|
A SPIRITUÁLIS JELLEM KIBONTAKOZÁSA
Jézus körül ül a tizenkét tanítvány. Tizenkét ember-szellem, akiket a legnagyobb szellem, a Léleklátó Mester, kiszemelt és kiemelt az emberáradatból, hogy lelkükbe vésse önmagát, átadja Magát nekik. S ezzel az önátadással építse ki bennük is a krisztusi arcot annyira, amennyire lehet. Más-más mind a tizenkettő, lelküknek tónusa különböző, csak az alap azonos bennük. Ami a krisztusi tekintet számára nyilvánvaló lett, hogy dacára különböző gyengeségeiknek, alkalmasak az Ige befogadására. Szent hitünk, hogy látó szeme a legalkalmasabbakon akadt meg, mikor hálóját feléjük vetette, bizonyságául annak, hogy Vele egészen benső kapcsolatba, baráti közösségbe, egyesült szellemi érintkezésbe valóban csak azok kerülhetnek, akik a Föld légkörében a tisztábbak közé tartoznak, de örök bizonyságául annak, hogy ez a tisztaság még az Ő közelségére, az Ő szavaiban való megfürdésre, az Ő kezének mosdatására szorul, hogy addig, amíg ez meg nem történik, csak a Föld ködében látszik tisztának a jellem, de még nem az ég napfényében.
A tizenkét tanítvány mutatja nekünk, hogy kik vagyunk, hogy az Ő közelében is kételkedésre, tiszteletlenségre, bizalmaskodásra, árulásra vagyunk képesek. Apró hibáik és tévedéseik bennünk hatványozva élnek, a nagy bűn és tévedés a mi méreteinkhez lekicsinyített formában. De ha ők eljuthattak a maguk lelkének megismeréséhez, a minden rezdülés jelentőségének a felismeréséhez, mi is eljuthatunk. Minden tanítvány eljuthat.
Csak ne higgyük, amit életek során hittünk, amit az átlagfelfogás, a közvélemény ma is hisz, hogy jellem alatt a léleknek mindig valami erősségét, bizonyos pontokon megépített várát kell érteni. A tág keretet megadó közvélemény szerint jellemes ember: aki kötelességét pontosan végzi, semmi emberileg megítélhetőt el nem követ. A nagy vonalakban, élesen vetülő képben, plasztikusan elénk táruló cselekedetekben megnyilvánuló tisztesség: ez az embernek az emberek felé forduló, rövidlátó szemeket megtévesztő jelleme, a jellemnek materiális síkon való megnyilvánulása. Nem lekicsinylése ez ennek az állomásnak, mert a reinkarnáció biztos tudata minden elért eredmény előtt tisztelettel állítja meg a szemlélőt.Tudjuk, hogy fájdalmas ütközések, el nem végzett kötelességek, anyagi-lelki mulasztások nyomán támadt szenvedések edzették meg a lelket addig az állapotáig, amelyben a világ átnyújtja a kitüntetést, az elismerő szót, hogy: jellemes ember.
De éppen az evolúcióba vetett hit, az a végtelen perspektíva, amibe beletekinthetünk, az fordítsa tekintetünket mélyen önmagunk felé és ebben a befelé fordulásban külsőségessé válik számunkra a világ véleménye, enyhévé a polgári erkölcsi felfogás és a megtágított élet határai között egyre szűkebbre szorul a keret, amelyiken belül eltűrhetjük magunkban a harmóniabontó mozdulásokat.
A jellem nem egy-egy bevehetetlen vára, egy-egy erődítménye a léleknek, hanem lényegében a jellem: az egyensúly, a harmónia, az embert jelentő számtalan tulajdonságban. Foerster, zürichi pedagógus, a jellem kiváló ismerője és nevelője mondja: "A jellem semmi más, mint az embernek önmagában való zárt egysége, az összes életnyilvánulások szoros egyöntetűsége". Eszerint, hogy milyen tulajdonságok vannak bennünk túlsúlyban, aszerint vagyunk gyenge jellemek, erős erkölcsi jellemek és leszünk spirituális jellemek. Bizonyos, hogy a tulajdonságok egymásra gyakorolt bontó vagy erősítő hatása adja jellemünk színét és különböztet meg egymástól úgy, mint egy fajtán belül színeik a virágokat.
Az ember csak kivételes és fejlettebb állapotában egészen az, aminek látszik. Néha több, néha kevesebb annál, mert megtörténik, hogy bizonyos távolságból, vagy egy-egy kimagasló cselekedeten keresztül, vagy azon a képességen át, ahogyan önmagát bemutatja, időlegesen nagyobb egyensúly látszatot, tehát nagyobb emberi értéket tár felénk, mint amikor közelről szemlélve, apró életmegnyilvánulásokban is megmutatkozik. Máskor meg valóban egyenes jellemmel, csodálatos harmóniával találkozunk sután, szinte önmaga rovására megnyilvánuló, jelentéktelennek látszó léleknél.
Súlyosan hull ma még a szájból a szó: erkölcsi jellem. Valami nem mindennapi, ünnepi íze van, valami, ami még elválaszt a másiktól, és föléje emel. Nem mindennapi megnyilvánulás, hanem ünnepi magatartás. Nem belső valóság, hanem eszmény, ami vonz, ami után törekszünk. Különösen érzi az elválasztást és felemelést az, aki csak a különbséget látja. A gyáva megfutamodót és a hőst, a megalkuvót és a meggyőződésért halni készet, a mindenhová kacérkodót és a hűségesen kitartót.
Az evangélium, jelenségek mögött a valóságra mutató fénye azonban nemcsak a különbségekre mutat, hanem az azonosságra is, hogy csak időbeli különbség, nemlétező maya-fátyol határol el ily élesen. Mert minden élet közelebb viszi a megfutamodót a hőshöz, az árulót a bűnbánatot tartó, önmaga felett ítéletet mondó felismeréshez. Mert születések során, de egy életen belül is: jellemről-jellemre épül a lélek. Addig is, amíg ez az azonosság felismerés vérünkké válik, szeretjük az erkölcsi jellemet piedesztálra állítani, mert az ember szereti a hősi beállítottságot, szeret kimagaslónak vélt dolgokat művelni. Ez pedig csak úgy lehet, ha nem magától értetődő amit tesz, hanem említésre méltó. Ezért súlyos a szó zenéje, mert a fogalommál - minden szó hátterével - súlyt adunk neki, hogy érezzük önmagunk jelentőségét és fölényét. Így járunk el a hivatás fogalmával is, ezzel az egyszerű, minden lélekben megszólaló, útmutató, hívó hanggal szemben. Mert hosszú életúton, sok csalódás árán kergetünk nagy feladatokat, távoli célokat s elhaladunk apró kavicsok mellett; amelyeket ha felemeltünk volna, talán hivatást végeztünk volna, érezzük, hogy a jellem energiát jelent és az erkölcsi jellem energia többletet, azért magunkban is, másokban is: ünnepi cselekedetekben, feltűnő megnyilvánulásokban keressük. Mert az ünnep ritkább és kimagaslóbb a hétköznapoknál.
De minden fejlődésben először a nagy vonalak jelennek meg. A tág kontúrok bontakoznak ki először. A világok fejlődésében is az elemek voltak előbb s csak azután népesedtek be nyüzsgő-mozgó apró életekkel. A művész vásznán és agyag anyagán is először a széles vonalakat ábrázolja, azután telíti árnyalatok finom vonásával, színével eleven igaz életté.
A lélek ködében, a halotti álomból ébredő tulajdonságok egymásra tülekedő káoszában ritka ünnepi pillanatokra áll be az egyensúly. Ilyenkor egy-egy erősebb hatás leigázza a többi egymás fölé tolakodó érzést s felcsillan egy jellemes megmozdulás egy-egy jelentősebb életmozdulatban. Azután tapasztalások érlelő fénye, isteni erők csendesítő beáradása, majd tudatos önismeret és önnevelés, és a tudatosan befogadott isteni irányítás a káoszban rendet teremt, a viharok elcsendesednek, az egyensúlyvesztés kilengései kisebbek lesznek, s a jellem - a nagy eseteken át finom apróságokban, árnyalatokban is - megjelenő összhang lesz, amelyik belesimul az egyetemes élet összhangjába.
S mert ilyen ködből kerülünk napfényre mindannyian, Isten örökké mozgó, alakuló, teremtett világa ellen vét, aki emberről véleményt leszögez és örökké éber szemmel nem keresi a másikban meginduló változást és várakozásával, biztatásával nem segíti őt, Pál apostollal mondom: a "jellemről jellemre" való épülésben, a krisztusi arc kibontakozásában.
A lélek tulajdonságai mint apró mozaikok illeszkednek egymásba. A mozaikoknak formái, mintái, színei különbözőek. De a széles felületen van egy-egy erősebb szín, határozottabb forma, amelyik maga felé irányítja a tekintetet, ami uralja a felületet. Ez a szín, aszerint, hogy sötét-e vagy világos, s azon belül is az árnyalatok sokasága; ez a forma, aszerint, hogy éles-e vagy szögletes-e, sima-e: dönti el számunkra, hogy ki milyen jellem benyomását gyakorolja reánk. Átfesteni ezeket a színeket, hatásukat tartósan megváltoztatni, mesterséges átfestéssel nem lehet. A festék, amit hamis módon raknak fel reá - önszépítésül -, lekopik. Mert színe, amit a belső festékanyagok, a lélek összetevői a tulajdonságok keveredései hoztak létre, csak ezeknek a festékanyagoknak, a tulajdonságoknak belső szerves átalakulásával változhat meg. Az a tulajdonság, vagy azok, amelyek hatóerővel bírnak gondolatainkra, akaratunkra, cselekedeteinkre, azok adják a jellem színét. Vagy az a szín a jellem maga, ami úgy lengi körül az embert, mint virágot az illata. Elleplezhetetlen a jellem, mert tekintet és mozdulat, hangom színe és rezdülése, minden kooperál a lélekkel. Szavakkal meghamisíthatjuk magunkat, de ami a szavak mögül kicseng, az akusztika, ahogy a szó a lélekben visszazeng, csalhatatlanul mutatja, kik vagyunk, jellem szerint hová tartozunk. Hamis kedvességgel mosolyog valaki és mond szíves szavakat. Még ha nem is ellentétes irányú a gondolata, csak tartalom nélküli, megalapozottság nélkül való, ez a törés a belső valóság és külső megnyilvánulás között úgy tükröződik az arcon, mint lehelet a tükrön. Kemény, őszinte szavak, ha pattognak az ajakról, hideg fürdő dermedését érezzük, de az érzés homály és csömör nélkül váló.
Észrevétlenül is alakul, szinte megfoghatatlan hatásokra feleletképpen is épül az erkölcsi jellem. Elhibázott építésbe fog az, aki felismerve lelkének egy erősségét, mint pajzsot tartja azt maga előtt, s azt hiszi, legyőzhetetlen és szeplőtlen jellem. S ezt a tulajdonságát dédelgetve, az egy pontra irányított tekintet alól kicsúsznak a lélek elhanyagolt, jelentéktelennek tartott megmozdulásai és a jellemerő számos ponton megtörik. Aki kötelességtudását, pontosságát, szavahihetőségét mint kimagasló értéket kezeli, hangsúlyozza, mások felé is tündökölteti, az nem engedi, hogy ezek a tulajdonságok mint lényének természetes velejárói lépjenek - többi adottságai között - a világba, annak a jellemében ingaszerű megmozdulás jelentkezik s kileng egy nem kívánt tulajdonsága. Mert olyan a lélek is, mint az épülő ház, melynek pillérei közül sem felemelni, sem kihúzni nem lehet egyet sem, hogy a többi rázkódást ne szenvedjen. Drummond Henrik anglikán lelkész írja meg az "Átalakult Élet" című kis könyvében azt a gondolatot, hogy csakis egymás rovására történhet egy-egy jellembeli értéknek a túlhangsúlyozása.
S éppen ilyen tévedésből és szellemi erőhatásoknak nem ismeréséből származik lelkünknek az a magatartása, amikor felismert gyenge pontjainkat úgy akarjuk leplezni mások, de magunk számára is, hogy előre domborítjuk valamelyik erősebb tulajdonságunkat; mert szellemi törvény, hogy erényhegyeket hengeríthetünk önmagunk gyengeségei elé, mindig lesz rés az erősségek között, ahol kidugja fejét, aminek el kell bennünk múlnia; mert a fejlődés meg nem állítható törvénye úgy kívánja; mert a gyöngeségek halála a világosság s ezért meg kell nyilvánulnia mindennek, ami rejtett.
Sokfélék, számszerint meghatározhatatlanok vagyunk, még a típusokat is csak nagy vonalakban lehetne meghatározni. Vannak, akik tulajdonságaiknál fogva az anyagi, gazdasági, családi életben az erkölcsi jellem színvonalán mozognak, s baráti kapcsolatokban, nagyobb közösségek életében, jellemük fogyatékosságát árulják el, mert lelki életük apró mozdulásaiban még egyenetlenek, kifelé bontó hatásúak. Mert hiányzik a minden tulajdonságot egyensúlyban tartó összhang. S vannak kimagasló tehetségek, írók és művészek, kik szellemi, művészi meggyőződésüket minden erkölcsi támadás, vagy anyagi kísértéssel szemben megóvják, de tehetségük területén túl, a napi létezés ezer útvesztőjében bukdácsolnak.
A fejlődés különböző állomásain, hol túlbecsüljük az anyagi létezést és erőkoncentrációnk, ennek a megismerésnek megfelelően a jellemet - tulajdonságainkat és akaratunkat - azokon a pontokon formálja és erősíti, amelyekkel ott állhatunk helyt és elhanyagoljuk a szellemiesítését a jellemnek, ami a nemesebb, az emberi nagyobb közösségbe vagy belső baráti kapcsolatokba való sima beolvadást lehetővé tenné. A másik állomáson alkotó képességek, tehetség vélt fölényében lenézünk mindent, ami az anyagi élet és emberi kapcsolatok körébe vág, s a tulajdonságok rendezetlenül laza egymáshoz tartozásban a jellem disszonáns képét mutatják. Pedig sok művész az erkölcsi jellem parnasszusán érzi magát, ha tehetsége helyett, csak a riválisát árulja el. Amint a polgári jellem és széplélek kötelességének pontos elvégzésével úgy érzi, mentesítve van egy-egy történet lényegében pontos elmondása alól. Vagy egy lovagias gesztus saját családja felé feleslegessé teszi távollevő barátok vagy ismerősök lelki érintetlenségének tiszteletbentartását. Mert ha ismerik is a megszólás, a csúfolódás, a pletyka és árulásváltozatok alacsonyrendűségét, szép öltözékben, mint lelki tényezőik kísérik őket. Jellemük, mint lényegtelen jelenséget magában hordozza.
És nem vesszük észre, hogy életünk nem kimagasló események sorozata, hanem apró, szürkének látszó történések együttese. Erről az állapotról mondja Foerster: "Sok embernél az eszmény lobogó kék lángocska csupán, ezek nem ismerik az önnevelésnek azt a művészetét, mely nélkül ég és föld soha át nem hidalható s mely egyszerűen abban áll, hogy a legnagyobbat a legkisebben kell kezdeni."
De jó, amikor már látjuk a lobogó lángot, az erkölcsi jellem eszményét, mert akkor tisztelni kezdjük, és követni igyekszünk. A hősök tisztelete kétségtelenül hősöket nevel, mert a tulajdonságok az önmagukban hordott benső - isteni élesztő erőn kívül - eszmények hatására is nevelődnek. S a közös úton fejlődő embercsoportoknak, noha a jellem alakulása, tulajdonságok kibontakozása és egymásra hatása egyénien különböző, megvan a jellegzetes korok szerint változó jellem eszménye, akikben legerősebben van képviselve az az adottság, aminek sokakban ki kell bontakozni. A lovagkor gáncs- és félelem nélküli hőse, sok széthulló, sehova sem tartozó érzést segített helytállóbb magatartásba. S a kedvese kesztyűjét az oroszlán elől megmentő lovagban már megindult az emberszeretet hőse bensőbb arcának épülése. A korok nem elhatárolható időterületek, hanem egymásból induló szellemi alakulások, tehát jelen vannak a következő szellemcsoportok előre küldött mintaképei is, akik vonzzák azokat, akikben megvannak már a feltételek a további - később általánossá váló - kibontakozáshoz. S jelen vannak minden korban a jellemnek azok a mintaképei, az összhang hordozói, akiknek a jelleme nem alakuló, tűnő korok ideálját tükrözi, hanem a végső kibontakozások lehetőségére mutatnak utat. S jelen van állandóan a krisztusi, az el nem törölhető jellemkép, mely állandóan és a fejlődésben fokról-fokra mélyebben hatol be a lélek redőibe, és láthatatlan, sugárzó erő mivoltában építi a jellemet, rendezi a tulajdonságokat.
Eszmények és elvek a vezető motívumok az erkölcsi jellem megjelenéséhez. Mint sajka a viharban, úgy hánykolódik a jellem a maga határozatlan gyengeségében, amíg cél, irány és életelv nem jelenik meg horizontján. A szétforgácsolódó, széthulló rétegek erőforráshoz jutnak, s a tulajdonságok, mint növény a karót ölelik körül az életformát. Az erkölcsi jellem, az erkölcsi világrendre ráébredt lélek, az átlagember törvényén, a büntetőtörvénykönyvön túlemelkedett. Öntörvényei vannak, melyek részesévé teszik az erkölcsi világrendnek. Élete erő és ez az erő harcos fegyver.
De a szilárd erkölcsi jellemből még mindig hiányzik valami, ami határozott keménységét rugalmas lágyságba oldja fel, ami a jellem harcos fegyverét lefegyverző erővé varázsolja, ami a tulajdonságok összhangját, a kicsiszolt léleképületnek kristályos fényét megadja, ami az ideált már nemcsak tiszteli, és szentképnek csodálja, s emberi magamentségekkel követni próbálja, hanem szentség, amivel egyesül, mint szentáldozásnál az igazhívő Krisztussal. S a szentséget életté eleveníti. Ez a különbség az erkölcsi jellem és a spirituális jellem között. S míg az előbbi a kiteljesedésnek csúcsára juthat istenhit nélkül is, a spirituális jellemmé-fejlődésből kirekeszthetetlen a bensőséges egyesülés hite Istennel. Azon kívül a transzcendens erőknek a reánk gyakorolt és bennünk működő hatása is éppen úgy, mint a belőlünk kiáradó gondolat és szó ható és alakító erejének a biztos tudata.
Nem mondhatjuk el azonban, hogy mindenki, aki mondja: Uram-Uram, megyen be a mennyek országába. Nem mondhatjuk el, hogy mindenki, aki Istenhívő, vagy a transzcendens életerők ismerője és tudója is, egyben spirituális jellem. A spirituális jellem kibontakozása nem olyan egyenletes és határozott úton történik, hogy azt lehetne mondani, a hívő lélek elérte a lélek legkristályosabb állapotát. Igaz, hogy itt meg kell állni, hogy különbséget tegyünk formai hit és az eleven hit között. S ha nem nevezzük hitnek csak azt az eleven erőt, mely állandóan összefűz és egységben tart az örök egy Istennel, akkor megtaláltuk a kapcsolatot a hit és a spirituális jellem között.
A jellem fejlődése lassú épülés, de néha meglepő fordulatokat mutat. Ezek a hirtelen nyílások másként nem magyarázhatók, csak az újjászületések törvényével. Lehet, hogy egy élet ma sötét foltot mutat számunkra. Farizeus hajlamaink szerint elfordulunk tőle és megítéljük. Pedig lehet, hogy számtalan tulajdonságában messze túlhaladja a mi tisztaságunkat vagy erőnket. S éppen ezért - fejlődésének elősegítésére - élesen és nyersen kell megnyilvánulnia ennek a sötét pontnak, amelynek sorsa mindig úgy alakul, hogy felszínre jusson, kiélje a sötét erőket, s azután elhamvadjon.
Ilyen lelkeknél elég egy érintés, egy hatalmas ráhatás, hogy a sötét szín feloldódjon, a fehér mindent magába záró egységébe. Ki meri közülünk mondani, hogy a bűnös asszony, akit az Úr megérintett szellemével, hogy Magdolna nem lett jellemében spirituálisabb és magasabbrendű bármelyik közönyös, sem nem bűnöző, de Isten felé sem törekvő asszonytársánál. Szélsőséges példa, de élesen világítja meg, hogy a hideg és a meleg közelebb van a tisztasághoz, mint a csömört fakasztó langymeleg. Élesen mutat rá az Úr Jézus magatartására, aki leült egy asztalhoz a vámszedővel, aki barátkozott a bűnbánó asszonnyal, hogy megteremtse bennük a jellem összhangját. Lényéből kisugárzó erejével nem próbálta meggyőzni a farizeus polgári világot szellemével. Mert a léleknek egy felszínen levő, kivetülő betegségét könnyebb meggyógyítani, mint az egész jellemkomplexum látszólag - felszínt néző rövidlátók számára - rendes, lényeglátó tekintetnek árnyékolt, iszapos állapotát. Legnehezebb a látszatszépség takarója alatt levő beteg indítékokat megváltoztatni. De az sem bizonyos, hogy a ma erkölcsi jelleme, amely a társadalmi életnek valóban pillére, már a spirituális jellem küszöbén állna. Mert az erkölcsi jellem magabízó tisztasága esetleg könnyebben siklik el az apró megmozdulások tévedései felett, és kevésbé fordítja bányászlámpását a lelki tárna felé, mint a Krisztus igézetében önmaga tévedésére ébredt szellem, aki kérlelhetetlenül fordul minden apró látszatszépség, szentségtépő hamisság felé, hogy minél alkalmasabbá váljék Isten szerelmére.
Marcus Aurelius, a legragyogóbb erkölcsi jellem, nem futotta be azt a távolságot életében, mint Assisi Szent Ferenc vagy Szent Ágoston. Mert ők saját vallomásaik szerint, bevallott hibák és bűnök hínárjából emelkedtek a legtisztább ölelésbe. Marcus Aurelius egyenletes, természetes úton jutott az erkölcsi jellem csúcsára. Jézus nélkül. Legnagyobb segítsége ebben, amint minden nagy jellem fejlődésében, bámulatos függetlensége volt, mellyel emberi vélemények szorító polipkarjaiból felszabadította magát. S a biztos ítélőképesség a másik alapköve a tisztulási folyamatnak; az az ítélőképesség, amelyik a tiszta értéket meglátja, és ha pocsolyában csillanna fel, akkor is felé fordul, hogy a maga javára fordítsa. Az a bátor mozdulat, amelyikkel a szellemileg méltó rabszolgát nemcsak szabaddá, de barátjává is teszi, ahogy értékelő tekintetét nem a császári fényes környezeten legelteti csupán, noha el sem fordítja tőle.
S a jellemerő lenyűgözött emberi tulajdonságok fölött biztonsággal emelkedik követésre intő magasságokba, ahol bevallja, hogy kitől mit tanult, ki mit, milyen hatásokat adott az épüléséhez.
E világ számára az erkölcsi jellem eszménye vonzóbb a spirituális jellemnél. Áthidalhatóbb a távolság és kevésbé irreális. Marcus Aurelius császár egyszerűsége megragadja a polgári gondolkodást is, mert Marcus Aurelius: császár maradt.
Siddhárta király útja kevésbé vonzó, mert Isten felé emelkedése kiűzte őt a királyi otthonból. A különbség világos: az egyik a földi ember-jellem királyi magasságába jutott, a másik a szellem legtökéletesebb állapotába, az isteniesülő tulajdonságok ég felé ívelő repülésébe.
Függetlenség nélkül nincs épülés. S a mi fejlődésünk nehézkes mindaddig, amíg összetévesztjük az alkalmazkodást, a belső valóságok feladásával, áthangszerelésével. Biztos ívelést a spirituális jellem útjára csak azoknál láthatunk, akik eszményi törekvésekben, saját belső törvényeik szerint, hamisítatlanul, céltudatosan haladnak a maguk útján, a bennük szóló isteni hang nyomán.
Emerson ismeri és csodálatosan érzékelteti azt a gyengeségünket, amelyikkel engedjük, hogy kedveskedésből, félelemből, vagy népszerűségünk elvesztése miatti félelemből lélekutaink állandóan mások lélekútjával keveredve irányt tévesszen, mert nem tudunk időben felállni és elbúcsúzni, nem tudunk időben elhallgatni, vagy egy helytálló szót kimondani. Ismeri a kis dolgok nagy szépségét és apró elhanyagolt részleteit, melyek homályt csempésznek az erkölcsi jellembe. Útja hasonlatos a szentek királyi útjához, akiket szintén csodál a világ, de messzelendült életük távoli legendás fényben tud csak ragyogni. Közelről, hétköznapokra átültetve érthetetlenül irreálisnak találják, s eszmény voltuk megcsökken. Pedig nem történt velük más, mint amit az apostolok és minden idők Krisztus szerelmesei tanítanak. Megindult a folyamat, vagy be is teljesedett, amelyik a szerelme arcára igyekszik elváltozni.
Akár a szent szegénység megvalósítóját, Ferencet nézzük, akár a földi tudásban kora legelső emberei között álló Ágoston vallomásait, Istennel való magányos beszélgetéseiket forgatjuk, egyet látunk. Ha tekintetünkkel minden földi tudás elfelejtését áhító Keresztes Szent János felé fordulunk, aki a bölcsesség alig felfogható világosságával látja a lélek minden rezdülését, azt halljuk, hogy tökéletes értelmű kritikával, fejlődésük repülő ívelésében semmit sem tartottak olyan lényegesnek, mint a legapróbb hangnak és életmozdulatnak az isteni mérlegen való megmérését. És nem volt olyan csekély elhajlás az Igazság vonalától, amely mellett elhaladtak volna homályos látással.
Nem kifelé füleltek, hanem befelé figyeltek, s csodálatos, hogy ebben a mély befelé figyelésben milyen finommá érik a hallás önmaguk és mások hangjával szemben. Mint a művész zenei hallása, mely felérez a legkisebb hamis hangra, úgy éreztek és éreznek fel minden időkben a belső és külső közötti különbségekre. Megteremtettek egy csodálatos aranyhidat, amelyen át úgy halad a gondolat a testöltéshez, hogy nem szennyeződik be. Ez az aranyhíd, ez a térben és időben oly rövid út: ez viszi a spirituális jellemet olyan távolra e világ emberétől. Mert sokan vagyunk már, akik vágyainkban a tisztaság jegyesei vagyunk. De a gondolat a szóhoz, az akarat a cselekvéshez nem aranyhídon fut keresztül. S a szájból elillanó szó már a föld színét hordozza, már e világ hangvágyára van beállítva. S a fül, amelyik érezte a belső hangot, felszisszen a hamis akkordra. S a gondolat szárnyaszegetten, dermedten menekül ki a szóburokból. Az aranyhídon súlyos terhek nem közlekedhetnek, azon át csak szűrt szavak haladhatnak. S mi túl sokat szeretünk beszélni, mert félünk, hogy nem látják meg minden felhalmozott értékünket, lelki kincseinket, ha kevesebbet szólunk.
Az azonosság belső elgondolás és külső valósulás között, ez a spirituális jellem törvénye. Aki, ha valóban belsőleg tanítványa vágyik lenni az Egyetlen Mesternek, sohasem feledkezik meg a szóról: "Ha meg nem moslak téged, semmi közöm sincsen hozzád." S ez a mosdatás soha sincs teljesen befejezve, aminthogy a mai napnak a fürdője nem elég a holnapi napra, mert a földi utazásban mindig tapad valami kis szenny a mosakodó lélekhez. Emberi arcunk, amelyik még nem változott el Krisztus arcára, újra és újra termel valami salakot és beszívja a miazmákat. S ezt az emberi természetet mindig megtalálja az épülő jellemet is nyomon követő kísértő. Így szól az Írás: S beméne Judásba a tisztátalan Szellem . Ott, a vacsora alatt, Jézus társaságában. Így van ez mivelünk is. Kész a gondolat, az akarat, a maga tiszta szándékában, de a lelkünk mélyén élő, tetszhalottnak látszó tulajdonság hallatni kezdi zavaros hangját. Néha pillanat műve, s a levegőhöz jutott gyengeségünket megérintette egy suhanó árny, a kísértés. A gondolat, mire célhoz ér, egy hamis szóval kibővül, egy kis túlzással megszínesül, egy kis dicsekvéssel elferdül az alázattól. Néha még a hídon sikerül leállítani a világban sikert kereső gondolatot, de gyakrabban kirepül. A lélek felsír és keresi tovább az egyensúlyt. Keresi eszményeiben, hogy vágyait igazoló önerősítéssel újra neki lendüljön a küzdelemnek.
Belső küzdelem, nagy önfegyelem nélkül soha senki nem lett spirituális jellemmé. Aminthogy a léleknek kis megszégyenülései, a fájdalmas magacsalódottság is beletartozik a harmónia szentsége utáni nosztalgikus vágyba, amit minden lélek olyan mértékben érez, amennyire saját törvényeit - belső megismerésének állapota szerint - betartja. A spirituális jellem vágya a lelki aszkézis útjára viszi a Krisztus-felé vándorlót. A világi embere fél, megijed ettől a szótól: aszkézis; mert sápadt arcok, misztikus elképzelések kíséretében, mint valami fanatikus, egészséges életszeretettel össze nem egyeztethető életszemlélet jelenik meg előtte. Pedig a valóságos, hamis köntösökből kivetkőztetett élet, az élet maga, amit szeret a lélek aszkétikusa, s ami után vágyódik, az nem más, mint amit mindenki keres: a harmónia. A különbség csak annyi, hogy az egyetlen helyen keresi, ahol megtalálhatja: önmagában; s úgy ahogy megtalálhatja.
Ha az összhang az egyes tulajdonságokat úgy fűzi össze, hogy a szerves egységből egy se futhasson diadalútra, hogy azzal kárhozatot hozzon az egészre, és ezt az egyensúlyt, mely bekapcsolja az isteni élet egyensúlyába, mindennél jobban szereti, annak nagyobb öröm el nem mondani valamit, mint elmondani, bármennyire jó vagy szép fényt vetne is reá. S a lélek egyetlen aszketikus irányba mozdulása hősugarakat és fényrezgéseket termel, melyek bemelegítik a lelket s mint a rádium a beteg testszöveteket, úgy gyógyítja a jellemnek a még hibás, beteg pontjait. Nem véletlen, hogy minden valóban emberi nagyságról - nem hírességekről, hanem nagy jellemekről - kimutatják, hogy valamilyen formában gyakorolták az aszkézist. Minden önleküzdés a magasabbrendű világszemlélet jegyében a jellem egyensúlyát fokozza és minden engedékenység az emberileg menthetőség jegyében a szépséghibákat élteti.
Stanley Hall szerint: "Az igazságra törekvő ember, aki minden látszatot megvet, aki sohasem akar az életben olyan szerepet játszani, ami nem neki való, aki ösztönszerűen kerüli még a felsőfoknak a használatát is, ez az ember ama felsőbb fokra hágott, amit megillet a kifejezés: lelki újjászületés."
Ha pedig vannak újjászületett lelkek, s a példák ezt mutatják, akkor ez a születés is beletartozik útiprogramunkba. A mód és a mérték egyéni, mert a hierarchia nem földi rangfokozat, csak tükrözi a szellemi lépcsőzetet. Ami túlzás és felesleges egynek, benső szükségszerűség másnak. Amint a lelki aszkézis is félelmetes vagy egyéniség meghamisító törekvés, sokaknak vágyott cél, áhított példa többeknek. Bizonyos számunkra, hogy fontos a hit, a remény és a szeretet, és legfontosabb a szeretet. De mert a szeretet minden igaz érzésnek, minden tiszta tulajdonságnak végső egysége, s mert a spirituális jellemben kerülhet csak a léleknek minden apró rezdülése mérlegre, s ezáltal egyensúlyba, a szeretet jellemkérdés is, amint a hit és a remény is. Mert amíg a hit elevenítő erejével nem járja át minden lelki rétegünket, addig el is bújhat, mint a nap a felhő mögé; ha a hit nem világít, a remény megtörik. De különösképpen ingadozik a szeretet hőmérője, ameddig a jellem nem Krisztus arcát igyekszik tükrözni. Rajongás és árulás, önszeretet és csalódás: ez a mi szeretetünk a spirituális jellem egyensúlya nélkül. Pedig világító transzparenssé szellemi áramlás csak a spirituális jellemeken át válhat. Akik vállalják önmaguk megfegyelmezését. A lélek aszkézise nem más, mint a szétválasztó, békességrontó megmozdulásaink fékentartása. Minden gyeplőszorítás egyben a kapcsoló, isteni életbe emelő erők kibontakozása.
A hinduk örök törvénye, a "Sanáthana dharma" szerint, aki a békességet akarja, annak meg kell tanulni hallgatni. De tudjuk, hogy a hallgatás vágya, mint a fejlődés természetes velejárója karöltve lép fel a tisztaság és igazság vágyával. Mert a sok szóval megjelenik a salak, s a sok szó minden igazságnak sírhantja lesz.
A hinduk örök törvénye nemcsak a hallgatást írja elő, hanem azt is, hogy aki már tud hallgatni, tanulja meg tisztántartani a gondolatait is. Legbiztosabb módja ennek, ha a lelki aszkézis korlátait minden betolakodó hatás elé emeljük, ami a magasabbrendű dolgoktól eltéríteni iparkodik. Emlékezzünk az amerikai szabadsághősre, Lincolnra, aki egy besúgásra azt felelte: "Nem érek rá kicsinyes gyűlölködéssel, pletykálkodással, ellenfeleim megjegyzéseivel törődni. Sokkal magasabbrendű vágyaim vannak, sem hogy ilyenekkel megakasszam őket."
Nem hihetjük, hogy az emberileg könnyebbnek látszó utak, a kisebb magasságokból ragyogó példák visznek közelebb a célhoz. A legtökéletesebb példa sohasem riasztja el azt, aki mélyen áthatva vágyódik az átalakulás után. Arra mindig a legtisztább példa gyakorolja a legvonzóbb hatást, mert azokból árad a legnagyobb erő. A könnyebb és talán csillogóbb, gyorsabbnak látszó eredmény után a kényelmesek futnak, akik még keresik az apró hibák mentségeit. Ahol még hiányzik a vágy, hogy a külső és a belső sínpár egyesüljön.
De a találkozás elkerülhetetlen, mert a lélek fénycsóvái, a spirituális jellem Isten-küldöttei ezt mutatják. S a tanítványok - a tizenegy is - csak akkor alakultak át krisztusi emberré, amikor nosztalgiájuk az Eltávozott után és az önmagukban való csalódottságuk egészen megértette velük a szellem életét.
Tamás a sebeket akarta látni, mint ahogy mi a csillagokban szeretnénk megpillantani jövendőnket.
Péter, a kősziklává lett apostol is embervélemény és megítélés miatt tagadta meg Mesterét, amint mi is bátortalan, visszavonuló hangon valljuk csak, hogy életünk kiszakadt a régi útról és mást vallunk, mint régen.
S amint János, a legtisztább az apostolok közül - féltve ejtjük a szót - kérkedik kicsit, hogy ő nyugodott Jézus kebelén, mi is, bár álom, élmény vagy szent barátság legyen ajándékunk, hiúságunkat legyezzük vele.
Mert az alázat, ez a leghatalmasabb erő még nem sajátunk egészen. Mert az alázat ereje fűzi és rendezi úgy a tulajdonságokat, hogy az csak egyet akarjon: Isten benne megnyilvánuló tetszését.
Amikor a Szellemre ráismertek a tanítványok és egészen odaadták lelküket a hatásának, az megteremtette bennük az erőt, a jellem szentségét és evvel az erővel, a spirituális jellem lenyűgöző erejével megnyitották a lezárt lelkek kapuit.
Az erkölcsi jellem építi a földi emberszívek kellemes és szép otthonát. A társadalmi közösségnek pillére csak az erkölcsi jellem lehet.
A spirituális jellem az az erő, amelyik észrevétlenül átsugárzik a lelkekbe és megnyitja őket a harmónia, az isteni élet számára. Az egységnek, ahol a bogárka is számon van tartva, nem csak az üstököscsillag a része. Ahol a fűszál nem kevésbé dicséri Isten nagyságát, mint a hatalmas tölgy. A spirituális jellem egységében ronthat és építhet minden mozdulás. Egy futó, gúnyos mosoly rombolhat, mint meteorkő. S egyetlen mélységesen igaz tekintet, a szeretet teljességét nyújtja és világít a lélekben, mint szentjánosbogárka.
* * *
Bálint Aladárné
|
