|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
Az alábbiakban négy, médiumi úton megnyilvánuló szellemnyilatkozatot adunk közre. Az első kettő az önmunkálkodás lelki felismeréseinek fontosságára, illetve a belső hang helyes értékelésére hívja fel a figyelmet. Az utolsó kettő a soha meg nem szűnő reményről és a mindeneket átható, önmagunkból kiáradó szeretetről szól.
1
Nagy-nagy szeretettel üdvözöllek benneteket, földi testvéreim! Elnézést kérek, ha egy kissé nehezen szólalok meg, koncentrálni kell a tudatomat, hogy a gondolataimat át tudjam adni. Egy furcsa és szokatlan tájékoztatást szeretnék átadni nektek!
Azt tudjátok, egy szellemi lény vagyok. Számtalan életem volt, nagyon sokfelé szerteágazó tanulsággal, és ha szükséges, mindegyik világosan áll előttem, csak a figyelmemet, az akaratomat kell ráirányítanom. Minden részletéhez bármikor hozzáférhetek, kiemelhetem, megnézhetem, megfigyelhetem, változtathatok, nem a történteken, hanem azon, amit bennem keltett. Ezt úgy nevezitek, hogy tanulság, megélés, tapasztalat. Erről kell egy nagyon rövid személyes kis beszámolót tartanom, mert most az a feladatom, hogy felhívjam a figyelmet az egyetlen egy életen belül történt jellegzetesebb és nagyobb fordulatokra. Nem azt mondom, hogy a jelentéktelen részletekre, mert arra nem igen tudtok emlékezni egy életen belül sem. A számotokra lényeges és fontos, nagyobb tanulságokat, felismeréseket ne hagyjátok csak egy kicsit is elveszni, bár szellemi voltban, mint mondom, bármely részlet megtekinthető, ami továbbfejlődést, vagy jobb megértést szolgálhat, szorgalmazhat.
De sokkal inkább fontos és jó lenne most már megérteni az egész életfolyamatotokat, hogy miből mi fejlett ki, mi történt belőle, mi az, ami bennetek, rajtatok, körülöttetek valami változást hozott létre. Ennek az áttekintése sokkal jobb megoldást, jobb lehetőségeket ad. Ha a hátra lévő időtökben ezeket az összefüggéseket kidolgozzátok, a következő lépésre világosság vetődik, a lábatok biztosabban lép, és jobb eredménnyel haladtok előre, mert bizonyos összefüggéseket és jó felfedezéseket tesztek. Jobban megismeritek, hogy milyenek vagytok, mit szándékoztok tenni, rávilágítva az eddigi történetekre, eseményekre és összefüggés-rendszerekre.
Ezek az életesemények összefüggéseikben bármikor megtekinthetők, fantasztikusan sokat nyújtanak a következő lépésünk számára is. Ha ez vonatkozik itt, a mi szellemi létünkben és életünkben, akkor pontosan úgy vonatkozik rátok, nálatok is, sokkal több jót, könnyebbséget, több vezetést és önvezetést hozva létre. Véletlen események nincsenek, mert mindent mi magunk idézünk elő! Ha nem veszitek észre és véletlennek tartotok eseményeket, akkor nem tudjátok felhasználni, nem tudtok a következő lépés elé odavilágítani. Nagy segítség, ha a történések okát, célját már a földi életetekben felismeritek, megértitek.
Számomra is szükségessé vált, hogy bizonyos összefüggéseket jobban és tisztábban lássak. Tiszta történésekre és tiszta emlékekre van szükség! Tehát éppen benne vagyok a saját eseményeimben, a számomra éppen aktuális feldolgozással és áttekintéssel, amelyben nagyon sok örömöm és épülésem van. Ezek az örömeim, előrevezető jó gondolataim indították a vágyat, hogy nektek ezt a csepp kis szellemi ajándékot átadhassam, hátha használni tudjátok! Itt mindent sokkal világosabban látok, és ez a világosabban látás határozza meg azt, hogy most itt vagyok, a ti gondolataitok között. Örömmel tettem, és örömmel búcsúzom el!
2
Egy rendkívül boldog lélek szól hozzátok, nem először, és vágyaim szerint nem is utoljára! Egy speciális okból szeretnék itt megszólalni! Tudjátok jól, nem kell külön kifejtenem, szívem minden szeretetével és igyekezetével azon vagyok, hogy valamit is segítsek nektek.
Felmerült közöttetek egy kérdés az ún. nagy nevek megszólalásáról, hogy azoknak mennyire valóságos a jelenléte, jelentkezése. Kiegészítést kell tegyek! Igen, a Legmagasabb hangja is fogható, de nem úgy, nem közvetlenül, ahogyan azt nagyon sok ember értelmezi. Sajnos sokszor épp a nagyságrend miatt ellenérzések támadnak, nem akarják elfogadni! Az akadályt ki kell vetni ahhoz, hogy valóban felfogható legyen az a hang, amely azután már nem szóban, nem írásban érkezik, hanem mélyről, olyan nagyon mélyről, ahol mindnyájan mindig jelen vagyunk! Ugye ez egy nagyon furcsa kifejezés tőlem, igen hasznos lenne, ha átgondolnátok!
Az ember lelkében mindenki kivétel nélkül benne van, olyan mélyen, emberi leplek alatt elrejtve, hogy nem is nagyon szükséges, hogy ez a lepel teljesen fellebbenjen! De tudnotok kell róla: mindannyian, mindnyájan együtt vagyunk minden emberlélek mélyén, egy olyan parányi pici kis pontban összezsúfolva, amilyen pici atomot el sem tudtok képzelni, ha éppen nagyságról van szó. Hogyne lenne ott Ő, az Eredet, amelyben minden benne van, és amelyben mindnyájan benne vagyunk!
Ugye erre még nem gondoltatok? És bármelyikünk szólal meg, bármelyikünk mond valami olyat, amelyet használni tud az odafigyelő ember, bizony az Ő hangja is benne van! Nem kell különleges megnyilatkozásokra várni, valami óriási fényjelenségre, különlegességre, mert Ő mind-annyiunkban benne van, és mi mindannyian egyek vagyunk, mindenhol, mindenben, csak még nem tud róla a külső ember! Az emberlélek tud róla, de ő sem tökéletesen, teljesen, különösen addig nem, amíg a földi lényével együtt van.
Az együttlétről, annak a különböző mértékeiről és viszonyításairól csak lépésről-lépésre, egyre feljebb jutva lehet igazán tudni. De hogy van, arról tudni kell! Ha nem is érzitek, csak a földi fejetekben tudjátok, hogy ez az együttlét mindig létezik, sokkal több erőt tudtok kivonni mindennapi életetek apró eseményeiből, megéléseiből, hiszen ott vagyunk mindnyájan, mindig együtt vagyunk, csak egy nagy lepel alatt. Sokkal több világosság támad bennetek, ami vezet, sok mindent ki tudtok hozni magatokból, közelebb lé-pegetve ahhoz, Akinek bizonyos megnyilvánulási formáit sokan nem tudják elfogadni. Nem baj, majd sikerül! Nem most, nem ezzel, majd másképpen.
Szerettem volna ezt a kis kiegészítést megtenni, azzal megtoldva, ami az eredeti célom volt: hogy felhívjam a figyelmeteket a saját belső hangjaitokra, amelyek lassan kezdenek kibontakozni. Eleinte nem fogjátok elhinni, hogy az, hanem azt hiszitek, hogy a fejetek gondolata. Az olyan típusú gondolatokról, amelyek az eddigi életetekhez viszonyítva kicsit szokatlanok és furcsák, arról azt gondoljátok, hogy azért van, mert sokat foglalkoztok szellemi tanításokkal! Előbb-utóbb hallani fogjátok, amikor ez a belső hang hasonlókat mond nektek, mint amit most nekem kellett elmondanom. Igen boldogan tettem, és kívánom, hogy sok hasznát vegyétek, mert nagyon figyelünk rátok, hisz mindannyian együtt vagyunk, nem is tudnánk mást tenni! De ti is legyetek velünk! Itt a lényege a mondanivalómnak!
3
Jó barát érkezett közétek! Köszöntésül azt szeretném mondani: boldog vagyok, hogy szólhatok hozzátok, és elmondhatom azt, amit - azt kell mondjam - talán a legjobban tudok, és amellyel foglalkozom. Saját életemről van szó! Az, amellyel mostanában foglalkozom, nem egyéb, mint alapos áttekintése, tanulság kivonása annak, amit elmúlt földi életem alatt bármily csekély mértékben is, de valami jót jelentett. Áttekintve sok mindent, - pedig még van előttem, még nem fejeztem be - egy nagyon érdekes és értékes felfedezést tettem!
Életemnek vezérfonala egy érzés volt, nem tudtam róla, nem tűnt fel, nem gondoltam vele, csak már a végén, amikor apró mozaik-kockákból nagyvonalakban összeállt a történések sorozata, hiszen mondom, még nem végeztem teljesen! Rá kellett jönnöm arra, hogy életem fénysugara, vezéreszméje a reménység volt! Egy nagy, összefogott, hatalmas reménységnek rész-reménységeiből állt az életem! Mindig volt miért reménykednem, mindig volt miért küzdenem, és mindig az vitt sikerre, mert a történéseknek igazolását hozta magával, hogy a remény mindig beigazolódott! Lett légyen az bármi, bőven volt alkalmam a reménységet gyakorolni, hiszen egy háborút kellett átéljek, és annak a legkomiszabb, legsötétebb, leginkább embert próbálóbb idején!
Ez az én vezérfonalam, mint egy fénylő szál, a reménység volt, ami az életemet biztosította, száz csodát művelt velem, mert mindig az és úgy következett be az utolsó pillanatban, hogy abból végzetes baj nem származott! Sebesülés, fagyos hóvihar égő épületek közt, tűzben, robbanások közben, ezer megpróbáltatással! Hiszen milyen egy háború, amiből három évet töltöttem le a legkülönfélébb területeken!? Mindig a remény volt az, ami erőt adott, ami felvillanyozott akkor, amikor már végképp letörtem. Az volt, ami kihozott a legnagyobb vérzivatarból is! Most látom csak, hogy az! Mert bíztam és reméltem, nem a szivárványszínű csodában, hanem az életben! Az élet, amely a számomra nemcsak puszta szó, sokszorosan többet jelentett nekem, és ehhez tartozott a reménység is, a reménység éltető ereje!
Csak jóval később, most, itt kellett rádöbbennem arra, hogy a reménység érzése nem ajándékként hullott az ölembe! Gyermekkortól kezdve alakult az ki, apránként építve, megvilágosodva, és egyre hatalmasabbá válva. Ez mentett a haláltól, ez adott számomra, a családomnak, vagy barátaimnak segítséget, minden olyan körülményt, amelynek jelentőségét most látom csak igazán, hogy a reményben soha nem gyengültem el!
Én még nem vagyok tanító, hanem csak egy olyan valaki, aki a maga emberi tapasztalatából, amit eddig áttekinthetett, a legtöbbet és a legvilágosabbat tudja elétek terjeszteni. Ha még nem tapasztaltátok meg azt, hogy mit jelent reménykedni, szilárdan talpon maradni és mindent kibírni, ha a remény ereje van veletek, akkor kezdjétek el a kiépítését, mert meglátjátok, amikor majd nektek is számot kell adni saját magatoknak az elmúlt életetekről, hogy mennyi jót, mennyi biztosat, csodálatos segítséget adott ez az egyszerű, kicsinek nem mondható érzés! Remélem, tudtam olyat adni számotokra, melyet használni tudtok! Ha egyszer találkozunk, örülni fogtok annak, hogy bizonyságát adtam, és segítettem nektek a ti reménységeteket kiépíteni!
Mennem kell testvéreim, dolgotok van, és dolgom van nekem is! Egyszer még talán találkozunk! Isten áldjon meg benneteket!
4
Ne tekintsétek azt, hogy oly fiatal vagyok, és mintha valami gyermeteg dolgot mondanék! De nekem is szólnom kell! Röviden, mert az, amit én megéltem, az a kevés, az nekem központi, nagyszerű kincset hozott! Óh, hogy örülök, hogy engem hallgattok! Egy ideig én is csak hallgattam, és forgattam a fejemben azt, hogy vajon mi is történt, hogy is történt, hová tegyem, és miként határozzam meg a dolgokat igazán és jól! Mert természetesen egy idő után jól, és csaknem biztosan látjuk a dolgokat, de azt kell mondanom, hogy ez fejlődik. A társaimtól úgy tudom, hogy kezdetben őközöttük is volt olyan, akik azt hitték, hogy világosan és pontosan látnak mindent! Csak később jöttek rá arra, hogy minél alaposabban áttekintik a saját áttekinteni valójukat, annál több részlete bomlott ki, és annál világosabban és biztosabban tudták! Tehát a világosan tudás és áttekintés nem villámszerű, annak nagyon komoly részei vannak. Nem tudom, hogy ami a számomra a legvilágosabb és leginkább elérhető, annak hol van a vége, csak azt tudom mondani, amit most, mint fiatal eltávozott mondhat.
Gyerekkoromban, meg amikor már olyan kamaszféle voltam, nem törődtem én mással, csak magammal, a magam kedvtöltésével, hogy én mit kapok, hogy jól érezzem magam, enyém a világ, - mint afféle buta kölyök! Óh, hogy már gyermekkoromban be kellett látnom, milyen hibás szemlélet! Egy rettenetes tragédia döbbentett rá arra, hogy az egész érzésvilágom, a hozzáállásom az élethez hamis és nagyon rossz! Nagyanyám nagyon szeretett engem, nem azt mondom, hogy majomszeretettel folyton csüngött rajtam, hanem az az igazi szeretet volt benne, amit állandóan éreztem, akkor is, amikor nem volt jelen! A szeretete olyan volt, mintha egy külön ruha lenne rajtam. Ha rágondoltam, már akkor is éreztem, hogy szeret! Nem tudom jobban elmondani ezt nektek, azért alighanem jól értitek! Amikor ez a szeretet elmúlt, és a nagymama itt hagyott, úgy éreztem, hogy üres lett a világ, nincs benne többé az engem szeretés. Hol az én meleg, puha, szeretettel körülvevő édes nagyanyám!?
Isteni csodának köszönhetem azt a felfedezésem, hogy nem az a lényeg, hogy minket szeret valaki, a csoda, a nagyszerűség az, ha mi szeretünk valakit, vagy többeket, vagy mindenkit! Ez fejlődés kérdése! Mondom, fiatal korom, minden régi rossz álláspontom ellenére is, ez egy csoda volt, csaknem mint egy álom, hogyha a nagymama nincs, ha a szeretete nincs velem, nem sugárzik rám, üres a világ, akkor is szeretetnek lennie kell, és úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megteremteni! Ha mástól nem kapok, ha nagymama nincs, akkor majd szeretek én!
És rá kellett jönnöm, hogy ez az igazi! A vonatszerencsétlenség, melybe belekerültem, most már látom világosan, nem megakasztotta ezt a szeretetbeli fejlődésemet, semmi körülmények között nem, inkább kiteljesítette! Mert szeretni nemcsak a Földön lehet, hanem mindenhol, itt is! Szeretet mindenütt van, mindenki gyakorolhatja, és mindenkinek lehetősége van hozzá, legfeljebb nem veszi észre, csak akkor, ha egy nagymama meghal! Mondom, én egy nagyon fiatal ember voltam, és fiatal korom van még itt is, de ezt már ezalatt a szakasz alatt is sikerült belátnom, felfedeznem, helyretennem. Szeretetem jeléül fogadjátok el az én fiatal, semmit érő kis életemnek ezt az egyetlen legnagyobb tanulságát és kincsét, szeretettel adom nektek!
Isten áldjon mindnyájunkat, szeressük egymást testvéreim!
Közreadja: Kotányi Ottó
A Szerkesztő megjegyzése: Életkor a szellemi síkon már nincs, csak a még nem teljes felismerésben létező lélek érez még így.
* * *
|
