2004. III. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
"A bűn zsoldja a halál" * Tanít a szellemvilág * Péter apostol II. levele
Találkozás a szellemvilággal * Út a szellemi érettség felé * Önmunkálkodás

     A hatodik lépcsőfok abban áll, hogy az ember semmibevevések között és minden szerénysége mellett is megelégedett. Azt tudja mondani: mi vagyok én, és mit tudok? - senki sem vagyok, és semmit sem tudok!
     Szentéletű emberek, az alázat mesterei nem szerették, ha nagyon felmagasztalták őket, és soha nem voltak elégedettebbek, mint amikor lebecsülték őket.
     Ha Isten igazi koldusainak tekintenénk magunkat és minden adománynak szívből örülnénk, sőt meg is köszönnénk azt, bizonyára nagy lelki békénk volna, és nem lenne időnk, sem kedvünk azon bánkódni, ami nélkül szűkölködünk.
     Mindenféléért szabad könyörögni és imádkozni, ami az időben és az örökkévalóságban előbbre visz bennünket. De meg kell köszönnünk, amit Isten ad, mert az alázatosság szelleme megköveteli, hogy az Istentől nekünk kimért kegyelemmel is megelégedjünk.
     A gőg örömét találja abban, hogy mindenféle tehetségünkre és képességünkre felhívja figyelmünket, és kesereg azon, hogy ezek a képességeink parlagon hevernek, mert senki nem méltányolja őket, sőt észre sem veszi. Durva rabszolgamunka az, amit végeznünk kell, holott ezt más is elvégezhetné, mindenki más, csak mi nem. Ez az okoskodás hányszor veszi el nyugalmunkat és lelki békénket. Haszontalan szolgák vagyunk. Elégedjünk meg Isten nagy házában a legkisebb munkával és vegyük megtiszteltetésnek a legcsekélyebb megbízatást.
     Milyen találóan oktatja ki Calderón "Nagy Világszínházában" a szerepével elégedetlen koldust:

     Szerepének kulcsát pedig csak az alázatos lélek találja meg, aki szerény mindennapi feladatait szeretettel fogadja el Isten kezéből, és azokat legjobb tudása szerint oldja meg.
     Elégedjünk meg minden eredménnyel. A siker és eredmény nemcsak tőlünk függ. Isten azt olyan mértékben adja, amint szükségesnek látja a szellem számára. Minél inkább kívánjuk a sikert, Isten annál tartózkodóbb lesz azokkal szemben, akikkel szándékai vannak, nehogy a siker bálványimádásába essenek.
     Így megérthetjük, hogy a legnagyobbak és legszentebbek miért arattak olyan kevés sikert, még legnagyobb életműveikkel is. Itt a földön a kiválasztottak legnagyobb erénye a sikertelenség. Isten csak így tudja megtartani és megerősíteni őket az alázat után.
     Most jön az alázat útján az az útszakasz, amikor teljes bizalommal rá kell hagyatkozni az Úrra. Mert a következő fokra a magunk erejéből nem hághatunk fel. Mikor Isten azt mondja: legyen, akkor lesz belőlünk az, amit Ő akar.
     Sokszor billen fel-alá a mérleg, amelynek egyik csészéjében az önbizalom, másikban az Istenbe vetett bizalom van. Mert itt most szinte be kell hunyni szemünket, hogy a szakadékokon Isten vigyen át.
     A korszellem itt-ott gondolkodóba ejti az embert, amikor a hatodik lépcsőfoknál azt kell mondania: nem vagyok senki, és nem tudok semmit. Az ember úgy érzi, hogy ez megbénítja őt ideális röptében. Erre mondja Nietzsche: "Az alázat rabszolgamorál, a kereszténységnek az alázatról való tanítása öngúny, öncsonkítás és a szolgaságba visz". Karl Thime ugyancsak azt mondja: "Az alázat az emberhez nem méltó önleértékelés, önlealacsonyítás, amely megbénítja a tetterőt."
     Ha elveszítettük már nagy önbizalmunkat és érezzük, hogy önmagunkban nincs tartásunk, akkor válunk igazi Isten-keresőkké, és itt válnak imáink igazi imákká. Ez egy titokzatos folyamat, ami az embert átalakítja ezen az úton.
     Egyszerre csak úgy érzi, hogy mindenben van ereje a Krisztusban. Balga félénkségét szent bátorság váltja fel. Emberek becsülése, földi bánat nem hatol már a lelke legmélyére. Egyetlen dallam járja át szívét: "Mind közelebb hozzád Uram".
     Az igazán alázatos igazán nagylelkű lesz. Ezer nehézséget le tud győzni, amelyek alatt a gőgös, önhitt ember összeroskad. Az alázat a legnagyobb megterhelést veszi le rólunk, az önzés és önkielégülés terhét. Ezzel sok erő szabadul fel és így már mások terhét, Istenterheket is tudunk hordozni. A hatodik lépcsőfok után már egy kis betekintést nyerünk Isten terveibe és működésébe. Isteni titkok tudói leszünk.
     Az Úr Jézus Krisztus hálát ad az Atyának, hogy titkait nem a hatalmasoknak és világi bölcseknek jelenti meg, hanem a kicsinyeknek. Láthatjuk, kit küld Isten prófétáknak és kiket választ az Úr apostolokul. Assisi Szent Ferencet egyszer megkérdezte egy szerzetestársa: miként van az atyám, hogy az egész világ teutánad fut, és téged akar hallani, holott sem kinézésed, sem származásod, sem képzettséged nem indokolja ezt? Szent Ferenc pedig így válaszolt neki: Isten, aki mindent lát, nem talált a sokmillió teremtmény között alkalmatlanabbat nálam az emberek megjavítási tervének véghezviteléhez, így énreám esett a tekintete. Ezzel meg akarta mutatni, hogy minden jó és minden erény Őtőle jön és nem az embertől.

     Lassan felhágunk az alázatosság ormaira, ahol már kihagy a föld levegője, ahol metszően éles, kristálytiszta légáramlat van.
     Az alázat magasságait nem mindenki éri el. Csak a kegyelem ad erőt és bátorságot, hogy az ebben a magasságban uralkodó éles, tiszta és könyörtelen igazságot elbírja. Ez az igazság vezet az alázatos önmegvetéshez. Itt nem a kétségbeesettek önmegvetéséről van szó, hanem az életszentségre jutottak önmegvetéséről, amely a tökéletes Istenszeretetből fakad.
     Szent Ágoston az összeegyeztethetetlen világi és krisztusi szellem ellentétéről ezt mondja: "A világszellem abból az önszeretetből áll, amely az Isten megvetéséig fokozódik......, a krisztusi szellem pedig Isten-szeretet, amely egészen az önmegvetésig növekszik".
Pál apostol Timotheushoz írott levelében azt mondja: "Krisztus azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket, akik között első vagyok én". (I.Tim. 1,15.)
     Ki tudja hányszor, a kegyelem óvott meg a bűntől, és ezért nyugodtan megköszönhetjük Istennek azt is, amit nem követtünk el. Mert nincsen olyan ember által elkövetett bűn, amit egy másik ember is el nem követhetne.
     Három kulcsot nevez meg Szent Benedek, amelyek megnyitják előttünk azt a titkot, amely a helyes önmegvetés ismeretéhez vezet.
     Első kulcs: az ember keresztje. A keresztre mutat az Úr, amikor mondja, hogy mindenki vegye fel keresztjét, aki Őt követni akarja. A kiválasztottaknak minden esetben választott keresztet ad. Édesanyja a fájdalmas anya, apostolai vértanukká lesznek. A választott edény - Pál apostol - pedig azt mondja magáról:"Krisztussal a keresztre feszíttettem".
     A második kulcs: a mindent megtisztító tűz. Isten közelségében mindent a maga valóságában látunk. Sikereink és életeredményeink is sokszor egy maroknyi hamuvá lesznek. Ezektől elfordulunk, nem akarunk már látni semmit abból, amit nagyra tartottunk és úgy érezzük, hogy Isten eltávolodik tőlünk.
     Elhagyatottság érzése lesz úrrá rajtunk, s megsejtjük a kereszten való szenvedésnek azt a fokát, amely az Úr Jézus Krisztusból ezt a sóhajt váltotta ki: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!"
     Szorongások és félelmek éjszakája borul a lélekre és magasabb képességeinkre, ezt az állapotot szellemi éjszakának lehetne nevezni.
     A harmadik kulcs: a hálaérzés, amellyel megköszönjük a megaláztatásokat és sikertelenségeket. Hálás csak egy gondolkodó ember tud lenni, mert fel tudja mérni a szenvedések hasznát. Ha hasznosabb lett volna a megváltás felé, mint az alázat útja, akkor az Úr Jézus Krisztus azt választotta volna. Az igazi krisztusi bölcsesség nem a szavak áradatában, sem az éles dialektikai jártasságban, sem hír és dicsőségben van, hanem abban az önként választott útban, amit a hősiesség útja helyett választott az Úr Jézus Krisztus.

     A nyolcadik lépcsőfoknál a keresztre feszített gőg a sírba kerül. Ha nem halt meg egészen, ha csak tetszhalott, akkor még sokszor feljár kísérteni.
     Ezen a fokozaton bele kell simulni a közösségi élet szürkeségébe. A közösségi életben vannak még ködök és homályok, mert az ember nem elégszik meg a kötelességeivel, amelyeket csendesen, minden feltűnés nélkül kellene elvégeznie, hanem azon felül is akar még tenni valamit, mert emberi elismerés után vágyik. A világi alapelv szerint keresztül kell lépni minden hétköznapin. Reklámok, nagy effektusok, csúcs- és rekordteljesítmények, ezek világi fogalmak. Szellemi könyvekben ezekre még utalásokat sem találunk.
     Még egy ködös dolog van a közösségi életben. A rendszabályokat sokan vakon teljesítik vagy pedig rágódnak rajtuk, és csak vontatottan tesznek eleget nekik. Az értelemmel áthatott alázatosság behatol a közösségi rend értelmébe, és úgy engedelmeskedik neki.
     A közösségi életnek egy másik kinövése az a túlbuzgóság, amivel állandóan figyeljük és ellenőrizzük a többieket. Úgy élnek e, ahogy azt elvárnánk, és eleget tesznek e mindennek, amit a közösségi rend diktál? Ezt a szűkkeblű ellenőrzést, amely kivételt és felmentést nem ismer, a többi hibával együtt, a nyolcadik lépcsőfok levegője nem tűri meg. Ezen a magaslaton a szellemi élet eme mérges skrupulusai sem élhetnek meg. Hiányoznak az életfeltételek mindennemű szubjektivitáshoz. Itt mindenki csendesen és nyugodtan végzi munkáját. Ebben a csendben és elvonultságban vannak meg nagymértékben a belső növekedés alapfeltételei.

     Ez abból áll, hogy megzabolázzuk nyelvünket beszéd közben. A Szentírás szerint: "A fecsegő embernek nincs maradása az országban".
     Sok könyv és útmutatás van, amely megtanítja az embert a beszéd művészetére. A hallgatás művészetére az Úr Jézus Krisztus tanította meg az embert. Legnagyobb szenvedéseiben - olvassuk - "Jézus pedig hallgatott." Pedig ha valakinek, Neki volt mit mondania, de hallgatásával többet mondott.
     Igazán beszélni csak azok tudnak, akik hallgatni is tudnak. Minél tüzesebb a paripa, annál rövidebbre kell fogni a kantár szárát. Jakab apostol azt mondja: "Aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember". (3, 2.)
     Amikor a zsoltáríró azt mondja: a fecsegő embernek nincs maradása az országban, akkor nyilván nem gondol más országra, mint Palesztinára.
     Szent Benedek mindig az átvitt értelemre gondol és az Istennel összeforrott, megszentelt lelkek országát érti. Ebben az országban pedig csak az alázatosan hallgatni tudók állhatnak meg. Isten közelségét leginkább az örökké csevegő, fecsegő embertermészet űzi el magától.
     A csend menekül a lármától. A csend maga az Isten. Ha az Isten távol van az embertől, a lélek sivár lesz és üres, és akkor siet mindenféle földi dologgal töltekezni, ami még szellemi volt benne, az az állandóan nyitott szájon keresztül így megy veszendőbe. Aki tökéletességre törekszik, annak uralkodnia kell ezen az ajtón, nem szabad minden ötletet és gondolatot kiereszteni rajta. Sokat kell elhallgatni tudni, sokat kell megőriznie szívében. Megint a zsoltárra lehet hivatkozni: "Szám elé őrséget ültessél Uram, és ajtóval zárd el ajkaimat."
     Mint ahogy hallgatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy helyesen értsük meg azt, aki hozzánk szól, úgy kell elcsendesednünk, ha meg akarjuk érteni Istennek lelkiismeretünkön keresztül hozzánk intézett intelmeit, figyelmeztetéseit és rendreutasításait.
     Mindenek előtt tudjunk hallgatni önmagunkról. Nem kell okvetlenül mindjárt mindenkinek egész családom származását, képzettségét, élményeit, hőstetteit, terveit elmondani anélkül, hogy érdeklődtek volna utána. Mindaddig hallgassunk magunkról, amíg alapos okunk nincsen a beszédre, vagy amíg nem kérdeznek tőlünk valamit.
     Hallgassunk a kellemetlen, rosszul sikerült, elkedvetlenítő dolgokról. Igaz, sokszor ellenállhatatlan kényszert érzünk, hogy haragos feszültségünknek és türelmetlenségünknek levezető csatornát találjunk. Ám ha jól megfigyeljük a dolgokat, rá kell jönnünk, hogy ritkán könnyebbül meg a megnehezedett szív, de igen sokszor kellemetlen utóíz marad a szánkban és megbánjuk, hogy beszéltünk. Sok bajnak és bánatnak életlehetőségét elvesszük, ha nem beszéljük tovább. Létük megszűnik, ha hallgatunk róluk.
     Nem a mindenáron való hallgatást ajánljuk itt, hanem az alázatos léleknek tudnia kell, mikor van itt az ideje a hallgatásnak és mikor a beszédnek. De akkor beszéljen, hogy azzal is használjon.
     Ne beszéljünk annyit mások hibáiról. Aki ezen a vonalon hallgatni tud, az egyike azoknak a békeharcosoknak, akiknek a lényéből nyugalom árad. Csendet sugároznak és közellétükben a szegény, fáradtra hajszolt szívek megpihennek.
     Ellenőrzés, gyakorlat és irgalmatlan kitartás kell ahhoz, hogy az ifjúkori bírálatszomj elhaljon bennünk. Csak ha a nevelés, vezetés vagy a felebaráti szeretet kötelez a beszédre, akkor szóljunk. És akkor majd az igazi szívjóság meg fogja találni azt a hangot, amely nem keserít el, hanem segít.
     Amiről eddig beszéltünk, az a testi hallgatás, illetve a hallgatás művészetének elemi iskolája volt. A hallgatás azonban belső életünkre is vonatkozik, ezt pedig a hallgatás művészetének főiskoláján tanulhatjuk csak meg. Ennek a főiskolának célja: a misztika. Ez a fok az Istennel való egyesülés hajnalhasadását jelenti. Istent itt még egy fátyol takarja el előlünk, csak ezen a fátyolon keresztül kapcsolódhatunk hozzá.
     Az Istennel való egyesülés misztériumának két módja van. Az egyiknél az ember saját szellemi mélységeiben igyekszik megélni Isten működését. Érzékeit kívülről mintegy lezárja, és nyugalmi állapotba hozza. Az emberekkel való kapcsolatairól lemond. Iránya teljesen egyéni, tehát csak az egyes szellemre vonatkozik. Az Istennel való egyesülés második módja a közösségi élet útján átélt egyesülés misztériuma. Erre nem úgy készül fel a lélek, hogy kívülről elzárja magát, hogy visszavonuljon belső világának titokzatos mélységeibe, hanem a közösség szent együttélése készíti fel arra az ugyancsak személyes kegyelmi átélésre, amely mégis a közösségi életből indul ki. Abban minden szellemi tanító megegyezik, hogy a bensőséges isteni élet legalacsonyabb fokain is már rendkívüli mértékben növekszik a szeretet. A tökéletesség fokmérője pedig a szeretet.
     Néhány gyakorlati útmutatást adunk, mit tehetünk mi, mivel készítsük elő és egyengessük ezen a fokozaton az Úr útját felénk. Először is a szent hallgatással. A száj csak kapuja a szavaknak, tehát a lélekben születnek a szavak, a gondolatok gyermekei. Gondolatainkon uralkodni kell, legfőképpen azokon, amelyek felborítják összeszedettségünket és nyugalmunkat. Három gondolatcsoport van, amelyek a belső hallgatást zavarják: az önzés, a kíváncsiság és a magányosságtól való félelem gondolatai. A tudásvágy és kíváncsiság közt az ember sokszor nem tud különbséget tenni. A kíváncsiság telhetetlen, amit megtud, az csak a felületen mozog. A kíváncsiság mohó és tolakodó, fékezhetetlen. Sivár tekintete elől alig lehet menekülni. Éppen ezért közeledtére Istennek minden szent kapuja bezárul.
     Tudásvágyunkat is meg kell vizsgálni, miből ered. Ha valamit kérdezek, vagy valamit el akarok olvasni, de úgy érzem, hogy nem szolgálom vele sem a magam, sem embertestvéreim előmenetelét, akkor inkább mondjak le róla, mert nem az igazi tudásvágy sarkalt, amit Isten helyezett belénk. Szellemileg haladott emberek áhítatos csendjét legjobban a tolakodó kíváncsiság és fecsegő kérdezősködés bolygatja fel és szentségteleníti meg.
     Az önző ember csak az énjét nem érintő dolgokban tud józanul ítélni vagy helyesen mérlegelni. Ahogy az énnek valamitől tartani kell, megmozdul és riadót fúj. Nyugtalanság veri fel a szent hallgatást és a helyébe izgalom lép. Amíg legfőbb gondunk a saját előnyünk lesz, még ha szellemi is, addig a szívünkben béke nem lesz. Csak ha minden gondunkat Istenre vetjük, szűnik meg az érzelmek zendülése.
     Gondjainkat és bűneinket magunk mögött hagyva, az alázatban megerősödve menetelünk az Isten felé. Sokan kerülnek Isten-közelbe, már-már megérintik a szent fátyolt, itt azonban megtorpannak, visszanéznek hibáikra és az azokból származó nyomorúságukra, kedveszegetten állnak meg majdnem a cél előtt és nem látják meg a sok szépséget, amit Isten akart nekik mutatni.
     A magányosságtól való félelem is útját állja végső kibontakozásnak. A magányosság nem azt jelenti, hogy nincsenek körülöttünk emberek, hanem ennél sokkal többet. Sokakat megijeszt a csend és a hallgatás. A magányosság annyit jelent, mint önmagához visszatérni, önmagát, mint Isten különleges művét megismerni, hogy a maga sajátos lényét Isten tekintete előtt megvalósíthassa.

     Nemcsak a nyelv beszél, hanem a szemnek és az arcnak is megvan a maga játéka, amely néha élénkebben és érthetőbben beszél, mint maga a szó. Az öröm és búbánat váltakozását különösen meg lehet figyelni az arcon. Az öröm megnyilatkozásait hullámhegynek, a szomorúságét hullámvölgynek mondhatjuk.
     Finom pszichológiai értelemmel mutat rá Szent Benedek a túláradó öröm hullámhegyére, amely sokszor harsogó nevetésben tör ki. Ha a túláradó jókedvet meg tudjuk zabolázni, akkor az ellenkezője, a szomorúság sem fog olyan mélyre hatolni, hogy szellemi erőket emésztő búskomorságba menjen át.
     Teljesen félreértené Szent Benedeket az, aki úgy értelmezné őt, hogy az örömérzések ellen harcol. Benedek azt akarja, hogy az ember szeme és füle az igazi örömök befogadására nyíljon meg. Földöntúli tisztaságtól elárasztott lényével és megjelenésével hirdette a szent öröm és komolyság benső egységét. Isten sok csendes örömmel hintette tele életútjukat, és a nagy alázatosak és szentek állandó derűvel jártak az életben. Azért írt róluk így Aquinói Szent Tamás: "A szentség általános ismertetőjele egy rendíthetetlen és különös jókedv."
     Alexandriai Szent Kelemen erre azt mondja, hogy ami az ember természetéhez tartozik, azt ne akarjuk kiirtani, hanem engedjük a maga idején és mértékkel érvényesülni. Sehol nem olvassuk, hogy az Úr Jézus Krisztus nevetett volna valaha, de bizonyos, hogy arcán ott ülhetett a derű, különben nem mertek volna a szegények, betegek, de főleg a kisgyermekek olyan bizalommal közeledni hozzá.
     Szent Benedek a tizedik lépcsőfoknál a szent életkomolysághoz akar bennünket elvezetni, ezért elsősorban az érzelmek fegyelmezését írja itt elő. Az alázat, mint szellemi fegyelem már éles követelésekkel lép elő, mert tudja, ha nem áll érzelmünk az értelem fegyelmezése alatt, akkor tévútra vezethet. A helyesen fegyelmezett érzelmek olyanok, mint a vitorláinkba irányított szelek, előbbre viszik hajónkat.

     A bölcset kevés szóból is megérti az ember. Hétféle figyelmeztetést ad Szent Benedek ezen a fokon, hogy a beszéd művészetében tökéletesek legyünk. Példakép az Úr Jézus Krisztus.
     Beszélj nyugodtan. Tekintsünk az Úrra, amikor arcul üti a főpap szolgája, mennyi nyugalommal mondja: ha nem jól beszéltem, bizonyítsd be! Ha pedig jól szóltam, miért ütsz engem? Pilátus is bármit kérdez, és bárhogy ordít a tömeg, vagy hallgat, vagy röviden és világosan válaszol Pilátusnak. Izgalom, kedvetlenség és a harag hullámzásai alatt ne beszéljünk, mert semmiképpen sem tudunk felhozni egy nyugodt hangot addig, amíg bensőnk viharzik.
     Ne beszélj hahotázva és hangos nevetés közben. Ha követ dobunk a tengerbe, szinte hangtalanul tűnik el a mélyben, de ha egy tócsába dobunk követ, szerte-széjjel fröccsen a víz. Minél mélyebb, annál komolyabb, minél sekélyebb, annál haragosabb! Az igazi alázat tele van felebarátja iránti nagyrabecsüléssel és ezért tisztelettel és komolyan beszél vele.
     Beszélj szerényen. Beszédünkben ne legyen kérkedés és utalás saját erényeinkre. Magunkról akkor beszéljünk, ha a tanítás érdeke ezt megkívánja. Nagyon figyeljük meg magunkat ezen a téren, mert sokszor akarunk valamit mondani Isten dicsőségére, de ha nem vigyázunk, csakhamar, szinte önkéntelenül öndicsőítésbe megyünk át.
     Beszélj méltósággal. Tévedés volna azt hinni, hogy az alázat kusza és hízelegve beszél. Az alázat szerényen beszél, de méltósággal. Így beszélt Jézus, és így beszél minden igaz tanítvány. Hogy így élhessünk, és hogy minden beszédünknek súlya legyen, nem szabad soha elfelejtenünk az első lépcsőfok parancsát - Isten szent jelenlétét, amely önmagában is mérséklően, nemesítően és felemelően hat szavainkra.
     A világ gyermekei lehetőleg úgy beszélnek, hogy valamilyen előnyük származzék belőle. Isten gyermekei pedig úgy beszélnek, hogy az Atya bármikor hallhatja őket. Ez adja meg beszédüknek a méltóságot és egyúttal a függetlenséget is.
     Beszélj keveset. Aki igyekszik az eddig felsoroltaknak eleget tenni beszédjében, annak nem lesz nehéz a beszédben mértéket tartani. Mert ha mindig nyugodtan, nevetgélés nélkül, szerényen és méltósággal akar beszélni, akkor nem is lesz képes sokat beszélni. De visszatartja a beszédtől az a tudat is, hogy minden kiejtett szóért felelősséggel tartozik az ember. Sokszor bánja meg az ember, hogy beszélt, de ritkán sajnálkozott azon, hogy hallgatott.
     Beszélj megfontoltan. Mint ahogy az okos ember nem nyeli le az ételt mielőtt meg nem rágta volna, úgy az okos és szerény ember sem ereszti ki a szót a száján anélkül, hogy jól meg ne gondolta volna. Szent Bernát azt mondja: mielőtt kimondjuk a szavakat, kétszer is kerüljenek csiszolókő alá. Csiszolónak nevezi a vizsgáló, mérlegelő és megfontoló értelmet. A bölcs előbb gondolkodik, azután beszél, a balga pedig előbb beszél, csak azután gondolkodik.
     Beszélj lárma nélkül. A túl hangos beszéd az alázatosság hiánya.
     Az alázatos sohasem emeli fel a hangját alapos ok nélkül, mert állandóan Isten jelenlétében él és mindenütt Isten házában érzi magát. Azoknak szüksége, akiknek meg kell minket érteni, határozza meg, mennyire kell hangunkat felemelni, hogy mormolássá ne legyen beszédünk. Az isteni szó nem tűri meg a lármás hangot.

     A szívében alázatos ember külső testtartásában is kifejeződik lassan az, amit a vámszedő mondott, miközben szemeit sem merte felemelni az égre: "Isten, légy irgalmas nékem, szegény bűnösnek". Tapasztalati tény, hogy ha valamely uralkodó gondolat hosszabb ideig fogva tartja a lelket, úgy a testtartásra, viselkedésre és kifejezésre is rányomja bélyegét. Ha az uralkodó gondolat alacsonyrendű, bűnös, úgy sokkal hamarabb átalakítja a testet, mint egy magasrendű gondolat, mert a test állati eredetű.
     Az irigység, gyűlölet, önzés, harag, érzékiség állati természetű és könnyen hat átalakítólag az állati testre. A szelídség, alázat, Isten-szeretet szellemi eredetű, felfelé törekvő, ha nehezen és lassan is, előbb-utóbb rányomja bélyegét és átformálja a testet.
     Szent Ambrus azt mondja: "Az ember belső állapotát meg lehet ismerni testtartásából. Tudniillik az ember külsejéből lehet következtetni, hogy a belső, rejtett ember többé-kevésbé ingatag, zavart vagy felfuvalkodott, illetve komoly, erős jellemű, tiszta és érett. Így a testtartás bizonyos mértékben a lélek nyelve."
     Az alázat nem mutogatja magát, mert az lényegével ellentmondana. Szent Benedek sok útmutatást ad a tizenkettedik lépcsőfok megjárásához. Többek között rámutat a fejtartásra és a szemek fegyelmére. A megbotránkozott gőg felveti a fejet és megmerevíti a nyakizmokat, a nyakidegek pedig erős nyomás alá kerülnek, a szemekből pedig a botránkozás villámai csapnak ki. A szerzetekben nagy súlyt helyeztek az alázatosság külső jeleinek gyakorlására, mondván: aki lehajtott fejjel és befelé fordított tekintettel jár, az sokszor elejét tudja venni vagy megakadályozni a gőg és indulat kitöréseit. Az állandóan nyitott és mindenfelé tekintgető szemmel nem lehet összeszedettségre szert tenni. Mikor azt olvassuk, hogy: "Jézus pedig felemelvén szemeit...", akkor arra kell gondolnunk, hogy az Úr sokszor járhatott lesütött szemmel, magába merülve. Így ezeket a jelenségeket, mivel összefüggnek az alázatossággal, az alázatosság életjelenségeinek nevezhetjük. Aki a külső szerénységben gyakorolja magát, az a belső alázat útján is növekedni fog. De itt is a vezetést az ész vegye át, mert ami megfelel az egyiknek, nem felel meg a másiknak.
     Aszerint, hogy az embernek milyen feladatai vannak, és milyen kötelességeket kell teljesítenie, az alázatos magatartásnak is más-más megjelenési formái vannak. Az alázat nem külsőség, de ha áthatja az embert, akkor kifelé hatol. Ha tehát az alázat megnyilvánulásait ápoljuk, akkor nem szabad szem elől téveszteni az alázat létrájának egész szellemét, Isten állandó jelenlétét. Ha mindig Isten-közelségben érezzük és tudjuk magunkat, akkor az alázat külső, gyakorlati megnyilatkozásai nem lesznek csak külsőségek, hanem hozzájárulnak majd az igazi, belső alázathoz.

     Ha végigjártuk mind a tizenkét lépcsőfokot, akkor elérkezünk ahhoz az Isten-szeretethez, amely tökéletessé válva elűzi a félelmet. Most már nem szokásból és nem kényszerből tartjuk meg az útmutatásokat, hanem megerőltetés nélkül, magától értetődően, Isten és Krisztus iránti szeretetből. Súlyos tartalma van ennek a megállapításnak: Szent Benedek kézen fogva vezetett keresztül bennünket a tizenkét lépcsőfokon. Ha végigjártuk, az eredmény az lesz, hogy a tökéletes alázat segítségével tökéletes szeretethez jutottunk. A tökéletes szeretet pedig életszentséget jelent. Mint ahogy Keresztelő János az Úr Jézus Krisztus előhírnöke volt és mindenkit Őfelé vonzott, úgy az alázat is mindenkit a szeretet felé vonz.
     Már Nagy Szent Terézia is azt írja leányainak: "Akinek nagyobb az alázata, annak nagyobb lesz a szeretete. Aki kevésbé alázatos, annak kisebb a szeretete is. Mert nem tudom elképzelni, hogy valaha alázatot szeretet nélkül és szeretetet alázat nélkül talált e volna valaki."
     Az isteni szeretet elérésének egyetlen eszköze a mélységes alázat, - olvassuk máshol, - mert egy alázatos lélekbe minden további nélkül, magától is beköltözik a szeretet, és sohasem létezett még alázattal mélyen megalapozott szív, amely ne lett volna csordultig tele szeretettel.
     Páli Szent Vince azt állítja, hogy 67 év alatt állandóan azon gondolkodott: mik volnának azok az eszközök, amelyekkel leghamarabb meg lehetne szerezni az Isten és az emberek iránti szeretetet, de nem talált jobbat és hatásosabbat, mint az alázatot.

     Mint valamikor a hetedik lépcsőfok magaslatain, most is szellemi fennsíkon állunk. Akkor még nem tekinthettünk be az ígéret földjére, de itt már megragyogtatja Szent Benedek ennek a paradicsomnak néhány sugarát. Rámutat az alázatos szeretet hatásaira. Megnevezi az órát, amikor ezek a hatások beállnak, és megmutatja a forrást, ahonnan ez a boldogság fakad.
     A hatás. Az alázatból fakadó tökéletes szeretet szabaddá tesz és felemel. Felszabadítja az embert az Istentől való félelemből és megszabadít a természet ellenállásától. Az emberi természet a bukás következtében önkéntelenül ellenszegül, ha véghez kell vinni a jót. Ahogy fejlődik és növekedik az emberben a szeretet, olyan mértékben gyengül a harc és küzdelem, amivel a földi életben meg kell valósítani a jót. Az erények állandó gyakorlása közben mind kisebb és veszélytelenebb lesz az ellenállás, amíg elszakad a kötél, és szabadok leszünk.
     A szellem és állapotának emelkedettsége a teljes szeretetnek következő hatása. Sok fáradságos cselekedet és gyakorlat következtében végül is, Isten kegyelméből, egy egyenes vonal képződött, ezek a szent szokások. Az ember életén a szokások uralkodnak és rányomják bélyegüket.
Szinte lehetetlen a napnak minden apró tennivalóját előre alaposan átgondolni és mérlegelni, mielőtt végrehajtjuk őket.
     Gondolkodásunk iránya, szokása nyomja rá bélyegét a cselekedetekre. Az alázat lépcsőfokain keresztül szent szokássá lesz életünkben a jó. Az alázat útján kapunk kedvet az erények gyakorlásához. Eget ostromló idealizmus lelkesíti az alázatos szeretetben teljessé lett szellemgyermeket.
     Az óra. Akkor jött el számunkra, amikor bűneinktől és visszásságainktól megszabadultunk. Amíg szellemi életünk sok megoldatlan rejtélye rossz vagy rendetlen szokásaink és hajlamaink, nem egyedül Istenre irányuló szellemi törekvéseink miatt, vagy hanyagságból fakadó tudatos tévedések történnek még, el nem jöhet az óra.
Tiszta szeretet csak tiszta bensőben lakik. Ezért igyekszik az alázat lépcsőről-lépcsőre megtisztítani az emberi lelket a visszás hajlamoktól, önzéstől, érzékiségtől, hamisságtól. Az út lehet lassú és hosszadalmas, ha nagyon félünk az eszközöktől. De Isten meg is rövidítheti, ha azt látja, hogy erős bennünk a vágy, bátrak vagyunk és nagy a türelmünk.
     A forrás. Hol van vajon, hogy megkeressük, megtaláljuk és merítsünk belőle. A forrás a Szentszellem, az Atya és Fiú közötti szeretet lényege. Az alázat lépcsőfokain való járásnál szükségünk van a segítségre, mert a sötétségben zavar támad, és nehézségek merülnek fel. A földi világosság kevés ahhoz, hogy a szellemi éjszakát átvilágítsa. Az alázat útja bizony keresztúttá lesz és a hozzávaló erőt és világosságot a Szentszellem adja az embernek. Bízzuk magunkat a Szentszellem vezetésére, és ne vizsgálódjunk útközben, hogy hol is tarthatunk? Ha bizakodva járjuk ezt az utat, egyszer csak meghalljuk Jézus hangját: "Ímé látod, itt vagyok."
     Addig pedig sóhajtsunk az ősegyház keresztényeivel: