2008. III. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A hit jutalma, a hit tartalma * Krisztus * Nagy az efezusi Diána?!
A megtéveszthetőség * Tanít a szellemvilág * Találkozás a szellemvilággal

      Urunk és Megváltónk, a Jézus Krisztusnak nevében köszöntelek benneteket, testvéreim.
Ígértem néktek, hogy majd egy alkalommal a mi Urunkról, Jézus Krisztusról fogok beszélni néktek. Urunk, Mesterünk, Megváltónk a Jézus Krisztus. Krisztus Jézus. Emberi neve: Jézus. Megváltói neve: Cristos. A teremtmények közül nincs nagyobb és hatalmasabb Nála. Istennek Fia, és az embernek fia. Az ember ezt a kettőt nem tudja összeötvözni. Egyszer Istennek tekinti, más alkalommal közönséges embernek, legfeljebb egynek a próféták közül. Pedig hihetetlenül nagy hatalom adatott néki a teremtő Istentől égen és földön. Hihetetlenül nagy hatalom.
     Ezzel a hatalommal soha, egyetlen percre vissza nem élt. Soha a maga felemelésére, vagy a maga nehézségeinek megkönnyítésére ezt az isteni hatalmat fel nem használta. A hatalom mellett sok név adatott néki. Már az e világ és az egész bukott világ fundamentumának felvettetése előtt ígéretet kapott az emberiség és a bukottaknak egész világa, hogy a szerető Isten elküld majd valakit, Aki váltságdíjat fizet a törvénynek a bukottakért.
     Ki lehet alkalmas egy ilyen hatalmas feladat elvégzésére? Ugyanis a legkisebb, a legparányibb eltérés az isteni akarattól az egész nagy megváltói művet tönkretenné.
     Az elsődök teremtése után különböző rendű és rangú teremtményei voltak az Istennek: angyalok, arkangyalok, kerubok, szeráfok, amelyek mind aszerint csoportosultak, hogy milyen munka elvégzésére a legalkalmasabbak. Az elsődök között a messiások rendje egy külön rend, amelynek tagjai minden körülmények között, minden időben a legalkalmasabbak a vezetésre. Fénylő csillagok ők a teremtett világmindenségben. Fénylő csillagok, mint valaha Lucifer is volt, a fénynek, a világosságnak hordozója, aki megvakult saját fényétől. Istennek képzelte magát, ezért fellázadt Isten ellen, magával ragadva az elsődök egyharmad részét. Ők a hulló csillagok, az Istenhez hű maradtak pedig az örökké fénylő csillagok.
     A messiások rendjén belül is különböző munkákra alkalmas szellemek találhatók. Vannak, akik az igazság pontos működtetésében, és vannak, akik a szeretet törvénykörében tevékenykednek. Ezeknek legkiválóbbja a mi Urunk, Jézus Krisztus: a szeretet Messiása. Csakis ilyen valaki válhatott alkalmassá arra, hogy ezt a nagy megváltói munkát elvégezze. Hihetetlen magasságból küldetett a mélységbe, fényévszázadokra az első napokból a hatod naprendszereknek egy kis bolygójára: a Földre. A fizikai távolság is óriási, de a szellemi távolság, a szellemi szakadék még ennél is nagyobb. Le kellett mondania fényhazájáról és mindarról, aki, és ami Ő volt, és ami felett ő rendelkezett. Mindent el kellett hagynia, és ahogy keresztüljött a bukott világmindenségen, rétegenként magára vette a világmindenség bűnös tendenciájú erőit. Így vette magára e világ bűneit is.
     Mire ideért, nem volt a világokon olyan bűn, amely rajta ne lett volna, amely őt a pillanatnak minden töredékében szeges ostorként ne ostorozta volna. Természetes, ezeknek a bűnös, de élettel telített erőknek a felvételével homályosság keletkezett aközött, aki Ő a valóságban volt és akivé lett, amikor az ember fiává lett.
     A magasságok világában az ellentét és az ellentétes erők számára megközelíthetetlen volt, de itt a Földön, amely az ellentét világa, ahol a hatalom, a dicsőség és az anyagi javak az ellentét kezén vannak, az ellentét hozzáférhetett és születésétől fogva üldözte és pillanatról pillanatra kísértette Őt. Ezt a kísértést, ezt a támadást életének harminchárom földi esztendeje alatt szünet nélkül pillanatról pillanatra vissza kellett vernie. Soha, sem annak előtte, sem azóta senki ilyen hatalmas, nagy küldetéssel: a bukott világ megváltásának céljával nem tette lábát e Földre, és soha senki ilyen magányos, mint Ő nem volt a Földön. Hiszen ahogy ő mondta: az Ő országa nem e világból való.
     Az Ő ideérkezése előtt már Istennek prófétái prófétálták jövetelét és hírül adták nevét is. Többféle névvel illették Őt a próféciák, illették Őt kortársai, és különbözőképpen nevezi magát, amikor önmagáról beszél, sőt elismeri Őt Isten Fiának az ellentét: a sátán is. A próféciák szerint Ő a Szeretet Messiása, a Békesség Fejedelme, az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit.
     Kortársai, valamint az isteni tanúbizonyság szerint: Ő az Istennek szerelmetes Fia, Őt hallgassátok. A csodái nem azért történtek, hogy önmagát felmagasztalja, naggyá tegye az emberek előtt, hanem hogy higgyenek a szavának, és lássák, hogy Ő az Istennek küldöttje, az Istennek helytartója, az Istennek Fia, Aki a bukott világért emberré lett.
     Amikor az Úr megkérdezi az ő tanítványait, hogy kinek tartanak engem az emberek, a tanítványok így válaszolnak: némelyek Illésnek, mások Keresztelő Jánosnak, megint mások egynek a próféták közül. És akkor megkérdezi: és ti, akiket kiválasztottalak tanítványaimnak, ti kinek tartotok engem? Péter válaszol: Te vagy az élő Isten Fia. Ezért Krisztus boldognak mondja Pétert, mert nem az ember jelentette ezt meg Péternek, hanem a Szentlélek.

     A farizeusok és az írástudók - azért nevezzük írástudóknak őket, mert az írásokat tanulmányozták, értették, és ismerték, ellentétben a többi emberrel, akik írástudatlanok voltak, és különben sem voltak a szent iratoknak birtokában - pontosan tudták, hogy a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak hol, ki által, hogyan, milyen körülmények között, mikor kell megszületnie. Pontosan tudták, hogy Isten fia megszületik, de féltették tőle a nagytól, a hatalmastól, az Isten küldöttjétől az ő szegényes földi hatalmukat.
Féltette ezt a világi hatalmasság, Heródes is. Ezért volt, hogy - rossz fordítás szerint - minden két év alatti, de valójában minden egy éves kor alatt lévő gyermeket Betlehemben megöletett. Hatalomféltésből gyerekek százait ölette le.
     Két főpap volt Krisztus idején, mert bár Kaifás a főpap, de apósa, Annás is még mindig él. Két főpap láthat rá világosan, hogy a Világosság e világban van.
     Krisztus magáról is tanúbizonyságot tesz. Semmit nem rejt véka alá. Világosan mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a feltámadás és az élet. "
     Király vagy te? - kérdezik. Király vagyok, de az én országom nem e világból való.
Miért vagy hát a világban? "Én vagyok a világ világossága. Azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról". Igazságtételért az isteni igazság mellett. Igazságtételt amellett, ami volt, ami van, és ami a jövőben lesz.
     Aki az igazságot szereti, az a világosságban jár. Akinek van takargatnivalója, az a sötétséget szereti. Tehát bizonyságot tesz önmagáról, bizonyságot tesz róla Keresztelő János és Péter; bizonyságot tesz róla hangos szóval a szerető Atya, de bizonyságot tesznek róla beteggyógyításai, csodái, halottfeltámasztásai is, amelyek letagadhatatlanok. Mivel letagadhatatlanok, az akkori vallási vezetők fordítanak az egészen egyet és azt mondják: mindezt az ördögök fejedelmének, Belzebubnak erejével teszi. Egy szóval e világ, az ellentét világa nem akarja Őt befogadni, és nem akarja az Ő igéit és tanításait elfogadni. Félnek az igazságtól. Félnek, hogy az alvó lelkek felébrednek, és az ellentét mákonyával megkevert igazság helyett, amit az akkori vallás hirdetett, a tiszta világosság lesz láthatóvá és az emberek Krisztus igazságát fogadják el.
     Valami hihetetlenül nagy dolgot adott a mi Urunk, a Jézus Krisztus az emberiségnek, a bűnbocsánat lehetőségében. Ezt az ember éppen úgy nem tudja felmérni, mint ahogy nem tudja felmérni, hogy milyen távolságról jött az Úr, a Jézus Krisztus. Hogy mi mindenről mondott le, és milyen gyötredelmes élete volt itt ezen a Földön, amíg a megváltás munkáját véghez vitte.
     Az ember nem is akar ezen elgondolkodni. Mindezt tovasöpri és lehúzza Őt a maga színvonalára, mondván, hogy ember volt ő is. Igen, Istennek Fia és embernek fia. Ezt a dualitást a földön soha, senkinél, semmikor nem tapasztalták, nem tapasztalhatták az emberek. Igen, Istennek Fia, hiszen minden igazság, minden tudás, minden ismeret nyitva állt előtte; látta a múltat, a jelent és a jövőt. Tisztában van a múltban történt bukással és mindazzal, amit a bukás a világba hozott. Tisztában van azzal, hogy a bukással miként engedték be a teremtmények az ellentétes, az Istennel szemben lázadó érzéseket a lelkükbe és azt hogyan dédelgetik továbbra is önmagukban. Tisztában van azzal, hogy a szeretet helyett a gyűlölet, az alázatosság helyett a gőg, az önzetlenség helyett az önzés, a békesség helyett a lázadás él a bukottak lelkében, ami szünet nélküli harcot és háborúságot hirdet a jóval és a jónak képviselőivel és magával a teremtő Istennel szemben. A lázadók, akik minél inkább tökéleteset akarnak Isten nélkül létrehozni és megvalósítani, annál tökéletlenebbek, annál korcsabbak, annál tönkrementebbek, annál lepusztultabbak lesznek, egészen addig, amíg bűneik miatt az élet helyett a halált aratják, a halál vár rájuk.
     Mindez egészen tiszta és egészen világos a mi Urunk, a Jézus Krisztus előtt. Tudja, ha Ő ezt a megváltó munkát nem vállalja és pontról pontra Isten akarata szerint el nem végzi, vagy a legkevesebb engedményt teszi e világ fejedelmének, a nagy mű tönkremegy és az Isten által teremtett lényeknek milliárdjai jutnak az örök kárhozatra, abba az állapotba, ahonnan nincs kiút és nincs visszaút az életbe, a feltámadásra, egy új élet kezdetére; nincs visszajutás a mélységekből a magasságba a mi Atyánkhoz, Istenünkhöz.
     Az Ő megváltói műve teszi lehetővé minden bukott teremtmény számára, hogy Általa juthasson vissza az Atyához; hogy a kárhozat ne örökre, hanem csak egy örökkévalóságra tartson, de meg is rövidülhet azáltal, hogy Ő halála után alászállt a poklokra. Tehát ezekbe a kárhozatos világokba is, amelyek addig el voltak zárva az isteni tiszta erőktől, az Úr Jézus Krisztus isteni tiszta erőket vitt, hogy az élet, a mozgás, az éledés meginduljon ott is, és megkezdődhessen a legnagyobb mélységekből is a fejlődés, a felemelkedés Isten felé, azaz testhez, életlehetőséghez juthassanak az ott élők. Először a hatodnaprendszerekbe, hogy aztán onnan fokozatosan és kemény munka árán, a megváltó Krisztus erőibe és parányaiba kapaszkodva, feljuthassanak a hatodnapokról az ötöd-, a negyed-, a harmad- majd a másodnapokba is. Mindenki oda, ahol a teremtő Isten az ő helyét kijelölte, ahol neki teljes tökéletességgel és kapacitással be kell töltenie a helyét a világmindenségben, hogy végre az egész teremtett világmindenség egy akol és egy pásztor legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus egyszemélyben áldozati bárány is, de ugyanakkor a jó pásztor is, Aki életét adja juhaiért. Ez az egy akol és egy pásztor állapota akkor jövend el, amikor minden bukott teremtmény visszajut arra a helyre, amelyet teremtése pillanatában számára Isten a világmindenségben kijelölt.
     A régiek, a választott nép rituáléi tulajdonképpen mind előképei voltak az eljövendőnek, ahogy Egyiptomból szabadultak, ahogy az ígéret földjére, Kánaánba bemehettek. Ahogy ennek emlékére minden esztendőben bűneikért bárányt áldoztak, vérét az oltárnál elfolyatták, húsát pedig elfogyasztották, hogy azzal önmagukat megerősítsék.
     Nem véletlenül esik ugyanerre az időre a mi Urunk, az áldozati Bárány vérének kihullatása. Nem véletlen az ígéret, amely szerint Ő az élő kenyér, az Ő kiontott vére megelevenítheti az embert. Nála van az élő tűz és az életnek vize. Emlékezzetek, amikor a kútnál az asszonnyal beszélt és mondta, hogy nála van az életnek vize, aki abból iszik, nem szomjazik meg soha. Ez a víz, amely az embert új életre, a feltámadás lehetőségére juttatja el. Az Ő igéi a kenyér, amely az ember szellemi táplálására adatott. Ő az ige, amely az embert megelevenítheti, amely az egész teremtett világmindenségnek a lényege; maga a valóság, maga isteni élet. Isten az Istenből, világosság a világosságból, fény a fényből, tisztaság a tisztaságból. Mindeneknek tudója, mindeneknek ismerője, minden törvény tökéletes hordozója és betöltője. Ezt hozza, ezt mutatja be a mi Urunk, Jézus Krisztus itt a földön. Ha ő el nem jön, sötétségben, gyötrelemben, szenvedésben, halálban marad az emberiség és minden bukott teremtmény. Ha ő el nem jön, és ki nem engeszteli a törvényt, nincs bűnbocsánat.      Ezt ismeri fel Mária Magdaléna az Úrban, hogy senki, sem égen, sem földön neki bűnbocsánatot nem adhat, senki őt a bűn szennyéből fel nem emelheti, senki a megtörténtet, amit átélt, amit megcselekedett, mint bűnt, el nem törölheti, csak egyedül a mi Urunk, Jézus Krisztus.
     Ezért ragaszkodik Hozzá, ezért szereti oly nagyon az Urat. Ezért követi árnyékként mindenhova, ezért volt képes szakítani bűnös életével, ezért tudta mindazokat az anyagi javakat, mindazt a pompát, mindazt a sok ékszert, amit bűnös életmódja jutalmaként kapott az ellentéttől, feladni és felvenni a szeretet és az alázatosság köntösét. Krisztus mondja is neki: megbocsáttatnak a te bűneid, mert nagyon szerettél. A szeretetnek hihetetlen nagy a hatalma; a szeretet világokat hoz létre, a szeretet átalakítja az embert, a szeretet teremt. Ezzel szemben az ellentét gyűlöletet, háborúságot szít és rombol.
     Az ember pedig, megtévesztve az ellentéttől, azt hiszi, hogy a bűn édes, a bűn boldogságot nyújt, azt hiszi, hogy a bűn elkövetése által megelégülhet és kielégülhet, holott a bűn mindenkor halált, betegséget, nyomorúságot, szenvedést, káoszt, sötétséget hozott e világra. A bűn jelenti elvesztését az isteni természetnek, elvesztését azoknak a lehetőségeknek, amelyek kivétel nélkül, minden teremtmény számára fennálltak.

     Krisztus felismerteti az emberrel a bűnt, és hirdeti, hogy ha az ember is felismeri bűnös voltát, megbánja és szakít bűneivel, azaz mindent elkövet, hogy a bűntől szabaduljon, akkor meggyógyulhat betegségeiből is. Hiszen ezt bizonyította azzal is, amit minden gyógyítása alkalmával mondott: menj el, de többé ne vétkezzél, mert ha vétkezel, hasonló vagy még rosszabb sorsra jutsz, mint annak előtte voltál. A gyógyuláshoz, a megigazuláshoz, a megtéréshez, az üdvösséghez, az embernek és minden bukottnak fel kell ismernie, be kell látnia, hogy milyen óriási tévedés volt részéről az Isten és az Ő törvényei ellen lázadnia. Meg kell látnia, be kell ismernie, hogy mekkora zavart, milyen rombolást, mennyi betegséget, mennyi nyomorúságot, mennyi csalódást, mennyi szenvedést és halált hozott azzal, hogy eltért Isten akaratától.
     És most itt van Krisztus, az áldozat, Aki mindazt eltűri, amit az ellentét vele cselekszik úgy, hogy a legkisebb érzésrezdülés sincs benne az indulatra, a haragra, a bosszúállásra, a megtorlásra, vagy hatalmának fitogtatására. Mint bárány az ő nyírőjének keze alatt, mindent elvisel, és mindent eltűr. Eltűri a tanítvány árulását, aki vele volt éjjel és nappal, aki az igét, mint gyöngyszemeket hallotta az Úr ajkáról peregni, eltűri az elfogatást; eltűri, hogy Őt állítják oda bűnbakként, és ráteszik a világnak minden bűnét; elviseli a megostoroztatást, az arcul verést, a töviskoronát, elviseli a nehéz kereszt hordozását. Óh, nemcsak annak a keresztnek hordozását, amelyet akkor ácsoltak számára, amit Ő vitt fel a Golgotára, hanem az egész emberiség bűneiből, az egész bukott világ bűneiből ácsolt keresztet. Ő azonban leveszi a roskadozó, a gyenge, a hitehagyott ember válláról is a keresztet, aki szeretne megtérni, aki szeretné nap mint nap felvenni a keresztjét és hordozni azt, de gyenge arra, és helyette, és minden bűnös helyett felviszi azt a Golgotára. Egészen addig, míg az emberek egyenként, külön-külön meg nem erősödnek annyira, hogy képesek a saját keresztjüket vállukra venni és hordozni.
     Felviszi az emberiség bűnét a keresztre, és a keresztfán életét adja a bukottakért, a bűnbe esettekért, és engedelmes egészen a kereszthalálig. Hiába csúfolják: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, tégy most csodát, bizonyítsd be nekünk, hogy az vagy, akinek mondottad magad: a Messiás, az Isten Fia, amivel minket megbotránkoztattál. Semmit nem tesz, csak csendben, némán tűr és imádkozik Istenhez, hogy bocsássa meg az egész bukott emberiségnek és azoknak, akik ezt vele művelik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.
     Mindennek elviseléséhez óriási mennyiségű fizikai erő kellett, de ettől is nagyobb szellemi és lelkierő, hiszen a lelkek világa teljességgel nyitva áll előtte. A mélységekből, a megszálltakból kiűzött démoni lelkek, mind-mind ott nyüzsögnek körülötte, hogy fájdalmat okozzanak neki.

Ennek ellenére mindenkivel szemben türelmet tanúsít, mindenkivel szemben megbocsátó. Tudja, hogy csakis ezen az úton és módon lehet a bukottak világát, a bukottak kárhozatra ítélt lelkét megszabadítani és feltámasztani. "Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki bennem hisz, ha meghalt is élni fog." - mondja Ő.
     A föld az Ő korában és azóta is egy nagy temető. Tele van szellemi, lelki és fizikai értelemben is holtakkal, mert halottá teszi az egész emberiséget és a bukott világok lakóit a bűn. És íme megjelenik Ő, és azt mondja: "én vagyok a feltámadás és az élet". Azt mondja, hogy ha valaki hisz benne, ha meghalt is élni fog, és Ő nem időleges életet ígér! Mi pénzt hajlandóak az emberek az orvosoknak gyógyulásukért, vagy pláne földi életük meghosszabbításáért fizetni. Krisztus pedig az Ő megváltó munkáján keresztül örök, boldog életet kínál mindazoknak, akik hisznek Benne, akik felismerik benne a világ megváltóját és követik Őt.
     Pogány és zsidó lelkületű emberekkel van tele a világ, és kivétel nélkül mindenkinek: szegénynek, gazdagnak, fiatalnak, öregnek, nőnek, férfinak, bármilyen vallási felekezethez, bármilyen néphez, fajhoz tartozónak, pogány vagy zsidó lelkületűnek egyaránt felajánlja áldozata révén, hogy megigazulhasson és ezáltal élhessen.
     Nem személyválogató, nem mondja azt, hogy csak ezek, vagy azok juthatnak el az üdvösségre. Sőt megmondja tanítványainak is: menjetek el szerte a világba és hirdessétek, amit tőlem hallottatok, és hirdessétek, amit a Szentlélek kijelent néktek, minden népnek, minden nemzetnek, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. És az apostolok és a tanítványok és a későbbi tanítványok elmennek és szétszélednek a világon. Minden népet, minden nemzetet meghagy a maga keretein belül. Minden nép, minden nemzet a saját nyelvén értheti, hogy mit mond a Lélek az első Pünkösd napján. Hallhatják Krisztus üzenetét, hogy hogyan és miként kell az embernek az Ő igazságát elfogadni, és az Ő kihullott vére és megtöretett teste által hogyan erősödhetnek meg a bűnnel szembeni harcban.
     Mit tesz ezzel szemben a mai ember? Ugyanazt, mint amit a régiek tettek. Miként a régiek gondolták, ha Babilonban összegyűlnek, és ott nagy tornyot építenek, akkor elérik a mennyeknek kapuját. Bábel ez, vagy görög szóval: Babilon, vagy Babili, ami szó szerint az Istennek kapuját jelenti. Az ilyen csoportosulásban azonban nincs benne az Isten akarata, ezért ez csak az ember nagyotakarása marad, amellyel égig érő nagy tornyot akar építeni. Azonban láthatjátok mit tett az Isten a nagyotakaró régiekkel? Szétszórta őket az egész földkerekségen, hogy mindenki a maga szellemi fejlődéséhez legalkalmasabb helyen végezze el azt a munkát, amiért az isteni végzés őt odaállította.
     Ma mit tesz az emberiség? Globalizálni akarja a világot. Ezzel akarja elérni az egységet, holott ez a fajta törekvés egyre szélesebb szakadékokat hoz létre ember és ember között; csak arra alkalmas, hogy a nagyobb nemzetek így kerekedjenek a kisebb népek, nemzetek fölé, és hatalmat gyakorolva felettük diktálhassanak nekik, hogy mit adhatnak, és mit vehetnek, milyen jogaik, milyen lehetőségeik vannak, vagy a jövőben milyen szabadságjogaik lesznek majd.
     Nem! Krisztus azt mondja: "ha ketten, hárman az én nevemben összejöttök, közöttetek vagyok." Tehát ezt az összejövetelt a krisztusi elvben, a krisztusi eszmében kell az embernek létrehoznia. Azzal a jóhiszeműséggel, hogy azért jön össze, hogy a mi Urunk, a Jézus Krisztus is ott legyen és erejével, igazságával, igéivel, világosságával, az embert és általa a földi életet is jobbá tegye, mint tegnap volt, és a holnappal jobb lehessen, mint ma, mert ezt írja elő az embernek a szellemi fejlődés. Ezért jött el Krisztus, hogy az ember megismerje az igazságot és az igazság általa megigazulhasson és jobbá válhasson.
     Közelednek azok az ünnepek, amelyek Krisztusnak kínszenvedéseit, gyötrelmeit kell, hogy közel hozzák az emberhez. Krisztus Urunk elítélése, megkínzása és kereszthalála bizonyíték arra nézve, hogy az ember mennyire nem képes felismerni a világosságot, és az igazságot, még akkor sem, amikor a világosság és az igazság e világban van. Pillanatnyilag fellelkesedik, amikor hallja az Úr hazahívó szavát. Pillanatnyilag fellelkesedik, ha evett a megsokasított kenyérből, és a halból. Pillanatnyilag fellelkesedik, ha bűnei következményeitől megkönnyebbülhet, de a végső átalakulás, a teljes átváltozás újra és újra csak elmarad. Pillanatnyilag fellelkesedik a tömeg, mint ahogy az Úr jeruzsálemi bevonulásakor történt, amikor így kiált: "hozsánna Dávid fiának, hozsánna, ki az Úr nevében jön. " Fel vannak izgatva, nagy várakozással néznek elébe annak, mi fog történni, milyen csodát fog véghez vinni? Hogyan fognak reagálni rá a jeruzsálemiek: a pilátusok, a heródesek, az írástudók, a farizeusok, a főpap? Kíváncsi, és szenzációra éhes a tömeg.
     Aláhanyatlik a nap, leszáll az est, mindent beborít a sötétség, minden elcsendesedik és aludni tér, hogy aztán másnap, harmadnap, s az elkövetkező hét minden napján várják a szenzációt. És mi lesz az új szenzáció? Krisztus elfogatása, Krisztus megostorozása, megkínzása és keresztre feszítése. A tömeg pedig bizonygatja: Barabás kell nékünk, Barabás, a rabló, a gyilkos, aki egyenszerű velünk! Ki ez a Krisztus, Aki most semmit nem akar adni nekünk, és nem tesz semmiféle csodát, hogy bizonyítsa előttünk istenfiúságát? Csendben van és hallgat. Legfeljebb annyit tett, hogy ostorral kiűzte Isten házából a kereskedőket, a pénzváltókat és felforgatta asztalukat. Többet várunk tőle... sokkal többet. Szükséges tehát, hogy lássuk, hogy mit tesz ha ostorozzák, mit tesz ha keresztet kell cipelnie, és mit tesz ha keresztre feszítik?

     A járhatatlanságig tele vannak a felbolygatott Jeruzsálem utcái emberekkel. Minden utcasarkon tárgyalják, beszélik a történteket, várják a nagy csodát, pedig csodákban részesültek eddig is, hisz betegeik meggyógyultak, halottaik feltámadtak, az éhezők enni kaptak, a szegényeknek az evangélium hirdettetett. A mi Atyánk Istenünk pedig tanúbizonyságot tett az ő szeretett Fia és az Írások mellett, de tanúbizonyságot tettek mellette még a messziről jött keleti bölcsek és az égen feltűnt csillag is.
     Mindezt azonban elfelejti a nép, elfelejti a tömeg. Nem a halk szavú, a békés Krisztust, a szeretet Messiását hallja már, hanem hallja az írástudókat, hallja a főpapot, hallja a vádat, amit a főpap - megszaggatva ruháit - ellene emel: "Káromkodott. Istenné tette magát, ezért méltó a halálra. Keresztre vele!"
     Mikor esküdözik az ember égre-földre? Amikor úgy érzi, hogy az emberek nem hisznek neki. A főpappal is ez történik. Mindenképpen bizonyítani akarja a római helytartó, a pogány Pilátus előtt, hogy neki van igaza, hogy valóban az isteni törvények ellen vétett.
     Van törvényetek - mondja a nagy pogány - cselekedjetek aszerint! Van királyotok! Nincs királyunk, csak császárunk! - válaszolják. A főpap pedig, mintegy esküt kiáltja, átkot véve magára: "vére rajtunk és fiainkon!" Vére rajtunk és fiainkon, csak feszítsd meg Őt, csak feszítsd meg Őt, csak feszítsd meg az igazságot, mert ezen a földön nem érvényesülhet az igazság! Ezen a földön a hazugság, az óriáskígyó, a sátán, a sárkány akaratának kell érvényesülni. Ez a pillanat, amikor az ellentét hatalma érvényesülhet; keresztre juttatja az ártatlant, de kiszabadítja a rablógyilkost, kiszabadítja a bűnt, a szennyet, a gonoszságot.
     Mi lehet testvéreim mindennek a következménye? Nagyon súlyos dolgok, amelyet a zsidó történetíró szintén megörökített. A zsidó háború, Jeruzsálem teljes bezártsága és ebben a bezártságban ostroma, amikor senki se ki, se be nem mehet az ostromlott városból. Beszorulnak a nagy templomba és a nagy templomban is megkezdődnek a gyilkolások, az öldöklések és a nagy templom is a lángok martalékává lesz. Jeruzsálemet bevetik sóval, hogy ott semmi, de semmi ne teremjen. Jeruzsálem volt és Jeruzsálem nincs, és Istennek választott népe, az Úr halála után hetven évvel szétszóratott a világban. Azóta is próbálják hazájukat, régi dicsőségüket visszaszerezni, kiválasztottságukat igazolni és bizonyítani, de mindez volt, nincs; elmúlt a régi dicsőséggel együtt.
     Különben is testvéreim nem az írástudók, a farizeusok, és az erőszakosan követelőző, feszítsd meg-et kiáltó tömeg tette naggyá a régi Jeruzsálemet, és a későbbi időkben sem a keresztényeket üldöző pogány császárok tették naggyá, hatalmassá és erőssé Rómát, hanem az első keresztények vére. A régi Izraelt pedig az igaz próféták, Istennek küIdöttei és emberei tették naggyá. Azok, akik hittek Isten beszédének, akik várták a mi Urunkat, Jézus Krisztust, akik köréje tömörültek, és szomjasan itták és hallgatták az Ő szavát, akik az első pünkösd napján Szentlelket vettek. Ezekért volt, ezekért létezett Izrael kiválasztottsága; ezekért a lelkekért létezett és állt fenn a nagy, az örök Róma. Nem pedig azokért, akik az ellentétet szolgálták, akiknek az ellentét adta a hatalmat, a dicsőséget, az anyagi javakat, akik uralkodhattak embereken, akik élet és halál urai voltak. Néha úgy, hogy erőszakkal tették meg magukat élet és halál urának. Más esetekben úgy, mint ahogy Pilátusnak mondotta az Úr, hogy a hatalmat Istentől kapták. Akárhogyan is jutottak hatalomhoz, visszaéltek vele. Nem ismerték fel az igazat, nem ismerték fel az igazságot.
     Mert a választott néphez hasonlatosan Róma sem ismerte fel az igazságot. Az is mindig üldözte, nemcsak az első keresztényeket, de később is mindazokat, akik az első keresztényekhez hasonlatosan megvilágosultak, értették, tudták és érezték, hogy mi az igazság és nem a földi hatalom előtt hajlongtak, nem a földi hatalmasságoknak akartak dicsőséget adni. Mivel Krisztus követői voltak, emberektől dicsőséget nem vettek, hanem minden dicsőséget az Atyához továbbítottak. Elismerték Isten hatalmát és dicsőségét és az életüket adták, miként Krisztus tette, az isteni igazságért, hogy egykoron eljuthassanak a mi Atyánkhoz, Istenünkhöz, amit el ne feledjetek! - Krisztus tett lehetővé. Ezért legyen örök hála és örök dicsőség a Báránynak!