|
"BOLOND, AZ ÉJJEL ELKÉRIK A LELKEDET..."
Lukács 11,20
1959-ben már a Fő-utcai Katonai Börtönben voltunk. Húszan szorongtunk egy, a felére tervezett zárkában. Egyik reggel tárgyalásra vitték öreg rabtársunkat. Ez már a másodfokú ítélethozatala volt, - első fokon halálra ítélték. Ha az ítéletet helyben hagynák, úgy már nem kerülne vissza közénk; ilyenkor az őrség elkéri a holmiját, míg őt az elkülönítőbe viszik, az úgynevezett "kisfogházba."
Itt várja meg, a védő által kötelezően felterjesztett kegyelmi kérvénye vagy az ítélet végrehajtását.
Kora délután azonban nyílt az ajtó, s legnagyobb örömünkre Kürtös Géza bácsi visszaérkezett. Körülugráltuk és veregettük a vállát. De amikor az ajtó becsapódott, s nagy zajjal a reteszt is rátolták, Géza bácsi mindenkit visszatartva, csak ennyit szólt: - "most már jogerős a halál!" Egyszerűen nem értettük miért hozták mégis vissza? Mi szétrebbentünk, ő pedig a priccse mellett leült a földre térdeit felhúzva, a fejét ráhajtva, félszemmel az ajtót figyelve.
Nem tudtuk mit mondjunk neki. Vigasztalást, lelki malasztot? - nevetséges. Ilyenkor nincs helye a szónak, nem is mozdul senki. Valóban, - a légy zümmögését is meg lehetne hallani, ha megélne itt a légy, de itt csak a poloskák élnek, azok pedig csendesek. - Az ajtó minden zörrenésére, kulcscsörgésre, a retesz mozdulására, Géza bácsi alig észrevehetően megmozdította a fejét, arcán pergamenszerűen megfeszült a bőr, s az arcából kiszökött a vér; s ez naponta többször is megismétlődött. - Mi pedig konokul hallgattunk.
Ez Jób történetére emlékeztetett, mikor szenvedései között, barátai meglátogatták:
"És mellette ültek a földön két nap és két éjjel; de egyik sem szólt hozzá, egy szót sem, mert látták, milyen nagy a fájdalma."
(Jób 2,13.)
Napok múltak el így egyre feszültebb csendben, mikor egy hajnalban nagy zajjal nyílt az ajtó, s az őr bekiáltott: "Kürtös szedje a holmiját és jöjjön!"
Lehet-e úgy élni a világban, hogy állandóan az ajtót figyeljük, s várjuk a parancsot; - szedje össze a holmiját és jöjjön!
A halálról való gondolkodás nem az öregemberek úti készülődése, selejtezés, leltár-készítés, mert ha ez lenne csupán, akkor feltételeznünk kellene, hogy minden ember el is éri az öregkort, s mivel ez nem így van, válik ugyancsak időszerűvé a mondat: "még az éjjel elkérik tőled a lelkedet."
A halál így válik aktuálissá egész életünk folyamán, s nem, mint rémítő ellenség, félelmes üldöző vagy embervadász, - de napi fontosságú gyakorlati figyelmeztetéssé, akár a "Kihajolni veszélyes!" vagy "Vezeték érintése tilos!" tábla.
A fontossági sorrendet szeretné helyreállítani életünkben, vagyis; - mive1 érdemes foglalkozni, mit érdemes gyűjteni, elraktározni, mire kell időt fordítani, mivel céltalan küszködni, mihez kell az erő, a fölösleges erőlködés helyett.
Ha az emlékezetünk olyan intenzív lenne, mint feledékenységünk, igen eredményes életet élhetnénk.
Pázmány Péter így elmélkedik: "...a bölcs mondása szerint, aki nemcsak hébe-hóba, hanem minden cselekedetiben emlékszik utolsó kimúlásáról, soha nem vétkezik. Annak okáért a régi bölcsek azt hirdették, hogy tökéletes élet, halálról való emlékezet." (Pázmány P.: Az halálról.)
Csak a statisztikai átlagot kell túlélnünk néhány esztendővel, hogy meg-megújuló menetben kísérjük iskolatársaink, munkatársaink, szomszédaink, barátaink, rokonaink, családtagjaink utolsó földi útját.
Olyan hihetetlennek tűnik számomra, hogy gyermekkoromban kora ifjúságomban még élt és közöttünk járt, Karinthyi Kosztolányi, Babits, Móra vagy Móricz Zsigmond; - kortársa lehettem Gandhinak vagy Albert Schweitzernek; - a földre vért és háborút terített szörnyeteg diktátoroknak, s megélhettem, hogy a Holdon hagyta gumicsizmás lábnyomát, az első földi űr-konkvisztádor.
S, ha kielemezhetnéd sorsukat, hogyan, mikor, milyen körülmények között, várva vagy váratlanul szólította meg őket a hang; - "a lelkedet kérem!" - hogyan reagáltak erre ők? Milyen következtetéseket vonhatnál le életükből és sorsukból?
A kérdésre, te is csak egy újabb kérdéssel tudnál felelni, mint a teológusok? "…ha igaz az, hogy mindenki saját magáért fizet, akkor hogyan igazolható az ártatlanok halála? Isten látszólag ugyanúgy engedi elpusztulni az igazat meg a bűnöst; van-e értelme az ő haláluknak? Ezt csak úgy lehetne megoldani; ...ha megvilágosodnék a túlvilág titka - mondja a Teológiai Szótár. (444. old.)
E szótár furcsa konklúziója felébreszti bennem a kisördögöt; - ha a túlvilág titka egyszerre megvilágosodna, - szerintük, - talán arra a következtetésre jutnánk, hogy nincs is sok értelme a nagy erőlködésnek, félelemnek gyötrődésnek és lemondásnak, mert mindenkire ugyanaz a sors vár: "...visszatérsz a földbe, mert abból vétettél; bizony por vagy és vissza fogsz térni a porba!" (Mózes I. 3,19.)
Az Ószövetség, sokszor igencsak pesszimista e kérdésben, hiszen Dávid király is így sóhajt fel:
"Mit használ neked a vérem,
ha leszállok a sírgödörbe?
Hálát ad-e neked aki porrá lett,
hirdeti-e hűségedet?"
(Zsoltár 30/10.)
Vagy egy másik helyen;
"Ha elszáll (az ember) lelke,
visszatér a földbe,
és azonnal semmivé válnak tervei."
(Zsoltár 146/4.)
Jób is panaszkodik:
"De ha a férfi lehanyatlik meghal,
ha az ember kimúlik, hová lesz?
De az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt,
az egek elmúltáig nem ébrednek föl,
nem serkennek föl alvásukból."
(Jób 14/10-12.)
Ezek után természetesnek vehetjük, hogy az egyházak sem kerestek, s találtak más utat a túlvilág titkainak kifürkészésére, s így minden éles elméjűségüket, az utolsó ítéletet követő feltámadás részleteinek tisztázására fordították; - hogy milyen eredménnyel? - álljon itt egy kis ízelítő:
Athénagorász, az ókeresztény tudós írók egyikének, a halottak feltámadásáról írott művében így elmélkedik: (8/439) - "Mivel a természet nem egyszerűen és nem is bármilyen embereknek állított célt, hanem olyanoknak, akik előzetesen már éltek, ugyanazok az emberek azonban csak akkor állíthatók helyre ismét, ha ugyanazok a testek, ugyanazokat a lelkeket kapják vissza megint. Ugyanaz a test, ugyanazt a lelket viszont csak a feltámadás álta1 kaphatja vissza, és amikor az megtörténik, akkor teljesedik be az emberi természettel összhangban álló cél."
Ez idáig még csak követhető, bár nem hiszem hogy egy púpos, vagy egy kancsal ó-lábú, különösen örvendezne azon, hogy lelke visszakapja saját testét, - dehát a feltámadás alapvetően nem hiúság kérdése.
A nehézségek csak ezután kezdődnek; hogyan lehet összeszedni egy olyan testet, melyet mondjuk egy medve széttépett és felfalt, majd azt az állatot elejtette egy vadász, aki gyanútlanul falatozik az elejtett vad húsából, s ezen keresztül szeretett embertársát is bekebelezi. Egy másik súlyos gond, hogy mi lesz azzal a gyerekkel, akit a saját apja, vagy anyja evett meg; tudjuk, hogy az Ószövetségben erre is van kádencia.
A tengerbe veszett és ott a halak által elemésztett emberi holttest, vagy a tűzvészben elpusztult és nyomtalanul elégett emberek feltámadási problémái, - ha az egyházfilozófusok logikáját követjük, - ugyancsak feladják a leckét a Jóisten Szervezési és reaktivációs osztályának.
Az egyház egyébként is gondoskodott teljes komolyságának és súlyának latbavetésével az emberek félretájékoztatásáról; - például, az a betáplált hiedelem, miszerint a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek nem juthatnak el "Isten szinelátására", - azaz nem üdvözülhetnek - csak a limbusra, vagyis a pokol tornácára tarthatnak igényt - mind a mai napig létező dogma, bár senki sem veszi már komolyan.
Általános meggyőződés volt az is, hogy bármilyen istentelen életet éljen valaki, de ha a halál pillanatában bűnbánatot tart, vagy fohászkodik, nem beszélve arról, ha a halotti szentséget is magához veszi - automatikusan üdvözül.
Ez a meggyőződés beépült Shakespeare legcsodálatosabb tragédiájába is.
Hamlet királyfi Claudiuszt, apja öccsét és gyilkosát, kivont karddal keresi a palotában, hogy bosszút álljon rajta. Amikor rátalál, az új király éppen imazsámolyán térdepel:
Hamlet:
"Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: - akkor mennybe mén.
.........
Ha rajt ütök, mikor tisztálja lelkét,
Midőn ama nagy útra kész, megért?
Nem.
.........
Majd ha részegen alszik, vagy dühöng
Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
Kockázik, esküdöz, s olyat csinál,
Min üdvösség zamatja semmi sincs:
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
S mint a pokol, hová megy, fekete."
Hogy az egyházak miért nem nevelték eddig is híveiket istenfélő, emberszerető életre, az csak azért történhetett, mert egyszerűen nem értek rá, mivel előtte minden részletet világosan, félre nem érthetően tisztázniuk kellett. S ha éppen sötétben tapogatóztak, csak meggyújtották a máglyákat, hogy jobban lássanak. Akár saját életünk is példázhatja, mennyi idő jut a végső kérdés megválaszolására. - Ha figyelembe vesszük, hogy egy átlagember iskolái elvégzése után munkába lép, majd otthont teremt, családot alapít, gyermekeket nevel, - állapotaink ismeretében - többletmunkát vállal a megélhetéséért, étkezik és tisztálkodik, tevékenykedik a ház körül, - mikor ér rá odafigyelni az intésre: - "Bolond, még az éjjel…" hisz számtalanszor éjjel-nappal robotolt.
Talán ebből is kitűnik, hogy nem az életünktől független, tevékenységeinktől különálló feladat a lélek felkészítése, a visszahívó parancs teljesítésére, hanem annak az állapotnak, életstílusnak a megteremtése, hogy minden helyzetben és minden tevékenységünkben, az általunk elérhető legjobb szintet legyünk képesek teljesíteni, s ennek tükrözni kell azt a szellemi megismerést, amelyet hiszünk és vallunk.
Életünk alapvető problémája: - mi választja el a megismerésünket a megvalósítástól?
Beleágyazottságunk saját hibáink és életkereteink közé, sokszor kitakarják felismerését, a megoldható vagy megvalósításra váró feladatoknak, s észre sem vesszük, ha el nem engedhető alkalmakat szalasztottunk el vagy megoldás helyett önmegnyugtató magyarázatokat szerkesztgettünk csupán!
Ha nem ismernénk az alapjait, indulatait korunk egyetemes güzületének, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberben élő ősi emlékezés váltja ki ezt a szerzési, birtoklási szenvedélyt; - vagyis az örökéletre - készülődés fészekrakó ösztöne hajtja erre a pótcselekvésre. Akárcsak Lukács evangélista gazdag emberét: - "Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve..." (Lukács 12,19.)
Ebben a kettős küzdelemben, - egyrészt harcolunk az alapvető megélhetésért,- másrészről a mesterségesen megteremtett és felfokozott igények kielégítéséért; - a Jóisten számára se hagyunk több időt a velünk való találkozásra, mint egy gépiesen letudott hétvégi misén vagy egy-egy keserves sóhajban, hogy: - Segíts édes Istenem! - aztán kész. Megadjuk a királynak, ami a királyé, és várjuk Istentől a többit, hisz neki van elég. S ha kifogy a javakból, teremt magának egy újabb csapattal.
Az már csak szemléleti kérdés, hogy születésünkkel, majd értelmünk kibontakozásával, életünk perspektívája nyíljék meg előttünk; - tervekkel és reményekkel, elhatározásokkal és akaratokkal - vagy Szent Ágoston filozófiájával; - minden estével elfogyasszunk egy-egy napot, az életünkre ajándékozott évekből. Ezt a gondolatot erősíti meg egyébként Pázmány Péter is: "Az üdő és a halál vetten-veszi részeit életünknek. Gyermekségünk elfogy, mikor ifjúságot érünk; ifjúságunk meghal, mikor emberkorra jutunk, megállapodott emberségünk véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk; úgy hogy ez a mindennapi fogyás nem egyéb hosszú halálnál; és mikor vége lészen életünknek vagy inkább egész halálunknak, akkor szűnünk meg a halástól."
Ez a filozófia feltételezi azonban egy ember normális vagy legalább is átlagos élethosszát, azonban egyre inkább nem ez a jellemző életünkre; - éhínség, járványok, természeti katasztrófák, a meg nem szűnő háborúk bőven gondoskodnak arról, hogy az emberiség megtapasztalja, miként kéri el a sors mindnyájunk lelkét, s nem csak "még az éjjel" - de éjjel-nappal szakadatlanul.
Ennek ellenére sem merül föl a nagy tömegekben a halálra való felkészülés igénye; - csak kevesekben és csak egyesekben, őszinte önvizsgálat vagy jobbulási szándék formájában. Valami vak optimizmus tölti el az embereket; nem én vagyok soron. Különben is nekem távlati terveim vannak. Miért pont velem történne valami?
Az emberek ülnek a TV képernyője előtt, karosszékben elnyúlva, unottan rágcsálnak valamit, figyelik a világ minden nyomorúságát; - de ez csak film, de ez csak kép, ami nap mint nap lepereg szemeink előtt. Természetesen mindig csak másokkal történik valami. Ha azonban közelünkbe ér a vész, ha megcsap a halál lehelete, megborzongunk. Valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtunk, akarva-akaratlanul reflex-szerűen.
A Névtelen Szellem magyarázata világosítja meg a problémát:
(II. kötet 157. o1d.)
"Mivel az emberi lét a nemlétezéstől még nem esett messze, azért beletörődik, de bele nem nyugszik az elmúlás gondolatába. Az emberi állapot a szellemi állapothoz hasonlítva olyan, mint egy félálom, amit reggel álmodik végig a földi ember; ébren is van, nem is, alszik is, nem is"...
..."Minden fájdalom, minden borzalom, minden rémület, ami az élet elvesztésének gondolatával jár, ebből az élettörvényből lép elő; és nagy szüksége van erre az embernek, hogy a sötétségből a világosságra, a halál bizonyos állapotából, az élet ragyogó útjára lépjen." (157.old.)
A halálfélelem mögött megfogalmazatlanul is számos ok létezik; - például:
- ha az ember élete, körülményei jobbak, mint szférabeli állapota volt; (tudat alatt érzi.)
- ha nincsenek megérzései az élete előtti létezésről; (a végleges megsemmisülés fóbiája.)
- ha megérzi, vagy tisztában van azzal, hogy eredménytelen életet élt, és tart a következményektől;
- ha túlságosan jó körülményeket tudott teremteni a maga számára; (képtelen elszakadni ezektől.)
- túlzottan kötődik hozzátartozóihoz; (akár nem tudja a közelségüket nélkülözni, akár azt hiszi, hogy ő nélkülözhetetlen a számukra.)
- a gyenge lelkekbe táplált felfokozott életösztön hatására; (ezek különben nagyon könnyen dobják el maguktól az életet.)
Félsz, hogy még az éjjel számon kérik a lelkedet? Ez legalább feltételezi azt a percet, amikor elkérik az életedet; de mi történik a rakétával lelőtt Dél-koreai repülőgép több száz utasával? A vasúti sínre ráhajtó és tömegszerencsétlenséget előidéző buszvezető utasaival? Az északi-tengeren felborult és elsüllyedt komphajó gyanútlan áldozataival?
Ha igaz az, hogy még egy veréb sem hullhat le a fáról ok nélkül, - akkor ki tervezi és szervezi meg egy tömegkatasztrófa utaslistáját?
Mi nem kereshetünk kiszámíthatóságot, rendszert, törvényt ilyen eseményekben, hisz ahhoz minden szereplő életét és múltját, körülményeit és sorsát kellene ismernünk; - miért ült X vagy Y azon a repülőgépen, buszon, hajón, - mit szolgált, mit végzett el sorsukban az átélt vagy inkább áthalt tragédia?
Egyelőre mélységes titkok ezek számunkra s egyben a figyelmeztetés drámai megerősítése: "Bolond, még az éjjel..." Egyszer úgyis minden titok tudássá válik s világossá lesz, hogy titkok nincsenek, csak megismerési fokozatok vannak; - talán az "őstitok" kivételével. Ám az ember szeret mindent megmagyarázni - így, és ezért születnek magyarázatok és elméletek, kijelentések és "helyszíni tudósítások", mert az ezotéria káprázatos világába egyszer bepillantó, kereső, kutató, hamar a végére kíván járni mindennek, s ha már ellát vagy száz méterre, úgy gondolja, hogy az ezer méter is ugyanolyan, csak tízszer hosszabb.
A halál nem lehet értelmetlen, - mondja a Teológiai Szótár (444 old.) - olyan erőszakosan mond ellen élnivágyásunknak, hogy büntetés gyanánt nehezedik ránk, ezért ösztönösen a bűn szankcióját látjuk benne.
Mi van azokka1, akikben a természetes életösztön nem működik, akikben a halálfélelem helyébe a mindenáron való önpusztítás, önmegsemmisítés lép?
Hazánk tragikus élenjárása az öngyilkossági statisztikákban emberileg megmagyarázhatatlan, érthetetlen és indokolat1an jelenség. Nem a nyomorgó hindu vagy az éhhalál állandó fenyegetettségében vegetáló etióp vezeti ezt a rangsort, de egy olyan ország lakossága, ahol sem a természet vagy az időjárás szélsőséges kegyetlensége ezt nem indokolja. Az előbbi országok nyomorszintje is ismeretlen; - vagyis nem külső okok váltják ki az életképtelenséget, hanem az emberek lelki ellehetetlenülése.
A magyar lelkiség, amely bámulatra méltó tettekre képes, amelyik fölül tudja múlni önmagát - képtelen a tartós, egyenletes, szélsőségektől mentes életvitelre. Nálunk ismeretlen a passzív rezisztencia, vagyis a szívós meg nem alkuvó ellenállás, a kifosztással, embertelenséggel elárultatással szemben. Vagy reménytelen és tragikus kitörésekben, forradalmakban mutatja meg akaratát, fejezi ki véleményét, vagy némán és látszólag közönyösen görbíti hátát a csizmatalpnak, vagy a gumibotnak egyaránt. Nem bátor alapállású, hanem vakmerő lelkiségű. - A bátor lelkiség Gandhit, Albert Schweitzert, Teréz-anyát vezeti, egész életükön át vállalva az önzetlen szolgálatot, lemondást, számtalan veszélyt.
A vakmerő lelkiség csak időnként mutatja föl önmagát, akár egy vulkán, amely váratlanul kitörve jelzi, milyen erők szunnyadnak a mélyében. Ennek kell átalakulnia éltető és egyenletes energiává, amely képes lehet ezt a népet felemelni lelkileg és szellemileg magasabb minőségi szintre.
Ez a meg nem fogalmazott, az egyházak és a pedagógia által nem tisztázott, és meg nem magyarázott, nem tanított életismeret, életvállalás hiánya bizonytalanítja el az ingatag, kialakulatlan lelkiségű, hit és jövő nélküli embereket sorsuk, nehézségeik és konfliktusaik vállalásától. Kiútnak, egyetlen megoldásnak az önmegsemmisítés útját választják; - menekülés a megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek elől, a megoldásnak vélt ismeretlenbe.
Minden elrendeződik bennük, mikor, - hogy Pázmány Pétert idézzem: - "megállapodott embersége véget ér és elolvad." Kis epizódok válnak jelentősekké, és nagy meghatározónak vélt történetek veszítik el súlyukat.
Minden másképpen van, mint amit józan logikával, reális gondolkodással fontossági sorrendbe raktam, mérlegeltem vagy súlyoztam. S, ha ezt ma már így látom és érzékelem, - mi lesz akkor, ha mindezt egy nagyobb egységben, szélesebb összefüggésben fogom érzékelni, látni, tudni?
Ma már félreérthetetlenül kirajzolódott előttem, hogy korunk alapvető problémája és vizsgafeladata, a kapcsolatok a közösségek élete és halála. Házasságok, barátságok, családi viszonyulások próbája. Nagyobb összefüggéseiben csoportosulások, szerveződések, államszövetségek és nemzetközi társulások megmérettetése; - most mondjam milyen eredménnyel?
Melyik pillanatra mondhatnánk azt, hogyha ma éjjel tennék föl a kérdést, nem félnénk válaszolni rá?
A világra terített ördögi eszmék, már küldetésükkor magukban hordják pokolraszállásukat, míg a mesterségesen összetákolt kis és nagy államalakulatok, látszólagos hatalmak és panoptikum-országok eleve életképtelenek, mert az éltető szellemet és meghatározó lelkiséget, az erőszak és a hazugság helyettesíti. Hogy emberi időmértékünk szerint mégis rövidebb-hosszabb ideig vegetálnak vagy vegetáltak, ahhoz az energiát a világba időről-időre kisugárzó, antikrisztusi szellemiségből nyerik. Haláluk azért biztos, mert valóságban sohasem éltek, léteztek!
Amióta Kharon megöregedett, a ladikja is megkopott a sok révészkedésben, na meg Styx is szabad viziúttá avanzsált, nem volt mit tenni az öreg révésznek; - élni mégis csak kell, még a halál mezsgyéjén is, - csónakkölcsönzőt nyitott. A nehéz ladikot könnyű kis kenuk váltották fel, hisz ezt még egy gyerek vagy aggastyán is el-elevezgeti. Nem is ezzel van baj; a gond az, hogy a csónakba be kell málházni mindent, amitől az ember egy életen át sem volt képes megszabadulni, s ezek a csomagok ugyancsak leterhelik a könnyű kis csónakocskákat. Ha túlterhelik őket, könnyen felborulhatnak, ne adj Isten, még el is süllyedhetnek. Pedig nem akármilyen súllyal nyomja a fenékdeszkát az önzés, árulás, kétszínűség, az engesztelhetetlen harag, keményszívűség, gyűlölködés, hiúság és gőg, kapzsiság vagy szeretetlenség. Természetesen tehermentesíteni is lehet csónakunkat szerénységgel, önzetlenséggel, áldozatos magatartással, békességes lelkülettel, őszinte szeretettel. A megszerzett és megvalósított jótulajdonságok légneműek, emelik az embert.
A szellemi fajsúlytörvény azért az igazság törvénye, mivel az emberszellemek földi halála után, a saját körébe emeli automatikusan - vagy buktatja alá! A jótulajdonságai, erényei emelik, le nem vetkőzött hibái, vétkei, bűnei visszatartják, visszahúzzák, lehorgonyozzák, alámerítik.
Már az indulásnál éri az embert az első meglepetés, régen kiselejtezésre érett rossz szokások, beidegzések, rigolyák, - elraktározott és elfelejtett, megpenészedett sérelmek és bántalmak kerülnek elő, gondosan őrzött, magunk elől is elzárt titkos fiókokból s mire számba vehetnénk cók-mókjainkat, már jócskán megterheltük csónakunkat!
Költözködésnél vesszük csak észre, hogy életünk folyamán mennyi fölösleges értéktelen kacatot gyűjtöttünk otthonunkba. Időnként szentül elhatározzuk, ennek véget vetünk. Ha sokszor költözködnénk, előbb-utóbb megszabadulnánk koloncainktól, - ám ha mindezt a szellemi síkra vonatkoztatjuk és a lelki kacatjainktól való megszabadulás lenne a cél, úgy a reinkarnáció kereke forogna velünk, mint egy mókuskerék. Ebből természetesen az következik, hogy nemcsak selejteznünk kell, hanem abba kell végre hagynunk a fölösleges tárgyak, indulatok, gondolatok, cselekedetek gyűjtését is.
Csónakunk terhét a túlsó parton hátunkra kell venni, s nem úgy, mint egy földi expedíciónál, - minél tovább mész, annál több málhát kell cipelned; - a szellem továbbhaladását, messzire jutását az egyre kevesebb teher biztosítja. Azután vannak útszakaszok, melyeket csak egyedül lehet megjárni, nem mindegy tehát, mekkora teherrel.
Pázmány Péter int: (995. o1d.)
"És noha lesznek, kik a bűnös testet elkísérik a sírhoz, de senkisem mégyen a bíró eleibe a lélekkel; hanem elhagyatván minden segítségtül, csak a jó és gonosz cselekedeti mennek véle."
Lehet-e és szabad-e állandó fenyegetettségben élnünk? Az átlagember, ha teljes súlyával átérezné a figyelmeztetést, hogy: "...az éjjel elkérik tőled a lelkedet." - igen hamar egy pszichiátriai klinikán kötne ki; üldözés - vagy monomániával, esetleg súlyos depresszióval.
Milyen út, milyen lehetőség marad ezek után a számunkra? Vagy a tömegember filozófiáját követve, teljesen kiirtani gondolataink közül ezt a problémát, a "Sej, haj, sose halunk meg!" módján, vagy száz és ezer megfogalmazásban leszünk kénytelenek szembe kerülni vele.
Ha csak találomra beleolvasunk nagy költőink verseibe, láthatjuk, hogyan élték át ők a találkozást, az elmúlás, a halál gondolatával. Rajtuk keresztül is átérezhetjük a kérdés nagyságát, sokszínűségét, drámaiságát.
Babits Mihály sejtelmeinek és félelmeinek ad hangot:
"Este van már, sietnek az esték
álnokul, mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!"
(Ősz és tavasz között.)
Petőfi egyenesen elutasítja magától a csendes elmúlás lehetőségét:
"Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban párnák közt halni meg."
És látnoki erővel festi le sorsát, három évvel halála előtt:
"Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből,..."
(Egy gondolat bánt engemet.)
Míg barátja, Arany János, csendes és bölcs rezignációval fogadja a véget. Halála évében fogalmazza meg ezt a négy sort:
"Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a Jóisten kévébe.
Betakarít régi, rakott csűrébe,
Vet helyettem más gabonát, cserébe."
(Sejtelem.)
Ady, életharcát, az igazságért folytatott küzdelmeit oldja fel istenhitében:
"Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm."
(Köszönöm, köszönöm, köszönöm.)
József Attila mintegy áldozati előkészületként kívánja elrendezni sorsát Istennel, emberrel:
"Intsd meg mind kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magamat feláldoznám."
(Nem emel föl.)
Karinthy, naplójába szánja élete számadását:
"Most vége. Ez volt, ez lett volna még
Végső esélyem. Elvégeztetett.
És most Uram, bocsásd el a Te szolgád."
(Naplómba.)
S ezt a sort folytathatnánk vég nélkül. A magyar lelkiséget költői képviselték és képviselik minden időben, minden szellemi síkon. Hazánk szellemi elsivárosodása azzal kezdődött, hogy alig ismeri, és nem olvassa a nemzet lelkének hordozóit.
Képesek vagyunk-e az egyetemes eszmék szempontjai szerint hasznosan eltölteni életünket? - Természetesen, ha tudnánk, nem itt tartanánk!
Helyezzünk asztalunkra mi is emberi koponyát, gyerytatartóban csonkig égett gyertyával, mint ahogy oly sok régi metszeten láthattuk? - S ez figyelmeztessen véges voltunkra?
Sokszor kapom rajta magam, hogy gondolatban, képzeletben lerendezem a világ alapvető problémáit - nemzetközi konfliktusokat, hazánk sorsát és jövőjét. Ellenségeinkkel is leszámolok, rendre, - ez néha nagyvonalú nevelőszándékot mutat, de legtöbbször csak - autodafét! Úgy hívom már, hogy ők a házidémonjaim, de lehet, hogy csak manók, koboldok.
Nyilván jól szórakoznak, ha belemegyek a játékba, amivel elvonják gondolataimat, időmet, - értelmes megoldásra váró problémáktól. Amikor a jelenlegi alapvetően fontos témákkal kezdtem foglalkozni, elképesztő fizikai nehézségek sora keresztezte utamat, vette el időmet és energiámat az elmélkedéstől; - a téves telefonoktól kezdve, a családon belüli megszaporodott szolgálatokig. Minden elromlott, ami csak elromolhat, és az időrabló szerelésektől a totális ellehetetlenülésig, minden utolért.
Miért és kinek, vagy minek áll érdekében elvonni figyelmünket, gondolatainkat, éberségünket pozitív életprogramjainktól? Talán, hogy a végtelen szellemi távlatok felé tett első lépéseinket e földi elmúlásunkkal való szembenézésünk meg ne erősíthesse.
Nyilvánvalóan, csak ellentétes és ellenséges hatások, erők, negatív életfilozófiák működése szeretné a kereső ember útját, a keskeny ösvény és a szoros kapu tájáról, a széles és sokak által keményre döngölt műútra vagy a labirintusba terelni.
A "Sej-haj, sose halunk meg!" vagy az "Egyszer élünk, hát éljünk jól!" felszínességétől, a "Kaparj kurta, neked is jut!" verejtékező güzüléséig, minden hatás és befolyás igyekszik leszorítani tekintetünket a horizont alá.
Azonban ha már-már a fáradtság, a bosszúság vagy az elkeseredés akart hatalmába keríteni, eszembe jutott az intés, "Bolond, az éjjel…", és ez felrázott kicsit, kiemelt az unt taposómalomból. Mégis előfordult, - talán az őslázadás kései reflexeként - hogy így válaszoljak a figyelmeztetésre, mit bánom én!
S ahhoz képest, hogy a második világháború után, a Szent László kórházban, súlyos hastífusz és tüdőgyulladás önkívületében még az utolsó kenetet is feladták számomra, - elég sok mindent kellett lerendeznem azóta is életfeladataimból!
A zt is megfigyeltem magamon, hogy néhány temetésen, mikor a gyászolók fájdalmát láttam, sírásukat hallottam, - nem a részvét érzése járt át, hanem egy Jézus-i intés szólalt meg bennem:
"...ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok,..." (Lukács 23,28.)v
És nem cinizmusból, nem az együttérzés hiányából, hanem attól az egyszerű ténytől vezetve, - hogy a távozó valamit befejezett, valaminek a végére jutott. Jól vagy rosszul, ez az ő megítélése lesz már; - de mi, még egy menetelő expedíció részesei vagyunk, akár célba érhetünk, vagy tán el is tévedhetünk még.
Félsz vagy nem félsz a haláltól, csak életfilozófia kérdése. Ha esténként álomba merülsz, szinte meghalsz a fizikai világ számára, még sem félsz lefeküdni. Akkor miért félsz felébredni a valódi, a szellemi létre, ahonnan a jelenlegi valóságod csak egy röpke álomnak tűnik majd. Miért nem féltél megszületni?
A Névtelen Szellem tanít: (I. 198. old.)
"A halál nem borzasztó, csak a bűn, ami létrehozza. Elhagyni a bűnt annyi, mint végképpen megszabadulni a haláltól. Ha féltek a haláltól, inkább féljetek a bűntől, mert a halál csak okozat, míg a bűn maga az ok!"
Hát ennyit jelent a figyelmeztetés: "Bolond, még az éjjel elkérhetik a lelkedet." Meddig szolgálhatjuk még azt az okot, hogy félnünk kelljen a kérdéstől?
Talán ezért ijesztgetnek bennünket e világban a halállal, hogy elhiggyük, csak itt és csak ez az élet, ez a valóság, és ezért kell éjjel és nappal küzdeni, javait birtokolni és bitorolni, s hálával leborulni e világ fejedelmeinek lábaihoz, mert az övék itt minden hatalom és dicsőség, és annak adják, akinek akarják!
De ha eldöntötted, kinek higgyél, már nem jelent félelmet a kérdés, fenyegetettséget elmúlásunk ténye, mert jelenthet ez csodálatos reményt és káprázatos perspektívát is, amikor mindaz valósággá válik, amiben hittünk és hiszünk, amiért e világ bolondjaivá kell válnunk, mert elhisszük Pál apostolnak, hogy
"Amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek." (Korinth. I. 2,9.)
Kuklis Géza
|
