|
H. E. FOSDICK ÉLETE ÉS MŰVEI
Az írókkal és könyveikkel úgy vagyok, mint a barátokkal és a barátsággal. Először valakitől - legtöbbnyire barátoktól - hallok egyet-mást felőlük. Mindez csak felületesen érint. Azonban felébred a kíváncsiságom és érdeklődésem irántuk, végül vágyat érzek a velük való közelebbi megismerkedésre. Ez a vágyakozás, a maga idejében, megtermi az összeismerkedés alkalmát is. Erre az alkalomra azonban fel kell készülnöm. Először is ki kell sepernem a belső hajlékomat. Meg kell tisztítanom az előítéletek és az elfogultság pókhálóitól. Ezután következhetnek már az új benyomások. Őszinte tisztelettel, jóakarattal és tőlem telhető figyelemmel fogadom őket.
Ha nem is pontosan, de hozzávetőleg így vártam Fosdickot és munkáit.
A következőkben életének néhány rendelkezésemre álló adatát és eseményét írom le.
Harry Emerson Fosdick 1884-ben az Amerikai Egyesült Államokban született, New-Yorkban élt, ahol a baptista teológia tanáraként fejtette ki értékes gondolatait, nézeteit az ottani hittudományi főiskola és neves egyetemek hallgatói előtt.
Világos látású, szabad szellemű ember lévén, nyilván nehezen tűrte vallása dogmák szabta korlátait, és így - főleg a híres Yale egyetem hallgatóinak 1924-ben tartott előadás sorozatában elhangzottak miatt - bizalmatlanságot váltott ki az Union Theological Seminary felügyelő bizottságának tagjaiban, akik nemtetszésüket közölték az előadóval. Ennek hatására Fosdick minden különösebb sértődés nélkül lemondott teológiai tanári megbízatásáról.
Ebben az időben azonban már ismert ember volt mint kiváló előadó-prédikátor, aki hallgatói számára mondanivalói lényegét könnyen érthetővé tette.
Hálás hívei nagy befogadó képességű templomot építtetek számra New Yorkban, éppen a Baptista Teológia épületével szemben. Évtizedekig tartott itt szentbeszédeket sok ezer - az igazságra szomjas - ember számára" Az RGG néven ismert amerikai teológiai lexikon szerint XX. század első felének legjelentékenyebb igehirdetője volt H. E. Fosdick.
A Yale egyetem diákjainak tartott előadás sorozata kínálta számára az ötletet, miszerint írásban, könyvek formájában is rögzítse az előadott témákkal kapcsolatos gondolatait. Ennek nyomán születtek meg azután fő művei, a következő címeken:
A mester jelleme, A hit értelme, Az imádság értelme és A szolgálat értelme.
Műveit az első világháború időszakában adták ki. Igen nagy visszhangot keltettek ezek az írások olvasóik körében, úgyhogy több kiadás jelent meg belőlük. A könyveket elsősorban a haladó, újra vágyó egyetemistáknak szánta, de minden igazságkereső, a krisztusi utat követni vágyó ember számára készült, nemcsak olvasmány, hanem megvalósításra váró életcél is.
Az egyházak részéről kritikák, sőt támadások is érték ezeket a munkákat, ám mindez semmit nem von le értékükből.
Ezeket a műveket az első világháborút követően magyarra fordította Viktor János és több kiadást értek meg.
Abból a néhány adatból, amit a fentiekben leírtam, még nem alkothatunk teljes képet Fosdickról. Megpróbáltam azonban könyveinek mondanivalói közül kiemelni olyan vonatkozásokat, melyek jellemzőek nemcsak rá, hanem jellemének egy-két sajátosságára is.
Azt mondjuk, hogy az embert - sok más egyében kívül - barátairól ismerjük meg. Azt is állítjuk, miszerint a könyv jó barát. Ha a könyv jó barát, akkor az írója is az. Lássuk már most ilyen szempontból, kik voltak Fosdick barátai? - kiknek a könyveit olvasta szívesen? - kiknek az írásaiból idézett saját mondanivalóinak alátámasztására.
Legtöbbet Szent Ágostontól, majd Kempis Tamástól idéz, Szent Bernát, Keresztes Szent János, Páduai Szent Antal munkáiból is kölcsönöz gondolatokat. Számára Szent Ágoston és Kempis Tamás világa állott a legközelebb. Ebből már arra következtethetünk, hogy valamiféle vonzódása, vagy érdeklődése volt a misztika iránt is.
Igen sokat idéz az egy századdal előtte munkálkodó neves elődje: Emerson írásaiból is. Honfitársának igazságszerető, megalkuvást nem tűrő, legegyénibben-egyéni hangja, belőle is hasonló lélekrezgéseket válthatott ki, és így érthetjük meg, hogy kilépve egyháza dogma korlátozta keretei közül, bátran és önállóan merte hirdetni igazát.
A filozófusok közült Platon, Plotinos, Epiktetos munkáiból idéz. Tehát az idealista filozófa is hatott rá elsősorban.
Az írók közül: Tolsztoj, Puskin, Charlyle, Chesterton; a költők közül: Goethe, Tennyson, Milton, Robert Browning hatottak rá elsősorban. Händel, Haydn, Bach, Beethoven muzsikája gyönyörködtette. Ismerte az alkotó természettudósokat, a nagy államférfiakat, felfedezőket és képzőművészeket. Szellemileg tehát kapcsolatban volt azokkal, akik az emberiség Istentől elhívott tanítói voltak, és akik e világban való munkálkodásukkal az egyetemes emberi előhaladást szolgálták. Amint látjuk alapos műveltségre és széles látókörre tett szert élete során Fosdick.
A legtöbbet és leggyakrabban azonban a Bibliából idéz, és annak nemcsak felszínes ismerője, hanem lényeg és belső tartalom szerinti tudója is. Jellemének kialakulásában, Krisztus volt a legnagyobb hatással rá. Mikor a Megváltóról beszél - amint olvasni fogjuk - akkor oldódik fel igazán. Éltető eleme a krisztológia. Aki a Mester jellemébe úgy belelátott és beleérzett, mint ő, az a maga jellemében is Krisztus felé törekvő, Krisztus követését megkövetelő jellembeli tulajdonságokkal kell rendelkezzék.
A róla elmondottakat összegezve és néhány kisebb emberi hibát hozzáképzelve - ami nélkül ember nincs a földön - alkossunk magunknak képet Fosdickról.
Felteszem most már, hogy olvasóim képzeletében él, meglehetős szubjektív módon, Fosdick. Vegyük elő azonban az objektivitásnak birtokunkban lévő legtisztább szemüvegét és ezen keresztül szemléljük prédikátorunk könyvekben rögzített gondolatait; szem előtt tartva azt, hogy mondanivalóit a törekvő keresztény hívők számára írta elsősorban.
Szenteljünk még néhány szót írásainak külső formáira vonatkozóan. Könyveinek tárgyát több fejezetre bontja. Minden fejezetnek a címe egy-egy új szempont, mellyel a fő témát megvilágítani igyekszik. Minden fejezettel, illetve szemponttal elmélkedésszerűen foglalkozik. Ahány fejezetre bontja témáját, ugyanannyi hétre osztja be elmélkedéseit. A hét minden napján foglalkozik a fejezet címében közöltekről. Kontemplációját egy-egy bibliai résszel vezeti be; ennek eredményeit naponta jegyzetbe foglalja, és elmélkedését imával fejezi be. A hét végén gondolatait, jobban mondva jegyzeteit, összefoglalja. Ez a külső formája mondanivalóinak.
Hogy az én munkámat illetően félreértés ne történjen, és nehogy véletlenül nekem tulajdonítsák Fosdick nagyszerű gondolatait, leírom hogyan dolgoztam fel munkáit.
Röviden: Fosdick gondolkozik, én beszélek. Tehát amit újszerűnek, termékenyítőnek találtam mondanivalói között, azt saját szavaimmal s részben fogalmazásomban, itt-ott, egy-egy gondolatöredékkel belenyúlva munkájába, nyújtom olvasóim számára. Ahol szószerint idézem őt, ott azt külön is megemlítem.
+ + +
Most pedig vegyük szemügyre írásainak belső tartalmát.
Minden benső megismerésre törekvő ember kezdeti alapvető problémája: a hit. Hitünkön áll vagy bukik egész benső életünk. Ezt tudta Fosdick, és amint mondja: belső szükségszerűségtől hajtva írta meg legterjedelmesebb és részleteiben is legalaposabb művét: A hit értelmét.
Munkája első fejezetében, illetve témájáról való elmélkedésének első hevében azt fejtegeti, hogy az élet kockázatos útján miért van szükségünk hitre. Úgy állítja be az életünket, mintha az szüntelen kalandos utazás volna az ismeretlenbe. Jövőnket nem ismerjük és életünk jövőbeli alakulásának kockázatát vállalnunk kell. Ebből következik miszerint életvitelünk elképzelhetetlen lesz valamiféle hit nélkül. Pál apostol zsidókhoz írott levelében fejezi ki ezt legvilágosabban:
"A hit pedig a remény lett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés."
Egy kockázatos és kalandos úton bátorság nélkül nem boldogulunk. Ahhoz pedig hogy bátorságunk állandóan ható erővé váljon, türelemre és kitartásra van szükségünk. Ezek már jellemképző tulajdonságok. Ezek szerint az élet küzdelmeihez jellemünk alakirtására van elsősorban szükségünk. A megszerzett jellembeli tulajdonságok csak kiinduló pontjai lehetnek annak a jellemnek amelynek formálására törekszünk. Valami felé törekedni pedig hit nélkül lehetetlen. Hinni, méghozzá szenvedélyes erővel kell hinni célunk valódiságában. Így lesz Fosdick szószerinti meghatározásával élve:
"A hit a jellem hatóereje."
Hit nélkül senki sem élhet és nem is él, mert mindenfajta meggyőződésünk, és ezen keresztül az ezekből kikristályosodott elveink is valamiféle feltevésen alapulnak, a feltevéshez pedig már hit szükséges.
Ahogy hit nélkül nem boldogulunk az élet kockázatos útján, ugyanúgy tudás nélkül sem.
Foglalkozzunk tehát a második hét elmélkedésének tárgyával, mely a hitet, mint a tudás útját teszi vizsgálata tárgyává.
Az ismeretszerzés, a tudásgyarapítás, az ifjúság fontos feladata. Ez elsősorban értelmi munka. Az ifjak hajlamosak arra, hogy csak az ésszerű, a logikus dolgokat fogadják el valóságként. A hitet, és különösen az Istenben való hitet gyakran lenézik és hiszékenységnek minősítik. Az ismeretszerzés útján, mint nagy felfedezők járnak és közben nem vesznek tudomást arról a tényről, hogy az általuk felszippantott tudás valamikor, valakiben mint feltevés élt már és ez adott ösztönzést annak a kísérletezéshez. A kísérletekből tapasztalatok lettek, a tapasztalatok sűrűsödtek tudássá. Sokan a hitet az ismeret pótlékának mondják, holott ez nem pótlék, hanem szerzőnk pontos meghatározása szeri nt az ismeretszerzés egyik módja.
A kizárólagos értelmi tudás hirdetői megfeledkeznek arról, hogy vannak életünknek olyan területei is, ahova hit nélkül nem hatolhatunk be, pl. az erkölcs világába, vagy a lélek területein hit nélkül nem tájékozódhatunk.
Az ókeresztény bölcs, Alexandriai Kelemen így határozza meg a hitet:
"A hit a lélek hallása."
Puskin a transzcendens ismeretszerzésben a hit szerepét így fogalmazza meg:
"A hit az intuíció igazság érzete."
Ha a tudás útja is hittel van kikövezve, mennyivel inkább az Istenhez vezető út. Ezen az úton hit nélkül egyáltalában nem boldogulunk. Figyeljük ilyen szempontból Fosdicknak e heti elmélyedését, melynek tárgya: a személyes Istenben való hit.
Több természettudós, de elsősorban Darwin, rájött arra, hogy az élőlények testi felépítettsége nem szüntelenül való szenvedésre, hanem boldog életre is predesztinálja őket. Ha ez igaz, akkor a világmindenségben valami jóindulatú tendencia nyilvánul meg. Jóindulatot pedig személyiség nélkül nem képzelhetünk el. Így tehát logikailag is bizonyítható a személyes Isten fogalma. Hogy van személyes Isten, azt a lelkiélet jelenségeivel támasztja alá Fosdick. Így például személytelen Istennel szemben nem lehetünk háládatosak, sem bűnbánók, így reménységünk értelmetlenné válik.
Imádattal, - mely szerinte az emberi lélek legszentebb eszköze - nem viseltethetünk személytelen Isten iránt. Isten a maga teljességében: ismerőt akaró és szerető öntudatos valóság. Számunkra azonban mint személyes valóság fogható fel legkönnyebben. Hitünk csak így válik bensőségessé, erkölcsi célkitűzésünk csak így kap pontos irányt. Hitünk a személyes Istenben bizalommá válik. Hit és bizalom összefüggése a következő heti meditáció tárgya.
Mihelyt valaki felé irányul a hitem, az bizalommá válik; ha valamely tétel igazságában hiszek, ez meggyőződés lesz. Bizalmunk csak a feltételezett jófelé irányulhat, így abszolút bizalmunk csak a tökéletes jóságban lehet. Az Istenbe vetett bizalom megcsúfolói, egyben a valódi hit megcsúfoló is, ezek a bigott-emberek, akik kegyes szokásokkal pótolják az élő valóságot. Akire építünk annak bizalmát meg is akarjuk nyerni, hogy az bennünk is bízzon. Minél jobban építünk Istenre, annál inkább bízik Ő is bennünk. Az Atya belénk vetett bizalmával arányosan nő önbizalmunk. A bizalom Isten és közöttünk az atya és fiú egymáshoz való viszonyának felel meg. Bizalmunknak végül is Isten iránt való ragaszkodássá kell válnia. Kiválóan fogalmazza meg a bizalom mibenlétét Fosdick a neves prédikátor, amikor azt mondja:
"A bizalom a léleknek benső megfogódzása Istenben."
A bizalomnak és a hitnek gyakran vannak értelmi nehézségei. Ez a probléma képezi a következő hét elmélkedésének tárgyát.
Istenbe vetett hitünket értelmünk okoskodása nagymértékben csökkentheti. A minden téren való racionalizmus eltávolított sok embert az Atyától, holott ész-okokkal is bizonyítható Isten létezése. Maga a megismerés vágya, ami legtöbb emberben él, bizonyítéka annak, hogy valóság felé törekszenek az emberek, amikor Istent keresik. Aki Isten létezéséről nem vesz tudomást, az mintegy elismeri, hogy a világon lévő legnagyobb értelem, legtöbb jóság, legnagyobb akarat az emberi értelem jóság és akarat. Ha ezzel szembeállítjuk Emerson megállapítását, mely szerint:
"Az ember törpe torzképe önmagának",
akkor arra a következtetésre jutunk, hogy valaki magasabbrendü irányítójának kell lennie a világmindenségnek, aki ezt a törpe embert is irányítja. Abba is bele kell nyugodnia az Istenben hivőnek, hogy az emberi értelemnek és akaratnak semmiféle teremtő ereje nincsen, csupán anyagot átalakító ereje van. Az ateista ember nem vesz tudomást az emberi faj legegyetemesebb hatású tapasztalati tényéről: Istenről.
Mindenki szembekerül életében olyan eseményekkel, élményekkel, a történéseknek olyan fordulataival, melyeket nem tud megmagyarázni magának, melyeket nem tud összeegyeztetni Isten jóságával és igazságosságával. Az eseményeknek ilyen alakulása sokak hitét alapjaiban rendíti meg.
A hatodik hét elmélkedésében ezeknek az embereknek ad választ Fosdick, és a hit legfőbb akadályairól beszél.
Az életünkben szükségszerűen bekövetkező szenvedések, megpróbáltatások képezik a hit legnagyobb akadályát. Mi is hát a szenvedésekkel szembeni helyes magatartás módja? Figyelmünket nem kerülheti el a szenvedések sorsszerűsége.
"Minden embernek meg van a maga megállapított találkája a szenvedéssel és a szenvedés gondosan be is tartja azt" - mondja Fosdick.
Hogyan fogadjuk már most a szenvedést? Ha elismerjük hogy a szenvedés sorsszerű, akkor el kell ismernünk azt is, hogy igazságos. Ha igazságos, akkor van érelme is. Elviselhetetlen lenne számunkra az, ha a fájdalomnak nem volna értelme. De hát mi is az értelme? - mi a célja? Először tudjuk meg, mi a földi élet célja Fosdick elképzelésében. Röviden összefoglalva: az erkölcsi jellem kialakítása.
Így hát a szenvedések a jellem edzését, fegyelmezését a jellemalakító jó tulajdonságok kifejlődését (mint pl. türelem, bátorság, együttérzés, erő) segítik elő. Tehát a céljuk jó. Akik a maguk sorsát más emberek sorsával hasonlítják össze, és összehasonlításuk folytán a maguk sorsát igazságtalannak vélik, azok nem látják be azt, hogy különbség lényegében nem a sorsukban, hanem a sorsuk hatásában van. Aki fél a szenvedéssel járó küzdelemtől, az sohasem fogja érezni az esetleges győzelemmel járó diadalmas erőt. Ha tapasztalati tények alapján megismertük Isten jóságát, akkor ellentmondás volna a szenvedés rossz mivolta. Akit a szenvedések nem törnek le, és aki leszűri belőlük a maga számára a tapasztalatokat, annak meg kell látnia az isteni bölcsesség megnyilvánulását a szenvedésekben is. Ez a belátás a hitet elmélyíti, a bölcsességet gyarapítja és a jellemet megedzi.
A következő fejezet elmélkedése a hit és a természettudomány viszonyával foglalkozik.
Ma ennek a kérdésnek nincsen már olyan nagy jelentősége mint volt a könyv megírásának évében 1915-ben. Abban az időben olyan lendületet vett a természettudományok fejlődése, hogy az egyházak félteni kezdték dogmáikat a tudománytól és híveiket a tudományos felvilágosodástól. A baj ott kezdődött, amikor a materialista tudósok a dogmatikus, bigott vallásosságot - amely sok esetben a babonásságig fajult -, és a hitet egy kalap alá vették és tagadták a hit létjogosultságát.
Ez a fajta babonásság az ősi idők maradványa volt, amikor még a vallásos hit és a természettudományos ismeret (illetve ennek az ismeretnek a teljes hiánya) ugyanazt jelentették és a természeti jelenségek felidézését démonoknak tulajdonították és imádták azokat.
A hit fontosságát tagadó tudósok azt nem vették észre, vagy tagadták, amit pl. Darwin bevallott, mely szerint a szigorú specializálódás, az egyirányú érdeklődés a többi képességek bizonyos mértékű elsorvadására vezet. Ezért specialista természettudósoknak vallási, vagy hittudományos kérdésekről adott nyilatkozata, vagy véleménye nem olyan jelentős, mint amilyent sokan tulajdonítanak annak. Ugyanez vonatkozik a papokra is, akik szembeállítják az isteni kijelentéseket a természettudományos tényekkel. A hit arra ösztönöz bennünket, hogy mindenfajta működést a legmagasabbrendü megnyilvánulásába figyeljünk meg és tapasztalatainkat életünkre alkalmazzuk. A tudományos kutatásnak köszönettel tartozik a hit útján járó ember, mert ahogy Fosdick mondja:
"Becsületbeli üggyé tette a tiszta látás és pontos beszámolás igyekezetét."
Hitünk kiteljesedését nagy mértékben gátolják különféle hangulataink. E heti elmélkedés tárgya tehát a hit és hangulatok egymáshoz való viszonya lesz.
Benső értékeink kibontakozását nagy mértékben hátráltató, lelkiállapottá is sűrűsödhető, cselekvést gátló érzés: a félelemérzés. Az aggályos típusú emberek között találunk olyanokat, akik minden ténykedésüket apróbb-nagyobb félelmek között végzik. Az ilyenfajta emberek mintegy bebörtönzik lelküket a sokféle félelemmel. Szorosan bezárkóznak áporodott levegőjű kamrájukba, és nem merik beereszteni oda a hit világosságát és tiszta levegőjét. Pedig a félelemből való egyedüli kivezető út: a hit útja. A félelem érzése legjobb erőinket ássa alá. Állhatatlanságunknak megnyilvánulásai különféle rossz hangulatainkban nyernek formát. Az elkeseredés, lázongás, csüggedtség, ingerültség, fásultság, mind-mind a "nemszeretem-napok" terméke. Olyankor ütnek tanyát lelkünkben, mikor a hit és bizalom lámpása alvófélben van bensőnkben. Ahogy a hit lángja erőre kap, eltűnnek a sötét hangulatok, felcsillan a remény, bizakodás, békesség, öröm, szeretet, és harmónia tölti el egész valónkat. Legyen mindig szemünk előtt, hogy ezek az értékes hangulataink magukon viselik felsőbbrendűségük hiteles bélyegét.
Cselekvéseinket tehát ezekhez szabjuk. Hitünk elmélyülésének előfeltétele erkölcsi világunk megtisztítása, tehát a hit és erkölcs szétválaszthatatlanok egymástól. A hit próbája az értékelésünk, ezen keresztül pedig cselekvésünk. A hit mozgatja meg legjobb énünket és csupán hit által juthatunk el a magasabbrendü értékek világába.
Kuklis Kálmán
(Folytatás a következő lapszámunkban)
|
