|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
Folytatjuk a Királyok I. könyvének médiumi közléssel kapott tanításait.
KV: 8,12: "Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni," mondja Salamon a templomépítés befejezésekor. Mózes III. Könyvében, a 16,2-ben olvassuk: Áron ne menjen be akár mikor a szentélybe, a kárpiton belül, a ládán lévő fedél elé, hogy meg ne haljon, "Mert a födél fölött jelenek meg a felhőben," mondja az Úr. Ez nyilván nem egy ott lakást, hanem egy időnkénti megjelenést jelenthetett, de mi a két történés között az összefüggés, ha van egyáltalán.
TSZ: Ez a második egy rejtett kijelentés, és nem a templomra, nem a templom szentélyére vonatkozik. Ez már egy előre mutató figyelmeztetés és kérelem: Bennetek kívánok lakni, ti legyetek az én templomaim. A belső homály ezt jelenti, nem a külsőséget, a külső vonásokat és megjelenéseket. Belül kívánok lenni, a legbelsőbben, és ezt vetíti előre Salamon temploma. Nagyon kevesen voltak, akik megértették, hogy az épületnek a belső rejtett szentélye, az emberi lélek legrejtettebb belső zuga és legtisztább szentélye az, ahol az Istennek laknia kell. Előkép, így szoktátok nevezni.
KV: 8,51: Az Írás vaskohónak nevezi Egyiptomot, mit értsünk ezen?
TSZ: Mi történik a vaskohóban? A kőzúzalékból kiég, kiizzik, különválasztódik az érc, ami érték, és megmarad a salak. Egyiptomban ugyanez történt a mózesi kivonulás előtt. Ott is nagyon sok "kiégett" ahhoz, hogy az érték kiemelhető legyen és elindulhasson hosszú vándorútjára. Ez az elsődleges értelme, de számos apróbb és külön jelentése is volt annak idején, amivel ma már ti nem foglalkoztok. A későbbi időben Egyiptom földjén történt olyan is, ami ugyanez volt, csak más események arculatában.
KV: 8,63: Salamon a templom elkészültekor áldozatot mutatott be: 22000 marhát és juhot. Ez egy kissé túlságosan nagy számnak tűnik. Máshol is a nagyságrendek érthetetlenek, vagy hihetetlenek, mint pl. a mai pusztító haditechnikához mérten is a harcokban elesettek száma.
TSZ: Ne számértékekre gondoljatok, és mégis az szerepel benne. Mert mi történik: amikor egyetlen csatában elesik mondjuk száz fő, az nem csak annyit érint, hanem családját, nemzetségét, törzsét. Tehát nem számérték, hanem amit ténylegesen jelent. Az áldozati állatok számánál: az igaz, hogy a felajánlás megtörténhetett, de nem azt jelentette, hogy az mind fel lett áldozva, hanem a legkiválóbbjai, mondhatni a képviselői a többinek. Ugyanez történt mindenütt, ahol az Írásban manapság már elfogadhatatlan, óriási számértékek szerepelnek. A számok értéke nem mind úgy használtattak fel, ahogy az Írásból értendő, hanem ami érintve volt. Nem is beszélve pl. az ősatyák életkoráról: az ő tényleges életük, ha mondjuk száz esztendőt veszünk, az ő hatásuk, tanításuk, példáik nem száz esztendőre hatottak ki! Ez egy általános érvényű dolog, semmi körülmények között nem a mai emberi életkorhoz mért, és mégis valahogyan az is benne van.
KV: 9,15: Salamon húsz várost ad Hirámnak, Thirusz királyának, aki nincs megelégedve velük, már csak azért sem, mert a templomépítéshez adott segítségen kívül még százhúsz talentum aranyat is küldött Salamonnak. Miért volt elégedetlen Hirám a városokkal? Mert nemcsak az ellenérték, hanem valami más oka is lehetett az elégedetlenségének.
TSZ: Mégis érték szerepel benne, és ha ezt meggondoljátok, igaza volt. Amit Salamonnak adott a templom építéséhez, az óriási érték volt, ő mindent odaadott, ami a rendelkezésére állott. Hirámnak az volt a meggyőződése, hogy Salamon nem a legértékesebbeket adta oda neki. Itt érték állt érték véleményével szemben, és így már könnyen érthető az elégedetlenség! Hirám nagyon jól tudta, hogy Salamon városai közül melyek kellettek volna neki, de nem azokat kapta, mert az Salamonnak is érték volt. Sokkalta nagyobb és főképpen stratégiai fontosságúak, rendkívül fontos területek, amelyeket valóban nem adhatott oda.
Amiről nem tudtok: ez a bőkezű adakozás nem éppen a hű szív és a baráti gesztus, hanem eleve az elvárás alapján is indult, és így rögtön feltámadt az elégedetlenség.
KV: 10,14: "Annak az aranynak a súlya, amely Salamonhoz egy évben befolyt, hatszázhatvanhat talentum volt." Eltekintve az óriási értékétől, van-e összefüggés a megtévesztés fejedelmének a számával, hiszen itt nagyon is világi, anyagi dolgokról van szó. Ahol a 666-ot olvashatjuk a Szentírásban, ott pontosan az ilyen anyagi és anyagias dolgokról esik szó. Van-e valami jelentősége annak, hogy pontosan 666, amely szám a számmisztika alapján meghökkentő.
TSZ: Valamely csekély vonatkozás van. Ha egy óriási arany tömeg befolyik az állami kincstárba, - vegyük azt, hogy valóban 666 talentum - és az akár ott marad, akár ha nagyon jó célra használják fel, magának a számnak nincs semmi jelentősége. De mert itt ez a szám ki van hangsúlyozva, jelzi azt, ami a későbbiekben, már Salamon uralkodásának utolsó esztendejében be is bizonyosodott: az a gazdagság, amely elvégre a nép, az ország tulajdona volt, és amellyel a királynak kellett sáfárkodnia, nem minden esetben használták fel jó és nemes célra. Ekkor ragadt rá ez a szám, amelyből már a régmúlt időkben is mindenki tudta, hogy a rosszat jelenti. Nem az a lényeg, hogy pontosan ennyi volt, hanem a felhasználása folytán a szimbolikus jelzése. Egy nagyon csekélyt fűzök még hozzá: ne a salamoni kincstárra gondoljatok, hanem csak egyszerűen egy körülöttetek lévő gazdag emberre, akinek nagyon sok kincse, vagyona van. Nem annyi talán, mint Salamonnak a kincstárban, de ha azt nem úgy használja fel, ahogy az valóban törvényszerű, tetsző - hiszen isteni adomány a gazdagság -, hanem rosszra fordítja, akkor hány ilyen 666-os érték van! Kicsiben és nagyban épp úgy felelni kell a megtévesztő felhasználásért.
KV: 12,19: Izrael kettészakadásának mi a szellemi magyarázata? Hiszen a júdai rész sem maradt mindig fedhetetlen, tehát nyilvánvalóan nem az az ok, hogy az egyik majd elhajlik és törvényszegővé válik, a másik pedig csak a jót cselekszi. A Krónika 11,4-ben azt mondja az Úr: "Én akartam ezt így." Ebben a végrehajtó eszköz Roboám volt a keménységével, Jeroboámmal szemben. Mégis az ő királysága alatt megmaradt Júda viszi tovább az üdvtervet. Az eredetileg közösséget vállalni akaró Jeroboám viszont eltér az Úrtól és a vele maradt nép ki is jelenti: "Nincs közösségünk Isai fiával és Dáviddal." Ennek az egész nagy tömbnek mi a szellemi magyarázata?
TSZ: Egy fejlődési folyamat része. Ahogyan addig az összes törzs együtt fejlődött, együtt haladt, most olyan különbség támadt közöttük, ami a további együttélés és fejlődés folyamán nem volt vihető. Tehát akármennyi-re is aránytalanságában, de szét kellett őket választani. Tényleg az Úr rendelkezése és engedélye volt az, hogy ami együttesen, az egymás közti súrlódásban nem lett volna biztosított, jobb ha kettéválik. Mind a két fél külön-külön kiküzdi, kiharcolja a maga fejlődési részét ahhoz, hogy majd egyszer újra együtt, összefogottan tudjanak továbbműködni. Tehát ez egy fejlődési korszak volt, és bármennyire is előfordult mind a két résznél jó és rossz, haladó és bukó történések, éppen hogy külön kellett végrehajtaniuk. Akkor, amikor az egyik résznél volt egy rosszabb, lehajló ág, akkor a másiknál nem tökéletesen ugyanaz, hanem valamivel jobb, mindig volt egy bizonyos fokú egyensúlytartás. Nem szakadtak úgy el, hogy nem is tudtak egymásról! Végrehajtotta mind a két csoportrész a fejlődését, a maga belső kívánalmai és szükségei szerint. Amikor mind a két csoport egy olyan állapothoz érkezett, akkor már lehetett közeledni újra, hiszen véglegesen soha nem szakadtak el. Megint nem a nagy népi, hanem inkább a kicsi, egyéni, személyi dologról van szó. A szétszakadt duáloknak külön-külön fejlődéstörvényeik vannak, és tudjátok nagyon jól, milyen keserű és sok különálló küzdelemmel kell felnőniük addig, amíg újra együtt lehetnek. Ami itt kicsiben, az ott nagyban. Ez egy fejlődéstörténeti szakasz volt, amelyen át kellett menni.
KV: 12,28: Jeroboám, Izrael királya, két aranyborjút készíttet, hogy azoknál áldozzon a nép. Jeroboám nyilván ismerte az ároni aranyborjú történetét, miért vetemedett mégis erre? Jeroboám az Úr akaratából lett király, tehát küldetést végzett, az Írás mégis az ő bűnére hivatkozik a későbbi királyok magatartásbeli megítélésekor. Miért borjú volt újra a jelkép?
TSZ: Az Isten által rendelt király, a felkent uralkodó megkapja a lehetőséget arra, hogy a népét a szépre, a jóra vezesse, és ő maga is a legtöbb jót fejtse ki magából népe érdekében. Most egy kicsit menjünk vissza az időben: Saul is választott, felkent uralkodó volt. Mi történt vele? Nem hajtotta végre, amit várható volt tőle. Itt ugyanaz történt. Egy uralkodó megkapott minden lehetőséget, végrehajthatta volna, nem tette, bukott! Mégpedig abban, amely annak és az azt megelőző kornak a legsúlyosabb vétke volt: a bálványimádásban. Mózes Könyvét végig kísérte, hol átokként, hol elrettentésként a bálványimádás. A legfontosabb arról leszoktatni a népet. Hány meg hány törzset irtottak ki azért, mert bálványimádó volt, nehogy hatással legyen rájuk, mégis visszaszivárgott közéjük a régi, a könnyen követhető ősi bálványimádás, szemben az Egyistenhit szigorú belső tisztaságot, törvénytiszteletet és betartást követelő hite. Itt egy fellazulás, elhajlás, rosszabb felé fordulás történt, akár egyetlen ember csinálja, akár egy ország fölött uralkodó király, akinél sokkalta súlyosabb a vétke, már csak a példamutatás miatt is. Ha egy király bálványimádó, akkor a háznépe, környezete is az, mint egy fertőző góc. Ugyanez volt itt is: Jeroboám kapott egy nagyon jó lehetőséget az építésre, a jóra, de nem arra használta fel. Volt már előkép ebben is, ugyanez történt több más királlyal is. Egyiknél bálványimádás, a másiknál valami egészen más szörnyűség, gyilkosság sorozatok és minden más egyéb, ami igazán nem isteni kívánság és ren-delkezés. Hatalmukat, gazdagságukat, parancsoló szavukat, rendelkezéseiket nem jól használták fel, az ő királyi kincsük, mint ahogy Jeroboám bálványimádása, szintén 666-os "érték" volt.
Az aranyborjú gyakorlatilag nem szigorúan borjúforma volt. Az ősi időkben a bika korszak jelképeként az állat áldozások kora is tulajdonképpen bika áldozatokkal kezdődött, majd másokkal folytatódott, hiszen nagy áldozati érték volt. Az első időkben, az egyiptomi korszakban még bőségesen láthattak a bika kultuszra utaló jelenségeket, és azokat a bálványokat, szobrokat emlékezetükben vitték magukkal. A későbbi időkben nem bika, nem borjú alakú volt az a bálvány, hanem valami más, de akkor is annak a kornak az embere, aki ezt írásba foglalta, éppen a régi hagyományokra való tekintettel, borjúnak írta le. Bármilyen formációjú bálványképben azt értette, az ősi bálványimádási jelképek emlékét hozta elő. Tehát itt nem a forma a lényeg, hanem az, amit jelentett, amit hoztak magukkal, a lényegisége azonos volt de a formája más. Ezzel a névvel lehet illetni bármiféle bálványt, akármilyen formában, nagyságban, akármiben. A sokkal későbbi idők ember formájú bálványaira annak a kornak írnoka ugyan ezt írta volna: borjú. Formától függetlenül a lényege értendő ezalatt, hogy bálvány. A bálványimádás mindig újra és újra fel fogja ütni a fejét.
KV: Igen, ez döbbenetes, a mai kor emberének is megvannak a maga bálványai.
TSZ.: Aranyból, de nem borjú formájúként. Akkor is bálvány.
KV: 12,32: Jeroboám egy általa kitalált ünnepet rendelt el. Ennek előképe megvolt már Júdában is és annak a mintájára rendelte el. Ez az ünnep tulajdonképpen ezeknél a bálványoknál, oltároknál való áldozást jelentette. Mi ennek a magyarázata, annál is inkább, hogy Júdában is megvolt.
TSZ: Meglehetősen ravasz fogás: ott egy régi ünnepnek a megtartása volt, amely tiszteletre méltó és semmiféle rossz szóval nem illethető, az egész nép ismerte. Ennek az új ünnepnek az elrendelése, időpontja, körülményei úgy történtek, hogy azok a tömegek, amelyek ebben az ünnepségben résztvettek, azok egy pluszt kaptak ehhez: azokat a bizonyos bálványokat. Úgy szoktátok mondani manapság, hogy "ezzel adták el," a régi ünnepet tartották meg, de az újat, a tilosat, a bálványokat társították hozzá pluszként. Ezzel gyakorlatilag érvényesítették, tetszetőssé, elfogadhatóvá igyekeztek tenni még azok előtt is, akik esetleg ezeket a bálványokat elutasították volna. A régi ünnep emléke, amelyet mindenki ismert és tisztelt, az mintha lefogta, lebénította volna ezeket az elutasításokat, mert azok az ünnepek elfogadottak voltak, csak kaptak hozzá árukapcsolásként még másvalamit is. Ezért mondtam, hogy ez egy ravasz fogás volt e téren.
KV: Elgondolkoztató, hogy milyen is az emberi lélek. Mostani jelen korunkban ugyanígy találkozunk ezekkel a ravaszságokkal, manipulációkkal, amikor tiszta, szép értékű ünnepekhez odacsempésznek tisztátalan dolgokat is. Eltelik egy kis idő és sajnálatos módon a tisztátalan marad meg. Ugyan így folytak a mi ünnepeink manipulálása, hála Istennek most a visszaállítás is. Megdöbbentő, hogy az ünnepekkel miként játszanak az emberek.
TSZ.: Sok mindent kinőttetek, sok mindent túlnőttetek, nagyon sok minden túlhaladott ugyan, mégis újra és újra felveti fejét. Nagyon sok mindent nem tudtatok még gyökeresen kiirtani, és egy ideig újra és újra megpróbálkozik élve maradni. De ahogyan az imént mondtam, hogy azok az emberek, akik a régi ünnepeken boldogan részt vettek volna, de a bálványokat elutasították, úgy a mai ünnepekre, amelyekre célzol, sem mindenki megy el örvendve és mindent elfogadva. Sok a józan, tiszta ember, aki még nagyon jól ismeri és tudja a régi ünnepek jelentőségét, azok nem biztos, hogy így elfogadják. Mint ahogy abban a régi időben is, a népnek nem mindegyik fia fogadta el ezeket a bálványos ünnepeket! A józanabbja, a tisztábbja, aki gondolkozott azon, hogy ő most itt valami nagyon nem tetszőt is kap az ünnepéhez, az nem vett ezeken részt. Szívét nem adta bele, és ez itt a lényeg.
KV: Megint a megdöbbenés, hogy a mai világban is hányan voltunk, akik vagy egyáltalán nem vettünk részt az ilyen parancsolt ünnepekben, vagy csak a kényszerű jelenlét volt, mert szívünkben, lelkünkben szó sem volt ünneplésről. Ennek a folytatásaként olvassuk, hogy Júdából Isten embere jelent meg ezen hamis áldozatoknál és azt mondja, hogy az áldozóhalmok papjainak csontjait fogják az oltáron elégetni. Majd a 16,3-ban: "Az oltár meghasad, és kiömlik a rajta lévő hamu."
TSZ: Ez nem egy puszta fenyegetés volt, hanem be is következett. Még valamit ehhez: napjaitokban számos nagy ember, híresség, hamis "Isten-embere" jelenik meg köztetek tipikus kortünetként, de nem kell megijedni tőle, hozzátartozik korotokhoz. Másképp nem tudná elfogadtatni magát, szavaiban nincsen olyan, ami igaz, és amelyet az emberek elhihetnének. Kevés igazat is mondanak, éppen azért, hogy elfogadhatók legyenek, de utána már minden egyéb ugyanúgy történik, mint régen.
KV: Igen, nagyon szembetalálkozunk önmagunkkal, mert valamilyen formában mindannyian részesei vagyunk ezeknek.
TSZ: Pontosan azért vagytok ebben a korban, mert ti fogjátok továbbvinni a változtatást. Azt szoktátok mondani: "Rettenetes kor, borzasztó kor, pokolbéli kor." Így van, de hát abból ki kell jönni! És a másik: Azoknak, akik részvételükkel kivezetnek, kisegítenek ezekből, azoknak nem csak a rosszban van részük, hanem abban a munkában, továbbvitelben is, ami már messzemenőn nem rossz, nem pokol, gyötrelem és borzalom, csak erre utólag derül fény. Igen, tulajdonképpen rettenetes kort éltek, de melyik nem volt az a bennlévőnek? Minden kor részvevőinek bizonyos fokig rettenetes volt, kinek így, kinek úgy, de továbbvitték, elhozták idáig, eddig a napig, amikor ti fogjátok továbbvinni, éppen olyan sikerrel. Erre is gondolnotok kell. Mondom, egy kis vigaszt szerettem volna adni, mert nagyon sokszor vagytok elkeseredve.
KV: 13,11: A júdai prófétát, Isten emberét, a próbára tevő bételi próféta csellel veszi rá Isten parancsának a megszegésére. Az Isten emberét büntetésül oroszlán öli meg, de nem falja fel, a hazug bételi próféta mentesül a kísértésért járó büntetés alól. Azért mert belátja és megvallja, hogy Isten emberével szemben követte el tettét?
TSZ: Ez utóbbi annyiban fontos, hogy milyen nagy jelentőssége van a bűnök beismerésének és megbánásának. Itt nem különleges engedékenységről, vagy tévedésről van szó, hanem annak a kihangsúlyozásáról, hogy valamely rossz tett elkövetése esetén a mély és igaz megbánás töröl abból a hibából, bűnből, és nem az érdeme szerint lesz büntetve.
KV: 15,23: Ászá király történeténél és sok más királynál is olvassuk, hogy ezt mondja az Írás: "Meg van írva Júda királyainak könyvében." Van-e, vagy volt-e egy másik Királyok Könyve, vagy más hasonló iratok, akár Júdáról, Izraelről is, vagy ezek beolvadtak a bibliai Királyok Könyvébe és a Krónikák könyvébe? Esetleg fellelhetők-e, hiszen többször hivatkozik a Szentírás ezekre a könyvekre.
TSZ: Volt is, van is. Különös dolgot kell elmondanom nektek: Valóban, vannak olyan részek, amelyeket felhasználtak máshol és így maradtak fenn. Van olyan, amely töredékében maradt fenn, és van olyan, amely teljesen elpusztult. Az, ami titeket érinthet, érdekelhet, ami igazán fontos, az megvan itt köztetek, nyomott papíron, könyv alakban. Ami látszólag elveszett, az is megvan, mert nem vész el semmi. Bizonyára többen is olvastátok a "Kegyelem törvényvilágában," hogy a szférák magasában már olyan állapotok uralkodnak, olyan helyzet van a Földet körülvevő és még az ahhoz tartozó szférákban, amelyben minden szerepel, minden elérhető, ami valaha történt, volt, ami fontos a földi emberiség szellemrégiójának a történetében. (Akasha krónika. Szerk.) És azt is tudjátok, hogy a magas szellemek a maguk erőivel ebből bármit levonhatnak. Semmi el nem vész, ha szükséges, minden körülmények között közlésre kerül. De addig, ameddig ti még itt küzdötök, ezekre az adatokra nincsen szükségetek. A fejlődési folyamatban, ha szükséges, itt már elérhető lesz minden olyan adat, amelyre kíváncsiak lennétek, de most még használni nem tudnátok. Nem titok és nem tilos, - fölösleges. De van, létezik, pusztíthatatlan, hozzáférhető.
KV: Manapság is tapasztaljuk azt, hogy előkerülnek olyan nem is tudott, csak sejtett, emlékezetben létezett iratok, amelyekről azt hittük, hogy teljesen eltűntek, nincsenek, és amikor eljön az ideje, napvilágra kerülnek.
TSZ: Ha mondjuk több száz, vagy csak kettőszáz évvel ezelőtt kerültek volna elő, mi lett volna belőle, mire lehetett volna felhasználni, és mire ma? Elérkezett az ideje annak, hogy lehetővé váljon igazán hasznos részeket kiszedni belőle. Még mindig sokkal több van benne, de vannak olyan részei, amelyek már használhatók. Tehát előkerült, mert semmi el nem vész igazán.
KV: 15,30: Jeroboám vétke miatt az egész háza népét kiirtja az Úr. Mi úgy tanultuk, hogy mindenki csak a saját bűnéért bűnhődhet, ezek szerint a háza nép is vétkes volt a szellemiségének képviseletében? De ilyen kipusztulásnál egy-egy családtag mégis megmarad. Az ige azt mondja, hogy megbüntetem az apák vétkét a fiakban harmad és negyed íziglen, itt mintha az első lenne.
TSZ: Egészen másról van szó. Az Írás alapján arra gondoltok, hogy az Úr egyszerre kipusztította az egész háza népét, de messzemenőn nem testi, hanem sokkal inkább lelki pusztulásról volt szó. Tudjátok jól, milyen szigorú, kemény intézkedések, kifejezetten komoly következményekkel járó dolgok voltak a mózesi időkben. A bálványimádás újra fellépett, sokkal súlyosabban, mint az első időkben, mely nagyobb és figyelmeztetőbb büntetéssel kellett, hogy járjon. Ugyanakkor gondolni kell arra is, hogy ott, ahol a fejnél, a királynál, az uralkodónál van a hiba, aki parancsol, és aki után megy nem csak a saját szűk köre, vagy tágasabb családja, de az egész szolgaserege, a hadsereg és a vezérkar egy része, ott sokkal többről van szó, mert ez mind a háza népe. Az egy Isten hitet kialakító választott nép, akiből majd Krisztusnak kell testben Földre szállnia, gyakorlatilag egy fejlődés, nemesedés, tisztulás alatt álló nép. Ha abban előfordul egy ilyen nagy horderejű és súlyos bűn, mint a bálványimádás, hiszen az Istent érinti, akkor az egy olyan büntetéssel jár. Nem olyannal, hogy egy perc alatt meghal mindenki, az egész háza népe, hanem azok a szellemek, akik így viselkedtek és ilyen hatalmas visszaesést tanúsítottak, azok abban a választott, erőteljes fejlődés és változás alatt álló népben nem testesülhettek, kiirtattak. Egy másik népbe kerültek, amely elmaradottabb volt, ahol előröl kezdhette azt a küzdelmet, amivel eddig eljutott és utána visszazüllött. Ezzel a szemlélettel azt hiszem egy kicsit másképpen látható ez a kiirtás. Sokkal súlyosabb, jelentősebb volt. És sokkal inkább meg kellett tenni, mielőtt még esetleg újabb fertőző gócokat alakíthatott volna ki később. Éppen elég baj volt addig vele.
KV: 16,7: Miért kezdődött meg már Salamon uralkodása vége felé az elhajlás az Úrtól? Hiszen egy látszólag egységes, magas szellemi és gazdasági szinten lévő országról van szó. "Egymást gyilkolva teljesedtek be a királyokon az Úr büntetései." Jaj annak, aki megbotlik a megbotránkozás kövében, de annak is, aki letette?
TSZ: Minden egyes elkövetett bűn megkapja a maga büntetését. Dávid egy olyan uralmi rendszert és megerősödést, egy olyan országépítést indított, amelyet fia tetőzött be. Egy új völgynek kell jönnie ahhoz, hogy újra el lehessen érni egy magaslatra. Ha ezt népek, nemzetek sorsában tekintjük, akkor vetítsük inkább át egyszerű emberekre, lelkekre. Ha valaki nagyon jól előrehaladott szellemi úton jár, kísértések, buktatók, próbák jönnek életében, hogy az addig elért eredmény mennyire szilárd, mennyire biztos. Ha ezeket a próbákat megállta, akkor könnyűszerrel haladhat tovább, egy-re feljebb. Itt ezt a próbát ez a nép nem állta meg. Hiába építette, hiába szilárdította meg uralmát Dávid, hiába gazdagította még inkább Salamon, az az uralmi rendszer és szellemiség, amelyet ők vezettek be és teljesítettek ki, mélyen és igazán nem ivódott be a nép szívébe, lelkébe. Ez az a titokzatos, láthatatlan ok, amely a későbbiek folyamán meghozta a maga termését. Hiába volt két kiváló ember, két nagyszerű uralkodó, hiába volt jó hadsereg, nagy gazdasági előrejutás, volt valami, ami nem sikerült teljesen: és ez az egész népnek egy bizonyos szellemi színvonalra eljuttatása. Ez nyilvánult meg azokban a király harcokban, amelyről említést tettetek. Ennek a szemléletnek természetesen pusztulnia kellett. Figyelmeztetés is volt, hogy vigyázni kell, különben mi következik. Nem tartották be. Meg kellett történnie mindannak, amelyek ezekben a heves csatározások-ban és nagyon durva, felkavaró eseményekben végbementek, elrettentő példaképpen is. Ezért van olyan nagy jelentősége a látszat mögött meghúzódó, minden egyesben benne lévő javulási folyamatnak, amely akkor érezteti igazán rossz hatását és buktatását, amikor szinte már nem is számítanak rá, amikor már minden jónak tűnik, csak éppen belülről korhad el apránként.
KV: 16,34. Ki volt a bételi Hiél, aki újra felépíti Jerikót? Józsué átka így szólt: "Átkozott legyen az Úr előtt az az ember, aki hozzáfog, hogy fölépítse ezt a várost, Jerikót." Hiél az elsőszülöttjére rakja le a város alapját, és legkisebb fiára állítja fel a kaput. Közötte ott van az összes többi. Külön ki vannak hangsúlyozva a fiak. Mik az összefüggések?
TSZ: Gyakorlatilag az, hogy a legdrágábbat és a legfontosabbat kell adnia, ha parancsolatok vagy Józsué átka ellenében óhajt ellenállni, és a maga feje szerint cselekedni. Gyakorlatilag valóban ez történt, mert házanépének olyan áldozatokkal kellett hozzájárulnia ehhez a cselekedetéhez, amely megmutatta: mi következik abból, ha valaki önös tervek szerint családját, tágasabb körű hozzátartozóit, népét áldozatul adja egy saját maga elképzelte megvalósításnak. Az első és legfontosabb mondandó ez. Őt, aki újjá kívánta építeni Jerikót, nyugodtan tekinthetjük az ellenállás és ellenszegülés megtestesülésének. Tulajdonképpen ez is egy példatörténet, amelyben megmutatkozik, hogyha valaki egy átok, vagy az isteni rendelkezéssel szemben kíván valamit végrehajtani, az a legkedvesebbjétől: a jövőjétől, fiaitól, családjaitól fosztja meg magát áldozatul.
KV: Ez azt sugallja, mintha emberáldozat lett volna.
TSZ: Nem az, és mégis az. Nem tudatos emberáldozat volt ez, hanem a későbbiekben bekövetkező következmény csapása, amely világosan megmutatta, hogy az okra milyen okozatot kap az, aki az ellenszegülésben találja meg a maga útját, az elképzeléseit.
Összeállította: Kotányi Ottó
|
