2005. IV. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Egy Krisztust tisztelő megnyilatkozása * Tanít a szellemvilág
"Ti adjatok nekik enni!" * Találkozás a szellemvilággal * A spirituális jellem kibontakozása
Kőrösi Csoma Sándor útjáról, tibeti irodalmi kutatásairól II. rész

      Ladakh tartomány nem tartozott a "Nagy-Tibethez," inkább Nyugat-Tibethez, ami Kasmír tartozéka. A világ legmagasabban fekvő lakott területe, még a folyóvölgyek is 4000 m. magasban húzódnak, így tehát ez a vidék rendkívül hideg. A kötélhidakkal átívelt Zanszkár-folyó jobb oldalán települt Zangla falu, melynek közelében a hegyoldal kis platóján épült a lámakolostor. Ebben a kolostorban egy tudós láma segítségével tanulmányozta Kőrösi Csoma Sándor a tibeti nyelvet, annak grammatikáját, és a tibeti irodalmat. Neve: Szangje Puntcog. (A láma szó felsőbb, tiszteletreméltót jelent.) A tudós láma többek között járatos volt a matematikában, a költészetben, dialektikában, orvoslásban, csillagászatban. Bejárta egész Tibetet, ismerte a tibeti könyvek tartalmának nagy részét, tehát általános tudással is rendelkezett. Nős, 52 éves, és Ladakh leghíresebb orvosa. Ezt írta róla Csoma:
"Zanszkárban való időzésem során ezen értelmes lámának ügyes útmutatásával megtanultam nyelvtanilag a tibetit, s megismerkedtem azon irodalmi kincsek néhányával, melyek 320 vaskos, nyomtatott kötetbe vannak foglalva, s a tibeti tudományosság és vallás alapját alkotják."
     A kolostorban szigorú szellemi fegyelem uralkodott. A cellában, melyben Csoma lakott, a világosság tartama alatt, tehát reggeltől estig ülve olvasott. A tibeti szerzetesek táplálékán élt: jakvajas tejes teát fogyasztott. Nem fűtött, mert kémény nem lévén, a szobában gyújtottak tüzet, a füst a réseken távozott. Ez annyira csípte Csoma szemét, hogy inkább lemondott a tűzgyújtásról. A helybeliek Szkander-bégnek szólították a magyar tudóst, aki tibeti öltözetet viselt: felhajtható szélű gyapjú süveget, daróckaftánt, mely gyapjúval volt bélelve, szalmabocskort, melyre gyapjúval bélelt bőrcsizmát húzott. Kezét a hóna alatt melengette. Cellájának belső mérete 3x3 méter volt. Ezt kellett megosztania hűséges társával és tanítójával, a tudós Szangje Puntcoggal, és kettőjük szolgájával.
     Csak találgatni lehet, mi késztette a tudós lámát több mint egy éven keresztül arra, hogy ilyen sanyarú körülmények között lakjon és éljen összezárva (kint mély hó volt) a székely tudóssal. Csoma tisztelte, becsülte a lámát átlagon felüli tudása, segítőkészsége és hűsége miatt.
     Ilyen, szinte embertelen körülmények között gyűjtött össze 40.000 tibeti szót a tudós, és rakta szótári rendbe. Az általánosan ismert lhaszai nyelvjárásban használt szavakból gyűjtötte össze ezt a tetemes mennyiségű szót.
     Mintegy 5-6 millió ember beszéli a tibeti nyelvet. Három fő nyelvjárástípus található Tibetben: középső, nyugati, keleti közül a középső, a lhaszai a legfontosabb. Ezt beszélik legtöbben, és mintegy közvetítő nyelvet jelent Tibetben. A tibeti írásjegyeket a VII. századtól mindmáig használják. A könyvek nyelve, a klasszikus tibeti eltér a hétköznapok nyelvhasználatától. A IX. században terjedt el a szanszkrit nyelvészek mintájára.
     Csoma megállapította, hogy a tibeti irodalom az Indiában található szanszkritul íródott művek hűséges fordítása. (Szanszkritam: megszerkesztett, mesterségesen kialakított.) Csak a XIII-XIV. században váltotta fel Indiában a szanszkritot az irodalmi művek alkotásában a nép által használt nyelv.
     Tudósunk nagy fába vágta a fejszét már itt Zanglában, mert tanulmányozta a tibeti irodalom két hatalmas gyűjteményét, a több száz kötetből álló Kandzsur (jelentése: a lefordított parancs) és Tandzsur (jelentése: a lefordított tanítás) köteteit, amelyeket ő ismertetett meg először az érdeklődő európaiakkal.
A távoli tibeti ottléte során bőséges tapasztalatokat szerzett az indiai, kínai, török és mongol nyelvek szerkezetéről, azt állítva, miszerint ezek a nyelvek szerkezetükben rokonságot mutatnak a magyarral. Az általa olvasott könyvekben nem sok adatot talált, amelyeket felhasználhatott volna a magyarok őshazájára vonatkozó kutatásaiban. Csupán a Tandzsur gyűjtemény mutatója említ egy csekély értekezést, amely a jugar nyelvből lett lefordítva.
     Olyan hasznos volt 16 hónapos zanglai tartózkodása, és búvárkodása, hogy kijelentette, most már képes lenne egy tibeti-angol nyelvtan és szótár összeállítására és megírására. A sors megint beleszólt elhatározásába. Másfél évi szorgalmas és keserves munka után el kellett hagynia a zanglai kolostort. Nem tudni miért, de valószínűleg azért, mert kémnek tekintették.
     A tudós lámával történt megbeszélés alapján 1824-25 telét együtt töltötték volna Szultánpurban, Kuluban az előző évben gyűjtött értékes anyag rendezésére. A tél közelsége miatt a tudós láma figyelmeztetésére el kellett indulnia a Kulu tartományban lévő Szultánpurba. A láma Zanszkárban maradt.
     Különösebb veszély nélkül érkezett Szultánpurba, majd onnan Szabáthuba. A lámát azonban hiába várta, mert a hófödte szorosok és hágók lehetetlenné tették az áthaladást. Erdélyből való elindulása óta immár öt év telt el. Hatalmas távolságot kellett így is megtennie, mert majd egy hónapi gyaloglás után ért Szabáthuba. Szabáthu határállomás volt Tibet és az angol megszállás alatt álló India között.
     Kennedy százados, a határállomás parancsnoka meglehetősen bizalmatlanul fogadta a tibeti ruhába öltözött utazót. Kennedy jelentést küldött felettesének az ismeretlenről, akitől azt a rövid választ kapta: tartóztassa fel az idegent, amíg a kormányzótól további utasítást nem kap. Tulajdonképpen itt is bizalmatlanok voltak vele szemben, és akár Zanglában, itt is kémnek nézték most már az angolok, akikben voltaképpen jóakaróit vélte látni a magyar tudós. Bizonyára elkeseredett Csoma, mert a tudós láma, aki szinte baráti módon viselkedett vele szemben, nem érkezett meg, most pedig segítői, jóakarói, az angolok is majdhogynem szembefordulnak vele. Ráadásul az ígért könyvek sem érkeztek meg a határállomásra Kalkuttából, az Ázsiai Társaságtól. Két hónapig kellett várni a főkormányzó válaszára, amelyben ez volt olvasható:
"Kérjék fel Mr. Csomát, tegyen részletes jelentést saját személyéről, valamint terveiről, és nyújtsa be azt Kennedy százados útján."
     Mint valami kémtől, részletes jelentést kértek ott tartózkodásának okáról, céljáról, idejéről. Ő húsz pontban adott választ a felszólításra, melyben többek között kifogásolta az angol kormány vele szemben tanúsított bizalmatlanságát. Ő ugyanis ígéretet tett az angol-tibeti szótár megírására, sőt a tibeti nyelvtan elkészítésére is. Nagyon barátságtalannak érezte az angolok vele szembeni megalázó magatartását.
     A kormány nagyra értékelte a munkáját, havi 50 rúpia támogatást biztosított számára, és a kalkuttai Ázsiai Társaságot felszólította, hogy vegye fel a kapcsolatot a magyar tudóssal. Maradéktalan örömét, mely elismertsége nyomán támadt benne, befelhőzte a tudós láma távolmaradása. Az ő segítségére még szüksége lett volna.
     Így hát elment a láma szülőfalujába, és ott várakozott a távollevő tibetire. Végre-valahára megérkezett a várva-várt Szangje Puntcog, akivel megegyeztek, miszerint egy évig a Phuktal lámakolostorban folytatják munkájukat. A láma azonban hanyag volt, nem úgy végezte munkáját, ahogy azt a magyar tudós szerette volna. Mindezt megírta dr.Wilsonnak, az Ázsiai Társaság titkárának azzal a megjegyzéssel, hogy az angol-tibeti nyelvtant mindentől függetlenül el fogja készíteni.
     Közben megvonták tőle a havi 50 rúpia segélyt, megint fogytán volt a megélhetéshez szükséges pénze. Észrevette a támogatások elmaradásának okát: kiderült, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság költségén kiadtak egy tibeti szótárt, az ún. szirampuri szótárt, melyhez nyelvtani részt is fűztek. Ennek tudatában az Ázsiai Társaság fölöslegesnek érezte Csoma munkáját és anyagiakkal való támogatását.
     Julius Klaproth, a neves német kelet-kutató fércmunkának találta a "szirampuri szótárt," sőt az angolok erőlködését a tibeti nyelv kutatásában is. Nem sokkal ezután az indiai kormányközlöny cikket jelentetett meg, melyben a következőket írja:
"Szerencsések vagyunk értesülni, hogy a kormány pártfogása lehetővé tette Mr. Csoma de Kőrös magyar utazónak, hogy tibeti tanulmányainak folytatása végett Felső-Baséhrba utazzék. Kötelezte magát, hogy ezen idő alatt elkészíti a tibeti nyelv alapvető nyelvtanát és szótárát, valamint Tibet történetének és irodalmának ismertetését. Ezek a célok annál kívánatosabbak, mert úgy értesülünk, hogy Mr. de Kőrös teljességgel tévesnek tartja Klaprothnak és Rémusat-nak a tibeti nyelvre és történetre vonatkozó legutóbbi munkáit."
     A magyar tudós megállapította, miszerint a hozzá küldött szirampuri szótár kilenc szava közül öt hibás. Így állította helyre a magyar tudós Anglia Tibet-kutató tekintélyét. Csupán barátai, Kennedy százados és a Szabathuban megismert Gerard doktor álltak mellette, és vigasztalták letörtségében. Ekkor értesült arról is, hogy fontos jótevője, William Moorcroft, az ismerten veszélyes úton, Bokharában meghalt.
     Kapott hát pénzt és engedélyt Baséhr tartományban való kutatásra, ott is a Kanamban lévő kolostorba. Ez a határrész ugyanis nem Nagy-Tibethez, hanem már angol fennhatóság alá tartozott. Hasonlóan zanszkári tartózkodásához, itt is egyszerű kis helyiségben lakott tudós barátjával, a lámával, aki itt már biztonságban érezve magát, hűséges társa lett a magyar tudósnak.
     Kanamban is rendkívül szerény körülmények között élt, mert a brit kormánytól havonta mindössze 50 rúpia segélyt kapott. Ebből 25 rúpiát Szangje Puntcognak, az őt segítő és kísérő lámának kellett fizetségképpen átadnia. Így a megélhetésre alig maradt pénze. A kolostorban pedig télire 30 birka teteme és rengeteg szőlő volt felhalmozva, melyekből - Gerard doktor szerint - semmit sem lesz képes Csoma megvásárolni.
     Gerard doktor kezdeményezésére a kalkuttai Ázsia Társaság is megszavazott tudósunk részére havi 50 rúpia illetményt, de legnagyobb megdöbbenésükre az önérzetes férfi visszautasította a számára oly fontos támogatást. A társaság titkárának a következő levelet írta Csoma:
"1823 áprilisába, amikor Kasmírban voltam a néhai Mr. Moorcrofttal kötött megállapodásom kezdetének idején, miután nagy hiányát éreztem a könyveknek, Mr. Moorcroft reám való tekintettel felkérte Önt, hogy küldjön el nekem bizonyos szükséges munkákat. Soha egyet sem kaptam meg közülük. Hat éven át elhanyagoltak. Most ilyen körülmények között és ilyen kilátások mellett, már nem lesz szükségem könyvekre. Ha valami előre nem látható esemény nem akadályoz meg, jövőre kész leszek irodalmi munkáimmal. Akkor, ha Önnek tetszik, megláthatja, mit végeztem, és mit tudnék még véghezvinni."
     Gerard doktort is rendkívül meglepte ez a túlzott önérzeteskedés, és az alábbi megjegyzést tette:
"Büszkeségét és függetlenségi vágyát olyan magasra fokozta, ami talán szokásos lehet az ő hazájában, de én hajlandó vagyok elhibázottnak vélni olyan ember részéről, aki az ő helyzetében és az ő körülményei között él."
     Gerard doktor a következőkben idézi a székely tudós hozzá intézett mondanivalóját:
"Búskomor hangsúllyal, nagy nyomatékkal mondotta nekem, hogy ha átadhatná nekem tibeti nyelvtanát és szótárát, a Tibet irodalmára vonatkozó más ismertetésekkel egyetemben, akkor ő lenne a legboldogabb ember a földön, és örömmel halna meg azzal a tudattal, hogy becsületbeli kötelezettségét beváltotta."
     Csoma szeretett volna mindenképp behatolni Mongóliába, mert hasonlatosságot fedezett fel a mongol és a magyar nyelv szerkezetében, és ott vélte megtalálni az ujgur törzs lakóhelyét is. Ezt az elgondolását azonban nem valósíthatta meg, mert letelt a három év, amelyet - megbízása alapján - Kanamban tölthetett.
     Ez a három év (1827-30) rendkívül gyümölcsöző volt számára, mert Szangje Puntcog láma is teljes erővel és tudással támogatta és segítette a tudós által összegyűjtött óriási írott anyag rendezésében. Mikor már együtt volt a rendezett anyag, engedélyt kért és kapott Kalkuttába, a Brit-India fővárosába utazáshoz, hogy írásműveit nyomdakészen kiadhassa. A közel 2000 kilométeres utat - részben gyalog - fél év alatt tette meg.
     Míg művét sajtó alá rendezte, két év időtartamra javadalmazását havi 1000 rúpiára emelte a brit kormány. A nyomdai munka során több nehézség merült fel. Új betűket kellett a nyomdában készíteni, a tibeti abc nyomásához pedig kőre kellett azt előbb rajzolni, és litográfiai eljárással elkészíteni a nyomatot. A két mű 600 oldal terjedelmet tett ki.
     Végre azonban elkészült 500-500 példányban először a tibeti-angol szótár, amely 1834 januárjában hagyta el a nyomdát, és nem sokkal utána a nyelvtan is. Kissé szokatlan módon a mű címlapjára, neve alá a származását is feltüntették: "Székely-magyar Erdélyből." Úgyszintén a címlapra került segítőtársának, Szangje Puntcog lámának a neve is, aki nélkül nem készülhetett volna el a kitűnő munka. Ami egyedülálló, munkájáért nem fogadott el tiszteletdíjat azért, mert angol jótevőitől igen sok anyagi segítséget kapott.
     Miután művei megjelentek, a Bengáli Ázsia Társaság tiszteletbeli tagjává választotta "rendkívüli érdemei miatt." Az Ázsiai Társaság így méltatta óriási munkáját:
"Évek folyamán, amelyeket olyan nélkülözések között töltött, aminőket ember ritkán szenvedett el, és a Tudomány ügyében végzett kitartó munkálkodás után elkészítette a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát: ez az ő legkülönb és igazi emlékműve."
     A két könyve megjelenése után a tudós világ teljes elismerését vívta ki, elsősorban a Nyugat-Európában működőkét. Őt azonban elsősorban a hazai, magyarországi tudósok véleménye érdekelte. Erre is rövidesen sor került: megérkezett a régebben Teheránba utalt pénzsegély. Azonnal tollat ragadott és hosszú levélben - melyet latinul írt - köszönte meg azt, hogy hazájában is gondoltak rá, és elismerték elért eredményeit. Szabadkozott ugyan amiatt, hogy eredeti célkitűzése érdekében még keveset tett, de reményét fejezte ki, miszerint még ezen a területen is munkálkodhat. Kérte az otthoniakat, tegyék lehetővé a számára az Ázsiában tartózkodást még néhány évig, amíg eljuthat Kelet-Turkesztánba, mert ott feltételezte a magyarság őshazáját.
     Igen nagy örömet jelentett számára, amikor közölték vele a jó hírt, amely szerint 1833-ban - érdemeiért - a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választották. Még gyűjtést is akartak indítani költségei fedezésére, de ezt ő visszautasította. Inkább a kapott és általa megtakarított pénzét hazaküldte rokonai és a Magyar Tudós Társaság számára. (450 arany.)
     Engedélyt kért a kormánytól hindusztáni tartózkodásra, az ottani nyelv tanulmányozása céljából. Az indiai kormány titkárától ajánlólevelet kapott, melyben a titkár felszólított minden brit hatóságot és az Angliával baráti viszonyban álló kis országok fejedelmeit, hogy minden módon segítsék a magyar tudóst munkájában.
     Elindult hát most már vízi úton a Tibettel határos északi fejedelemségek felé. Szikim, Bhután, Nepál felkeresése volt tervei között, mert úgy vélte, hogy ilyen módon esetleg bejuthat Tibetbe is, és meglátogathatja áhított célját, a híres és írott művekben rendkívül gazdag lhaszai könyvtárt. Katmandu, Nepál fővárosa lett volna első célja, ahonnan esetleg már Tibetbe is átjuthatott volna. Amikor megtudta, milyen veszedelem vár egy európai kutatóra Tibetben, letett erről a tervéről.
     Belátta a Tibetbe jutás reménytelenségét, így hát reményt vesztetten visszatért Kalkuttába. Örömére szolgált az értesülése, mely szerint az Ázsiai Társaság vezető testülete alkönyvtárossá választotta. Számos tanulmányt írt ott tartózkodása során, melyek egy részét az Ázsiai Társaság közleményeiben, (Journal of the Asiatic Society of Bengal,) másrészt az Ázsiai Kutatások (Asiatic Researches) című folyóiratban tett közzé.
     A tibeti irodalommal foglalkozó munkásságáról James Prinsep a következőket írja:
"Csoma Sándor úrnak fáradhatatlan munkássága, mely legelőször nyújtott módot, hogy Tibetnek irodalmával megismerkedhessünk: érdeme szerint fog méltányoltatni a tudomány férfiai által; vajmi kis kör teheti ezt avatottan. De arra mindnyájan képesek vagyunk, hogy nagyra becsüljük ezt az odaadást, lelkesedést és kitartó akaratot."
     Hogy 1838-tól miként élt és munkálkodott Csoma Sándor, arról Theodor Pavie francia nyelvész írt a következőképpen:
"Gyakran láttam őt kalkuttai időzésem alatt, elmerülve képzelet szülte gondolataiban, magában mosolyogva eszméinek folyamatán, hallgatagon, mint azok a bráhmanok, akik a Társaság alkalmazásában írótáblájuk fölé hajolva szanszkrit szövegeket másolnak. Szobája cellára emlékeztetett, s ő sohasem hagyta el, kivéve, amikor rövid sétákat tett az épület folyosóin. Milyen kár, hogy az olyan tudományos elme, mint ő, olyan kevés hajlandóságot mutatott az írásra, eltekintve választott tanulmányaitól; de jóllehet sajátságos eszmék befolyása alatt, mégis véghezvitte azt a fáradságos és hasznos feladatot, amely dicsőségét jelenti."
     Érdekes jellemzést írt tudósunkról az Ázsiai Társaság akkori főtitkára, dr. Malan is:
"Első látogatásaim egyike Kalkuttában az Ázsiai Társaság házának szólt, ahol Csoma mint alkönyvtáros lakott. Középtermetű, utazásai folytán viharvert ábrázatú ember volt, de nyájas, szeretetre méltó, és mindig készségesen hajlandó másokkal közölni azt, amit tudott. De azért nagyon tartózkodónak és egykedvűnek látszott. Én voltam akkor az egyedüli, aki a tibeti nyelv után érdeklődött; megkértem, adjon nekem hetenként egy leckét a tibeti nyelvből, s ő azonnal ráállott, de nem tudtam rávenni, hogy a tanításért pénzt fogadjon el. Azt mondta, jöjjek annyiszor, ahányszor kedvem tartja, mert örömest, élvezetből és a tárgy iránti szeretetből tanít."
     Kijutott Indiába az 1830-as évek második felében egy magyar festőművész, Schöfft Ágoston, aki ott tartózkodása során Kalkuttában megismerkedett és összebarátkozott a magyar tudóssal. Elkészítette az egyetlen hiteles képet Csoma Sándorról. Írásában is jellemezte tudós barátját e képpen:
"Egyébként meg kell vallanom, miképp én nálánál szokatlanabb embert soha nem láttam. Ő remeteként él a tibeti s más iratok halmazai közt az Ázsiai Társaság épületében, honnan ő ritkán jön ki. Este az udvarban kis sétát tesz, s aztán szobájába becsukatja magát, úgy, hogy midőn esteli lovaglásom közben néha meg akartam látogatni, mindig várnom kelle, míg a szolgák a kulcsokat előhozzák, s őt mindig könyvei közt találám. Víg volt, nevetgélt, és nagy kedvre is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett."
Csomában fellángolt eredeti célkitűzése: a magyarok őshazájának felkutatása. Ennek érdekében levelet írt Henry Torrendnek, az Ázsiai Társaság új titkárának:
"Sir! Valamennyi időre elhagyni szándékozom Kalkuttát, hogy ha lehetséges, körutazást tegyek Belső-Ázsiában."
     Festőművész barátja aggódott, miként fogja barátja végrehajtani a tervét, melyek értelmében még 10 évig Ázsiában marad. Csoma ugyanis ekkor már 58 éves volt. Amint Bokharába indulásakor is búcsúlevelet írt, úgy most is végrendelkezett. Ennek értelmében minden értékét jótevőire, az Ázsiai Társaságra testálta. Rövidesen megkapta a választ a Társaságtól, amelyben minden jót kívántak: "vállalkozó szellemű útjához, amelyet Bhutánba és Tatárországba (Mongóliába) készült tenni."
     1842 februárjában elindult. A szikhimi határhoz közel elérte szolgájával a vad, mocsaras dzsungelt, a Terái vidéket. Itt a mocsárban töméntelen maláriát terjesztő moszkitó élt. Mikor átvergődtek ezen az indiai dzsungelen, kezdte érezni, hogy erői már nem olyanok, mint amikor először járt ezen a vidéken. A vadonból kiérve még 100 kilométert kellett gyalogolniuk felfelé, mert 2000 m. magasan fekszik Dardzsiling, az indiai határváros.
     Az akkor még kis település kormány-felügyelőjét, dr. Archibald Campbell orvost már régebbről ismerte a megfáradt Csoma. Az orvos lett ezeknek a napoknak és történéseknek a leírója. Így ír erről Campbell:
"Mr. de Kőrös a múlt hó 24-én érkezett ide, és közölte velem óhaját, hogy a szikkimi rádzsa székhelyére, majd onnan Lhászába menjen, célja lévén hozzáférkőzni a tibeti irodalom kincsesházaihoz, mert ladakhi és kanami tanulmányaiból azt a meggyőződését szerezte, hogy azok még fellelhetők Kelet-Tibet fővárosában, s onnan talán utat találhat Szikkimbe is."
     Az orvos, mivel tudta, hogy a szikkimi fejedelem fia láma, kérte a rádzsát, ismerje meg a magyar tudóst. A rádzsa vakilja (ügyvivője) felkereste Csomát, és elámult, milyen jól ismeri az idegen a tibeti nyelvet és szokásokat. A magyar tudós reménykedve várta a fejedelem döntését, és elhatározta, hogy addig nem megy tovább, amíg az meg nem érkezik.
     A sors azonban megint közbeszólt. Élénken ecsetelte célját az orvosnak, aki ezt így mondja el:
"Kivehettem, hogy minden reményét a jugarok hazájának felfedezésére alapozza. Ez az ország, vélekedése szerint, északkeletre kell feküdjék Lhászától és Kham tartománytól, Kína nyugati határvidékén. Eljutni oda, ez volt legforróbb vágyakozásainak végcélja, és teljességgel bízott abban, hogy ott rátalálhat azokra a törzsekre, amelyeket odáig hasztalan keresett."      Azonban fellépett a maláriás láz, és 1842. április 11-én "csöndesen, minden haláltusa nélkül elhunyt." Az Ázsiai Társaság 1000 rúpiát szavazott meg síremléke elkészítésére. Az angol síremléken fekete márványtáblát helyeztek el, az alábbi angol felirattal:

     A megemlékezések hosszú sora méltatja a nagy magyar tudós munkásságát. Ezek közül néhányat közlünk. Az angol India-kutató, William W. Hunter így méltatja a magyar tudós munkáját.
"Csoma egymagában többet tett, mint Ochterlony hadseregei, és nem kevesebbet, mint Hodgson diplomáciája, hogy keresztültörje a Himaláját, és feltárja Európa előtt, mi rejlik a hegyek fala mögött. El kellett szenvednie a sorsot, amely ezen a világon a tudás úttörőinek osztályrésze. Mások léptek küzdelmes munkásságának területére. Könnyen rakták fel épületeiket abból az anyagból, amelyet ő egy élet fáradozásával halmozott össze, s a közönséges fordítgatók nem riadtak vissza attól, hogy kegyes vállveregetéssel illessék a halott mestert. - Eme nemzedék tudósai elmosódott körvonalú alakot láttak benne, aki ösztövéren és hontalanul bolyongott a Himalája bércei közt, de a magasságokból óriási árnyékot vetett Közép-Ázsián keresztül."
     Artur Schopenhauer, a híres német filozófus így méltatja a magyar tudós munkáját:
"Fájdalom, Kőrösi Csomát ezt az elszánt lelkű magyart, aki a buddhizmus nyelvének és iratainak tanulmányozására sok évet töltött Tibetben, különösen a buddhista kolostorokban, éppen akkor ragadta el a halál, mikor hozzáfogott, hogy kutatásainak eredményeit számunkra feldolgozza."      A híres francia kelet-kutató filológus, Barthelémy Saint-Hilaire így emlékezik meg Kőrösi Csoma Sándorról:
"Kőrösi Csoma Sándor neve érdemes arra, hogy örökre fennmaradjon, mégpedig két oknál fogva. A filológia története sohasem feledkezhet meg arról, hogy Csoma kivételes felfedezést tett, amikor Tibet nyelvét és irodalmát feltárta a tudomány számára, s ezt a munkálkodást annyi kitartás, önfeláldozás és nélkülözés árán vitte véghez, mint senki más. - Micsoda élet! Mily veszélyes zarándoklás, telve szenvedésekkel! Mennyi kiállott veszedelem, mennyi leküzdött akadály! De a zarándok kebelében legyőzhetetlen szív dobogott, s az egy percre sem hátrált meg... Magyarország büszke lehet, hogy ily ritka embert számíthat szülöttei közé; nem kétlem, hogy hazája egykor hálásan és nagylelkűen fog viseltetni emléke iránt."
     A magyar tudományos világ sem feledkezet meg tudósunkról.
     Nem sokkal halála után Toldy Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia titkára így emlékezett meg róla: (Hosszú méltatásának részlete)
"Ő a tudományok országában világpolgár volt; de soha nem feledve, hogy magyar, s a dicsőséget, melyet oly méltán érdemlett, velünk meg kívánta osztani. Kevés hetek előtt megnyílt a francia egyetemen első tanszéke a tibeti irodalomnak, s ennek első tanítója Európában e szókkal lépett hallgatói elébe: Urak, amit tanultam, magyartól tanultam, s amit tanítandok, azt magyartól tudandjuk mindnyájan."
     Eötvös József egyik beszédében így emlékezik meg hazánk büszkeségéről:
"Példája mindenekelőtt azon lángoló honszeretetnek, mely valamint emberi tetteinknek legtisztább, úgy minden valóban nagy s nemesnek egyedüli kútforrása."
     Gróf Széchenyi István érdeklődve követte Kőrösi Csoma Sándor életútját. Londonból kapott, Csoma síremlékét ábrázoló rajz alapján azt megfestette és bronzkeretbe foglaltatta. Keretébe az alábbi sorokat vésette, majd elküldte a Magyar Tudományos Akadémiának:
"Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve - Kőrösi Csoma Sándor - bölcsőjét kereste a Magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain. Brit Társaság emelte tudományos érdemeiért. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás, és vas akarat. Vegyetek példát, hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással! Széchenyi István."      Több városban található főleg mellszobra. Több külföldi országban is megemlékeznek róla. A Kandzsur gyűjteményből vett és kiemelt tanítás mintha megvalósult volna tudósunk életében:
"Saját országában tisztelik a királyt,
De a tudóst mind e világon tisztelik."

     Ha olyan férfivel állunk szemben, aki már közel 200 éve elköltözött az örök hazába, akkor nem tudjuk, milyen képet alakítsunk ki magunkban róla. Az óriási teljesítmény, ami életét jellemzi, sok emberben keltett csodálatot, ennek nyomán tiszteletet, megbecsülést személye iránt. Aki fiatal korának elképzelését - azt tudniillik, hogy megkeresse népének őshazáját - ilyen határozottsággal, eltökéltséggel kutatja, - vissza nem riadva a rá váró nehézségektől - az a tiszteleten felül csodálatot is érdemel. Nem meglepő hát, ha olyan sok író ember ragadott tollat és igyekezett behatolni ennek a "Csoma csodának" a rejtelmeibe.
     Ő maga nem volt olyan ember, aki csodálatot akart volna kelteni munkássága és főleg személye iránt. Vagyis a hiúság, a versengés távol állt tőle. Megelégedést akkor érzett, amikor vállalt feladatát maradéktalanul elvégezte. Rendkívül hálás volt azok iránt, akik hozzásegítették anyagi támogatással, együttérzéssel munkája folytatásában. Ő ugyan sohasem nyilatkozott, vagy írt erről, de meg vagyok győződve arról, miszerint égi, lelki, szellemi segítségben is volt része, mind viszontagságos útja során, mind a kolostorok cellájában.
     Még ő is hivatkozik a sorsra, amely többször nemcsak megállásra késztette útja során, hanem visszafordulásra is, amíg a követendő útra rátalált.
     Példaként felhozhatjuk Moorcroft angol megbízottal való sorsszerű találkozást. Moorcroft elolvasásra kézbe adta Csomának Giorgi olasz apátnak Tibetről szóló vaskos könyvét. Tudósunk figyelme a tibeti nyelv felé fordult, mert azt hitte, hasznos adatokat kaphat a tibeti könyvekből az ujgurok életére és a magyarok feltételezett őshazájára vonatkozóan. Elhatározta tehát, hogy megtanulja a tibetiek nyelvét, mert az a célja eléréséhez feltétlenül szükséges. A sorsnak ez az irányítása kellett élete főműveinek későbbi megvalósításához.
     A Gondviselés csupa olyan testi, jellembeli és lelki tulajdonsággal ajándékozta meg a tudóssá vált kutatót, amelyekre szüksége volt mind útja során, mind a tibeti gompákban (kolostorokban) való munkálkodása alatt.
     Ez az ajándékozás azonban nem csupán egy jóságos gesztus volt a Gondviselés angyalainak részéről, inkább igen kemény, sokszor tudatos, többször öntudatlan testi-lelki erőfeszítés Csoma részéről. Gondoljunk csak arra: már tanulóévei során hozzászoktatta magát a padlón, vagy a puszta földön való alvásra. Még ha volt is lehetősége ágyban pihenni, akkor is az ágy melletti padozatot választotta fekhelyéül.
     Jó érzékkel kerülte ki az abban az időben gyakori járványsújtotta településeket, jóllehet emiatt óriási kerülőket kellett tennie. Meglepő - bár erről soha nem tesz említést - a betegségekkel szembeni ellenállása. Ez különleges adománya a Gondviselésnek, nem lehet azt pusztán az edzettségével magyarázni.
     Átlagon felüli a gyalogló készsége. Erre is már gyerekkorában tett szert, kisdiákként apjával Kőrösről Nagyenyedbe gyalogosan mentek vagy 200 kilométert. Étkezése is igen egyszerű volt: húst nem nagyon evett, édes nyalánkságokat sem. Szeszes italokkal nem élt.
     Mindebből az látható, miszerint a teste, a testi kívánságai felett képes volt uralkodni. Ilyen viszontagságok mellett, amelyeken ő átment, ez alapvető fontosságú. A test legyőzése a lélekből fakadt akaratként figyelhető meg Csoma minden cselekedetében. Amit elhatároz, azt komoly megfontolás után véghez is viszi. Ha nem ezt tette volna, akkor ténykedése sikertelen próbálkozásokba fulladt volna. Acélosan kemény akarat motiválta cselekvéseit. Amit értelme helyesnek vélt, azt érzelmei felfűtötték, és amit akarata elhatározott, azt a teste, mint engedelmes szolga, véghez is vitte.
     Felmerül a kérdés: hogyan tudta a test sokféle követelését féken tartani, céljai szolgálatába állítani? Valószínűleg úgy, hogy gondolatvilágát igyekezett tisztán tartani, és a jellemében meglévő jó irányulást érvényre juttatni. A jó felé vonzódást a meglévő önfegyelme és önuralma is elősegítette. Igen nagy dolog, ha valaki parancsolni tud önmagának.
     Tanártársai ezt jegyezték fel róla: vitatkozni nem szeretett, kerülte a vitatkozókat. Ha mégis provokálta valaki, nem folytatta a vitát, inkább engedett a provokátornak. Ez arra enged következtetni, hogy alapjában békés természetű ember volt; bár ez a természet nem gyávaságból eredt, hiszen sportszerű versenyeken nagyon sokszor első lett. Nem szerette a feltűnést semmilyen vonatkozásban. Ez megmutatkozott öltözködésében is, mindig egyszerű ruhákban járt. Rendszerint, amely országban éppen járt, az egyszerű emberek ott szokásos öltözékét vette fel. Nem nézte le az egyszerű, sokszor tudatlan embereket sem.
     Széleskörű nyelvtudásával szóba állhatott szinte minden ország akár egyszerű, akár képzett emberével is. Utazása során ennek a tulajdonságának nagy hasznát látta, mert rövid időn belül bizalmukba fogadták a beszélgető társak, és így sok fontos és hasznos információhoz jutott.
     Étkezésében is alkalmazkodott a helyi szokásokhoz, így sokszor bennszülöttnek tekintették. Szangje Puntcog, a tudós láma - Csoma közvetlen modora miatt - barátságába fogadta a magyar tudóst. Angol jótevői sokszor furcsállták, helytelenítették magatartását, de elismerték tudását, becsületességét és igazságszeretetét. Ennél fogva tisztelték és maguk közé fogadták.
     Nem volt még szó egy fontos tulajdonságáról: az alázatosságáról. Jóllehet tisztában volt saját lelki és erkölcsi értékével, ezeket soha nem fitogtatta és nem élt vissza velük. Ez a tulajdonsága nyíltságot és őszinteséget feltételez. A vele kapcsolatban állók a beszélgetések során ezt azonnal felfedezték, és nagyra értékelték. Erről nem ír hézagos naplójában; életrajzírói sem nagyon említik, de egész életműve a humánum és emberszeretet jegyeit mutatja.
     Jó néhány olyan lelki tulajdonságára mutattunk rá, amelyek a Krisztus útján járó embert jellemzik. Se ő maga, se az életével és munkásságával foglalkozók erre nem tesznek utalást. Ez annak tudható be, hogy a róla és életútjáról szóló művek Magyarországon és Erdélyben szinte kivétel nélkül a kommunista diktatúra éveiben jelentek meg, amikor Krisztust és tanításait leírni és közzétenni szigorúan tilos volt. Mégis megjelenhetett Kőrösi Csoma "Buddha élete és tanításai" című műve, melyben a krisztusihoz hasonló élet- és erkölcsi elvek már napvilágot láthattak.
     Végül megállapíthatjuk: olyan férfi életéről és munkásságáról emlékezhettünk meg, aki példaképe lehet minden magyar embernek, és aki fényes csillagként ragyog Erdély nem mindig fényes egén.
     Robert Browning híres angol költő így emlékezik meg a Tibet-kutatóról: