Bár a szellemi síkon a neveknek már semmi jelentősége nincs, azok a lelkek, akik nem ismerték fel testük halálát, a tudatukban úgy érzik, hogy még a földön élnek, az emléknyomaikban még ott vannak a földi "adataik." Az ilyeneket, különösen ha semmi ismeretük nincs a halál utáni életről, csak igen óvatosan lehet rávezetni a történtekre, nehogy még jobban elijedjenek, elzárkózzanak. A felismerés öröme még vidámságot is ad.

SZ: Ez a legújabb trükk? Mi akar ez lenni?
KV: Köszöntelek sok szeretettel, semmiféle trükkről nincs szó.
SZ: Ó, jaj Istenem! Ki vagy te, aki megszólal itt mellettem?
KV: Egy olyan barátod, aki segíteni szeretne. De nem egyedül vagyok itt, hanem többen vagyunk, és mindannyian szeretnénk segíteni neked.
SZ: Érdekes, nem látlak benneteket, csak valami nagy, homályos, sötét tömeget látok. Ebben ültök?
KV: Nem. Pontosan azért vagy itt, hogy az a homályos tömeg elmúljon.
SZ: Ez megint valami kitolás, valami furcsa dolog, ami körülöttem van!
KV: Miért gondolod ezt kitolásnak, hogy a te szavaddal éljek?
SZ: Nézd, én tulajdonképpen sokkal jobb helyzet felé igyekeztem, és egyszer csak belecsöppentem egy olyan környezetbe, egy olyan állapotba, - hogy is mondjam, - ami kifejezetten csak valami gonoszság, valami rossz tréfa, kitolás. Csak ezt tudom nektek mondani.
KV: Mi volt az a jobb helyzet, ami felé igyekeztél?
SZ: A gépkocsim felé megyek az utcán. Tovább kell mennem, üzleti úton vagyok. (A hangja nagyon ideges.) Alig egy-két ember van az utcán, tömeg nincs, és egyszer csak elsötétül a világ. Nem tudom, fejbe vertek engem hátulról, vagy mi történt itt? Egyszerűen nem értem ezt a helyzetet. De ha te azt mondod, hogy van erre valami magyarázat, kérlek, próbáld megmondani, hogy mi volt az a sötétség, ami egyszerűen rámszakadt?
KV: Ahhoz, hogy ezt megértsd, és én is jobban tudjam, mi történhetett veled, először meg kell kérdezzem, hogyan szólíthatlak?
SZ: Ferenc. Horváth Ferenc. De miért kell a nevem?
KV: Mert hogy miként szólítsuk egymást.
SZ: Téged hogy hívnak?
KV: Engem Kotányi Ottónak.
SZ : Ó, köszönöm szépen, akkor bemutatkoztunk egymásnak, ahogy illik.
KV: Mondd, milyen évszámot látsz magad előtt?
SZ: 1978....
KV: Esetleg azt meg tudod mondani, milyen vidéken vagy?
SZ: Budapesten. Ez Angyalföld.
KV: Budapest, Angyalföld, és Horváth Ferenc. Hát, kedves Ferenc barátom, azt mondod, hogy elindultál a gépkocsid felé.
SZ: Igen, egy kicsit távolabb van a másik utcasarkon. Tudjátok, nem lehet rendesen parkolni.
KV: Közben valami olyasmi történt, hogy a kocsihoz már nem értél el.
SZ: Nem. Mintha valami sötét sátorral borítottak volna le, de hát ilyen nem létezik a nyílt utcán!
KV: De igen, mert olyasmi történt, ami előbb vagy utóbb mindannyiunkkal megtörténik.
SZ: Mi? Hogy megyünk az autónk felé, és nem érünk oda?
KV: Nem csak az autónk felé menve, bármikor...
SZ: De hát ez nagyon bosszantó.
KV: Megértlek, de bármelyikünkkel megtörténhet, hogy valamit elhatározunk, valami felé elindulunk, és már nem érünk oda.
SZ: Pedig oda kell, hogy érjek, tovább kell menjek.
KV: Már nem kell...
SZ: Hogy jövök ki ebből a sátorból, vagy miből?
KV: Úgy, hogy most megpróbáljuk közösen kibogozni, miért érzed magad sötétségben, és hogy mi történt. Mondd, te hogy álltál a hittel?
SZ: Nem vagyok vallásos.
KV: Azért biztos hallottál arról, és tudod, hogy a földi életünknek előbb-utóbb vége van, és talán azt is hallottad, hogy a halálunk után van még valami folytatás.
SZ: Óh, semmi esetre sem! A barátaimmal, vagy ismerőseimmel, ahol egyáltalán nagy ritkán ez a téma felmerült, megvitattuk, megbeszéltük, hogy ennek semmi valószínűsége nincs.
KV: Tehát úgy gondolod, hogy a halálunk után nincs folytatás.
SZ: Sajnos nincs. Teljesen érthetetlen, de nincs. Rossz dolog.
KV: Meg kell, hogy cáfoljalak. Ebben a sötétségben, amiben most vagy, nem ismered föl, nem látod azt, hogy veled mi történt.
SZ: Hát, tényleg sötétség van. De itt nem tagadásról van szó, mert semmi de semmi bizonyítéka nincs annak, amiről te beszélsz.
KV: Pedig most, a beszélgetésünk végére magad fogod bizonyítani ennek az igazságát! Mi, akik itt vagyunk, - és még rajtunk kívül nagyon sokan - valljuk és hisszük, hogy a halálunk után van élet. Van az a "valami," ami tovább él. Ezt nevezzük mi léleknek Nyilván hallottad ezt a kifejezést.
SZ: Lélek - lelkiismeret, igen. Ez megfoghatatlan dolog, de mégis van lélek.
KV: Idáig már jó. Tehát tudod, elfogadod, hogy van lélek, csak nem tudtad megtapasztalni, nem látod semmiféle kézzelfogható bizonyítékát.
SZ: A nyomai, a munkálkodása, az érzés - az van. Tehát van valami olyan bennünk, ami nem anyagi, nem megfogható, nem látható, mégis, valami működik. Olyan ez, mint a rádió. A rádiókészülék egy anyag, mégis meg nem fogható zene jön ki belőle. Rossz hasonlat, tudom.
KV: Nem, nagyon jó hasonlatot mondtál, és tulajdonképpen saját magad kezded már megmagyarázni azt, amire szeretném, hogy most közösen eljussunk.
SZ: Lelki működés van, eredménye, észlelhető volta van. Elvégre az embernek van lelkiismerete, anélkül nincs élet, az nem ember, akinek nincs. Mégis, azután már olyan nagy semmi az egész, az ember meghal, és a lélek, a lelkiismeret, a lelki működés sehol nem látszik!
KV: No látod, itt van az a sötétség! Ugye, azt szoktuk mondani, hogy amit nem tudunk, az a számunkra sötétségben van, mert nem ismerjük fel. Márpedig én állítom neked, de még a vallás is állítja...
SZ: Papok vagytok? Papok vagytok?
KV: Nem. Mi nem papi vallási alapon állítjuk ezt, bár még a vallás is mondja a tényt és igazságot, hogy a testi halál után a lélek tovább él.
SZ: És ezt mire alapozzátok? Mit tudtok ti többet, vagy másabbat, mint mindenki más? Mit?
KV: Azt, hogy mi kerestük azokat a magasabb rendű igazságokat és tényeket, amik, ha valaki őszintén, nyitottan és jó szándékkal kutatja, azok számára ez meg is nyílik.
SZ: Ez olyan, mintha egy tudományos kérdésben dolgozik valaki, elindul egy kutatási munka, lassan-lassan dolgozik, és egyszer csak eredményre jut. Így dolgoztok ti? És jutottatok valami eredményre? (Szinte kételkedve számon kéri a dolgot.)
KV: Igen. Nagyon-nagyon sok eredményre jutottunk.
SZ: El tudjátok mondani?
KV: Mindent elmondani erről, ahhoz most kevés az idő, de azt, ami téged ebben a helyzetben tart, azt igen. Elsősorban amit állítottam neked, hogy a lélek örök életű. Mert azt talán te is belátod, hogy a test az csak anyag, elporlad, azt valaminek éltetni kell. De mitől élt? Gondolkoztál ezen?
SZ: Maga a lelkes élet, az a bizonyos titokzatos valami élteti a mozgó lelket. Arra nem jutottam, hogy ez mi lehet, azt hiszem, ezt senki nem tudja!
KV: De igen. Most mondtad ki, a lelkes élet kifejezést használtad.
SZ: Igen, hát az állatnak is van lelkes élete, csak rá kell némelyikre nézni! Még csak nem is háziállatra gondolok, ami az ember közelében él, annak tudatos cselekedetei vannak. Nem tudom másképp kifejezni: lelke van!
KV: És akkor az embernél ez nem így lenne?
SZ: De, mondom, hogy az emberben van lélek, de az elszáll.
KV: Mondhatjuk így is, hogy elszáll, mert amikor a testünk, az anyag meghal, akkor az, aki - és ezt most kihangsúlyozom, aki, és nem ami - éltette, a lélek tovább él.
SZ: Aki éltette? Személynek mondod? Aki-nek?
KV: Olyan értelemben személynek, hogy ő éltetett téged az anyagban, a testedben. Amikor a testet leteszed...
SZ: Hova teszem le?!
KV: Hát, amikor meghalsz.
SZ: (Meghökkenve sóhajt fel:) Hja, ez egy kifejezés, amit én nem ismerek! Te itt a halálról beszélsz?
KV: Bizony arról!
SZ: És akkor hogyan tovább? Ez a fejtegetés nagyon érdekes számomra!
KV: Amikor a test meghal, elmúlik, akkor az a személyiség, jobb kifejezés, hogy a tudat, tovább él. A lélek nem a személy, hanem magasabb rendű, mert a lélek élteti a testet. Ezt most nem tudom részletesen elmondani, nem akarlak olyan fogalmakkal terhelni, ami esetleg még jobban megzavar.
SZ: Szeretném felfogni! Még jobban nem lehetek zavarodott, mint amilyen most vagyok, az biztos!
KV: Menjünk akkor odáig vissza, hogy a test meghal, elmúlik, de a testet valami, valaki éltette, és ez a lélek. De a lélek a test halálával nem múlik el, és ezt te saját magad bizonyítod most, e pillanatban.
SZ: Ez egy döntő dolog! Azt mondtad, hogy a lélek, aki az emberi testet élteti, az a halál alkalmával elszáll, de megmarad olyannak, úgy, amilyen ő akkor ott benn volt. Mondtál valami nagyon furcsát, azt, hogy én fogom ezt bizonyítani? Hogyan?
KV: Ugye, az nyilvánvaló a számodra, hogyha meghal a test, akkor annak a funkciói, a megjelenési formája is elmúlnak. Én most arra kérlek téged, hogy simítsd meg a fejedet, a hajadat.
SZ: (A médium végighúzza a kezét a haján, megdöbbenve mondja:) Nekem itt hullámos, magas hajam van! Mi történt a hajammal? Egyáltalán, mi ez a sötétség itt körülöttem? (Nagyon ideges, szinte sírós a hangja.)
KV: Az, amiben te nem ismerted még fel, hogy mi történt veled. Ezt a sötétséget, tudatlansági, vagy nem-tudási állapotod szeretnénk eloszlatni. Eljutottunk odáig, hogy ki kell mondani azt, amitől kérlek, ne ijedj meg, és jól gondold végig ezek után.
SZ: Nem vagyok ijedős, de nem tudom, mi van velem, mi történt a fejemen.
KV: Nem a fejeddel történt, hanem azzal a testtel, azzal az anyaggal, ami te utoljára voltál, amit az örökké élő lelked éltetett. Ki kell mondanom: a tested elmúlt, meghalt. Ezért nem értél el már a kocsihoz, hanem hirtelen sötétség borult rád, nem tudtad, hogy mi történt. Hirtelen megszakadt a folyamat, még ott tartasz, hogy valami történt, de nem tudod, hogy mi.
SZ: Ez emészthetetlen! Ez emészthetetlen!
KV: Ez azért van, mert tudod, hogy a test meghal, de azon nem gondolkoztál, hogy a lélek, aki te vagy, és aki téged a testben éltetett, tovább él.
SZ: Teljes káosz van a fejemben és döbbenet...
KV: Ebben az állapotodban szükséged van olyan segítségre, valami olyan "eszközre," aki most neked kölcsönadta a beszélő képességét, hogy szólni tudjál hozzánk, és meg tudjuk beszélni ezt a problémádat.
SZ: Egy pillanat türelmet kérek. Sorrendbe kell tegyem. Megyek az utcán... Lelépek a járdáról, át akarok menni az úttesten... Mennék a kocsi felé, és nem érek át, nem érzem, hogy fellépek a szemközt lévő járdára. Mi történhetett? Elütött valami?
KV: Más is történhetett. Kaphattál egy szívrohamot, vagy valami olyan is történhetett veled...
SZ: Nem látom, nem érzem, csak a hirtelen rám zuhanó sötétséget.
KV: Ez volt az a pillanat, amikor a testedet elhagytad. A földi halál, ezt hangsúlyozom: a földi halál.
SZ: Megy az ember, és egyszer csak egy nagy sötétség... Erre most te azt mondod, hogy az a halál pillanata volt?
KV: Így van. A test halálának a pillanata.
SZ: Azt mondod, hogy egy olyan kutatócsoporthoz tartozol, akik a lélek állapotát vizsgálják. És hogy a lélek van és örökké él. Készséggel elismerem, hogy ez nem az én hajam, és akkor nem az én fejem! Itt valami varázslat történt, valami csoda!
KV: Nem, ez nem varázslat, hanem a szellemi, lelki törvényes rendnek a beteljesülése. Ezért mondtam, hogy te saját magad fogod bizonyítani, hogy a lélek tovább él.
SZ: De ha az én lelkem tovább él, és itt most valami különös módon beszélek, az nekem nagyon bonyolult, hogyan történik. De tény és való, hogy én, a Feri beszélek veled! (Teljesen meg van döbbenve a felismeréstől.)
KV: Így van, a Feri beszél, de azon a hölgyön keresztül, akinek a haját az előbb megtapogattad, és aki neked most lehetőséget ad arra, hogy hangosan ki tudd fejezni magadat.
SZ: Ez itt nem az én fejem. (Megfogja a médium fejét.) Már testem sincs, azt mondod.
KV: Ezért kaptad most ettől a hölgytől, ettől az eszköztől ezt a lehetőséget, hogy szólni tudj. Az ő haját tapogattad meg. Neked már nincs tested, de szükség van arra, hogy mi ezt megbeszéljük, hogy elmúljon a sötétséged, felismerd, hogy mi történt veled. Kellett valami eszköz, egy médium hozzá.
SZ: Valami kezd tovább világosodni! Sorozatosan mindig azt mondod, hogy eszköz. Megpróbálom megfogni ezt a fogalmat, hogy eszköz.
KV: Mi így hívjuk azt a személyt, aki ilyen lehetőséget ad.
SZ: Én még lelket beszélni nem hallottam, tehát ahhoz, hogy ez a Feri-lélek beszélni tudjon, ahhoz neki valami eszközre van szüksége. Ez a nő hogy kerül ide?
KV: Ő is a mi kis társaságunkhoz tartozik, és megvan neki az a képessége, az az adottsága, hogy a lelkeket fogadni tudja, és azok gondolatait szóvá, hanggá formálja.
SZ: Egy szót se tovább! Értem az "eszközt!" Én gondolatokat ültetek ebbe a nagyon kedves és baráti teremtésbe, és akkor azt ő kimondja! Nem én mondom ki, hanem ő. Lélek és gondolat. Uram bocsá', sok mindent nem értek én, de ezt igen! Eddig értem, hála néked, és ennek az ismeretlen teremtésnek! Ő azt mondja, amit súgok neki. És velem mi lesz?
KV: Mondd, hallottál olyasmiről, hogy másvilág, túlvilág?
SZ: Természetesen igen.
KV: Hittél benne?
SZ: Nem! Ez csak olyan mondásként jutott hozzám, hogy például: "Na, ezt elküldték a másvilágra." Vagy hogy: "A hetedik mennyországban érzem magamat." De most hogyan tovább?
KV: Most már elfogadod, hogy van lélek, akinek valahol léteznie kell, nem itt a Földön. Hétköznapi nyelven így mondjuk: másvilág, vagy túlvilág. A lélek ott van, és most már te is abban a másik világban.

.....

A közlemény folytatása a Szellemtani Közlemények 2009. IV. negyedévi számában olvasható.
Információ: Kotányi Ottó - tel.: 1-316-4051