|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
A mai alkalommal befejezzük a Királyok Második Könyvéből feltett kérdések médiumi válaszait.
KV.: 17,6: Asszíria királya fogságba hurcolta Izraelt és letelepítette őket. Máshol is olvasunk ilyet. Milyen mértékűek voltak ezek, mert azt tudjuk, hogy nem teljes, totális elhurcolások. Az ok: "Más Isteneket is féltek, bálványokat is tiszteltek és ezért az Úr eltávolította a színe elől őket." Ez egyben képletes, idegen eszmék lelki rabsága is?
TSZ.: Részben, másrészt egy átalakítási folyamatot hoz létre. Nem teljes az eltávolítás, mert nem lehet egy egész országot kiüríteni, elnépteleníteni, lehetetlenné tenni. Tehát gyakorlatilag azokat vitték magukkal, akik hajlandók voltak arra, illetőleg tudták róluk azt, hogy nem annyira makacsul ragaszkodók, mint azok, akik otthon maradtak. Azokkal annyi bajuk és gondjuk lett volna, hogy inkább a hajlandókat vitték magukkal, de ugyanakkor egyik fél sem járt rosszul ezzel. Az otthonhagyottak megmaradhattak a maguk tisztább és keményen szilárd elhatározásaikból adódó fejlődésük mellett, akik pedig fogságba kerültek, az ott töltött idő alatt döbbenhettek rá arra, hogy miért kaphatták ezt. Kívánkozhattak vissza az eredeti helyükre, eredeti állapotukba, és sírva könyöröghették vissza magukat az elhagyott egy Isten keze alá. Ez az úgynevezett megtért bárány korszak, amely mindig bekövetkezett, ahányszor úgynevezett kitelepítés, eltávolítás, megbánás és feljavulás történt. Vissza lehetett menniük testvéreik mellé, akik viszont tovább fejlődtek a maguk tisztaságában, amelyre rendelve voltak. Felvehették újra azt a fonalat, helyrehozhatták azokat a tévedéseiket, melyekkel ezt a sorsot kivívták maguknak. Természetesen a fogságba kerültek között nem lehetett egyenként összeválogatni azokat, akik simulnak az új hely felfogásához, hanem inkább az a jellegzetes, hogy az országnak egy területe, egy terület része mennyire fertőzött ilyenekkel, és melyik nem. Onnan lehetett összeszedni, elvinni azokat, akik valamelyest hasonlatosak voltak a rabságba vivőikkel. Az természetes, hogy igenis voltak közöttük makacsul az egy Istent megtartók. Kellett is, hogy legyenek ilyenek, akiknek révén már a fogságban feltámadhatott a bűnbánatuk, akiknek a magatartását például véve kívánkozhattak vissza, és bűnbánattal eltelve fordíthatták el lelki életüket az elromlott állapotukból.
KV.: 17,27: Az Izraeliek helyére telepített idegeneket ért csapásokat azzal magyarázzák, hogy "nem ismerik az ország Istenének tiszteletét." Ez úgy hangzik, mintha helyhez kötődne az egy Isten hit.
TSZ.: Ebben van némi igazság, mert a honfoglalás történetében olvasható, mennyire lezárt határvonalai voltak annak a területnek, ameddig ők terjeszkedhettek, és tovább nem volt tanácsos. Minden további terjeszkedés mindig problémákkal és utólagos megbánnivalókkal járt, bármennyire is győzelemnek tűnt az első időkben. Meg volt szabva az a terület és az a lehetőség, amely az övék. Amikor közéjük vittek nem odavalókat, azok rendkívül idegenül érezték ott magukat. Olyan volt, mint egy idegen test betolakodása, mintha egy betegség került volna a szervezetbe, amelyet az egészséges természetes módon igyekezett kiküszöbölni magából. Azok a gondok és bajok, amelyek ezeket a betelepítettekkel érték, soha nem Isten büntetései voltak, hanem azt jelezték, hogy a már azon a területen élők tisztán őrizzék meg magukban azt, ami oda való, és idegeneket, ha bármilyen módon kerülnek is közéjük, a lehetőség szerint el ne fogadjanak. Sem azoknak szemléletét, szokásait, semmit. Így érthetőbb már, hogy lassan-lassan ami nem oda való, annak el kell onnan távoznia, akár külsődleges, akár belsődleges az.
KV.: 18,4: Ezékiás próféta darabokra törette a rézkígyót, amelyet Mózes készített, mert Izrael fiai mindaddig annak tömjéneztek. A rézkígyót az Úr parancsára készítette Mózes, épp a menekvés céljára, hogyan vált mégis bálvánnyá? Mi a mai életünk, magatartásunk hasonlatossága?
TSZ.: Az Úr rendelésére készítette Mózes a rézkígyót, a megmenekülés, a mentség kedvéért, de azt nem rendelte el, hogy tömjénezzék, bálványozzák. Ennek a szokásnak kialakulása abból a szemléletből fakad, hogy ne magukban és maguktól keressék a javulást és a menekítést, ne Istentől kérjenek segítséget, hanem ilyen közvetett dologtól. Természetesen mást nem tehetett, hogy ez a szemléletmód jobban ne terjedjék: el kellett pusztítania azt, ami az egész népnek régi emléke volt. Ez egy belsődleges dolog, és ha a mai életetekre, a mai gondjaitokra gondoltok: nem kívül, nem valami külső dolognak a tiszteletében és tömjénezésében kell keresni a megoldást, mert az mindig belül van. Röviden ennyi, amit sem akkor, sem ma, sokan nem vesznek észre és nem vesznek figyelembe, ha tudnak is róla. Nem egy "rézkígyó" van a mai ember előtt is, melyet el kellene már törni.
KV.: 18,13: "Ezékiás király tizennegyedik évében felvonult Szanhérib, Asszíria királya, Júda összes erődített városa ellen." Betű szerint ezt találjuk Ézsaiás Könyvének 36. részében is, de van máshol is ilyen azonosság a Szentírásban. Ez arra enged következtetni, hogy egy harmadik könyv is létezett, melyet mindkét helyen felhasználtak. Az hol van, ha egyáltalán van, és mi lett vele? Vagy hogyan jött létre ez a hasonlatosság, sőt azonosság?
TSZ.: Természetes, hogy volt egy másik könyv is, amely a számotokra nem létezik anyagi körülmények között. A lényeges részei bedolgoztattak, jelen vannak, a jelentéktelenebb részeire pedig nincs szükségetek. Azért van ez a sok hasonlatosság, mert volt egy összekötő kapocs közöttük. Az, hogy milyen körülményekben pusztult el, veszett el az anyagi megjelenése, az a számotokra teljesen közömbös, a lényeg az, hogy a "lelke" megvan. Több részre osztva mindig ott tűnt fel támogatóul, ahol arra szükség volt. Magas szellemi lények, nem a Földhöz tartozó szellemek szükség esetén bármikor előhívhatják, ha azt valahova beépíteni és hasznosítani tudják. Természetesen anélkül, hogy anyagi megjelenése lenne annak a bizonyos könyvnek, azokat a részeket szedik elő és használják fel, amelyik éppen oda illik, ahhoz a munkájukhoz, melyre szükség van.
KV.: 18,25: Szanhérib, Asszíria királya, Júda ellen vonulva ócsárolja és a többi bálványistennel egy sorba veszi az Urat, ugyanakkor azt mondja: "Az Úr parancsolta nekem, hogy vonuljak föl ez ellen az ország ellen, és pusztítsam el!" Hogyan hivatkozhatott erre, amikor nem egy Isten hívő? Ez is gúnyolódás, miközben tudat alatt az igazság törvényét tölti be?
TSZ.: Sokkalta többágú és többrétű, mint sem hogy egyetlen szó alapján értelmezhető lenne. Az, hogy gúnyolja Júda Urát, Izrael Istenét, az természetes, hiszen őneki saját és igen sok "istene" volt, azokat vette komolyan és azokat tartotta igazi urának. Amikor azt említi, hogy az Úr mondta, hogy pusztítania kell, úgy értelmezhető, hogy "ti a ti istenetekkel együtt idáig vagytok lesüllyedve. A kezemben tartalak és verni tudlak benneteket, mert én és az én isteneim vagyunk az erősebbek." Ugyanakkor valóban úgy is értelmezhető, hogy az Úr mondta: pusztítsalak el benneteket. Ez gyakorlatilag majdnem hogy akaratlan belső hang, amely azt jelentette: bűneitekért most én vagyok az ostor a hátatokon. Tehát sokkalta több értelmezése van, a legfontosabbak ezek. Nem egyetlen értelme van csak ennek a királyi mondásnak.
KV.: 19,35: "Azon az éjszakán eljött az Úr angyala és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert." Nem a mennyiség a kérdés, hiszen erről már kaptunk tanítást, hogy ez a nagyságrendeket akarja érzékeltetni, hanem az: hogyan, milyen erővel történt ez, hogy ekkora pusztítást okozott?
TSZ.: Háborús idők után feltűnően sok a járványos jelenség. Akkor, olyan korban és körülmények között, különösen egy nagyobb háború után, nem beszélve arról, ha még egy erőteljes földrengéses időszak is van, felszaporodnak a betegségek, és egy járvány esetén igen nagy tömegeket ragad el. Erről volt szó, összetett és nem egyetlen okról. Gondoljatok a könyvre: "Szellemi szózat az emberiség hét gyülekezetéhez." Az utolsó fejezet a büntetés, a Halál Angyala, akinek sok eszköz van a kezében, hogy a munkáját végezze. Ezért nem egysíkú és nem egységes ennek a pusztításnak a lezajlása sem.
KV.: 20,7: Ezékiás kelevényét Ézsaiás préselt fügével gyógyítja. A fügéről a Szentírásban több helyen is olvasunk más összefüggésekben: ismert Jézus és a fügefa története, vagy az, hogy királyi ajándék is lehetett a füge. Jelen esetben a füge csak mint fizikális eszköz okozta a gyógyulást, vagy a szellemi gyógyítás kiegészítője, esetleg valami más jelentőssége is volt ennek?
TSZ.: Nagyon is van. A Földön élő, ide került paradicsomi szellemek vagytok. A paradicsomi kertben is meg van említve a fügelevél és a fügefa. Nem véletlen, hogy szellemi értelemben végig kísért benneteket mindmáig, mert összekötő kapocs, nem maga az anyagi fa, hanem amit jelent. Így már érthető a kiemelt jelentősége, és hogy a visszaváltozás, az eredeti paradicsomi világokba való visszafényesedés milyen összefüggésben van Urunk Földre érkezése előtti, úgynevezett vallásalapítónak a fügefa alatti megvilágosodásával. Innen ered a különleges tisztelete, de már feledésbe merült, hogy mit jelent. Az emberek emlékezetében elhomályosult, hogy itt egy összekötő, felemelő növényről van szó, mely őt a paradicsomi állapotokhoz köti, vezeti vissza, világosítja meg, ha úgy tetszik: gyógyítja. Hogy királyi ajándék? Ez is nyilvánvaló ezek után. Az, hogy gyógyszer? Ez is azt jelenti. Nem annyira a fügefa a lényeg, melynek igen sok változata van, tehát az anyaga sem tökéletesen ugyanaz, hanem amit szellemileg hordoz.
KV.: 20,10: Ezékiás gyógyulását a Napnak, ill. az árnyékának visszafelé menése jelezte. Máshol azt olvassuk, hogy a Nap megállt az égen. Mind a két eset demonstrációs jelzés volt, nem pedig a természeti törvények megváltozása. A mi időnkben számolva ez mennyit jelentett? Hogyan zajlott le ez valójában, az addig történtek újrajátszódása nélkül?
TSZ.: Ez egy képes beszéd, amelyből inkább azt szükséges megérteni, hogy gyógyulás, visszaállás egy betegségből az egészséges állapotba. Mintha visszafele haladt volna az idő, amely a betegségben eltelt. Nagy vonalakban ennyi, de az, hogy a Nap megáll az égen és nem halad tovább: ilyen nem létezik, mert a Természet-törvények ellen való lenne. Mindig, minden körülmények között valami lélektani, szellemi jelentése van, semmiképpen nem fizikális. Ott, ahol megáll az idő, ahol a Nap nem halad, ott akadály van, aminek szükséges a leküzdése. Ahol visszafelé halad az idő, ott valaminek a visszaváltozásáról, a visszaállásáról van szó. Nagy vonalakban ez a szellemi magyarázata, a részletek eltörpülnek a mondanivaló jelentősége mellett.
KV.: 21,4: Manassé oltárokat építtet az ég minden seregének. Mik és kik voltak ezek a seregek?
TSZ.: A hatalmas angyali kar értendő ez alatt, tehát olyan szellemi teremtmények, akik messze felülmúlják az emberi szellemi mértékeket. Felmérhetetlen szellemi nagyságok, akiknek az együttese a mai szóhasználat szerint a Szent Szellemeket jelenti, azoknak minden változatát és hierarchiai rendjét. Mert egyesültségük mellett is van egy hierarchiai rend közöttük. Ezeket lehet nevezni az Úr mennyei seregének, kiknek küldésével és segélyével az Ő akarata végbemegy, és amelyet ők segítenek végrehajtani. Már azokban az időkben is, melyről itt szó van, tudomás volt arról, hogy nem kizárólag az Úr az, Aki az izraelieket szinte közvetlenül segíti, vagy támogatja, vezényli, hanem egy egész hatalmas szellemi sereg áll rendelkezésre, akiknek utasításai és munkálatai folyton körülöttük vannak. Ezek az oltár-állítások nem az idegen istenek számára történtek, hanem megemlékezés azokról, - és itt szigorúan kiemelem a megemlékezést, mert nem az isteni rangra emelésről van szó - akik közvetlenül velük törődnek, szellemi dolgaikat intézik. Megemlékezés, a tisztelet kifejezése, hiszen ezek a mennyei seregek összekötők az emberek és az Úr között.
KV.: 21,18: "Manassét eltemették palotája kertjében," mondja az Írás. Különböző temetkezési helyekről olvasunk, olyat is, hogy az ősei mellé, Dávid városába temették. Ez utóbbi általában a helyes úton járó királyokkal történik, de az sem mindig. Mi a meghatározója annak, hogy kit, hova, milyen körülmények között temettek el?
TSZ.: Nem egy merev rangsor szerinti, lerögzített szokás, hogy egy királynak az értékelése után mindig ugyanúgy történik a temetkezés, mert az az utókornak szólt, az talált benne képileg kifejezett és jelentőségteljes utalást. Nem a király és működésének a minősége volt a meghatározó, hanem hogy mit mondott azon kor emberének. Ez ma már veszendőbe ment, de akkor mindenki nyilvánvalóan ismerte, mit jelentett, hogy azt a királyt hová temették, és egyben utólagos üzenet és figyelmeztetés. Ha szigorúan minősítettek volna, akkor annak mindig teljesen úgy kellett volna bekövetkeznie, törvényszerűen, ugyanazon elvek alapján. De nem ez volt a lényeg. Annak a kornak az embere sokkal több jelképet ismert, több és szerteágazóbb jelentése volt akárcsak egy ruhára akasztott szalagnak is, minden apró jelnek. Különösképpen a királyi temetkezésnél egy követésre méltó tulajdonságot, vagy éppen ellenkezőleg: valamitől tiltást, elutasítást. Ezt annak a kornak az embere sokkal jobban értette. A mai időkre ezek a jelek, jelképek, messzemenőn elpusztultak, de nincs is már jelentőségük. Az, hogy Manassét a saját palotájának kertjébe temették, az nem valami lebecsülés, hanem hogy az életének hatása a házán belül maradt, nem terjedt ki.
KV.: 23,14: Miért tölteti fel Josiás a bálványozó szent oszlopok és fák helyét emberi csontokkal?
TSZ.: Azért, hogy a halál és a múlékonyság jelét tegye rájuk örök figyelmeztetőül. Mint mondtam, a kor embere nagyon értett az ilyen jelekből. Ezzel kinyilvánította, hogy ami régi, lejárt, ami a bálványimádáshoz fűződik, az akkorra már halálos vétek volt.
KV.: Mi az oka, hogy a mai kor embere ezeket már nem érti? Ennyire visszasüllyedtünk?
TSZ.: Nem erről van szó. Nincsen már rá szüksége. Minden szempontból haladottabb a mai kor embere, minden rosszasága és bűne mellett is. Különösen most, ezekben a felbolydult utolsó időkben ez nagyon érvényes, de azon kor emberének nem állt rendelkezésére az írott, nyomtatott, látható-hallható közlés, mely sokkal bőségesebbet ad már a ti életetekben. Akkor ezekkel a jelekkel "beszélt," ezekkel a jelekkel közvetített és közölt valamit az egyik ember a másikkal. Ma már nincs szükség jelekre, jelképekre, függetlenül attól, hogy igen sokat még használtok és fogtok is használni. A ma embere jobban érti a másikat és jutnak el hozzá hírek, figyelmeztetések, jelzések. Kommunikációs másság, - talán inkább így lehetne megfogalmazni.
KV.: 23,29: Nékó, Asszíria királya megölte Joást Megiddónál, alighogy meglátta. Miért ez a büntetésnek tűnő hirtelen halál? Hiszen Joás mindenben az Úr akarata szerint járt el.
TSZ.: Számításba kell venni, hogy bár Joás mindent az Úr akarata szerint cselekedett, de az idők elérkeznek egy olyan pontra, amikor valami más következik, amelyet nem is annyira az emberek alakítanak ki és irányítanak akaratlagosan. Olyan dolgoknak kell történniük, melyeknek az előhangjai, előtörténetei időben be kell, hogy következzenek. Ezért nem Joás büntetésszerű gyors végéről van szó, hanem ott egy korszak zárult le, és a következő korszak elé akkor és azzal egy átmeneti időszaknak kellett közbelépnie. Ez nem kegyetlenség, ez nem igazságtalan ítélkezés, hanem inkább nagyon is egy nép életében a sorozatos, folyamatos, rendszeres idő és korszakváltás betartása. Olvassátok el a következő részeket a Királyok könyvében, és rögtön láthatjátok, hogy itt jelentős változások következtek.
Összeállította: Kotányi Ottó
|
