Az élet céljáról, a ti életetek céljáról és a veletek közölt világosság céljáról akarok előttetek beszélni.
     A mulandó emberi élet telve van megpróbáltatásokkal, fájdalmakkal, kevés örömmel és még kevesebb megelégedéssel. És ti emberek, születésetektől fogva egészen addig, ameddig a szemetek le nem zárul, a ti földi testetekben, földi énetekben bizonyos célokat tartotok szem előtt, amelyeket el szeretnétek érni, amelyeknek elérésében megnyugodni és gyönyörködni kívánna a ti énetek.
     Ám eddig azt láttátok, hogy ha a végzet, a sors be is váltotta a reménységeitek egy részét, abból, amit magatok elé tűztetek, nagyon sok beváltatlan maradt, és az életetekből mindig hiányzik valami, ami betöltetlen, ami nélkül megelégedettek nem lehettek. Ez a valami pedig azért van, mert az ember a maga természete, a maga elgondolása, a maga vágyai szerint óhajtaná berendezni az életet és a világot; azt akarná, hogy ne kelljen alkalmazkodnia senkihez és semmihez, hanem őhozzá alkalmazkodjék az élet, az ő akaratát kövesse minden és mindenki, az ő célját szolgálja minden mozgatható erő, az ő végtelenségbe vesző tekintetét kövesse minden más tekintet, és minden őt segítse előre vágyaiban, még az is, amit talán ő nem is ismer, vagy ha ismer is, nem helyesen ismeri.
     Éppen azért vannak a nagy csalódások, a nagy fájdalmak és gyötrődések, mert a külvilág, a természet rendje nem kedvez és nem is kedvezhet az ember kívánságainak és vágyainak; nem szolgálja, mert nem is szolgálhatja azokat. Hiszen éppen ez a külső természet, ez a külső világ vezeti, hurcolja az ember lelkét előre a fejlődés útján, hogy a fejlődés által a tökéletlen emberlélek megismerje önmagát, és azáltal, hogy önmagát megismerte, megismerje az élet nagyobb, értékesebb célját, és azt, amiért tulajdonképpen itt van, amiért ide küldetett a földre.
     Amikor pedig az ember ezt kezdi kissé megismerni, akkor megváltoznak a céljai, megváltozik a világnézete, megváltoznak a vágyai, és az ő megismerése szerint kezd kialakulni egy másik cél, amelyet ismét maga elé tűz.
     Ti mindnyájan más-más vágyakkal, különböző célokkal megterhelve álltok itt életetek delelőjén, vagy pedig hanyatlásotokban, többé-kevésbé megtörve az élettől, elfáradva a küzdelmektől. És én tudom, hogy ha a ti életetekben a magasabbrendü cél ki nem épült volna, ha meg nem ismertétek volna ezt a másik világot, ha meg nem ismertétek volna a változások világán túl az örök értékű életet, vagy legalább arról valamilyen szerény, halvány fogalmatok nem volna, akkor többé-kevésbé összeroppant lélekkel állottatok volna a fergeteg közepén, amit átéltetek, és amelyet talán most, ebben a pillanatban átéltek.
     De vigyázzatok embertestvéreim, mert itt, ezen a helyen, ebben az állapotban, amelyben ti most éltek, millió meg millió szellemtestvéretek szeretne élni, szeretne résztvenni, szeretné a megtörténtet meg nem történtté tenni, szeretné a múltat elfelejteni, a múltak küzdelmét kitörölni az emlékezetéből, és szeretné a lelkét mindazokkal a kincsekkel gazdagítani, amelyekkel gazdagítani nektek módotokban áll.
     Azért azt mondom nektek, hogy bár az élet ezekben a mozgalmas időkben telve van a ti részetekre meglepetésekkel, és a lelketek felkészültségével kell várnotok mindig a holnapot, meg ne ijedjetek, kísértésbe ne essetek, hanem mindig tudjátok, hogyan és mit kelljen cselekednetek, hogy a lelketeket megőrizhessétek a gonosztól. Örüljetek és legyetek boldogok, hogy az Úr titeket a földre küldött és az élet útjára vezérelt, és hogy éppen ezekbe az időkbe és ezekbe az állapotokba helyezett benneteket.
     Mert minden egyes fordulónál, amikor a világ új utat választ, vagy más útra kényszerül lépni, a változások mindig megviselik azokat a lelkeket, akik a tömegekben egymáshoz ütődve, egymáshoz súrlódva tereltetnek az evolúció által előre. Ebben az egymáshoz való súrlódásban jobban kiütközik a lélekből az eltakart, elnyomott egyéniség. Ennek a hatása pedig az, hogy jobb következtetésre engedi jutni a szemlélődő emberi gondolatot s a lélek több tanulságot tud levonni, több tapasztalatot tud szerezni a maga részére, mind mélyebben belelát a mulandóságon keresztül az örökkévalóba, és sokkal jobban meggazdagodva érkezik meg, mintha úgyszólván fényesre csiszolt, sima úton haladhatna előre.
     Amikor a Megváltó elhagyta a földi világot, ameddig Ő a földi szférákban maradt, a földi szférákban dolgozott, és a Hozzá ragaszkodóknak, az Őt szeretőknek itt-ott megjelentette Magát, azokat óvta, védte, erősítette, egyúttal azt mondja a visszamaradottaknak: "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek". Igen, hogy helyet készítsen az emberi lelkeknek. Azoknak, akik Őt nemcsak testben, hanem lélekben is magukénak vallottak, akik a Tőle hallott igazságokat a szívükbe vésték és ezen keresztül a szívük megváltozott, a lelkük megtisztult. Nézeteik, gondolataik, következtetéseik megvilágosodtak; ezzel az egész életük megváltozott, és többé nem azok az emberek voltak, akik azelőtt.
     Ezt az átváltozást, amely a bensőjükben ment végbe, nem a külső behatások okozták. Mert bár a Megváltó itt élt testben az emberek között, csodákat cselekedett, az Isten szeretetéről, jóságáról, végtelen kegyelméről, bűnbocsánatáról, igazságáról beszélt, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, mert a természet erői felett uralkodott és az embereket csodálatba ejtette - ez azonban mind a külső embernek, a külső emberi értelemnek, a külső emberi én vágyainak szólt, hogy a külső emberi én gondolkozásán, érzésein, eddigi nézetein, feltevésein keresztül rést üssön a lelki énjéhez, a lélek legbensejéhez, amely elzárva marad a földi ember külső burkában.
     Ezt a benső ént körülhatárolja az emberi én, a léleknek ez a külső képződése, amely őt a többi emberekkel, a világgal és az egész természettel összeköti. Tulajdonképpen a külső ember nem más, mint egy közeg, amely hivatva van a benső embert, a szellemet szolgálni, annak a célját megvalósítani a földi világban, a mulandóságban, az anyagban, hogy ez a benső valaki az ő meggyőződése szerint munkálkodjék, hogy nyomot hagyjon az ő ténykedéseivel maga után, amikor innen a mulandóság világából visszavonul, vagy ahogyan ti mondjátok, meghal, elköltözik.

     A külső ember nagyon kevéssé tudja a belsőt előrevinni; igen-igen hosszú időnek kell a fejlődés folyamán elmúlnia, ameddig a belső én valamiféle változást tud felmutatni. Tehát a külső forma, a külső élet nem adja azt az eredményt, amit ti gondoltok. A külső életben való okoskodás, tanulás és tudás úgyszólván semmit sem jelent, vagy nagyon keveset a belső én előrehaladásában. Így életek hosszú-hosszú sorozata múlhat el, ameddig a benső én, az örökkévaló szikra, ha tévedett, valamit a tévedéséből képes elhagyni, és valamit képes felvenni a jóból, az igazból a saját maga erejéből. Csakis Isten kegyelme az, amely lehajol az emberek világába, hogy megmagyarázza az embereknek tévelygéseiket, félrefejlődésüket és belőle őket kivezesse, meggyógyítsa, az igazságra vezérelje.
     Tehát a Megváltó az Ő egész szeretetével, az Ő mennyei Atyjának bölcsességével azért szállt a földre testet ölteni, hogy itt a mulandóság világában, a változások világában ragadja meg a tévelygő lelkeket, és ezen a külső emberi énen rést üssön a cselekedeteivel, azokkal gondolkozásra, szemlélődésre ébressze őket, hogy azon a résen keresztül elhinthesse az Igazság magvát. Ezzel az igazsággal megtermékenyüljenek, és a megtermékenyülés által további életük folyamán cselekedeteikben, gondolkozásukban s általában ténykedéseikben már ne csak a tévelygő természetük, hanem az isteni magtól megtermékenyült természet is munkára ébredjen, hogy ez a ténykedés valami mennyeit, valami igazat is felmutathasson.
     Titeket, testvéreim, akik szellemekkel foglalkoztok, a Megváltó külön-külön, más-más módon ébresztett fel szellemi álmotokból. Mindenkihez úgyszólván külön-külön szólt és mindegyikőtöknek különféleképpen magyarázta meg a benső éneteken keresztül azt az igazságot, hogy az élet örökkétartó, és ebben az életben az Isten akaratának kell teljesülnie, hogy ti boldogságot és megelégedést érezhessetek.
     Tekintsetek körül a világban s látni fogjátok, hogy mennyi a nyomorúság, mennyi a baj, és minden bajnak, minden szenvedésnek, kétségbeesésnek és fájdalomnak oka a bűn, a tévelygés. A bűn, mint valami második természet, ráforr az ember lelkére. És mikor a bűn hatalommá, második természetté lett, akkor már az ember - bárha látja és érzi is a benső énjében, a szellemében, hogy nem jó az út, amelyen halad, nem helyes a cél, amelyet megvalósítani akar - nem akar ellene küzdeni, mert körülötte és benne már megtestesült az önzés. Az igazság helyett pedig a hazugság és a félrevezetés egy homályos tükörként mutatja neki azt, amit keres. A hazugsággá lett természete folytán úgyszólván meg van fosztva attól, hogy a teljes igazságot megismerje. A teljes igazságot azért nem tudja elérni, annak ismeretére azért nem tud eljutni, mert a távolság, amelyet a szellemével be tud világítani, telve van a bűnnek és tévelygésnek következményeivel, a hazugsággal. Így az igazságnak csak alig egy kis részecskéjét képes megtalálni az élet eseményeiben. Hiába próbálja már megtalálni az igazságot, a hitét, már nem tud hinni a jóban, az igazban. Nem tudja felfogni a jónak örökkévaló értékét. Bár óhajtaná a jót, bár kívánja azt, mégsem képes megvalósítani, nem bírja elérni. Minden lélek el van már szigetelve a másiktól a tévelygései és a hibái miatt, nehogy egymásra találhassanak.
     Ebben a nagy nyomorúságban azután felsóhajt az ember belső lelkének ez az elzárt része: "Istenem, vajon hol, merre, hogyan oldjam meg az életet? Tulajdonképpen miért is élek? Mi célja van az életemnek? Merre vezeti az embert az a hatalom, amely alá az emberi élet rendelve van? Micsoda maga az ember, micsoda a sors, micsoda a végzet? És ki az, aki ezt megmásíthatná, ki az, aki erős kézzel belenyúlhatna és megfordíthatná a világot, hogy ne legyen nyomorúság, ne legyen szenvedés, hanem megvalósulhasson a népek által óhajtott jó és igaz?"
     Kedves testvéreim, Krisztus azt mondotta: "Én elmegyek, hogy helyet készítsek nektek". Mert Neki is el kellett mennie, Neki is bele kellett olvasztania az ő lelkét, az Ő személyét az isteni egységbe. Ami áldozatot Ő hozott, azt Neki is le kellett tennie a törvénynek, az igazságnak az oltárára. Neki is végig kellett hordoznia azt a terhet, amely ránehezedik az összemberiségre. Mivel Neki is végig kellett hordoznia terhét, nincsen egy emberi lélek sem, aki kivonhatná magát az összesség terhének hordozása alól. Mindenkinek ki kell vennie a részét abból a munkából, abból a teherviselésből, amelyet az ember születésével magával hoz.
     Azonban minél nagyobb hittel, minél nagyobb kedvvel és áldozatkészséggel hordozza az ember ezt a terhet, minél inkább belenyugszik abba a sorsba, amelyet részére az isteni gondviselés, a végzet kijelölt, annál könnyebbé válik ez a teher, És az ember énje, ferde vágyakkal megterhelt és félrefejlődött érzései annál inkább feloldódnak az isteni akarat véghezvitelében. És amint ezek feloldódnak az énjében, azzal együtt megszűnik a külön emberi személyéhez kötött célja, és benső énjében még inkább elhatalmasodik az isteni gondolat, az isteni akarat, az isteni cél, amelyet magában megvalósíthatónak érez. Az isteni cél pedig az, hogy ezt a külső réteget, ezt a terhes elkülönítettséget, ami ember és ember között érezhető - amelyet oly nehéz áthidalni, amelyen keresztül oly nehéz megértenie az egyik embernek a másik embert, mert ez telve van a bűnnek, a tévelygésnek ezer meg ezer szálból font élő sövényével, amely él és a legkisebb érintésre rögtön izgalomba jön és segítségül hívja az értelmet, hogy azon keresztül a maga fennmaradását, a maga hatni kívánását megmunkálja, - megsemmisítse.
     Embertestvéreim, legyetek résen, amikor ez a ti külső emberetek, külső érzékenységetek, emberi gondolkozástok, önbecsülésetek, hiúságotok, nagyot akarásotok bármiképpen is súrlódást szenved! Ne engedjétek, hogy olyankor ez a ferde érzés az értelmeteket elhomályosítsa és azt a maga szolgálatába állítsa! Mert ez az elhibázott, ferdén fejlett természet az, ami az embert a törvénytelenségbe és szenvedésbe beleviszi. Ez az, ami telve van gőggel, hiúsággal, nagyot akarással, kicsinyességgel. Ennek vasszigorúsága egyfelől, más oldalról pedig könnyelműsége, nemtörődömsége, lanyhasága, rettegése erősíti fel az emberi önzést, amely a maga részére óhajtana minden kívánatosat megszerezni. Ha nem szerezheti meg, ha másnak a sorsát kedvezőbbnek látja, fájdalmat és irigységet érez a lelkében.
     Fáj az embernek - a külső embernek - még a legjobbnak is, ha azt látja, hogy aki nem dolgozik, nem küzd, nem fárad, aki az igazságot talán nem is ismeri, talán nem is cselekszi, annak a sors mintha jobban kedvezne, mint neki. Fáj a külső embernek a megaláztatás, fáj a lemondás. Csak akkor nem fáj, ha az meg van duzzadva az isteni szeretettől, az Isten felé való igyekezettől, attól a szent hevüléstől, amely az igazság felé vonzza őt. Afelé az igazság felé, amelyet a külső ember alig-alig foghat fel az értelmével, de az érzelemvilágával igen és ezzel utat tud magának feléje nyitni.
     Először a hitet kell erősíteni, azután pedig a szeretetet. Mikor pedig már egy kis eredmény mutatkozik, amikor már egy kis gyakorlata van, amikor látja, hogy a szeretet, e legfőbb igazság győz, amikor látja ennek az igazságnak: a szeretetnek, a jó fele való haladásnak azt az összhangot keltő munkáját, amely áldást fakaszt mindenfelé, amerre csak elvonul, amerre csak ténykedik a földi emberek szívében és életében: akkor örül és megtanulja legyőzni az önzést.      Ti is ilyenek vagytok, akik örültök a jónak. De még ahhoz sokszor gyengék vagytok, hogy ennek a jónak érvényesülést is szerezzetek. Mert hiszen hogyha nem kellene a ti földi életetekben a vágyaitokról, az apró emberi előnyeitekről lemondanotok, oh akkor ti lobogó lelkesedéssel működnétek és dicsőítenétek az igazságot! Azonban amit ti tesztek, az még csak gyenge, szerény próbálkozás, gyenge kis erőlködés.
     Én pedig azt mondom nektek, hogy előttetek van a széles és világos út, amelyet nektek a ti mennyei Atyátok mutatott szent Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testbeöltözésével, aki művének emlékét itt hagyta közöttetek. Erre az emlékre, az Igére, újból meg újból felhívjuk a figyelmeteket. Keressétek Isten országát és annak igazságát, hogy abban megvilágosodjatok, hogy abban a ti lelketek meggazdagodjék hittel, reménységgel és szeretettel.
     Hogyha lélekben gazdagok vagytok, akkor a cselekedeteitek is mennyei színben ragyognak. Akkor nem álszeretet, nem képmutatás, sem pedig a földi ember nagyot akarása és meddő bölcselkedése lesz az, amit beszéltek és cselekedtek, hanem valóság és igazság. Örökéletű mag lesz, a munkátoknak az eredménye. Ez az eredmény elkísér ide titeket. Ezért a magért, ezért az örök értékű magért nyertek bebocsátást oda, ahova az Úr előrement, hogy helyet készítsen nektek.
     Tehát testvéreim, hogyha hisztek és bíztok az Úrnak itthagyott szavaiban és ígéreteiben, ilyen mennyei magot teremjetek. Ilyen értékes eredményeket igyekezzetek az életetekben megvalósítani. Ne csak akkor legyetek Istenéi, amikor az áhítat pillanataiban felemelkedtek és a lelketek Isten felé való vágyódásának eleget tesztek, hanem vigyétek bele ezt az érzést az életetekbe. Ezzel az érzéssel tekintsetek bele a világba, és látni fogjátok, hogy milyen sok a segítésre szoruló, tévelygő, szenvedő lélek, a bűnnek nyomorúságos, elesett harcosa, akiket a bűn már legyőzött, és akik már nem képesek maguk erejével ismét lábra állni.
     Ezer meg ezer lélekkel találkoztok, akik csalódtak, akik elfáradtak, akiknek a lelkében kioltotta a hitet a hazugság szelleme. Ti azoknak a lelkében új világot építhettek föl a ti szívetek igaz érzéseivel és még inkább a cselekedeteitekkel. Sokszor nem is kell, hogy a mulandó énetek, a ti testi énetek valami nagy áldozatot hozzon; éppen csak a hiuságotokat kell megtagadnotok, csak a nagyot akarástokat, az önmagatok felől való képzelődéseteket kell félreállítanotok, csak magatokat kell egy pillanatra belehelyeznetek a szenvedőnek, a csalódottnak, a fájdalmakkal terheltnek, a megvetettnek a sorsába. És amikor érzitek, hogy nektek éppen úgy fájna, mint ahogyan annak fáj az életben szerzett sebesülés, akkor tegyetek félre minden büszkeséget, minden önszeretetet, és igyekezzetek egy kis segítséget, egy kis önmegtagadást az önmagatok életéből mintegy kierőszakolni és azt nyújtani az élet sebesültjeinek, az élet harcában elesetteknek.
     Ha így cselekedtek, és nem engeditek, hogy az életetekben a megtévesztés szelleme, az önzés szelleme, a hiúság szelleme uralkodjék, hanem a ti megtermékenyített lelketek erejével leküzditek ezeket a magatok énjében, és igaz dolgokat cselekedtek, azaz olyanokat, amelyeket a ti legbensőbb énetek, a ti Istenhez ragaszkodó énetek és lelkiismeretetek igaznak ítél: akkor nincs senki és semmi, aki vagy ami titeket kárhoztathatna. Mert ha nem a magatok mulandó énjének javát keresitek és nem azt munkáljátok, hanem a ti örökkévaló énetekkel a jövőt munkáljátok, ahogyan az néktek meg van hagyva, ahogyan azt az előttetek járó Világító szövétnek megcselekedte, akkor ti örökkévaló értékeket szereztetek. Ez az örökkévaló érték pedig a ti éneteken, a ti természeteteken ott marad, mint drága igazgyöngy, és benne mint a csiszolt gyémánt ott fénylik, ott ragyog az Isten dicsősége, amelyet a ti életeteken keresztül ilyen fényesre, ilyen ragyogóra, ilyen örökkétartóra váltottatok.
     Hogyha pedig tudjátok, hogyan kellene cselekednetek, mert a lelkiismeretetek, a belső énetek bevilágítja az értelmeteket, de mégsem cselekedtek úgy, hanem engeditek a ti mulandó énetek félrefejlett természetét uralkodni e felett az igazság felett, akkor ez a világosság, amely a kegyelemmel rátok vetődött, elhomályosodik, a ti lelketek élő természetében az Isten dicsősége elhalványodik, fényét veszti, és akkor nem fog megismerni titeket Ő, aki előttetek ment, hogy helyet készítsen nektek, mert nem látja meg Magát a ti lelketek tükrének ragyogásában. Akkor hiába keresitek Őt, nem találtok rá arra az útra, amely titeket odavezetne Őhozzá, az Ő hazájába, az általatok oly régen óhajtott hazába, a boldogság honába.