Modernnek nevezett mai korunk úgy bánik hajdani gondolatokkal, tanácsokkal, ítéletekkel, mint amelyek csak saját koruknak kérdéseit, gondjait kívánták volna megoldani vagy elrendezni. A Szentírás szentenciáit pedig, mint a vallás, a vallásosság, a hívő ember kissé naív hiszékenységének alaptéziseiként kezelte. Ókori gondolkodókat olvasva, vagy a Szentírást tanulmányozva, mégis úgy találtam, fogalmazódott meg a számomra: elképesztő! - mintha csak ma írták, mondták, tanították volna. Természetesen ez nemcsak a régi bölcsek, írók, költők megállapításaira vonatkozik, vagy a másfélezer éves Szentírás igazságaira utal, de minden alkotásra, amely az egyetemes fejlődés, az evolúció irányvonalát követi, segíti, ezen munkálkodik tudatosan vagy ösztönösen, mind a mai napig.
Talán nem a mai kormányok média-politikáját tükrözik ezek a mondatok?
          "Azt mondják a látóknak:
           Ne lássatok! -
          A látnokoknak pedig:
          Ne a valóságot lássátok!
          Mondjatok inkább hízelgő dolgokat,
          lássatok kedvünkre valókat! (Ézs 30,10)
S ez, majd háromezer évvel ezelőtt hangzott el a próféta szájából! - Talán nem aktuális?
A figyelmeztetés és intés nem korunk, napjaink nagy "reform-politikusainak" szól?:
          "Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak
           és irataik csak terheket rónak ki.
          Mert elnyújtják a nincstelenek perét          ,
          Megfosztják jogaiktól
          Népem nyomorultjait.
          Az özvegyeket kizsákmányolják
           És az árvákat kifosztják." (Ézs 10,1-2)
     Tisztán és világosan láthatjuk, hogy az Ókortól napjainkig élnek, hatnak és születnek az úgynevezett időtlen igazságok és gondolatok; a Szentírás a kezdetektől az utolsó időkig mutatja az utat és irányt minden őszintén kereső, igyekvő hívő számára. S mivel nem ott tartunk, ahol tarthatnánk, - elgondolkodunk: hát ennyi idő nem volt elég az emberiség számára, hogy a tanítás, útmutatás ne váljon még ma is napi aktualitássá? Ezen elgondolkodva eszembe jutott az az egykori iskolai tanfelügyelő, aki ellenőrzései során elvetődött egy iskolába, amelyben kis, elsőosztályos gyerekeket látogatott meg. Örömmel tapasztalta, hogy a tanulók, már az ABC utolsó betűivel ismerkedve szavakat formálnak, azokból egyszerű mondatokat állítanak össze, - szóval, nagyszerű munkát végeznek. Több mint egy év múltával, ismét ebben az iskolában tartott ellenőrzést tanfelügyelőnk, felkeresve azt az osztályt is, ahol annak idején megfordult. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a gyerekek változatlanul az ABC utolsó betűit tanulják, ebből képezve szavakat, majd mondatokat. Felsóhajtott: ezek még mindig csak itt tartanak?!
     Természetesen egy dologról elfelejtkezett: ezek már nem ugyanazok a gyerekek, leszámítva egy-két osztályismétlőt. Új csoport, új gárda, más gyerekek küzdenek a tananyaggal.
     Nem ilyen tanfelügyelők vagyunk-e mi is, amikor világunk állapotáról, működéséről, eredményeiről és eredménytelenségéről mondunk véleményt, bírálatot? Meglátjuk, észrevesszük-e, hányadik új osztály tanulja, sajátítja el a kötelező tananyagot? Nem azért találunk aktuális, "mai" igazságokat évszázadok, évezredek bölcseleteiben, mert más, egymást váltó szellemcsoportok járják fejlődési útjukat? Természetesen itt is vannak szép számmal osztályismétlők! Ezt a kozmikus szellemáradatot, s az abban vonulókat felmérni, indulási pontjukat meghatározni, egyelőre képtelenek vagyunk.
     Pál apostol a korinthusi hívőknek írja első levelében: (13,9)
          "Most megismerésünk csak töredékes,
           és töredékes a prófétálásunk is.
          Ha azonban eljön a tökéletes,
          Ami töredékes, az véget ér."
     Csillagászati távolságokat hallva megállapíthatjuk, hogy a fényévek felmérhetetlen távolságai miatt, a teremtett világ soha nem lesz megismerhető, de tudatosul bennünk a törvény, hogy az igazi, valóságos világban sem tér, sem idő nem létezik; csak állapot van és szellemi szint, amely egyben erő-szint is. Egy fejlettebb szellemre sohasem jelenthet veszélyt bármely elbukott, elvadult, ördögi lény, mivel egy magasabb rendű egyéniség félelmet kelt, menekülésre késztet minden alacsonyabb fokozaton lévő lelket. A népmesék mondása, hogy: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok", valóságos törvényre és lehetőségre mutat, de ahogy mondottuk, mind ezt a szellemi fokozat szabályozza és határozza meg.
     Még apostoli szinten sem teljes az ismeret, a mennyei hierarchiák világáról.
     János Jelenéseiben találkozunk egy ilyen példával: (Jel 19. fejezet)
     (5. vers) És megszólalt egy hang a királyi szék felől...
     (9. vers) Így szólt hozzám: "Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!"
     (10. vers) És leborultam a lába elé, hogy imádjam őt, de így szólt hozzám: "Vigyázz, ne tedd: Szolgatársad vagyok és testvéreidé is, akikben megvan a Jézus bizonyságtétele. Az Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel, a prófétaság lelke."
     Az Ószövetség a Törvény, az Újszövetség a Kegyelem világa; - s bár szemeinket már a Kegyelem világának csodálatos tájaira, színeire, fényeire emeljük, számos emberi gyengeségünk, hibáink, vétkeink, még keményen a Törvény korlátai közé szorítanak. Kr. előtt, talán a 13. századig kell visszamennünk, amikor Mózes megfogalmazza, megszerkeszti ezeket a törvényeket, s bizony, mind a mai napig érvényesek és hatnak életünkben. Azóta számtalan kísérlet történt az Ószövetség érvénytelenítésére, elhagyására, de a Szentírást olvasó vagy tanulmányozó ember az Ószövetség követelmény-rendszerét el nem hanyagolhatja. S ez a kettősség minden szavunkban, cselekedeteinkben megnyilvánul: hamarabb könyörgünk magunkért, esetleg másokért, várunk és kérünk lehetőséget gondjaink megoldásához, környezetünk segítéséhez. Elsoroljuk nyomorúságainkat, kérjük terheink áthárítását mennyei vállakra, miközben megfeledkezünk hálát adni azért a kegyelemért, hogy nem reményvesztetten, kilátástalan kétségbeeséssel kell tekintenünk, - sokszor ugyan nem könnyű életünkre. Azzal, hogy nagyobb, igazabb, valóságosabb világba való betekinthetőségünknek fel kellene számolnia minden egyéb gondot és problémát, helyre kell tennie gondolatvilágunkat, napi cselekedeteinket.
     Az örök isteni jelenidőben oldódik fel kemény, küzdelmes, kegyetlen múltunk, s emelkedettebb állapotainkban már szebb, békésebb, harmonikusabb kiteljesedésnek kell megvalósulnia. Szomorú, de hétköznapjaink újra és újra visszazökkentenek a napi valóságba, amely megállíthatatlanul gyártja a múltat, miközben örökké a jövőt kémleli. Csak jelene, csak mája nincs, mert ahhoz meg kellene tudni állítani a Napot, mint ahogyan az megállt Gibeonban Józsuénak, hogy harcát befejezhesse! (Józsué 10,12-13)
     Ismét a Zsoltárossal fohászkodunk:
          "Várva vártam az Urat
           és Ő lehajolt hozzám
          meghallotta kiáltásomat." (Zsolt. 40,2)
     Őszinte, szép és költői a kép. Minden hasonló helyzetben, lelkiállapotban, talán ugyan így tör fel a lélekből a könyörgés. Időben talán évezredek választják el a hajdani zsoltár-írókat napjaink ihletett költőitől, mégis ezt a hangot véltem felfedezni és megtalálni ezekben a sorokban is:
          "Mikor elhagytak
          Mikor a lelkem roskadozva vittem,
          Csöndesen és váratlanul
          Átölelt az Isten." (Ady Endre: Az Úr érkezése)
     Ha életem során nem egyszer kritikus helyzetekben, vagy a nagy csend és elhagyatottság lelkiállapotában - szinte utolsó mentségként - feltekintettem, mindig és minden esetben megtaláltam az Urat. Akkor fogalmaztam meg a magam számára, hogy: az Isten mindörökre lehajolt hozzánk, csak mi nem vagyunk képesek felemelni a fejünket sokszor, hogy tekintetünk végre találkozzék! Az ember napi küzdelmei, akarásai, elképzelései semmiféle egységes képet nem mutatnak. Talán úgy tudnánk ezt elképzelni, mintha valakit beállítanának egy készülő, óriás mozaik egyik sarkába, hogy ott ragassza, rakosgassa az apró, színes köveket anélkül, hogy az egységes képről bármilyen fogalmat alkothatna. Azonban, ha tudja, meg van győződve arról, hogy az egész alkotást értő, ihletett művész tervezte, úgy nyugodtan végezheti részfeladatát, mert biztos lehet abban, hogy maradandó művet segített megvalósítani.
     Ha olykor, egy-egy rövid időre talán bepillanthatunk a mennyei rend világába, mindjárt a Zsoltáros emelkedett áhítata jár át bennünket:
          "Uram, Istenem!
           Sok csodás tervet
           vittél véghez értünk,
           nincs hozzád fogható.
           Szeretném hirdetni és elmondani,
           de több annál, amit fel tudnék sorolni." (Zsolt 40,6)
     Ki tudná elbeszélni mind azt a csodát, rendkívüli történést, ami életében megtörtént vele. Visszaidézve, kicsi és nagy eseményt egyaránt, ahol és amelyben Isten irányító, óvó kezének félreérthetetlen hatalmát ne fedezte volna fel, jelenléte ne nyilvánult volna meg.
     A Példabeszédek, a Prédikátor, a Bölcsességek Könyvének tanításait, figyelmeztetéseit, intéseit, bármikor be tudjuk helyettesíteni napjaink történéseibe, feladataiba, mivel ezek a gondolatok szinte időtlenek. A Szentírás egyéb tanításait, eseményeit sokszor csak utólag tudjuk összevetni életünk dolgaival, átéléseivel: tényleg! - erre is van kádencia a Bibliában?
Jézus kiküldi tizenkét tanítványát, útravalóul eligazítást, bíztatást, feladatot adva számukra. Máté evangéliumában részletesen leírja, mi mindenre kell figyelnie a tanítványoknak, s milyen segítséget kapnak ehhez, bármilyen nehéz és küzdelmes is ez a szolgálat. Ebben az eligazításban talán átsiklunk a 10. rész 29. verse fölött. Ezt mondja:
          "Ugye, a verébnek párja egy fillér és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok."
     Mivel a Szentírás minden tanítása, történése egyetemes érvényű, így tudhatjuk, hogy itt sem kizárólagosan csak a tanítványokról van szó, de minden emberről, aki elkötelezte magát a jézusi életelvek mellett.
     Az 1944-es, vagyis a második világháború végéhez közeledve, az angol-amerikai bombázások szinte óramű pontossággal ismétlődtek minden este, s tartottak órákon át. Kis, kertes lakótelepen laktunk, az angyalföldi pályaudvar közvetlen közelében, amely egyben fontos hadicélpontnak számított, nem kis veszélyt jelentve számunkra. Keskeny utcánkban, házunkkal szemben lakott a Sugári család. Az édesapát behívták munkaszolgálatra, s otthon maradt az édesanya két kisfiúval; - talán 4-5 évesek lehettek. Természetesen nagyon féltek, ezért megkérték édesanyámat, hogy engem - aki ekkor még otthon voltam - engedjen át esténként, a légiriadó lefújásáig. Ma sem tudom, miért jelentett számukra biztonságot a jelenlétem. Azonban egy idő után rettenetesen untam, hogy minden estémet, éjszakámat, Sugáriék pincéjében kelljen töltenem.
     Egyik este emiatt szóváltás támadt anyámmal, ráadásul a verandánkon, szemben Sugáriékkal, s talán nem egészen csendesen. Nyilván meghallották ezt a vitát odaát, mert nem üzentek értem aznap este. Megjött az esti menetrendszerű légiriadó, s néhány perccel később beállított az anyuka, két kis fiával: Ne tessék haragudni, - szólt, de nem mertünk otthon maradni, hallottuk, hogy Géza már nem akar átjönni hozzánk. Anyám még egy karosszéket préselt be a szűk kis pincébe. A kisebbik fiú az ölében aludt, a nagyobbik a lábainál, egy zsámolyon ült. Olyan volt a zsúfoltság pincénkben, hogy én csak a pincelépcsőn, a kanyarban tudtam lefeküdni, alattam egy pokróccal, s télikabátomat húztam a fejemre. - Óriási támadást kaptunk. Remegett az egész ház és szinte ugráltak a székek a betonon. Majd egy irtózatos csattanás következett, alig tudtam kabátomat a fejemre rántani, mivel hullott a vakolat táblákban, s szerencsémre nem a téglák. Rövid idővel ezután minden elcsöndesedett, és én a törmelékek között fölmentem. Megállapítottam, hogy nem mi kaptuk a találatot, bár a házunk rettenetes képet mutatott, majd átnézve a túloldalra láttam, hogy Sugáriék háza, a kert felőli oldalon lángol. Átmentem, a pinceablaknál csapódott be a bomba, rombadöntve a fél házat. Nekünk a hajunk szála sem görbült meg! - Talán már értem, mitől mai a Szentírás!
     Az Ó- és Újszövetség összefüggéseit, szétválaszthatatlanságát szüntelenül igazolva látjuk a Szentírás olvasásakor. Hóseás próféta, Dávid király után jó 250-300 évvel, szinte már a krisztusi áldozat lényegére mutat: (Hós 6,6)
          "Mert szeretetet kívánok, nem áldozatot,
          Isten ismeretét és nem égőáldozatot."
     Miért volt szükség a legtisztább, legszentebb jézusi áldozatra, amikor a Törvény kínos pontossággal adott feleletet az élet minden kérdésére, s szabta meg viszonyunkat egymással, a világgal, az Istennel szemben? Pál apostol így tanít: (Zsidókhoz írt levél 10,1)
          "... a törvény, az eljövendő javaknak csak az árnyékát, de nem a mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza..."
     Ha a jézusi megváltás betöltötte a törvényt és feloldotta az örök szellemi rendben, miért nem láttuk és látjuk az emberiség tömeges megtérését? Csak csendes, magányos vándorok kapaszkodnak meredek, szűk ösvényeken. Szoros kapukon préselik át magukat, s tűnnek el szemeink elől. A rítust felváltotta a szolgálat, az időszakosan bemutatott áldozatot a szüntelenül gyakorlandó szeretet. Mindazok az előírások, istentiszteleti rendek, liturgiák, melyek az idők folyamán egyre inkább öncélúakká váltak, terelik el a hívő ember figyelmét az isteni szóról. A harangszó, a hívek éneke, a csillogó miseruhában, csengettyűszó mellett az oltárnál tevékenykedő pap az egyszerű lelket rabul ejti ugyan, de mindez csak az árnyéka a valóságos mennyei istentiszteletnek: az rabul ejt ugyan, de ez felszabadít! Nem az eljövendő javaknak, értékeknek, a valóságnak csak az árnyékát szolgáljuk? Néha ugyan az árnyék formájából vissza lehetne következtetni a dolgok valóságos alakjára, de mi a saját elképzeléseinket szeretnénk megvalósítva látni. Korrigálni szeretnénk, vésővel és kalapáccsal a kezünkben, barátunk porcelán-szobrát!
     Olyan nehéz beleilleszkednünk a gondolatba, hogy a mennyei-világok "egy-hangúsága" nem azonos a mi egyhangúságunkkal, és a felszabadult szellem egyéni, korlátlan szabadsága attól sem lesz kisebb, ha százmillió szellem él korlátlan szabadságban. Nem akarunk beállni még egy olyan sorba sem, ahol azt a fehér ruhát osztják, amelyben el lehetne menni a "királyi mennyegzőre".
     Féltjük identitásunkat, pedig a valódi azonosság, - ha majd egyszer maradéktalanul kikristályosodik - nem lehet más, mint a krisztusi arc, s ettől féltené valaki az egyéniségét?
     Mi nem az egyéniségünket féltjük környezetünktől, hiszen az megmásíthatatlan, önmagától formálódik, mintha csak márványból faragták volna ki.
     Különcségeinket, bogarainkat, modorosságunkat védjük: ezek azok a kis puha, tarka-barka tollacskák, melyekkel szokásaink, zavarhatatlanságunk, magánéletünk fészkét bélelgetjük. Csak ha már kiköltöttük terveink, vágyaink, álmaink hímes-tojásait, lepődünk meg az eredményt látva: hogyan került ide kakukktojás?! Bajaink túlnyomó részét helytelen életvitelünk, túlzott igényeink, át nem gondolt vágyaink okozzák. Kíváncsiságunk, esetleg komoly érdeklődésünk, számos irányba vonhatják el figyelmünket. Ez addig és akkor okozhat gondot, ameddig az érdekes részletek el nem térítik tekintetünket a megismert alapigazságtól. Mindenkinek jogában és szabadságában áll a maga útját járnia, egyéni elképzeléseit követnie. A végeredmény az, amely minősíti az utat. - Pál apostol mondja: (1Kor 10,23)
           "Minden szabad, de nem minden használ.
           Minden szabad, de nem minden épít."
     Az ember keserűségében vagy félelmében, a Zsoltárossal együtt, töredelmes vallomásra kényszerül : "Bűneim büntetése utolért engem..." (Zsolt 40,13)
     Hogyan ér utol valakit bűneinek büntetése? Nagyon egyszerűen: ha töretlenül halad szellemi fejlődésében, úgy a kegyelem feloldja, átminősíti a következményeket. Ha megáll, úgy a büntetés utoléri, ha visszafordul, összeütközik vele, karambolozik.
     Az Ószövetség embere, minden baját az elkövetett bűnökre vezette vissza; született nyomorúságát ősei bűneire. Az Újszövetség embere mindent az ős-engedetlenségre, azaz Ádám apánk nyakába varrt, melyből a megváltás segítségével visszatérhet elárvult paradicsomába.
     Végül szegény okkultista, végigtekintve önmagán, nem képes megfejteni, mit köszönhet karmájának, mire lett kötelezve, mit vállalt magától, mit másokért. A mennyei nacionál-kasszánál azután szurkolhat, hogy a végösszeget sikerül-e kifizetnie talentumainak kamataiból .
     Nagyon sok baja van mostanában az embereknek, - önmagukkal. Valami nagyon nagy hiányérzetük támadt és ebben az űrben keresik, kutatják valóságos, vagy legalábbis a másiktól megkülönböztethető arcukat. Soha nem hallottunk, olvastunk még ennyit az önmegvalósításról, kreativitásról, az identitás-tudatról, mint napjainkban. Sokszor kedvem lenne megkérdezni egyeseket: el tetszettek talán valamit veszíteni, ezért ez a nagy keresgélés? Igen, igen; elveszítettük egyéniségünket, a másik embertől megkülönböztető karakterjegyeinket, vagyis mind azt az értéket, amit feltételeztünk már, hogy birtokunkban van. Nem értjük, hogy ezt más miért nem látja ugyan így? - s elbizonytalanodunk. De egyelőre ne kételkedjünk, meg fognak bennünket ismerni, ha nem is pozitívumaink alapján, hanem rossz beidegzéseink, megrögzött, megcsontosodott szokásaink, - szóval, negatívumaink alapján - biztosan! Ha leszállunk a katedráról, ahol állandóan tanítunk, előadásainkat tartjuk, s beülünk a padba tanulni, a kisdiák elfogódott nyitottságával, érdeklődésével, tudásszomjával, azonnal találkozunk a bölcs tanítóval:
           "Mert, aki kér, az kap, aki keres, az talál,
           s aki zörget, annak ajtót nyitnak." (Mt 7,8)
     Mitől mai a Szentírás? - Hát attól, hogy állandó jelenben élünk. Amit leírtam, az már a múlt, s amit elgondoltam, az a jövő; csak amit éppen most írok, az történik a jelenben. Mert ebben a jelenben mutatkozik meg, hogy éppen figyelmeztetést, bíztatást, fenyegetést vagy reménységet jelent számomra a Biblia. Int, hogy zörgessek, zörgessünk mindnyájan az ajtón, mert az meg fog nyílni számomra és számunkra. S ezen az ajtón túl megnyílik a mennyei Univerzum minden szépségével, csodájával, békéjével és örök megváltoztathatatlan törvényével.
     Amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem sejtett,"azt készítette el az Isten, az őt szeretőknek."(Pál 1 Kor 2,9)
     H.G.Wells különleges, misztikus novellája idézi fel a megnyílt kapu csodáját: Fiatal fiúként sétál egy hosszú kőkerítés mellett, mikor is felfigyel a kerítésbe vágott ajtóra. Szinte kényszert érzett, hogy benyisson, amely váratlanul megnyílt előtte. Csodálatos kertben találta magát és ragyogóan sütött a Nap. A pázsiton békésen hevertek háziállatok, vadállatokkal vegyesen. Vidám gyermekzsivaj ütötte meg a fülét, akik köré sereglettek és elhívták játszani. Később egy csodálatosan szép nő intette magához, majd egy könyvet nyitott meg előtte, amelyben legnagyobb meglepetésére önmagát fedezte fel, majd családját és környezetét láthatta. Hallatlan kíváncsiság fogta el, hogy mi következik ezután, hiszen láthatta életét egész addig a pillanatig, amíg ebbe a kertbe megérkezett. Az ismeretlen és végtelenül barátságos nő most megemelte a következő oldalt, ahol a fiú nagy izgalommal már az eljövendő eseményeket vélte felfedezni, de a könyvet behajtották előtte. Ő utánakapott, hogy láthassa, mi következik, ám a következő pillanatban már az utcán találta magát a kőfal mellett, ahol fel-alá kezdett rohanni, azonban az ajtót többé meg nem találta. Keserves sírásra fakadt, de eredményre nem jutott. (A kőfal ajtaja.)
     Mitől mai a Szentírás? - Hát attól, hogy mai! Megszületésétől, kialakulásától kezdve napjainkig eligazít, figyelmeztet, tanít. Minden történése valamelyikünk életébe biztosan behelyezhető lenne. Ha elfáradunk pihentet, ha elcsüggedünk vígasztal, ha őszintén kérünk, erőt ad. Míg saját istentiszteleti rendünk, szertartásaink, reguláink, jó szándékú, őszinte igyekezettel kialakított vallás-gyakorlatunk útján mégis csak gyengeségeink akadályait kerülgetjük, tisztán nem látásunk miatt botladozunk, addig az igazak imáinak harangzúgásától, a feddhetetlenek énekén át, a szentek könyörgéseinek tömjénfüstjében az oltárnál, maga a megtisztult szellem szolgál, kinek hófehér ruháján Istenünk dicsőségének fénye ragyog. Ez az örök istentisztelet, s míg az előbbi rabul ejt, ez örökre felszabadít!