|
"TANÍTS ÚGY SZÁMLÁLNI NAPJAINKAT, HOGY BÖLCS SZÍVHEZ JUSSUNK."
Kuklis Géza
A ma embere racionális lény, aki nem szereti az általánosságokat, nevén nevezi a dolgokat, s ebből vonja le konzekvenciáit. Ha azt olvassuk, hogy: "Taníts úgy számlálni napjainkat", akkor azonnal azt kérdezzük, hogyan számláljam, és mennyit számoljak? A mondat második felénél már egy kis pontatlanságot is érzünk, mivel mi a bölcsességet inkább az értelmi kategóriába soroljuk, míg a szívet az érzelmi világunk szimbólumának tartjuk. Tulajdonképpen mikortól kellene számlálni napjainkat? Nyilván nem a születésünktől, hiszen ekkor még kiszolgált és kiszolgáltatott lények vagyunk. A gyermekkor, a maga ösztönös reagálásaival, csak a kívülállónak árul el valamit hajlamainkból, jó és rossz tulajdonságainkból. így tehát öntudatra eszmélésünk, önálló véleményünk, saját akaratunk kialakulásától kell elkezdenünk napjaink számlálását? Mivel ez egyénenként változik, képtelenség normát felállítani, vagy időpontot meghatározni.
Szent Ágoston szerint: "Nem jó számtartók azok, akik növekedni vélik esztendeiket, ahogy életük halad, mert azt kellene mondani, hogy minél tovább élünk, annál jobban fogynak esztendeink. Mivel életünk kezdete halálunk eleje, onnan kezdve fogyni kezd életünk, esztendeink számának emelkedésével."
Hogyan és milyen bölcsességet szerezzünk előre nem látható, bizonytalan számú napjainkra? - Nyilván akad olyan ember, aki élete folyamán sohasem fog találkozni a Zsoltár idézett versével, mégis és ennek ellenére életét hasznosan, értelmesen, kiegyensúlyozottan fogja leélni, szemben százakkal és ezrekkel, akiken nem segít a Szentírás ismerete vagy olvasása sem.
"Taníts úgy számlálni napjainkat...", - ezt Mózes imádkozza, aki az égő csipkebokorban megjelenő Úrral találkozott.
"Utaidat Uram ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem." - könyörög Dávid, az Isten embere. (Zsolt 25,4)
"Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között!" (1 Krón 3,9)
S ez Salamonnak, Isten kiválasztottjának kérése!
Azok a szellemóriások, próféták és kiválasztottak, akikre e föld szellemi előrehaladása lett bízva, tanácsot és tanítást kérnek, hogy bölcs szívhez jussanak, mégis, mit akarunk mi, akiknek csak e kiválasztottak követése lett feladatul szánva?! Feladatunk felismeréséhez vagy elfogadásához, először is tanítványi hajlandóság, alázat szükséges, problémáink felismerésének, megértésének alapvető igénye. Mivel a körülöttünk zajló élet meg lehetősen eklektikus képet mutat, s az élet iskolája sem oszt írásos bizonyítványt, bizony soha sem tudjuk, ki hányadik osztályba jár, ismételt-e évet, éveket, életeket, vagy sem, felsőbb osztályba léphet-e, tanul-e egyáltalán vagy csak iskolát kerül?
Szóval ezen a világ-szabadegyetemen csak a Jóisten ismeri ki magát egyedül. Természetesen mindez nem zavar bennünket abban, hogy oktassunk és osztályozzunk, intsünk vagy buktassunk másokat, miközben magunkat legföljebb pedagógus-továbbképzésre osztjuk be. Mihez képest kell tanulnom? A számtalan iskolarendszer és iskolatípus közül melyik az, amelyre egyértelműen rábízhatom magam? Számtalanszor támad bennünk olyan érzés, mintha egykor többet tudtunk volna a lényegről, mint ahová életünk során elvergődtünk.
Karinthy Frigyes írja: "Paradoxonban szólva: művelődésünk és fejlődésünk egy életen át, tulajdonképpen annak a tudásnak elfelejtéséből és azokról a képességekről való leszokásban áll, amikkel a világra jöttünk!"
(Szavak pergőtüzében)
Ha a legnagyobbak is világosságért, tanításért és bölcsességért könyörögnek, az elhívott próféta meg vitába száll az Úrral a be nem váltott prófécia miatt, csoda-e, ha mi is ellenkező irányba indulunk el, mint azt Jónás tette? - Még a legkézenfekvőbb igazságok és a mindenki által megtapasztalható tények is úgy jelennek meg előttünk, mintha egy tó víztükrére vetítődött képet látnánk: egy mikronnyi látszat a mérhetetlen, rejtélyes és kiismerhetetlen víztömeg felszínén; amint ezt József Attila fogalmazta meg:
"Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély." (A Dunánál)
Még Jónásnak is meg kellett magyarázni feladatát, mivel nem értette meg küldetése célját: a saját hitelességét kérte számon az Úrtól, ahogyan magunk is, szüntelenül önigazolásunkat keressük. És ha valakiről rossz véleményt formálunk, s az valóban negatívumait mutatja fel, - kifejezetten elégedettek vagyunk, hisz ezzel a mi éleslátásunkat hitelesíti! Az ember mindig azt a bizonyosságot keresi életében, amellyel gazdálkodhat: tudnia kell hány évtizedre tervezzen, mikor, mit valósítson meg, hogyan ossza be az erejét, tehetségét, elképzeléseit, és ha a Jóisten azt akarja, hogy hasznosan számláljuk napjainkat, úgy az ehhez szükséges keretet és időt Néki kell biztosítania számunkra a bölcs szív elnyerése érdekében.
Seneca szerint születésünkkel együtt indul meg homokóránk, és amikor az utolsó homokszem is aláhull, fejezzük be földi pályafutásunkat. Természetesen bennünket nem az érdekel, hogy mennyi a homok az alsó üvegben, sem az, hogy milyen sebességgel halad a felső tartályból az alsóba, hanem egyedül csak az, - mennyi van még felül! Amíg ezt kívánjuk meglesni, kikutatni, az utolsó homokszem is lefolyik. Most azután számlálhatjuk már a napjainkat! Életpályánk bizonytalanságának, ideje megfoghatatlanságának szenteli egyik nagy hatású prédikációját Pázmány Péter:
"Nemcsak meg kell halnunk, keresztyének, hanem hamarvaló üdőn kell ennek lenni: mert a Szent Pál mondása szerént, rövid az üdő; megrövidültek a mi napjaink; nem élünk most annyit, mint a régiek, nyolc-kilencszáz esztendőkig. Amely bizonyos halálunk, oly bizonytalan annak ideje, helye, órája és módja: betegségből-é vagy hirtelen történetből? Gyikosunk gonoszságából-é vagy tégla esetiből, egy fa dőléséből, egy ház omlásából, egy hajó-fordulásból, egy híd-romlásból; tűztül-é vagy víztül; imettünk-é vagy alvásunkban; jártunkban-é vagy játékunkban lészen halálunk? Senki nem tudhatja! És amint édes Üdvözítőnk mondja: Mikor ingyen sem gondoljuk, akkor szólítnak ki e világból." (Az Halálrul)
Valahogyan a látszat az, hogy sorsunkat nem az életünk határozza meg, hanem a halálunk; - mintegy Damoklész-kardjaként függve fejünk felett, bármikor lesújthatva ránk, véget vetve földi pályafutásunknak. Ez olyan általános emberi érzés, a kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek tragikuma, hogy létre hozta sajátos karakterű, versben, zenében, balettben, a képzőművészetek számos ágában ábrázolt és kifejezett műfaját: a danse macabre-t, a haláltáncot! S amíg a bölcsődalok kedves, csendes örömérzést sugallnak, a haláltánc disszonáns, félelmetes, ellenséges, kiszámíthatatlan. Nem véletlen, hogy az egyébként szótlanságot fogadó kartauzi szerzetesek is egy mondatot, köszöntés és figyelmeztetésként mormoltak egymásnak: "Memento mori, Fráter!" - emlékezz a halálra Testvér!
Sok mindent kitalál az ember, hogy kijátssza a könyörtelen végrehajtót: meséket és mondákat őriz, melyekben a szegény ember lóvá teszi a kaszást, máskor megküzd vele, hősiesen szembe száll, mert minden végzeten áttör a halhatatlanság ősi emlékezete. A halált is úgy képzeljük, úgy ábrázoljuk és jelenítjük meg, mint aki állandó harcban áll velünk, és ha ideig-óráig túl is járunk az eszén, fegyvertárából, számtalan eszközéből új és új módszereket próbál ki és használ a makacsul élni vágyó emberrel szemben. Arany János is megeleveníti ezt a küzdelmet Bolond Istókjában:
"Legyen" mond a Halál: "mért küzdjem én "
A kénytelenségből erényt csinálván,
"A győzelem elébb-utóbb enyém;
Szolgám az ínség, annyiféle járvány,
Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény;
S mi oly szépen terjed a föld határán,
A bűn; továbbá hadvész, kolera,
Doktor, adó, rossz vers, etc."
Ahogyan az egészséges élni akarás és természetes halálfélelem motiválta az ember magatartását hosszú időn keresztül, úgy a ma emberének torz világképe fordítja ki, teszi bizonytalanná az egyén viszonyát az élethez és halálhoz. A szenvedélyes önpusztítás járványa: - az emberirtás joga eszme és politikai rendszerek ürügyén, - az önkéntes halálcsapat, - a tömegpusztító fegyverek mértéktelen felhalmozása, - a játékok, sportok és rekordőrületek eldurvult, emberellenes formái szinte megidézik az ismert szimbólumot, a kaszáját suhogtató csontvázat, aki ma már tanácstalanul töri a fejét azokon a módszereken, melyekkel ideig-óráig életben tarthatja a haláltánc extázisában tomboló emberiséget. Ezek a milliók, sőt milliárdok, egyszer nagyon akarnak élni, máskor nagyon meg akarnak halni. Egyedül elcsendesedni nem akarnak, napjaikat számba venni képtelenek, míg végül a tanítások meghallgatására és megtartására, s ezen keresztül a bölcsesség elnyerésére teljességgel képtelenek. Amikor áthatolhatatlan káosznak látjuk és érezzük a világot, s az emberiség megmentését reménytelennek, akkor valahonnan, emberfeletti magasságokból útnak indítják a szellem misszionáriusait, a haladás kamikázéit, hogy újra és újra utat mutassanak, tanítsanak, harcoljanak, s ha kell, feláldozzák magukat egy méltatlan világ megjobbításáért. Amikor egy-egy futár megérkezik, feleszmél, körülnézve megdöbben: - hová került? - valami tévedés történt, elszámította magát. Ady, így éli át ezt a feleszmélést:
"Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet,
Paraszt-zsályaként aludt el,
S bús krizantém fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hepehupás, vén Szilágyban, Hét szilvafa árnyékában Várt volna még ezer évet, Míg Idő jön a csodákra. Óh, jaj nekem, hogy fölébredt Hepehupás, vén Szilágyban."
S, ahogyan az üstökös jön, világít, csillagporral szórva be a világot, úgy tűnik is el, ég el, hogy helyet adjon újaknak, másoknak, hasonló sorsúaknak, messziről érkezetteknek, nagy eszmék hirdetőinek, a nemzet nyomorúságát, koloncait hátukon cipelő napszámosoknak, az önkéntes véradóknak. Mindnyájan ugyanazt a döbbenetet fogalmazzák meg, mint elődeik, - mert a szolgálat minden síkján át kell élni, és el kell hangzania az elhagyatottság, magára maradottság örökérvényű igéinek:
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!"
(Márk 5,34)
A nagy sötétség esztendejében, 1950-ben fogalmazza meg Sinka István e vándorok lelkiállapotát, s szeretné megfejteni, megérteni, a küldetés kozmikus titkait:
"Korán jöttem. Magam vagyok. Azért is nem jöttem holnap. A koránjövők mindenkor mindig nagyon meglakolnak.
Rágalmazza őket a föld, Országukat víz veti fel; Sorsukat a különös ég lassú tűzön égeti el.
Magános ős-utazók ők, kiknek nagy útjaik vannak vagy az égért vagy a földért mindig halálba rohannak.
Idegenek. Életüket zajongva kéri a tömeg. Ha közéjük tartoznának, a bamba nép kit ölne meg?
A nagy Világ-Mindenségben megölik őket mindenütt. Ki tudja, hogy miért jönnek, s miért kell megszületniük?"
(Különös utazók)
"Taníts úgy számlálni napjainkat..."- ha a próféta ellenkező irányba indul el, ha a küldöttek is úgy érzik, rossz korban, idegen földre születtek, ha a valódi művész kénytelen az utókorra bízni alkotásainak megítéltetését, s az egyszerűek, tiszta szívűek mindig becsapottakká, földönfutókká válnak, - kiknek érdemes és kiknek nyújt örömet úgy számlálni napjait, hogy minél több jusson belőle? A mohó élni-vágyást, az élet örömeinek habzsolását, az "Édes Életet" szüntelenül megkeseríti egy csontos árnyék, amely mindent illuzórikussá tehet, így jobb nem beszélni róla, vagy el kell terelni figyelmünket.
"Ha valóban boldog lenne állapotunk, - mondja Pascal, - nem kellene elterelnünk róla gondolatainkat, hogy boldognak érezzük magunkat."
Mégis, ismerünk egy típust, a természetellenes kiválasztódás örökös túlélőjét, a "ma emberét", aki nem az átvitt értelemben vett modern gondolkodású, korszerű életstílust élő valaki, hanem a mindenkori ma, a jelen embere. Napi jelszavak elszánt harcosa, a mindenkori hatalom lojális híve, az emberi nyomorúságok vámszedője, a megtestesült szervilizmus, aki a korrupció és protekcionizmus melegágyában tenyészik. Úgy hálózza be és pusztítja el a társadalom eszmei, erkölcsi kötőszövetét, mint a szövőlepke a fa koronáját.
"Mostperc-emberkék dáridója tart,"- írja undorodva Ady:
"Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém,
S ha marad csak egy hívőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom."
(Perc emberkék után)
Ki száll szembe a perc-emberkék dáridójával? A gőzhengerként mindent eltipró, iszapként mindent körülölelő, elárasztó naprakészekkel? S ők a ma emberei, holnap is urak maradnak, hiszen minden nap, egy-egy ma, hát akkor, hogyan változzék meg a világ? A ma embere természetesen nem kívánja megváltoztatni ezt a világot, hiszen jól érzi magát benne, de legalább is úgy érzi, megtalálja számítását. Csak egyetlen ellenfele marad, s ez saját alteregója, aki szintén nem kíván osztozni a koncon. Azok a lehetőségek, amelyek mások számára is nyitva állnak feszültségeket, villongásokat szülnek, s ez bizony megkeseríti az édes szerzés és birtoklás mámorát. Keserű szidalmak, fenyegetések és átkok szállnak mindazokra, akik megzavarják ezt az idilli állapotot, akik nem képesek megérteni, hogy a lehetőségek és alkalmak csak egyesek számára adottak, - s az egyes mindig Én vagyok, míg a többiek legfeljebb Kettesek lehetnek!
A szegény költő kívülállóként szemléli ezt a világot, s kiáltásával Istenhez fordul:
"Anyátlanabb én minden vadnál-
Morzsolgatom a Miatyánkot.
Uram, ki mindent nekik adtál,
Bő kézzel mindent nekik adtál -
Mért szitkozódnak a pogányok?"
(Gyóni Géza: Miért szitkozódnak?)
Óh, nemcsak Gyóni Géza, de mindnyájan beleesünk a látszat csapdájába, amikor a csupa nagybetűvel írt "ÉLET"-et próbáljuk meghatározni, megragadni. Megfigyeléseink hasonlítanak egy napilap, egy újság híranyagához, egyszerre kerülnek elénk az ellenkező előjelű, ellentétes hatást kiváltó történések, képek: háborúk - béketárgyalások, katasztrófák - segélyakciók, túltermelési válság - éhínség és lélekpusztító uszítások kegyes szavak, rózsaszín ígéretek körítésével feltálalva.
Csoda-e, ha mi is felülünk a dombra, mint tette ezt hajdan a próféta, és várjuk, mi történik Ninivével? A magyar próféta csak olyan mezei küldött, szegény ember, aki gyalog vág neki az országnak; s mert szívében századokat, szellemében évezredeket hordoz, a jelent látva megkeseredik a szó szájában, s elhajítja kezéből a fáklyát, hogy korbácsot ragadhasson.
Petőfi így ostorozza nemzetét:
"Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?
Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága...
Jaj az olyan kertnek
Jaj még annak is, mert megverte az Isten,
Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen
Virágok teremnek." (Magyar Ifjakhoz)
Ez a keserű prófécia 1847 februárjában íródott. Egy évvel később ezek a magyar ifjak vívják ki, hirdetik meg a nemzeti függetlenség világra szóló forradalmát, nevüket kitörölhetetlenül beírva e föld történelmének aranylapjaira! S lépjünk még akár egy évvel tovább: ezek az ifjak ezrével és tízezrével hozzák meg vér- és életáldozatukat a korlátlan szabadságért, a korlátolt zsarnokok ellen. (Mit találunk, ha még tovább lépünk, úgy jó száz évvel?!) - A szabadság fája az a csodálatos varázs-fa, amely akkor is megtermi gyümölcsét, ha virágját idő előtt törik le és pusztítják el!
Csendben le kell jönnünk a dombról, s Ninivét rá kell bíznunk a Teremtőre; s valahogy napjainkat is másképpen kell számlálnunk, mert az éles szem, s a kritikus szellem nem biztos, hogy elvezet a bölcs szív elnyeréséhez.
Talán érdemes egy percre felfigyelni, hogy az egyébként igen szűk szavú és rövid Jónás könyve is szükségesnek tartja megjegyezni, hogy amikor a próféta elhagyja Ninivét, a várostól keletre telepedik le, várva próféciájának beteljesedését.
Káin, az Úr színe elől távozik az Édentől keletre, mintha ez az iránymeghatározás, ez a tájolás egyben az Isten színe elől való elhúzódást is jelentené. Amikor Ábrám elválik Lóttól, s számára engedi át az útválasztás jogát, hol, merre kíván letelepedni, ezt írja Mózes első könyve (13,11): "És elindult Lót kelet felé", - arra pedig Sodorna és Gomora városa állott.
A ma embere, miféle gigantomániától hajtva, kívánja a társadalmat, a népet, sőt az egész világot üdvözíteni? A társadalomformáló eszmék mindig a tömegről, az osztályról, az összességről kívánnak gondoskodni, kitalálva, megtervezve, s ráerőltetve a kollektív boldogulás egyetlen útját. Ennek a népboldogításnak az egyed kötelező érvénnyel kell, hogy alávesse magát, mert ez egyben közérdek is, függetlenül attól, hogy az egyén számára ez nyomorúsággal vagy pusztulással jár-e. Talán nem is olyan új gondolat ez?
"Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért!" (Jn.18,14)
Akkor miért kerül elő újra és újra, más és más alakban, a tömeg-üdvözítés eszméje? Mintha a massza kvalitását nem a benne lévő legkisebb részecskék minősége határozná meg! Szécsy János "Az erőszak kora" című könyvében a mai ember problémáját abban látja, hogy felfokozott tettvágyában érzelmeit is tettekkel kívánja helyettesíteni:
"Az új ember nem tud megalázkodni, nem tudja az abszolúthoz mérni önmagát, mert nem ismeri a végtelen fogalmát, nem tud ponttá zsugorodni a mindenségben, nem szenved saját gyarlóságától, csak kollektíven gyötrődik a technikus életrend állandó rengéseiben. Vagyis a szenvedés az élmény síkjáról a cselekmény síkjára terelődött, mert míg az egyén szenvedése megtisztulás, a közösségé elégedetlenség, lázongás, forradalom vagy alaktalan tömegszenvedély, de mindenképpen tett és nem valódi érzelem."
A földi ember élete - tekinthetjük akár a magunkét is, - meglehetősen egyhangú sablonok közé van szorítva: a születést követi a növekedés, majd elérjük az iskolás kort, tanulunk, azután keresünk egy szakmát, pályát, netán hivatást, amelyből a továbbiakban meg kell élnünk. Megházasodunk, családot alapítunk, s ezzel egyben újratermeljük saját vagy mindnyájunk problémáit. Bár, tegyük fel, békés, nyugodt öregséget érünk meg, betelve az élettel az égiek kegyeibe ajánljuk magunkat, hiszen munka után édes a pihenés. Jól számláltuk napjainkat? Ha megkérdeznél bárkit, mit mondana? Ráértem számlálni?! Mikor volt időm önmagamra? Amikor tanultam, dolgoztam, cipeltem a család terheit? Föleszmélni sem volt időm vagy lehetőségem. Ha majd egyszer lesz egy kis nyugalmam, lehetőségem a magam számára, békességem, csendem, akkor számba veszem napjaimat, hogy összeadjam a sok kis tételt, vajon kijött-e eredményül a szív bölcsessége?!
Fel lehet-e mérni, s fel tudjuk-e mérni az eredményt, ha a legnagyszerűbb szellemek, a legtermékenyebb alkotók is úgy érzik, alig végeztek valamit?
Arany János az "Epilógusában" írja:
"Mily temérdek munka vár még!... Mily kevés, amit beváltok
Félbe' - szerbe', S hány reményem hagyott cserbe'..."
Ő is, a mindnyájunk által óhajtott békességet várja: "Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halászta évrül-évre."
S az eredmény? A végelszámolás egyenlege mutatja-e a befektetett munkát? Érezzük, érezhetjük-e, hogy eredményesen éltük életünket, megtanultuk-e úgy számlálni napjainkat, ahogyan azt elvárják tőlünk, vagy elvárnánk magunktól? Életérzésünk és értékelésünk pont olyan érzéki csalódás áldozatává lesz, mint számtalan bizonyosságunk, melyet olykor-olykor bizony revízió alá kellett vennünk életünk folyamán.
Ez a csüggedt bizonytalanság, s a kétely, hogy haszon nélkül és viszszavonhatatlanul szálltak el az évek, az élet maga, járja át Arany János "Utószó"-jának végső sorait:
"Most, ha adná is már késő: Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?"
Ki nem élte még át élete számtalan késztetését? Hol a fizikai aktivitás láza fogta el: lakását, környezetét felújítani, átrendezni, megreformálni; hol szellemi restanciáinak feldolgozásába kezdve érezte úgy, szögezte le, hogy ennek sohasem ér a végére. Hogyan számláljam napjaimat, hogy a helyes arány kijöjjön? Az egészséges kultúrember ideálján túl valami olyat is tenni, ami nemcsak értelmessé, műveltté teheti, de bölccsé is!
Pál apostol tanítja:
"Senki se csalja meg magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen."
(1 Kor.3,18)
A tanítások hatására az ember néha már hajlik is arra, hogy sok mindenben bolonddá váljék a világ szemében, s a mai élet szerzési, birtoklási szokásaitól, önmegvalósító önámításaitól függetlenítse magát. Azt azonban már nehezen viseli el, ha bolondot járatnak vele, bolondnak nézik, a balekot látják benne. Ez felborzolja hiúságát, gőgjét, s megkeményíti magát. Pedig még ezen az útszakaszon is át kell egyszer vergődnünk. Ez az életszentség felé vezető út Szent-Ferenc-i szakasza, amely az önmagunk teljes feladásán keresztül vezet a végső célhoz. Ezt az utat, mi még csak térképről ismerjük!
Néha megállok az ablaknál, nézve a naplementét vagy egy csodás felhőjátékot, de a következő pillanatban szinte követelőén jelentkeznek mindazok a feladatok, melyeket ez alatt az idő alatt el kellene, vagy el lehetne végezni, és ez azonnal kizökkent a csendes öröm és szemlélődés állapotából. Tele vagyunk rossz beidegzésekkel, - helytelen az életstílusunk.
Az ember lassan rájön, hogy élete minden történésének tanulsága van, s mindazok, akik bármilyen rövid időre is feltűntek életében, tanítást, tapasztalást hagytak hátra, csak fel kell ismerni őket. A bölcs szív nem emberi értelemben vett bölcsesség, hanem magatartás és életforma! A felismerhető karakter, a különböző időkben és alkalmakkor felvillant portrék azonossága, stílusjegyei többet árulnak el egy ember megszerzett bölcsességéből, mint a legfrappánsabb aforizmák vagy élettapasztalatok hangoztatása.
Korunk az észt tartja a legnagyobb dolognak e világon. Mindazt, amit ésszel fel nem ér, megmagyarázni nem tud, egyszerűen nem létezőnek tekinti.
Pascal szerint: "Az ész legnagyobb cselekedete annak felismerése, hogy végtelen sok olyan dolog van, amely meghaladja; csak gyengeségét bizonyítja, ha nem jut el e felismerésig. Ha már a természetes dolgok is meghaladják az emberi észt, mit mondjunk a természetfelettiekről?"
Tényleg, mit mondhatunk, amikor a kézzel fogható dolgokat sem érzékelik egyesek, a feketét fehérnek látják, vagy amikor ezerféle, egymással szöges ellentétben álló jelentése és magyarázata van egyetlen fogalmunknak, szavunknak, - az igazságnak?!
Talán azért írunk és beszélünk annyit, keressük, értelmezzük és magyarázzuk szavak jelentését, hogy legalább néhányan ugyan azt értsük egy-egy fogalom alatt.
A világot elárasztó információ-áradat, műsor-dömping, hír-óceán elborítja az emberiséget, és mégsem hoz létre polihisztor-nemzeteket, sőt egyre tájékozatlanabb, műveletlenebb, tartalmatlanabb tömegeket mutat fel.
A Bölcsesség Könyve (13,9) felteszi a kérdést, világunk felvilágosult, tudományosan kicsiszolt, mindent megmagyarázó és értő emberének:
"Ha egyszer olyan nagy szellemi készségük volt, hogy át tudták kutatni a világot, honnét van, hogy nem találták meg előbb ennek urát?"
A civilizált ősember gombokat nyom és pedálokat tapos. A hatásokat nem szívével és értelmével fogja fel, csak látó és halló szerveivel, A haladást összetéveszti az állandó rohanással, ahol az élet lényeges állomásai, megfigyelésre érdemes emlékei, jelentős alkotásai, szellemi tartóoszlopai úgy olvadnak egy homályos, elmosódó képbe, mintha versenyautóból kívánnánk megfigyelni egy léckerítést.
Ahogyan a beszéd képességét és adományát, a gondolatközlés csodáját lejáratta a gondolat nélküli kommunikáció, úgy vált az igazi Isten* élmény is vallássá. Az átlaghívő az Atyát az aranyozott, barokkangyalkákkal körülröpdösött szakállas öregemberrel azonosította, s a bársony és brokát lepel-csodákba burkolt isten-anyát már nem is azonosítják a gyermekével karján rémülten menekülő, szamárháton Egyiptomba ügető, szegény Máriával. Különben hogyan válhatott volna a megbocsátó, tanító, gyógyító Isten-fiából - inkvizíció?!
Talán Szécsy János gondolatai megvilágítják a problémát: "Mikor egy vallás vagy kultúra kifárad, szabályai megcsontosodnak, szertartásait szinte Istennel azonosítják, s mire a vallás odáig jut, hogy törvényt ül Isten helyett, már nemcsak híveit, de Istenét is az eretnekek máglyájára hurcolja!"
(Az Erőszak kora)
"Taníts úgy számlálni napjainkat", s taníts meg arra is, hogy kitől, mit tanuljunk? Kérdezd meg azért Jézus tizenkét tanítványa közül az egyiket: mi a hűség, becsület, állhatatosság, - mit felel rá az iskarióti? A Főpap udvarában Pétertől érdeklődj a Mester felől; - már Jónást meg se kérdezd, merre van Ninive, s Jákobot se faggasd bátyja hogylétéről.
M inden nappal egyszer el kell számolnunk, a jókkal és rosszakkal egyaránt: bölcsebbek lettünk-e általuk? A tapasztalás a lélek legmélyére rakódik, s ott alapjává, tartalmává lesz az alakuló, bontakozó bölcsességnek. Az öröm, a szépség és a szeretet pedig a színe és fénye lesz egykoron. Ezen a földön, ebben a küzdő, szenvedő, gyötrődő világban is annyi a szépség, lenyűgöző, bámulatra méltó élmény, hogy sokszor szóhoz sem tudunk jutni átélésekor. Hogyan szoktuk mondani? Szóhoz sem jutottam a gyönyörűségtől, - elállt a lélegzetem, - hát ez isteni! Ekkor sejtünk bele a nagy titokba: olyan szépségről és csodáról van itt szó, amelyeknek kifejezésére még csak indulatszavaink sincsenek és fogalmaink vakon tapogatnak olyan tartományokban, ahol az igazság és békesség nemcsak távoli óhaj, ahol a hangok, színek és illatok csodájának nem szab gátat a kutyánál gyengébb szaglás, egy varjúnál is rosszabb látás, vagy a nyúlnál hitványabb hallás. Az érzékek kalodájába zárt embernek, hogyan lehet plasztikussá tenni az érzékek felettit?
Pál apostol a korinthusi híveket erősíti:
"Amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg nem sejtett; - azt készítette el Isten az Őt szeretőknek!" (1 Kor 2,9)
Divattá vált a nosztalgia: versek, nóták, dallamok hangzanak el egyre gyakrabban olyan időkből, melyekről úgy hisszük, érezzük, emlékeinkben legalábbis úgy él, mintha egy kiegyensúlyozottabb, békésebb, hangulatosabb korszak kifejezése, szignálja lenne.
Akkor miért nem olthatatlan a nosztalgia a legszebb világ legcsodálatosabb színei, fényei, dallamai iránt? - Talán már az emlékeinkből is kitöröltük?!
Egyre jönnek a hírhozók, és lázasan keresik a szavakat, fogalmakat, színeket és dallamokat, hogyha lehetséges, valamennyire ráismertessenek az eredetire, valamivel emlékeztessenek a hajdan elhagyott szebb, jobb világra, ha van még szemünk a látásra és fülünk a hallásra!
Számláljuk napjainkat; egyszer görcsösen, erőlködve, máskor tétován, reménytelenül elerőtlenedve. Nagy nekirohanásaink, dacos akarásaink hamar kimerítenek, elkedvetlenítenek, megtorpanásra késztetnek, Csak, amikor már a saját erőnkből többre nem futja, végre elcsendesül a zajos lélek, és az alázat nyújtja ki tétova kezét az ég felé, akkor nyílik meg a szív a bölcsesség befogadására.
És ekkor már képesek leszünk elmondani Jóbbal:
"Én kérdezlek, Te pedig oktass engem!" (42,4)
* * *
|
