|
KRISZTUS ÁLDOZATÁNAK HATÁSA AZ EMBEREK LELKI VILÁGÁRA
Az Úr Jézus Krisztus nevével üdvözöllek benneteket, aki a mai nappal belépett az emberi társadalomba, és azzal, hogy az emberi társadalomnak tagjává lett, egy új, világraszóló korszakot nyitott meg. A régiek elmúltak.
Az emberi társadalom az ő emlékére mindannyiszor egy új időszakot nyit ezen a napon. Ezt az időszakot esztendőnek nevezi, és a múltat elhantolva, a jövő elé rendszerint reménykedve néz.
Aki Benne hisz és az ő nevét hívja segítségül, az rendszerint minden munkáját Vele kezdi. Illő, hogy ezt az új esztendőt, ezt az új időszakot mi is az ő nevével kezdjük. Az ő neve a legnagyobb név, amely névnek megszemélyesítője a szegletkő, amelyen a megváltás egész épületének súlya nyugszik. Ő a mi világosságunk, ami megvilágítja életutunkat.
Még a természet is dokumentálni kívánja, hogy Ő a sötét földön megszületett világosság. Az ő születéséig a napok rövidülnek, a sötétség folyton és folyton tért hódít a világosság rovására. mindaddig, míg elkövetkezik a napforduló, és akkor újraszületik a világ, a fény folyton és folyton tért hódít a sötétség rovására, egészen az aratás időpontjáig.
A föld szellemi társadalmában is a sötétség folyton-folyvást nagyobb tért hódított a lelkekben a világosság rovására mindaddig, míg megszületett a Megváltó, a világ Világossága. Az ő születésétől fogva a világosság egyre nagyobb tért hódít a lelkekben a sötétség rovására mindaddig, míg eljön a nagy aratás, amikor az Úr kiküldi az ő aratóit az aratásba, és az érett gabonát csűreibe takarja, a konkolyt pedig, amelyet együtt enged nőni a tiszta búzával, olthatatlan tűzzel megemészti.
Kezdjük hát az évet mi is Jézussal, a mi Urunkkal, e világ Világosságával, hogy e világosság fényeskedjék és ragyogjon a mi lelkünkben és folyamatosan továbbterjedve lassan-lassan átvilágítsa egész lényünket, és hogy a mi lényünkön keresztül az a belső világosság lassan-lassan mindjobban átszűrődve világítson mindazoknak, akik körülöttünk vannak, és akik ezt a világosságot felfoghatják.
Az Úr Jézus Krisztus megismerése legyen a haladni vágyó ember életének legfőbb feladata. Mert aki az Úr Jézus Krisztust megismeri, - nem pusztán az értelmével és mások előadása nyomán, hanem az érzelemvilágával és ama kimondhatatlan boldogság révén, amely lelkében a Krisztussal való szövetség elmélyülése által felébredt, - többé Hozzá hűtlen nem lehet, mert a legnagyobb boldogságot, amelyet az élet nyújthat, nem cseréli fel kisebb, alacsonyabbrendű boldogsággal. Az Úr Jézus Krisztust megismerni addig a határig, ameddig meglévő képességeink elvezethetnek bennünket, kötelességünk nemcsak önmagunk iránt, hanem mások iránt is, hogy azáltal másokat is az ő világos útjára vezethessünk, mert Ő a világosság és az út, amely az örökéletre vezet.
Szeretném ezzel a mai alkalommal, hacsak egy szemernyivel is, a lelketekhez közelebb hozni az Úr Jézus Krisztust. Hozzá akarom közelebb vinni a lelketeket, hogy boldogítsalak benneteket, illetőleg Ő boldogítson benneteket azáltal, hogy nagyobb teret foglaljon el a lelketekben.
Mert az igazi boldogság kritériuma az, hogy a lélekben mennyi van Krisztusból. Ha a lélek sokat tartalmaz Krisztusból, akkor a boldogság rendíthetetlen, mély, mert a legszilárdabb alapon: a békességen épült fel. Minden más boldogság romlatag, hosszabb-rövidebb életű; a földi boldogság pedig, amikor összeomlik, maga alá temet igazi értékeket is, olyan értékeket, amelyek jobb sorsra lettek volna érdemesek. De az a boldogság, amelyet Ő ajándékoz a léleknek az ő jelenlétével, soha el nem múlik, soha össze nem omlik, sőt a lélekben lévő értékeket mindig ragyogóbb, tündöklőbb színekben füröszti.
Az írásokban nagyon sok különös - legalább is az emberek előtt különös - kifejezés van az ő nevével kapcsolatban. Ezek a kifejezések különösek részben azért, mert a szellemi valóságokat a földi nyelvben materializálni sokszor lehetetlenség, részben pedig azért, mert az ember felületes és gyarló szellemlény, aki nem a szavak mögött rejlő szellemet keresi, hanem a külső formán akad meg. Ez azután sok-sok félreértésre és nem egyszer a cél ellenkezőjére: torzsalkodásra, vitákra, egymás lebecsülésére vezet. De ha ezeknek a különös kitételeknek mély szellemi értelmét megismeri a lélek, akkor megszűnik a hangos szó, megszűnnek a vetekedő gondolatok, a fellobogó emberi érzések, és helyüket elfoglalja az alázatosság a Legnagyobbal szemben, a szeretet és a hála Azzal szemben, aki eljött, és "vérével megváltotta a világot."
Ilyen különösek például a következő kifejezések: "Isten az ő egyszülött Fiát adta váltságul az emberek bűneiért." "Ő felvette a mi bűneinket, és átokká lett érettünk." "Meghaltam én, de él bennem Krisztus." Sok ember-szellem előtt hihetetlen, illogikus és igazságnélküli kijelentéseknek látszó kitételek ezek, de ha Őt és az ő áldozatát, amelyet Ő a föld megújhodására hozott, a lényegbe és az igazságba való mélyebb betekintés révén jobban megismeri az emberszellem, akkor a kijelentések mögött meglátja azt a valóságot, amelyet a fogyatékos és gyarló emberi szavak korántsem képesek kifejezni.
Hogy Neki szolgáljak, megkísérlem a lelketekhez közelebb hozni a megváltás igazságát, amelyről annyi szó esik. Sokszor a szót kimondja az ember, anélkül, hogy annak mély szellemi értelmével ő maga is komolyabban törődnék. Emlékeztetnem kell benneteket, embertestvéreim, az elmúlt évben elhangzott tanításaim egy-két részletére, hogy az Úr Jézus Krisztus megváltási munkájának mély értelméhez közelebb juthassunk.
Emlékeztetnem kell benneteket arra, hogy a bukott szellemlény bukásának lefelé haladó útján minden egyes bűnös hajlam kibontakozása és kiteljesedése alkalmával egy-egy erőréteggel vonja be magát, úgy hogy amikorra végighalad azokon a szomorú állomásokon, amelyek az emberszellemet egészen a szellemi halálig vezetik, már egy sokszoros erőrétegbe van burkolva. Ez az erőréteg a benne lévő isteni szikrát, azt a mennyei Titkot, azt a külön nevet, amelyet kinek-kinek az Atya teremtése pillanatában ajándékul adott, olyan mélyen eltakarják, hogy maga a szellem már nem is él - "mondatol élni, holott megholt vagy" - hanem élnek azok a viharzó szenvedélyek, amelyek a holt szellem, a körülbástyázott lélek erőfeszítései képpen érintik a környezetet, amelyek megfertőzött erőkből táplálkoznak, és amelyek a rabbá lett szellemből rabságának keserű tusájában lobognak elő.
Beszéltem nektek már arról is, hogy az így meghalt szellemek és az a meghalt világ, amely az ilyen szellemeket tartalmazza, az Isten örökké sugárzó kegyelmi áramlatában hogyan kezd életre ébredni; hogy az Isten ingyen való kegyelme, amelynek elérésére és elnyerésére a szellem nem tett semmit, hogyan ébreszti fel legelőször az életet, azután az élet nyomán a szellem legkülső életmegnyilvánulásait, és hogyan kezd az ember az életre ébredő planétán sokszoros erőrétegébe burkoltan mélyen lefokozott állatemberi állapotában élni, mozogni, tevékenykedni; hogyan avatkozik bele Isten a bűnök erőrétegeinek lefejtésébe, hogyan hántja le róla a bálványimádást; hogyan hántja le róla a szenvedések és az ütközések révén az anyagimádást, az anyagelvűséget, az önzést, a gyűlöletet, az irigységet és mindazt a sok-sok rosszat, amelyet a szellem lefelé süllyedésében magára halmozott.
Azt is mondtam nektek, és azt most is szükségesnek tartom megismételni, hogy akkor, amikor ezekről az erőrétegekről beszélek, emberi mód szerint kívánom magam megértetni veletek, azért úgy képzeljétek el, hogy azokban a szférákban, amelyek a földhöz tartoznak és amelyekben a szellemek élnek, mozognak, ezek az erők és azok a létesítmények, amelyek a szellem kisugárzott gondolataiból és érzéseiből alakulnak, ezekben a világokban éppen olyan kézzelfogható, mondhatnám szilárd valóságok, mint amilyen szilárd valóságok a ti érzékszerveitek előtt a földi tárgyak.
Ezt annál inkább elhihetitek, mert valójában a földi tárgyak sem szilárd valóságok, hanem a legparányibb részeknek mozgó halmazai; szellemi szemekkel nézve ezek is éppen olyan áthatolható ritka anyagú dolgok, mint amilyen ritka és csak a képzelet által felfogható valóságok az ember számára azok a létesítmények, amelyek a szellemi világban, a szférákban vannak.
Nos, miután ezek az erőrétegek részben az ütközések, részben Isten kegyelme folytán fokozatosan leválnak a tisztuló szellemről, úgy képzeljétek el, hogy amint az ütközésekből és szenvedésekből vont tanulságok révén, valamint a tanításokból nyert világosság folytán, de legfőképpen a kegyelem behatása alatt a lélek belső terjedelme növekedik - vagyis benne az érzések mindjobban és jobban felduzzadnak és az értelmi és érzelmi tőkéje gyarapszik - ez a legdurvább réteg mintegy megrepedezik, szétrongyolódik, széthull, és fokozatosan válik le a lélekről, hogy egy alatta lévő másik erőréteg legyen láthatóvá, amely már nem olyan durva, mint az előbbi, hanem valamivel finomabb anyagú, plasztikusabb, tehát sokkal job-ban enged a belső tudat tágulásának, mint az előbbi, a legdurvább, legkülső réteg engedett.
A további fejlődés, a benső tartalom további gyarapodása, a belső ébredés növekedése a következő réteget is lehántja a lélekről, és így tovább, fokozatosan, amint a szellemegyén emelkedik szféráról-szférára, rétegről-rétegre mindig több és több válik le róla abból a koporsószerű burokból, amely a benne szunnyadó életet fogvatartotta.
Ezek az erőrétegek azután széthullanak parányaikra, és visszamaradnak abban a szférában, amelybe fajsúlyuknál fogva tartoztak. Tehát mondjuk, a gyűlölet és érzékiség legvastagabb durva erői visszahullanak az első szférába, a zsarnoki önkény hazájába; a felemelkedő lélek a következő, második szférában az irigység, a materializmus, az anyagelvűség durva rétegeit hagyja le magáról, hogy azok annak a szférának anyagával elvegyüljenek.
A következő szférába, a harmadikba, tulajdonképpen már valamennyi erőrétegből csak egy-egy vékony réteget visz magával, ahol azt már kevésbé az ütközések, mint inkább a tapasztalatok és a belső erőkifejtés révén hántja le magáról, hogy az ennek a szférának anyagával vegyüljön el.
Amikor a szellem még egy szférával feljebb emelkedik, már mindezekből az erőrétegekből csak nyomok maradnak rajta, s ő maga megszabadult a durva külsőtől.
Így a szférák a levetett burkok szétesése folytán keletkezett erőtömegek révén bizonyos telítettséget érnek el. Ehhez a telítődéshez járul még az is, hogy a szellem, mint Isten teremtménye, maga is teremtőképességgel bírván, gondolatokat és érzéseket teremt, amelyek szintén a fajsúlyuknak megfelelő szférákban helyezkednek el, mint újabb létesítmények. Ekként a szellemeknek évek ezrei és százezrei alatt kifejtett működése, mozgása, hatása révén keletkeznek a szférák, töltve azokkal az anyagokkal, amelyeket a megfelelő szellemek teremtenek.
Azért egy alacsony fokozatú szféra, amelyet bukott szellemet hoztak létre gonosz gondolataik, tisztátalan érzéseik által, valójában nem más, mint azoknak a bűnöknek konglomerátuma, úgyszólván a szellemek bűneinek tartálya.
Már most, valahányszor egy szellem testet ölt, természetesen annak a szférának az anyagából kell merítenie, amelyben él, azután minden alatta lévő szféra anyagából mindaddig, míg eléri azt a szintet, amely szinten a testben élők mozognak, hogy végül magára vehesse a szférák anyagain kívül még az emberi szemekkel látható vastag anyagot, a testet is.
Ennyit bevezetésül.
Eljött az idő a föld történetében, amikor mind sötétebb és sötétebb lett; a szférák már úgyszólván telítve voltak, s bizonyos feszültség uralkodott bennük, ennek következtében az emberek lelkében is.
Mert a szférák érzésvilága óriási súllyal nehezedik a testben élő és a kegyelem világosságában sütkérező emberek lelkére.
És midőn a sötétség mind sötétebb és sötétebb lett, akkor már a világ Világossága, aki az Atyától útjára indult, készen állott arra, hogy ebbe a sötétségbe alámerüljön. Ehhez azonban világrendszereken kellett végighaladnia és azoknak a világrendszereknek az anyagába beleöltözködnie, hogy elérje a földet, a legalsó világrendszereknek egyikét. Azután Magára kellett vennie ennek a kicsiny világnak valamennyi szférájából való anyagokat, elkezdve a legmagasabb szférán, le a legmélyebbig. Mert hiszen Ő valamennyi szféra szellemeinek megváltásáért jött a világra, és csak ezeken az anyagokon keresztül merülhetett alá az emberi életbe és vehette magára az emberi testet, azt a formát, amelyet Isten kegyelméből a természettörvény évezredek és évezredek alatt mint legcélszerűbbet kialakított a majdan felébresztendő szellem lakóhelyéül.
Tehát az Úr Jézus Krisztus, a Világosság leszállt ide a mélységbe egy olyan burkolatba, amelyet önként, áldozatképpen vett fel Magára. Ezzel "Magára vette a mi bűneinket", mert beleöltözködött a mi bűneink egész rendszerébe, és megszületett, mint gyermek, mint az "ember fia".
Nincs magasztosabb cím az Isten Fia számára, mint amit Ő adott Magának, amikor azt mondta, hogy az "ember" fia. A legmagasabbrendű alázatosság megpecsételése ez a szó, mert amikor Ő Önmagát az ember fiának mondja, testvéreiül fogadja mindazokat, akik itt alant nyüzsögnek, Magát sem téve különbnek, mint azok, akik közé idejött a földre.
Azáltal, hogy itt megszületett, tényleg Magára vette a mi bűneinket, a mi betegségünket, a mi terheinket, mert hiszen azokba a fluidokba öltözködött, amelyek telítve voltak a mi bűneinkkel. Ezeket az erőrétegeket vette Magára éppen úgy, mint ahogyan magára kell vennie kényszerképpen a bűnös embernek.
Értelmetlen és balga emberek szoktak így beszélni, amikor az Úr Jézus Krisztus szenvedéseiről van szó, és összehasonlítják azt az ő saját jelentéktelen féreg-életük apró megpróbáltatásaival, hogy: "Ő Isten Fia volt, Ő könnyen legyőzhette azokat, de én csak gyenge ember vagyok". Ezzel aztán felmentve érzik magukat a felelősség alól, és egyúttal értelmetlenségükkel leszállítják az Úr megmérhetetlen áldozatának értékét más emberek szemében, meg a saját szemükben is.
Ezeknek mondom, hogy bizony az Úr Jézus Krisztus, mint "az ember fia" éppen úgy bele volt burkolva a test börtönébe, és Ő sokkal kínosabban érezte azokban az erőrétegekben, abban a testben elraktározott gonosz princípiumoknak szörnyű nyomasztó hatását, mint az emberek. Ezeken a gonosz princípiumokon keresztül az ellentét Őt szünet és megállás nélkül ostromolta. Végtelenül nehezebb volt az ő megpróbáltatása, mint bármely földi emberé, annak dacára, hogy Ő Isten Fia volt. Mert először is minden embernek őrszelleme van, s rajta kívül tanító, védő, őt szerető, kísérő szel-lemek egész serege, hogy valahogyan el ne botoljék, és ha elbotlik, újra felemeljék őt, leverjék róla a föld porát.
Krisztus ellenben egyedül volt a pusztaságban; neki nem volt, mert nem is lehetett őrszelleme, mert Nála magasabb nem létezett. Az ő egyedülvalósága pedig nem csupán egy szó, hanem itt ez a szó kétségbeeséshez hasonló szomorúságnak a kifejezése is egyúttal, mert Ő itt társtalan volt, mint a hófedte csúcs. És Neki mégis meg kellett állnia.
Hogy ez az egyedülvalóság milyen keserű és milyen fájdalmas lehetett, emlékezzetek csak a Gethsemáné kertjében az ő gyötrődésére, és a kereszten az utolsó fájdalmas sóhajtására: "Atyám, Atyám, miért hagytál el engem!" Gondoljátok el azt a riasztó egyedüllétet egy idegen világban, ahol Ő társtalan volt, ahol vigasztaló, erősítő szót, amely felérhetett volna az ő lelkéig, Hozzá hasonlótól nem kaphatott, mert senki meg nem értette Őt.
De nem csak azért volt az ő áldozata és élete végtelenül nehezebb, mint a földi emberé, mert egyedül és társtalanul kellett végigélnie, hanem végtelenül nehézzé tették az életét azok a körülmények is, amelyek közt élnie kellett.
Ő Magára vette a mi bűneinket és a mi betegségünket a földi test anyagában, s az ő szellemének, az isteni szikrának, annak a Titoknak, aki Ő volt, át kellett azt világítania, áthatnia, átitatnia, sugárzóvá tennie.
Neki, mint emberfiának, éppen úgy meg kellett tanulnia alkalmazkodni a földi körülményekhez abban a testben, mintha Ő Maga is ember lett volna. De Neki egészen át kellett világítania mindezt.
Harminc földi esztendőt vett igénybe, ameddig az az isteni szikra, az a világosság, amely Isten zsámolyától szállt ide alá, a külső nyomás és a külső támadások szörnyű erejével való állandó küzdelem mellett átvilágította annak az Őt körülvevő természetnek minden atomját.
S amikor a harminc esztendő letelt, akkor már az ember fia ismét valójában Isten Fia volt. "Én és az Atya egy vagyunk" - mondta Ő, amikor már az ő testi természetében egyetlen atom sem volt, amelyet át ne világított volna az ő isteni öntudata.
Ekkor kezdte meg csodatételeit, amelyeket csak Isten tiszta Elsődje, Isten tiszta ereje tud végrehajtani. Visszaadta a betegek egészségét, a halottak életét; világosságot adott a sötétségben levőknek és látó szemet a születésétől vaknak; kenyeret teremtett az éhezőknek, és isteni erejével behatolt mindenüvé, ahol a halál és a bűn aratta gyászos győzelmét.
"Magára vette a mi bűneinket" abban a természetben, amelyet Magára öltött itt földön. Megengedte Neki az Atya, hogy Magára vegye ezt az óriási megterheltetést az emberek helyett. Mert hiszen a törvény igazsága szerint azoknak kellett volna ezeket a bűnnel átitatott anyagokat megtisztítaniok, akik azt megfertőzték, mert a törvény előírja: "Szemet szemért, fogat fogért". Ő azonban kiengesztelte a törvényt, mert a törvény szigorúságát feloldja az áldozat.
Tehát amikor a Legnagyobb, aki valaha a földet tapodta, Magára vette ugyanazt a törvényt, amely az embereket terheli, ugyanakkor Magára vette azt az óriási bűntehert is, amely az egész földi társadalmat, mint okozót terhelte. És miután az a test, amelyet Magán viselt, reprezentálta a mi bűneinket, ennélfogva, mikor megfeszíttetett, "a mi bűneinket felvitte a fára", - ahogy az apostol magát kifejezi, és áldozatul adta testét és vérét, vagyis az ellentét hatalmába adta az emberi életét. Tehát miután elvégezte a földön misszióját, visszaadta a földnek azokat az erőket, amelyeket Magára vett, megtisztított és megszentelt. Miután pedig Ő mindezeket az erőket visszaadta e földi világnak, ugyanazok az erők, amelyeket Ő így áttisztított, megszentelt és megvilágított, elhelyezkedtek azokban a szférákban, amelyekből Ő azokat merítette.
Azért mindenki, aki ezen a földön az övének vallja magát, legyen a fejlődésnek bármely fokozatán, ezekből a megtisztított erőparányokból kap kegyelmi ajándékul egy szikrát, hogy ehhez a kis tőkéhez, amelyet így ingyen kegyelemből nyer, minél többet gyűjtsön, hogy ezt megnövelje a maga javára.
"Meghaltam én" - mondja az ő tanainak lángoló lelkű terjesztője - "és élek immár nem én, hanem él énbennem a Krisztus." Azaz meghalt benne az ember az ő vágyaival, akarásával, törekvéseivel, azokat mind félreállította, hogy a lelkében lévő Krisztus-rész élhessen és növekedhessék. Tehát élt benne attól fogva a Krisztus, az "ember" pedig, aki addig élt, elhallgatott összes igényeivel, azaz alárendelte összes gondjait, vágyait, törekvéseit, akaratát, szeretetét és mindent, ami az embert együtt képezi, a Krisztusnak.
Ti is, embertestvéreim, akik kaptatok ebből az égi kegyajándékból, mind arra vagytok hívatva, és mind valamennyien csak úgy töltitek be rendeltetéseteket, ha mint emberek meghaltok, de él bennetek a Krisztus, azaz ha félreállítjátok mindazt, amit az "ember" akar, amit az "ember" tűzött ki célul magának; ha félreállítjátok azt a nagy akarást, ami az embert jellemzi, azt a nagy hatni vágyást az emberekre, a környezetre és mindenre, ami az ember közelébe kerül, s levegőhöz engeditek jutni azt a tiszta erőparányt, amelyet az égi kincsből kaptatok, hogy az megnövekedhessék, hogy az világíthasson, hogy kiteljesíthesse a lelketek tisztaságát, világosságát, hogy a titeket körülvevő erőrétegek, lelki és testi természetek minden atomja át legyen itatva attól a világosságtól, ami az Úr Jézus Krisztus ajándéka a földnek.
Testvéreim, az, aki megismerte Krisztust, és nem így igyekszik az életét felhasználni, az nem tölti be rendeltetését. Aki felismerte Krisztust, és megszerette az ő ragyogó szépségét és imádatra indító jóságát, és tudatlan ember létére még mindig erőszakosan akar, az eltéveszti az utat, és félő, hogy minden külső erényessége és látszatigazsága dacára az az égi kincs, amely a kebelébe van rejtve, úgy marad, mint annak az embernek az egy talentuma, aki azt elásta a földbe, hogy el ne vesszen, ahelyett, hogy kamatoztatta volna.
Embertestvéreim, új korszak nyílik meg számotokra a mai nappal.
Én nem kívánok nektek boldog új esztendőt, hanem azt kívánom, hogy ezt az új korszakot egészen Krisztus szellemében kezdjétek és folytassátok - elfeledvén a régit. Én nem azt kívánom nektek az újév kezdetén, hogy sokáig éljetek, én azt kívánom nektek, hogy haljon meg bennetek az "ember", de éljen bennetek a Krisztus!
Közreadja: Koltai István
Forrás: Az utolsó óra munkásaihoz III. kötet.
Szellemi tanítások Pál beszélő médium útján.
Kiadja: A Szellemi Búvárok Pesti Egylete, 1939.
|
