladni, bárki volna is. Ha százszor paraszt volna is, csak jönne erre valaki, hogy egy ismerős arcba tekinthetnék, mert iszonyodom az egydülvalóságtól, iszonyodom önmagamtól!
     Ez volt az ő ébredése.

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Eljöttem közétek újra, kedves gyermekeim, hogy elmondjak Isten segítségével egy másik epizódot az életemből. Íme halljátok!
     Messze-messze kell visszanéznem. Látok egy kedves, szép otthont, ott ül egy bánatos asszony. Egyik oldalán egy nagyobb fiúcska támaszkodik a vállára, másik oldalán egy angyali szépségű leány fonja át karjával a nyakát. Az anya könnyei hullanak.
     Vajon miért?
     A fiú kiváncsian hajol előre, néz édesanyjának arcába, nézi miként peregnek ölébe a könnyek. Szívesen felszárítaná azokat, de nem tudja mitévő legyen, nem tudja miért szomorú az édesanyja, s ettől az ő szívére is szomorúság ül. Tehetetlenségében ingerültté válik, legszívesebben megdorgálná hát, majd otthagyja, néhányszor körbejár a szobában, aztán kimegy a szabadba, nyugtalanul hol itt, hol amott van, nem találja a helyét, mert nem találja anyja folytonos könnyeinek nyitját.
     A leányka ezalatt odatérdel anyja elé, szép szőke fejét az ölébe hajtja, könyörögve néz fel rá, úgy kérleli: ne hullatna könnyeket miatta, hiszen ő nem jár rossz úton. Amit ő keres, ami után a szíve áhitozik, az az örök élet, az örökkévaló boldog élet.
     A fiú künn az ajtónál hallja ezeket a szavakat és szívenüti a felismerés, testvére az oka annak a sok könnynek, amit anyja ejt. Felteszi magában, hogy megfigyeli nővére minden mozdulatát, minden szavát, tudni akarja, mi az, amivel úgy megszomorítja édesanyját.
     Ezen túl az úgynevezett véletlen lépten-nyomon segítségére van. Sokszor megáll önkéntelenül a másik szobában, amikor hallja, hogy apja nyers, parancsoláshoz szokott hangja anyját ostorozza, amiért leányuk, egyetlen szép leányuk eltávolodik, megtagadja a régi isteneket, és fut, fut azok után, akik valami új istent imádnak, akit nem tudni, honnan vettek.
     A fiú nem érti, de ezentúl nyomon követi nővére minden lépését és különös felfedezéseket tesz.      Mikor a leányka azt gondolja, hogy már senki sem felügyel rá, a házban mindenki alszik, kilopózik és félelem nélkül megy sötét sikátorokon keresztül, elhagyott városrészekbe. Hol itt, hol ott besurran egy házba. A fiú a nyomában. A ház belsejébe nem követi, hanem kívülről hallgatózik, mi megy ott bent végbe. Az ajtó nyílásakor hallja, milyen örömmel és szerettel fogadják az ő testvérét. Hallja, hogy olyan köszöntéssel üdvözlik egymást, amit ő még sohasem hallott: "Békesség velünk!"
     Vajon kik ezek?
     Hogy jön az ő nővére ezek közé a szedett-vedett emberek közé, és csak figyel tovább kíváncsian. Ájtatos hangok ütik meg a fülét, hallja, mint dícsőítik Istent, bizonyára az új Istent, akire az apja azt mondta, hogy nem tudni honnan vették.
     Fiatal értelme most már felfog mindent. Megérti anyja könnyeit, apja mogorvaságát és fellobban benne a gyűlölet. Először is gyűlöli a testvérét, akit eddig nagyon szeretett. Gyűlöli azokat az embereket, akik magukhoz vonzották. Gyűlöli az új Istent, aki az oka annak, hogy az ő házukban nincsen békesség és nincs már boldogság. Végre elérkezik a pillanat, amikor egyik a másik után hagyja el a hajlékot, ahol Istenüket dícsérték. Elől jön a testvére néhányuk társaságában boldogan, szelíden, átszellemülten.
     Észrevétlenül kíséri hazáig, s mielőtt az besurranhatna szobájába, elébe toppan és kérdőre vonja ébredő férfiasságának teljes súlyával.
     Testvére szelíden elhárítja a szemrehányásokat, megsimogatja a fejét, s kérleli őt, ne mondaná meg, hogy újból elment oda, azok közé, akiktől a szülei már olyan régen eltiltották. De amíg azok szeretettel várnak rá, addig ő el nem tud onnan maradni, ha azok egyszer ő nélküle lennének együtt Istent dícsérve, bizony-bizony itthon talán meg is szakadna a szíve.
     A fiú újra ingerültté lesz, határtalanul haragszik a nővérére. Ez az érzés vele nő, vele fejlődik. Mire férfiúvá lesz, oly nagy és erős benne a gyűlölet, hogy nincs már más kívánsága, mint hogy elpusztítsa azokat, akik miatt édesanyja elhervadt a gondtól és bánattól, mert egyetlen leánya elpártolt a régi istenektől.
Eljött az ő napja!
     Sokan voltak akkor ilyen érzésekkel tele, mint ő. Sokan voltak az üldöző farkasok, mert sokan voltak a bárányok.
     Nem volt városszerte hely, amit ki ne szimatolt volna egynéhány társával együtt, ahol valamikor is megfordultak ezek az új hívők, s ha csak egyetlen lelket kellett felhajszolni onnan, ő vitte, kergette a szerencsétlen áldozatot a hatalmasok karjaiba. Szíve nem óhajtott már mást, mint hogy hallja a jajkiáltásaikat, lássa a pusztulásukat - és az istenek az ő kezére játszottak.
     Látta, saját szemével látta száz meg száz ártatlannak a vére hullását. Hallotta, amint az ég felé kiáltották panaszaikat hosszan, szelíden, megadással. Hallotta, mint könyörögtek ama Krisztushoz, akiben hittek, akiben bíztak, mint könyörögtek hozzá erőért, hogy elviselhessék mindazt, amit az emberi gyűlölet zúdított rájuk.
     Nem egyszer állt házának egy-egy sarkában és figyelt, és nem hallott már mást, és nem látott már mást, mint égő, élő fáklyákat, hulló vért, keresztre feszített szegény szenvedőket. Fülébe nem hatolt már más hang, csak az a hosszan elnyújtott kiáltás: "Pro Krisztosz!"
     Bármerre ment, ezt hallotta most már mindig, mindaddig, míg meg nem szólalt benne a lelkiismeret. Megszólalt benne ama Krisztus. Egyre hallotta, mintha valaki kérdőre vonná, hogy az Ő bárányait miért gyűlölte, miért üldözte.
     Maga előtt látta testvérének ragyogó aranyhaját, szelíd kék szemét. Érezte fején kezének símogatását, hallotta édes szelíd hangját, amint kérleli, ne járjon utána már, mert ő az ő Krisztusát el nem hagyja soha, de soha.
     Szívében ezekkel a kínokkal élt végig egy hosszú életet, és mire a befejezéséhez közeledett arra gondolt, ha szabadulni akar ezektől a gyötrelmektől, nem tehet másként, amaz új Istenhez kell fordulnia, aki erőt adott azoknak az áldozatoknak életük utolsó pillanataiban a mérhetetlen szenvedések elviseléséhez. Érezte, hogy őrajta sem segíthet senki más, csak Ő, a Krisztus.
     Amikor elérkezett a nap, hogy érezte, el kell válnia a földtől, búcsút kell mondania mindennek és mindenkinek, ami és aki kedves volt a számára, nem tehetett másként, összekulcsolta két kezét, úgy, ahogy azoktól látta valamikor, és ajkáról felszállt a fohász, ama Krisztushoz: ha igaz, hogy megbocsáttatnak azoknak a vétkei, akik Tőle kérik, ha ez lehetséges, akkor tekintsen le reá, bűnös emberre, aki sokat vétkezett ellene. És ha az Ő országában örökké élnek, akkor vegye föl őt is az Ő országába, és ha van olyan, hogy bűnöket jóvá lehet tenni, akkor bocsássa meg az ő bűneit és adjon lehetőséget a jóvátételre.
     A megtérő bűnösnek pedig megadatott a kegyelem, hogy bepillanthatott abba a fényes országba, ahol Krisztus trónol. Egy pillanatra megláthatta azokat, akik az Ő Ígéjéért annyit szenvedtek és haltak meg a földön. Megpillanthatta és átérezhette azoknak a boldogságát.
Hogy ezután mi jött, nem mondhatom el. Majd máskor újból mesélek nektek.

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Kedves emberek, van tinéktek egy igen találó mondásotok "Akit az istenek gyűlölnek, abból nevelőt csinálnak." Volt életemnek egy szakasza, amikor sok-sok keserűséggel ismételgettem: bizony-bizony ez nincs is másképpen, akit gyűlölnek az istenek, abból csak nevelőt csinálhatnak. Ma már látom Isten bölcsességét, aki nem csak azért küld le nevelőnek valakit, hogy embercsemetékkel vesződjék, hanem eközben ő maga is tanuljon. Ez a fejezet, amit most elmondok, ilyen tanításból és tanulásból állt.
     Egy nagyon jómódú családban öltött testet egy tanulni vágyó lélek. Mindene megvolt ennek a családnak, ami földi értelemben szemnek-szájnak kívánatos. Éltek is minden jóval, és fenékig itták az élvezetek poharát.
     Egyetlen gyermeküket nevelőkre, tanítókra, azok híján cselédségre bízták, a szülők meg élték világukat, mint akik sohasem akarnak meghalni. Hangos volt a ház az örökös vendégseregtől, vagy ők vonultak vidám vendégségbe. Igazán elmondhatni, hogy dalolva-táncolva járták végig ezt a másoknak oly tövises életet.
Az asszony, az anya, még virágjában mehetett el a földről. Arcáról még nem hervadtak le a rózsák, tagjai még rugalmasak, élni vágyón nyúltak a földi örömök után. Mindig is félt attól, hogy megöregszik, s talán bizony még rút és ráncos is lesz és nem állhat már délcegen, magában gyönyörködve tükre előtt. Nos ezt nem kellett megérnie.
De a gazdagság, a háztartás nagyon megingott ezután. Amit eddig ügyes asszonyi kezek elrejtettek, felszínre került. Az egyetlen fiú mellé már nem jutottak tanítók, hanem tudatlan és óh, hányszor milyen rosszindulatú cselédség között növekedett.
     Az apa pedig részben, hogy bánatát felejtse, s egyáltalán, hogy hűtlenné ne váljék eddigi önmagához, vígan élte tovább napjait, s amikor már nem futotta a pénz, a jövedelem, amikor minden dobra került, akkor röviden leszámolt az életével, egyáltalán nem gondolva arra, hogy ezután még valami számadásféle következhet.
     Árván, koldusszegényen hagyta itt egyetlen gyermekét, aki eddig semmit nem nélkülözött, csak anyai szeretetet és előrelátó apai szigort.
     Az a kevés, amit jóakaratú rokonok megmentettek a számára, éppen arra volt elég, hogy még egy kissé tovább képezze magát, de jövőt alapítani, egzisztenciát teremteni magának nem volt képes. Ágrólszakadt szegény maradt, és ott látott kenyérkereset után, ahol lehetőséget kínáltak neki.
     Az történt vele, hogy ott élhetett ezután is azon a birtokon, abban a házban, ahol született, de már nem úgy, mint a ház urának fia, hanem a ház új urát szolgálva. Igen, valósággal így kell mondani, hogy szolgálva, mert bár értelme, képzettsége több volt, mint a ház egész népének, mégsem vették semmibe, még kezet sem nyújtott neki soha senki a házbeliek közül. A két fiú, akiknek nevelését, tanítását rábízták, neveletlenek voltak, engedetlenek, csúfolódók. Amikor olyat mondtak neki vagy olyat tettek vele, ami annyira megalázta, hogy a könnyeit is nehezen tudta visszafojtani, hányszor dobbant meg a szíve és ismert magára bennük. Visszaemlékezett arra, amikor ő keserítette a nálánál magasabb értelmű tanítóinak szívét. Kigúnyolta, kicsúfolta azokat, akik fel akarták őt világosítani, hogy az nem minden, amit maga körül lát, amit a környezetében tapasztal, hogy azokon az életörömökön felül, amelyeket a szülei élveznek, van a hatalmas tudomány, az ő szűk körükön kívül a nagyvilág, és van még az örökkévaló élet a földi élet után, ahol majd a büszke úr, meg a rongyos koldus egymás mellé lesz állítva és egyformán lesz megítélve. Megdöbbenve gondolt vissza, mit érezhettek jóakaratú tanítói, hiszen ő is rettenetes keserűséggel érezte, hogy most csak meg nem értett, megalázott szolga.
     Hányszor csodálkozott gazdái rövidlátó értelmetlenségén ő, aki most már megkomolyodva ismerte fel és szégyellte gyermekkori tévedéseit. Hogy mindent megértsen maga körül, éjszakát nappallá téve bújta a könyveket és tanult, tanult, mindig csak tanult. Igyekezett felfogni mindazt, amit kiváló szellemek valaha könyvekbe leírtak. És látta, hogy mennyivel több ez, mint amit a pénz hatalma nyújt.
     Visszagondolt egy jóságos öregedő emberre, akinek nem volt senkije a világon, odaszegődött az ő úri házukhoz, végignézte azokat az esztelen dőzsöléseket, és a rossz szülők által soha nem nevelt gyermeket igyekezett jó irányba terelni. Visszaemlékezett, hányszor beszélt neki egy Lényről, akit áhítattal nevezett Istennek, akit szeretett és akiben bízott, és bármilyen keserű kenyeret evett is, mindig áldotta a nevét. Ő pedig az ő gyermeki eszével mindig csodálkozott, hogyan lehet egy ilyen láthatatlan, megfoghatatlan valakit úgy szeretni, hogyan lehet abban úgy bízni, hogy általa minden megszépül és könnyűvé válik. Visszaemlékezett, s a szíve önkéntelenül is Őhozzá menekült, Őt kereste, Őt kérte, adjon neki a megpróbáltatások idején kellő alázatosságot, hogy amikor a veleszületett gőg kemény szavakkal akarja megbüntetni azokat, akik megbántották, képes legyen tűrni és hallgatni. Szüntelenül azért könyörgött Istenhez: erősítse meg őt lelkileg annyira, hogy azt, amit felismert - tudniillik azt, hogy neki tulajdon-képpen hálásnak kellene lennie azok iránt, akik a gőgjét megtörik és ezáltal Isten felé irányítják az érzéseit és gondolatait - azt mind át tudja adni mindazzal a sok széppel és jóval együtt, ami a szívében felhalmozódott. Szerette volna megértetni velük, hogy az embernek alázatosnak kell lennie, s akkor nem történhetik meg vele, ami ővele történik nap-nap után, hogy megalázzák és felháborítják.
     Egy vigasz az ő számára is adatott: megismert egy angyalian szőke, bájos gyermekleányt. Mekkorát dobbant a szíve, amikor először találkozott vele! Úgy érezte, hogy nem ma látja őt először, pedig biztosan nem találkozott még vele soha. Olyan hamar, de olyan hamar kötöttek barátságot, hogy minden keserűségét, rejtett bánatát ennek a leánykának mondta el, és soha nem panaszkodhatott anélkül, hogy vigaszt, erősítést, bátorítást ne kapott volna tőle. Sokszor csodálkozott, honnan veszi azokat a bölcsességeket, amikkel vigasztalja, hiszen még jóformán gyerek. Honnan veszi az erőt, amivel úgy nyugtatja meg őt, hogy képes újra, meg újra felvenni a harcot mostoha életével.
     Egyik családtól a másikhoz szegődött, de sehol jobbat nem talált: neveletlen, rosszalkodó gyerekeket, akik nehéz felfogásukkal sokszor úgy elvették a kedvét, hogy életunttá vált. Gőgös szülőket, aki valósággal rosszul érezték magukat, ha egy asztalhoz kellett ülniök vele. A leánykát pedig elvesztette szeme elől, csak emlékek vitték vissza hozzá a gondolatait és vigasztalták meg újra és újra. Csodálatosképpen öregségükben hozta őket megint össze a sors és akkor következett egy édes-kedves időszak a számukra, amilyet a földön ritkán élnek meg emberek.
     A sok hányattatás után még néhány esztendeig boldogan jártak egymás mellett és a felé sugárzó szív melegében már mosolyogva nézett vissza lezajlott életére azzal a felismeréssel, hogy nem gyűlöletből teszi az Isten az embert valamilyen pályára, hanem szeretetből, hogy az átélések és tapasztalatok nyomán alázattá tisztuljon a gőg, egyszerűséggé a hiúság és mint elnyűtt sallangok maradjanak le a hibák.
     Eljött a nap, amikor válniok kellett, de már nem hosszú időre. Amikor a koporsó bezárult a kedves arc fölött, úgy érezte, hogy most már nem élhet nélküle. Néhány nap múlva szépen csendesen kezébe vette ő is a vándorbotot és elindult a hosszú útra, amit földi ember nem ismer és ezért fél tőle.
     És ott, ama vándorútnak az elején áll egy szép szőke alak. Nem ráncos az arca, nem fakó a ruhája, üde és fiatal. Kézenfogja őt, kiveszi kezéből a botot, maradjon valaki számára, aki enélkül járni még nem tud, akinek az életében nem volt, aki a sebeit bekötözze. Biztatja, hogy álljon bátran a lábára, sőt próbálgassa a szárnyait, hogy hamarabb hagyhassák maguk mögött a földet. Az út szabad a szellemi haza felé.

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Nagyon kevés idő áll a rendelkezésemre, ezért olyan rövid leszek, amennyire csak lehetséges. De esedékes egy mesém, el kell mondanom még most. Halljátok!
     Látok egy nagyon-nagyon szegényes, szurtos hajlékot, öregedő házaspár tesz-vesz benne: ezek a szülők. Gyermek van ott annyi, hogy majdnem megszámlálhatatlan. Alig hogy megnőnek, egyenként szárnyra eresztik őket. Nekik maguknak kell fenntartani magukat, gondoskodni önmagukról, ki hogy érti. Lassan üresedik a fészek, a legutolsó van még hátra. Ez is eléri a tizenkettedik évét, ezt is útra bocsátják fájdalmas könnyhullatások között. Elmegy a gyermek messze, nagyon messze.
     Ennek az útját kísérjük, ami nem lesz nagyon hosszú.
     Küzdelmes, fáradságos ifjúság után eléri a férfikort. Látjuk őt egy kedves, odaadó asszony oldalán, akivel vállvetve dolgoznak, gazdálkodnak, s elég jómódban nevelnek két szép gyermeket. Eljön az idő, amikor egyedül marad a férfi. Hűséges társa elmegy a hosszú útra, ahová majd követik azok, akik szeretik.
Az apa ezentúl csak a gyermekeinek él, dolgozik értük, szenved értük, testi-lelki javaival elárasztja őket. A világon talán soha ennyire szeretve nem voltak gyerekek, mint ezek. Ez a két gyermek viszi korai sírba az apát. Nem a saját hibájukból, mert jók voltak, hiszen ahol szülők ennyi szeretettel árasztják el gyermekeiket, azok nem lehetnek rosszak, azoknak is meg kell tanulni szeretni.
     Hanem egy napon, amikor élete boldogságát talán legteljesebbnek érezte, holtan hozták meg a fiát. Amikor még fel sem fogja, hogy mi érte őt, mi történt vele - most teljesedik be rajta fajtája átka - rettenetes, irgalmatlan kezek elrabolják világszép lányát is. Irtózatos lelki kínok közepette szaggatja meg ruháit és földre hullva megátkozza születése pillanatát is.
     Bizony nehéz élet volt. Csak az érti meg, akinek gyermekei vannak, akiket mindenek felett szeret, akikért él és küzd. Mi maradhat még hátra egy szegény szívnek, aki egy napon veszíti el két szép gyermekét. Ez a szív nem talál többé nyugalmat, nem keres békét és vígasztalást, nem kér erőt Jehovától, hanem megátkozza a világot, az embereket, akik üldözik egymást és egymás szívébe tőrt döfnek. Átkokkal az ajkán hal meg nemsokára a rászakadt szerencsétlenség után.
     Ez az élet rövid volt, de ha visszagondolok átélt földi életeimre, ha visszanézek elmúlt időkre és visszaidézem az érzéseket, ez volt a legrettenetesebb szenvedés, ennél nagyobbat soha-soha nem éltem át, és hogy mivel szolgáltam rá, majd elmondom máskor.

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Ma a szellemvilágba vezetlek benneteket. Áll két szellem egymás mellett, látni rajtuk, hogy egymásnak drágák, egymás előtt kedvesek, már nem szeretnének elszakadni egymástól.
     Az egyiknek fénylő arany a haja, sugárzó a tekintete. Támogatja a másikat, aki még gyenge, bátortalan, aki érzi, hogy magában, támasz nélkül még nem tudna járni. Segítséget kérően néz a társára és az szeretettel, mindent ígérően tekint rá vissza. Jóságos szóval bíztatja:
     - Ne félj én kedvesem, nem hagylak már el sem égen, sem földön, veled leszek ezentúl mindig. Jöjj, elmegyek veled oda, ahová nekem már nem kellene elmenni, de neked még igen. Elmegyek veled, hogy ne légy egyedül, mert te, nélkülem még egyedül érzed magad, holott semmi körülmények között nincs egyedül az, akinek a szíve Isten szeretetével van tele. Nincs egyedül, bármilyen távol is legyen a társától, mert éppen az Isten iránti szeretet ver hidat a mindenségen át két szív között.
     Most elkísérlek és megszerettetem veled a földet, amelyen élned kell. Azokat a kereteket, amelyek között küzdened kell, azokat az embereket, akik közé menned kell.
     Elindul a két szellem. Az egyik azzal a tudattal, hogy küzdenie kell, a másik azzal, hogy áldozatot hoz, de ezt örömmel, szívesen teszi.
     Egy kicsi faluban, a falu két végén egy napon születik két gyermek. Erőtől duzzadó, pirospozsgás fiúcska lesz az egyik, szelíd, ábrándos szemű, aranyhajú lányka a másik. Együtt növekednek, együtt járnak iskolába, megosztják egymással minden falatjukat. Együtt játszanak, elválaszthatatlanok. Már gyermekkorukban mondják egymásnak a szülők, hogyha ez így tart, valószínüleg egy pár lesz belőlük. Tanulékony és törekvő mindkettő, csak a fiú önfejű néha. Nem szereti azt csinálni, amire a szülei tanítják. Nem szereti megfogni a kapát, az eke szarvát. Kedvetlenül nyúl hozzá, s hacsak szerét ejtheti, könyvet bújik, tanulni vágyik. Apja, anyja nem egyszer mondja, hogy a fiúból pap kellene legyen. Mennyire nem értik ezt az emberek. Éppen nem azzá kell lennie, hanem abból lett azzá, ami most.
     Most kapát, kaszát ragadó erős legénnyé kell fejlődnie, és azt megtanulnia, ami elől húzódozik. De ez mindaddig nem megy, amíg az ő segítőtársa melléje nem áll. Az nyitja fel a szemét mindarra a szépségre és bölcsességre, amit a falusi életben lehet fellelni. Hogy az a kicsi mag, amit a szántóvető ember kimarkol kék kötényéből, aztán széles ívben elveti, amíg tenyerének melege érinti, áldást mondhat rá, amíg megfontoltan lépegetve szétszórja, Isten segítségét kérheti. Mint melengeti a téli takaró azt a magot, amíg csírát hajt, aztán kalászba szökken, milyen engedelmesen terül a kasza nyomán az ember lába alá, hogy majd az embert táplálja.
     Van e szebb muzsika, mint a vetések fölött éneklő pacsirta, és szebb kép, mint az aranyló búzatáblákat szegélyző piros pipacs és kék búzavirág színei. Ezután már ha látja, hogy szomszédja békésen, némán lépdel ökrei után keményen fogva az eke szarvát, hogy egyenes, mély, szép barázdákat hasítson, s lehajtott fejében talán éppen ezek a gondolatok forognak, észrevétlenül támad szívében a szeretet. Egyszerre észreveszi őket mind, akik kapával, kaszával a vállukon, verejtékes homlokkal, napszívott arccal ballagnak el mellette köszöntve egymást. S már úgy érzi, hogy ezek az egyszerű emberek, akik sorstársai, mind testvérei is, és kedvvel végzi az életet adó munkát. Milyen más is minden azon a szemüvegen keresztül, amit asszonya tart a szeme elé!
     Gyermekeik születnek, nevelik őket örömmel, boldogan. Mind erős, egészséges. Szántóvető ember lesz valamennyi, s ő kedvtelve nézi, mint ég kezük alatt a munka, gyarapodik a gazdaság, növekszik a jólét a családban - és a megelégedettség a szívében. A gyermekek felnőnek. Férjhez adják a leányokat, a fiúkat kiházasítják. Milyen szép család! A körülöttük élők kedvtelve nézik és szeretik őket. Mire eljön a nap, hogy búcsúzni kell az ő kedves párjától, bár nagyon fáj és sajog a szíve, mégsincs már egyedül, tudja, hogy el kell fogadni Isten akaratát, mert minden az Ő rendelése szerint történik a Földön.
     Már körülveszik az unokái. Ő deres fejjel, mosolygó szemmel ül közöttük, és mesél nekik mindenről, amit az ő egyszerű felfogásával jónak lát és szépnek tud a gyermekek számára. Annyi mindenféléről beszél nekik, hogy közülük az egyik mindeddig egy percre el nem felejtette őt.
     Könnyeztek a koporsója körül mindannyian. Sokan voltak, akik szerették őt, sokan voltak, akiket ő szeretett. Nyugodtan és megelégedetten ment el közülük és megérte azt is, hogy szenvedő unokája az ő segítségét hívta a szellemvilágból. Ő volt öreg Balogh Péter, aki világos értelemmel, Istenbe vetett hittel és bizalommal tért meg a szellemhazába és megtalálta mindazokat, akiket szeretett.

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Megint elmondom röviden hosszú-hosszú életutam egy kis részletét, egyet, amikor öreg Balogh Péter, de milyen sötétben járt még, de sok mindent követett el, amit ma szinte hihetetlennek tart.
     Messze-messze nézek vissza egy régmúlt korba, és látok egy embert baktatni az országúton. Lábai rongyokba csavarva, tekintete semmi jót nem ígér, ajkai körül minduntalan kaján mosoly játszik.
     Látni rajta, hogy az éhség kergeti előre az országúton. Nem tudja még, ma mivel csillapítja éhségét, amint azt sem tudja soha, hol hajtsa le fejét. A nap lehanyatlóban van már és ő elkeseredetten gondol arra, hogy semmit, egy falat kenyeret sem tudott szerezni mára. Ha bemegy a városba és odaáll a templom elé vagy egy forgalmas utcaszegletre és alamizsnáért nyújtja ki a kezét, senki nem ad neki semmit, mert úgy látják az emberek, ha akarna, tudna dolgozni is, tudna annyit szerezni két keze munkájával, amennyire szüksége van napról-napra. Hiába áll kéregetve, senki meg nem szánja sötét tekintete miatt.
     Erdő szélén vezet az útja, s pillantásával már helyet keres, ahová lefeküdjék. Hozzászokott, hogy a párnája kő, derékalja a nedves föld, takarója a csillagos ég.
     Amint még néhány lépést tesz előre, megbotlik valamiben. Egy bokor alján fiúcska alszik. Az ember felemeli, megrázza. A gyermek felébred, szemét dörzsöli, s amint az idegenre pillant, hangos sírásra fakad. Az ember kérdezgeti, ki fia, hogy került oda, de a gyermek semmire nem ad választ, csak szívszaggatóan a nevén szólongat valakit, akiről meg nem lehet érteni, hogy kije is lehet neki. Az ember a zsebében kotorász, keresne valamit, amivel elcsitíthatná a gyermeket, hogy legalább feleljen a kérdéseire. De nem talál semmit. Ha került is a zsebébe valami, rég elrongyolódott és kihullott céltalan vándorútján. A gyermek észreveszi a jó szándékot, várakozóan elhallgat, mi kerül elő a zsebekből, és már hajlandó felelgetni is. Végül megtudja a csavargó, hogy húgocskáját szólítgatja, aki itt feküdt mellette. Ide tette le őket az édesanyjuk, amíg egy kis fát szed össze az erdőben, mert szegények ők, nagyon szegények.
     Közben előkerül a lányka, akinek nem volt kedve az alváshoz, tarka virág-csokrocskát szedett, s hozza örömmel a kis bátyjának.
     A férfinak egyszerre eszébe ötlik valami, kézen fogja a két gyermeket, s amilyen gyorsan csak tud, eliramodik velük. A nagyobb fiúcska egyre mondja a kis húgának, hogy álljanak meg, mert az édesanyjuk visszatér, és nekik haza kell menniük. A férfi csak szalad velük, hogy a kicsinyek alig bírják és keserves sírásra fakadnak. Letépi inge rongyait és beköti a szájukat, úgy fut velük. Fejében kész a terv, ami az ő megélhetését biztosítja. Nem törődik az anya ijedtségével, aki nem is ment messze és nagyon siet, mert félti a gyermekeit. Fát szedett össze, hogy valami meleg vacsorát főzzön a férjének, meg nekik. Hiába kiáltja rémületében és fájdalmában rekedtre magát, hiába - gyermekei soha többé nem kerülnek elő, neki soha többé nem lesznek gyermekei.
     A csavargó pedig viszi őket az éj sötétjében, bújkál velük, belopakodik a közeli város rosszhírű peremére, ahol hozzá hasonlók laknak sötét odúkban. Itt biztonságban érzi magát, mert ide jóakaratú ember nem merészkedik, itt senki sem keresi a gyermekeket és nem vonja senki kérdőre, honnan szerezte őket.
     Ezután megszűnhet a bolyongása, akár egész nap heverészhet, mert a gyermekeket jól kioktatja, hogyan koldulhatnak a számára. Szegénykék egy rövid hét leforgása után ott állnak nap-nap után a forgalmas utcákon, vézna kis karjukat könyörögve nyújtják az emberek felé és elmondják, ha kell százszor is, hogy meghalt az édesanyjuk, apjuk nyomorék, nem tud felkelni a fekhelyéről, segítsék őket valamivel. És a pénz hol gyéren, hol bővebben hull a kis kezekbe, zsebecskéjükben összegyűjtik és este fáradtan teszik zsarnokuk elé.
     Amelyikük kevesebbet keresett, annak a vacsorája egy darab száraz kenyér és egy adag ütleg. Így megy ez nap-nap után, és a csavargó abból él, amit a gyerekek összekoldulnak - mondhatni, szinte bőségben. Arra pedig nagyon vigyáz, hogy a gyerekek csak annyit kapjanak enni, amennyitől véznaságuk, szánalmas külsejük megmarad.
     Mondjam-e tovább ezeket a szörnyűségeket?
     A gyermekek mind nagyobbak és értelmesebbek lesznek, gondolkoznak és beszélgetnek.
     Emlékeznek egy asszonyra, aki jóságos volt, és ha volt egy darab kenyere, azt elosztotta kettejük között akkor is, ha maga nem evett. Hogy van az, hogy ezt az asszonyt sohasem látják már, soha nem teszi jóságos kezét a fejükre, csak ez a szörnyű ember van velük, aki kora reggel legédesebb álmukból zavarja ki őket az utcára sűrű szidalmakkal és fenyegetésekkel. Ha nem akarnak éhen halni, vissza kell menni hozzá, hogy megegyék azt a keserű könnyel áztatott kenyeret, amit ő nyújt nekik.
     Kicsi lelkük olyan rabszolgaságba sűllyedt, hogy nem mernek megszökni tőle. Tudják jól, hogy sokszor messziről figyel, vigyáz, nehogy valaki kikérdezze őket, nehogy beszéljenek arról a rettenetes sorsról, amiben sínylődnek. Nincs is bizalmuk az emberekhez, azt hiszik már szegények, hogy mindenki olyan rossz és kegyetlen, mint az a férfi, aki őket rabságban tartja. Nem is mernek felelni, bárki kérdezze is őket, fel sem néznek, úgy kell nekik tenni, ahogy tanítva vannak, hogy meg se mondják azt a helyet, ahol az ő nyomorék apjuk fekszik, nem is tudják elvezetni az idegent arra a helyre.
     Így növekednek nap-nap után sápadtabban, véznán, míg egy napon itt hagyja kis bátyját a leányka és elmegy oda, ahol egy jóságos Atya gyűjti maga köré a szegény, elhagyott gyermekeket.
     A fiú ímmár egyedül koldul, ott a sarkon, egyedül hordja haza összegyűjtött fillérkéit, egyedül kapja az ütlegeket, de nem kapja meg egyedül azt a karéj kenyeret, amit máskor ketten kaptak...
De nem nézek többé vissza, nem akarom már látni, utoljára történt, hogy ezt a sötét multat felidéztem az emberek kedvéért.
     Óh, öreg Balogh Péter, ha tudtad volna, hogy mivel kellett azt neked visszafizetni, hogy két ártatlan gyermeket így megkínoztál!
     Ha tudtad volna, hogy mi vár rád!

     Szeretettel üdvözöl benneteket öreg Balogh Péter!
     Itt áll előttem, vagy csak úgy vélem, hogy itt áll egy férfi, magas, erős, széles vállú, őszbe csavarodott hajjal, bajusszal, szakállal. Nagyon jólöltözött, arcán gőg, büszke önhittség kifejezése. Majdnem úgy érzem, nem szeretem ezt a férfit, pedig mondtam már, hogy a nagy mindenségben talán nincs teremtmény, aki iránt ne éreznék szeretetet. Ez a férfi valamikor nagyot vétkezett valaki ellen, akit én egy életen át határtalanul szerettem. Látok egy kedves, szelíd mártír arcot, amint egy piciny gyermeket ölel magához, csókokkal halmozza el, könnyek záporával. Százszor is leteszi, megnézi, felemeli, nem tudja mitévő legyen. Végre lecsatol finom nyakáról egy drága ékszert és a gyermek nyakába akasztja.
     Azt hinné valaki, hogy ez a gyermek, akit így szeretnek, boldog lesz valaha. Pedig egy szegény leány búcsúzik a kicsi fiától. Keres egy helyet, ahol majd ott fogja hagyni. Rettenetesen szenved, újra és újra magához öleli, de meg kell válnia tőle, mert ő maga nem élhet sem egyedül, sem vele együtt. Az a szörnyű férfi tönkretette napsugaras szép ifjúságát, és a halálba kergeti. Egy gyermek ártatlanságával és tisztaságával térdel a kicsi mellé és úgy fohászkodik égre emelt szemmel, hogy az, Aki ott fent lakozik, bocsássa meg neki azt, amit most tenni akar.
     Nem messzi e helytől hatalmas víz terül el, a partja sziklás. A leány már fent áll, ruháját, haját lobogtatja a szél. Szegény egy lépést tesz előre, úgy véli, hogy a hullámok között majd nem fáj már semmi, nem lesz már szégyen, aggodalom, félelem, rettegés, sem megbánás.
     Ő eltűnt szem elől, de vissza kell térni a kicsi emberkéhez, aki felébredve szendergéséből sír, hangosan, követelőzően, mert éhes. Aztán kifárad és újra elalszik. Majd újra kezdi panaszait, míg estefelé hazatérő halászok meghallják, és hazaviszik egy szegényes kunyhóba. Megetetik, meleg fekhelyet készítenek neki és ő békésen elalszik. A szegény halásztelep lakói pedig összejönnek, hogy megbeszéljék, mi legyen a gyermekkel. Meglepetten veszik észre nyakában a csillogó ékszert, de nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Hát elhatározzák, hogy összefognak, ha már idekerült hozzájuk, majd csak felnevelődik Isten segítségével.
     A gyermek nő, fejlődik testileg, lelkileg. Nyílt eszű, bátor fiúcska, szép, arányos termetű, kiválik a többi halászgyermek közül. Már korán hallja maga körül, hogy ő kegyelemkenyéren él itt, talált gyermek, senki nem ismeri sem anyját, sem apját. Már akkor sokat üldögél gondolkozva a tenger partján és azon töpreng, ki lehetett az, aki őt, mint gyermeket nem tudta szeretni, kilökte és soha nem keresi.
     Szomorú nézni, hogyan ébred fel szívében az irígység azok iránt a kis halász-gyerekek iránt, akik édes gyermekei egy-egy szegény apának, anyának. A vágy egyre nagyobb benne, és már kora ifjúságában megérlelődik az elhatározása, hogy itt hagyja ezeket a jóakaratú embereket. Elmegy a nagyvilágba, ha kell összejárja annak négy sarkát, és addig meg nem pihen, amíg meg nem találja azokat, akiket ő nevezhet szüleinek, ha ugyan élnek még valahol.
     A fiú nyugtalan, bátor és szilaj. Egy napon megköszöni az egyszerű halászok jóságát, elbúcsúzik tőlük, és kimegy a világba. Egyetlen kincse az a medalion, amely a nyakában lóg. Úgy őrzi, mint egy drága ereklyét, mert úgy gondolja, ez vezeti rá a származására. S amire azok az egyszerű emberek nem gondoltak, az neki eszébe jutott, hogy széjjelszedje, ha kell, akár össsze is törje, hátha találna benne valami jelet, aminek a nyomán elindulhatna.
Útnak indul, s ha eddig nem ismerte, most megtanulja, mi az: elhagyatottnak lenni. Sokat ugyan még nem dolgozott, de mindennapi tápláléka és az a meleg zug, ahol békén elaludhatott, eddig mindig megvolt a számára. Most azonban sehol egy ismerős, sehol egy barát… de a titkot megfejtette, megtalálta! Érezte ő régen, veleszületett hiúságánál, nagyravágyásánál fogva, hogy ő nem lehet egyszerű halásznép gyermeke, magasabb helyről került ő szegény emberek közé. És addig nem nyugodott, pihenést nem ismert, míg meg nem találta azt az embert, akit úgy képzelt el magának, mint kegyetlen, önző, sívár lelkű nagyurat.
     Megtalálta, mert úgy kellett annak történni, hogy megtalálja. Láthatatlan kezek vezették, ha ő sokszor nem is tudta, hol keresse, merre forduljon.
     Bátran bekopogtatott a fényes palota kapuján, ahol az lakott, aki neki apja kellett, hogy legyen. Azzal az egyszerűséggel, amit ott szokott meg a tenger partján az ő nevelői között, állt oda a nagyúr elé és mondta:
- Íme, a fiad vagyok. Anyám ki volt, azt nem tudom, de neked tudnod kell, hogy széles e világon kellett, hogy legyen egy ilyen fiad, mint én. Elengedted magadtól, idegen emberek nevelték fel eddig. De most itt vagyok és követelem gyermeki jogaimat. Szeretném én is érezni egyszer, hogy édes gyermeke vagyok valakinek, hogy van valaki, aki örül az én növekedésemnek, büszke az értelmességemre, és aki örömmel mondja azoknak, akik megfordulnak nála: ez az én fiam! Ha meg is tagadtál eddig, még jóvá tehetsz mindent. Te nem kerestél engem, de én kerestelek, megtaláltalak, és nem akarok már elmenni innen.
     A gőgős nagyúr végignézett az ifjún, meg volt rökönyödve. Nem tudta, mit feleljen a nagy őszinteségre, szinte megijedt. Titokban azért elismerően jártatta végig tekintetét a fiún, tetszett neki bátor és büszke fellépése. Felderengett emlékezetében egy távoli kalandnak vélt eset, aminek a következtében talán lehet valahol a világban egy gyermek, akinek ő az apja. De szigorúan és elutasítóan vonta kérdőre az ifjút, mivel tudná bizonyítani, hogy ő az apja, holott neki soha nem volt sem felesége, sem gyermeke.
     A fiú leakasztotta nyakáról az emléket, amiről jól gondolta, hogy édesanyjától származik. Bizonyára ezt hagyta neki, amikor megvált tőle. Oda tartotta a férfi elé, aki szinte összeroskadt meglátva az ékszert, amit az ő ujjai csatoltak egykor egy szép nyakra. Látta, hogy nincs kibúvó, a fiú biztos a dolgában. Felötlött benne, mi lenne, ha magához fogadná, urat faragna belőle és rengeteg vagyonát rá hagyná.
     Megveregette a fiú vállát: elfogadja fiának, de kikötötte, hogy úgy szerepel majd, mint fogadott gyermek, senkinek sem szabad elárulni, hogy ő igazi apja. A fiú nem így gondolta, de látszólag elfogadta a feltételt, ott maradt a palotában. Nevelők és tanítók sereglették körül, s ő lassan mindent megtanult, amit egy ilyen nagy úr fiának tudnia és ismernie kell. Minden beteljesült, amit ábrándozásaiban régen messze innen elképzelt, mégsem volt boldog. Ifjú lelke örökké háborgott, mert látta, hogy apja csak tetszeleg abban, hogy ilyen okos, szép fia van, de sehol, senki előtt azt meg nem vallja, és szeretetet, apai gyengédséget nem érez iránta.
     Elégedetlen önmagával, környezetével, sorsával egyaránt. Hosszú töprengés után újra odaáll az apja elé és bátran szeme közé nézve követeli, hogy ország-világ előtt ismerje el őt törvényes fiának, hogy viselhesse a nevét. Ha nem, ő úton-útfélen elmeséli, amit azoktól a szegény halászoktól hallott, hogy hol és hogyan találták meg őt, hogy kegyelem-kenyéren nőtt fel, holott van édesapja, aki most sem vallja be senkinek, hogy ő volt az, aki valamikor rákényszerítette azt a leányt, hogy a halált keresse és őtőle megváljon.
     Fenyegetőzött, követelőzött. Az apa meggyűlölte a fiút, meggyűlölte önmagát, egész életét. Rettegve félt tőle és félt, hogy mások is megtudják a valót, mert szinte érthetetlen, hogy a fiú fantáziája mint rajzolta meg azokat a körülményeket, amikről mit se tudhat és mégis mintha emlékezne rájuk.
     A fiú hajthatatlan és csökönyös volt, az apa ellenállásával szemben, és keresztül vitte akaratát. De nagyon csalódott, ha azt hitte, hogy ezzel megnyílnak számára az addig zárt kapuk és megnyílnak az emberi szívek.
     Annak a kornak mérhetetlen szenvedései közé tartozott a fattyú megvetettsége. Az erényes leányok nem álltak szóba, az ifjak nem barátkoztak azzal, aki nem törvényes házasságból született. Pedig hányszor állt környezeténél magasabb fokon értelmileg is, szellemileg is egy-egy ilyen születésű, és szenvedett megaláztatást emberi méltósága, de szenvedett a hiúsága, becsvágya is, úgy hogy végül meghasonlott önmagával, a világgal, s ha Istent ismert, akkor vele is. Rettenetesen nehéz életek voltak ezek, és én végigkóstoltam egy ilyen életnek minden keserűségét.
     Visszapillantva szinte fáj, ha látom az ifjút szobájában ülni, amint sorsa felett töpreng. Ha úgy különválasztom magamat tőle, hogy nyugodtan nézzem végig, akkor aggódva figyelem. Néha-néha olyan gondolatai jönnek, hogy itt hagyja a pénzt, a pompát, a gazdagságot, az apát, mindent itt hagy, visszamegy oda a végtelen tenger partjára, azok közé az egyszerű emberek közé, ahol több szeretetet kapott, mint itt bárkitől. Halászgúnyát ölt, dolgozik velük keményen és éli az ő életüket. Ilyenkor szinte szeretnék a segítségére sietni, hogy ezt megtegye, de ekkor mint egy ködkép eloszlik és át kell éreznem, hogy mindez régen elmúlt és az ifjú nem ment, mert erősebb volt benne a dac, a hiúság és a nagyravágyás. Szerette a fényűzést, tetszett neki, hogy a személyét milyen sokan szolgálják. Néha még abban is gyönyörűségét lelte, ahogyan az apjával állandóan súrlódott, gyűlölködött.
Hosszú ideig tartott, mire egyszer-egyszer jobbik önmagára lelt, de ezek a pillanatok túl rövidek voltak ahhoz, hogy kiragadják ebből az örökös őrlődésből és gyötrődésből. Bármilyen erős volt testileg, bármily erős volt az akarata, az apa maradt felül.
     Elment a fényes várkastélyból, otthagyta apját, a jólétet, a nagy vagyont, de nem oda ment, ahol derekasan kivehette volna részét a munkából. Anyja után ment, akit egész életén át ismeretlenül szeretett, de akinek sorsáról mit sem tudhatott.
     Egy napon megvizsgálta kardjának éles pengéjét. És beledőlt.
     Apja nem megy a koporsója mögött, a gyászmenetben nincsenek ismerősök. Túlságosan vallásosak ahhoz, hogy öngyilkost elkísérjenek, a sírbolt ajtaja nem nyílik meg előtte, csak a cselédség követi. Senki se mondja: Isten veled!, senki sem sír felette, mikor a szegényes kis temető szélében elhantolják.
     A szellem vissza-visszapillant, sokszor kényszerítve van, máskor maga kívánja. Sok-sok testet elnyűtt, sok helyen porlad az a szűk zárka, ami lakhelyet nyújtott a jobbik résznek, ami gondolkozik és érez, és amikor emlékezik, még mindig tanul azokból a dolgokból, amiket hajdan átélt. Látja, hogy a karma és kegyelem mint lendítik előre, hogyan maradnak el bűnök, vétkek, hibák, tévedések, hogyan válik porhanyóssá a lélektalaj és növekszik az alázat, a megértés, a türelem, az engedelmesség, és fűti át mindezt az Isten és az ember iránti egyre növekvő szeretet.

     A KNS szellemi munkacsoport 1924. első felében tartott ülésein jelentkezett Öreg Balog Péter. Hét előző életének rövid történetét mondta el tanulságképpen a kör tagjainak és az őt kísérő, tanulni vágyó szellemlényeknek.
     A történeteket szellempedagógiai okokból nem a történések sorrendjében mondta el. A kör szellemi vezetője a sorozat végén feladatul adta a köri tagok részére, hogy a történeteket, elgondolásuk szerint állítsák helyes sorrendbe, és indokolják is meg azt, mert ezzel a kezdő szellemtanászok megtehetik első lépéseiket a reinkarnáció (többszöri testöltés) és a következmények (karma) törvényeinek megértésében. (A KNS szellemtani kör 1924-ben alakult.)
     Későbbi csoportmunkáink során a történetek ismertetését, sorrendbe állítását minden önmunkálkodó csoporttal elvégeztük, és az indoklásokat megbeszéltük. Tapasztalataink alapján elmondható, hogy minden esetben felajzott érdeklődés és aktivitás kísérte a megbeszélésemet. Gyakran élénk viták alakultak ki egy-egy szellemes, mély megoldás után, amely megmutatta az ismeretek, a lényeglátás, a beleérzés, a sajátos gondolkodás változatait.
     Ha olvasóink közül bárki kidolgozná a helyes sorrend általa elgondolt változatát és azt szerkesztőségünknek megküldi, szívesen válaszolunk, többek jelentkezése esetén alkalmat keresünk egy közös megbeszélésre. De az érdeklődéstől függetlenül lapunk 2005. II. negyedévi számában néhány megoldási változatot ismertetni fogunk.
     Tanulságképpen elmondanám még: Öreg Balog Péter öt esztendővel később, 1929-ben ismét jelentkezett és elmondta, hogy a szellemvilágban milyen munkát végez. A földről a szellemi dimenziókba átkerülők csoportjait fogadja és vezeti - szavai szerint - a „szellemi tudás csarnokába”, majd onnan egy kristálytiszta vízű tóhoz, hogy annak vizéből oltsák szomjukat és megelégedetté váljanak, és ennek az isteni jó érzésnek a birtokában induljanak ujabb megismerések felé.
     Mi, mai olvasók, sokrétű átélések birtokában megrendült szívvel és megvilágosodó értelemmel és akarattal induljunk tovább életutunkon, el nem felejtve, hogy szellemi bontakozásunkat Isten kegyelmének ereje élteti, evolúciós küzdelmeinkben pedig megvilágosodott, szerető szívű Balog Péterek segítik és kísérik lépteinket magasrendű célok megvalósítása felé.