Folytatjuk Ezékiel könyvének médiumi úton kapott tanítását.

KV.: 14,14.: Jeruzsálem vétkeinél kétszer is kiemelése kerül Noé, Jób és Dániel. Mi volt a szellemi rangjuk és küldetésük?
TSZ.: Mindegyiknek külön is nagyon erőteljes, a maga korához és társadalmához szóló jelentős üzenete volt. Noé testesíti meg az embernek Istenbe vetett bizalmát, ami rendkívül fontos és alapvető. Az Istenbe vetett bizalommal mind fizikai, mind szellemi életét Urára bízza a hányódó, hatalmas víztengeren. Jób maga volt a földi emberben és körülötte történő mindenféle hátráltató rossznak a türelmes és bizalomteljes elviselője. Itt főképpen a türelemről van szó, mely abból a bizalomból ered, amelyet úgyszintén Istenre vetíthetünk. Dánielnél is azt vegyük, hogy ember volt, és ne azt, hogy próféta. Embervoltában az ő Istenhite mint bölcsesség jelenik meg, nemcsak a környezete, hanem sokkal szélesebb kör számára is. Egybefogva ezt a hármat, az a fontos, hogy az ember szem előtt tartsa az Istenbe vetett bizalmat, a türelmes elviselést, és azt a bölcsességet, amely mindezekből ered, és mindennek a koronája. Ez a hármas az, amely különböző időben, de mégis mintha egyszerre szólna, és hasonló színezettel állna elénk. Ezeket kell leginkább szem előtt tartani. Van még több részlete is, de vigyázni kell, mert a túl nagy bontottságban elsikkad a lényeg, és az egésznek az áttekintése hátrányt szenved. Először mindig a nagy összefogásból kell kiindulni, és csak az után, finoman, egyenként bontogatni belőle a továbbiakat.

KV.: A különböző Szentírás-fordításokban a lábjegyzetben megemlítenek még egy Dánielt, Izraelnek egy akkoriban nagy hadvezérét.
TSZ.: Ez egy egészen más létsíkra vonatkozik. Ugyanakkor az ember földi életében nagy szükség van az élet védelmére. Izrael szinte állandóan harcolt, hazáját karddal a kézben kellett biztosítania. Az emberi helytállásra, bátorságra, küzdőképességre nagy szükség van a földön, hogy egy lépcsőfokkal feljebb állva, már Noé, Jób és Dániel által sugalmazott magasabbrendű, tisztelni való tulajdonságok és álláspontok jelenjenek meg. Ezek földi körülményeit biztosítja egy nagyon erélyes és eredményes katona, hogy az embernek az életében biztonsága és alkalma legyen szellemi dolgokkal foglalkoznia. Engedjük meg, hogy a népét védő, életet biztosító katonának is jusson egy sor, mert bizony ez is szükséges. Más kapcsolási pontja nincsen a háromhoz, mert egy más síkon mozog.

KV.: 14,22. Jeruzsálem pusztulásáról és vétkeinek az áradásáról van szó. Az Írás megemlíti a megmenekült fiúkat és lányokat. Kik ezek, hogyan igazolják az Úr döntését, az ítéletét és kegyelmét?
TSZ.: Az ítélet és kegyelem van nagyon is okszerűen említve. Nem zsenge hajadonokról és ifjakról van szó, hanem a jövendőt biztosító, már jobb, épültebb és tisztább lelkekről. Mert az ítélet azokra szólt, és azért történt minden Jeruzsálem pusztulásában, ami rosszat az ember elkövetett. A mentés, a menekítés, a kegyelmezés már a jövőre nézve biztosított, mert a fiak és leányok, akik ilyen környezetben mégis megtartották lelkük tiszta ságát, tovább vitték azt az eszmét és életet, ami az új Jeruzsálem felépítését biztosítja. A bűnök és az ítélet, a tisztább életvitel és a kegyelmezés párhuzamáról van itt szó, nem konkrét személyekről.

KV.: 15,4. Az Úr a semmire nem használható, tűzbe dobott szőlőtőkéhez hasonlítja Jeruzsálemet. A szőlőnek és a szőlőtőkének külön jelentése van a Szentírásban. Itt mi a pontos értelmezése?
TSZ.: A szőlőtőkét termően kivágni és tűzre dobni senkinek eszébe nem jutna. A szőlőtőke kivágása itt azt jelenti, hogy vagy nem hozott termést, tehát haszontalan szőlőtőkéről van szó, vagy pedig ha volt is gyümölcs, már régen nem terem újat, nem fejlődött, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez figyelmeztetetés is, hogy mindenki és minden, aki szőlőtőkének vallja magát, a maga édes termését meg kell, hogy hozza az Úrnak. Ha már nem tudja megtenni, számolnia kell azzal, hogy nem olyan elbírálásban lesz része, mint amelyik teljes és termőben áll. Ez egy messze vivő, de igen jól érthető hasonlat.

KV.: A 16. rész a hűtlen Jeruzsálemről szól, illetve azon kevesekről, akik hűségükben megmaradnak az idők végezetéig. Ez lenne a tizenkét törzs mindegyikéből külön-külön megmarató tizenkétezer, ill. a Jelenések könyvének száznegyvennégyezre? Vonatkoztathatjuk-e ezt az egészet a mos-tani, illetve a mindenkori Izraelre?
TSZ.: A mostani és a mindenkori Izraelre, úgy ahogyan itt a földön értitek, semmiképpen nem. Úgy vehetjük, hogy Izrael tizenkét törzséből a legkiválóbbak, a hivatásukat leginkább beteljesítők azok, akik továbbjutnak, mert ők azok, akik száz százalékig teljesítették feladataikat azon állapotukban, ahova állította őket az élet. A létszám egyúttal azt is jelenti, hogy egy bizonyos kitűntető helyzetben olyan jelentőségűvé tud szaporodni, amely nagyon számottevő, akár a földön, akár másutt. Tehát a maga kiteljesedő és felszaporodó, kiterjeszkedő voltáról esik szó.
Napjaitok Izraelje akár népesség, akár felfogás szempontjából egyáltalán nem az, ami lehetett volna. De most megfordítjuk a dolgot: ha ma Izraelnek neveznénk az emberiség egészét, akkor ezek a bizonyos feladatok, és azoknak a jellegzetessége, azok a törzsi hovatartozások, ami szerint tizenkét részre lehetne osztani a mai emberiséget, akkor úgy vehetjük, hogy Izrael jelen van, de nem a helyszínen és nem a zsidóság mai vallásával. Izrael feladata, az egész emberiség felfogása, feladatának teljesítése a saját egyedi színei szerint, miért lenne egy kicsiny és egyetlen helynek a bezártságában lévő népe? A tizenkét törzs és annak igyekezete, lelki emelkedettsége jelen van, de nem mint az össznépi jelleg.
A földkerekség népeinek mindegyikében sem az a bizonyos beteljesítésre váró törzsi jó tulajdonságok vannak csak jelen. Ez már egy népességnek az összevonása, melynek éppen olyan hibái, éppen olyan melléfogásai vannak, mint a tizenkét különállónak, és mint ahogy az összes-ségnek is volt valaha akkor, amikor ez még egy szűk körre vonatkozott. Az akkori Jeruzsálemnek a bűnei, amire büntetést kapott, azok jelen vannak ma is. Amiről nem tudtok és nem látjátok: változott az arány, mégpedig nem a rosszabb felé, de a rossz van szem előtt; ami elrontott, és amely fölött nem a siránkozás ajánlott, hanem éppen hogy lépésről lépésre igyekezni kell kifelé jutni. Ha csak az van számon tartva, hogy mennyi minden jót értünk el, az nemcsak hogy gátolja az erőket, hanem átlendülhet egy elégedettségbe, amely visszafogja az energiákat.
KV.: 16,1: Ezékiel könyvében kétféle prófécia-típus figyelhető meg. Az egyik, amikor ezt olvassuk: "Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia..." és utána jön a közlés. A másik: "Így szól az én Uram, az Úr..." Az első a megragadás, a másik a kijelentés megszólítása. Mit jelent a kettő, a köz-lések fokozata és módja szempontjából?
TSZ.: Itt nem csak a kétféle bevezetőről van szó. Az egyik, ami "Így szól hozzám", és utána van téve: "Emberfia", azt jelenti, hogy üzenetátadásról van szó. Emberek, kik ezt halljátok, tartsátok magatokat ehhez, mert itt a számotokra egy fontos üzenet, eligazítás van. A másiknál, amikor azt mondja, hogy: "Így szól hozzám az én Uram, az Úr", akkor nem is annyira az emberek számára szóló közvetlen megszólítás van, hanem inkább egy figyelemfelhívás arra, ami már ismert, ami már nem szorul külön magyarázatra, hanem egy nagyon erős nyomatékolásra. Mind a két esetben egyformán fontos dolog következik utána.
Általában nagyon sok hasonló bekezdés és ún. zárókijelentés van. Miért a zárórészek közé vannak beszorítva ezek az üzenetek, prófétai közlemények? Mert nemcsak a figyelemfelhívás a fontos, hanem a hogyan! Emlékezzetek vissza, a pusztai vándorlás idején számos olyan megkötés, apró kis betartani való szabály, előírás volt, melyek a napi és a vallási életre szolgáltak, keretet és fontosságát adtak annak, hogy állandóan ügyeljenek Isten ezen részletes utasításainak pontos betartására, ne kalandozzanak olyan dolgok felé, ami félreviszi őket. Ezek fogták meg azt a szanaszét eső, és a maga egyéni ízlései szerint kóborló tömeget. Hasonló volt itt is, hogy a bevezetés és az utolsó szavak közé befoglalva legyen egy-egy fontos közlemény, amely felhívja a figyelmet, hogy most olyan lényeges dologról van szó, amelyet szem előtt kell tartani. Olyan, mint egy díszes keret, mely azt a nagyon fontos mondanivalót jelentősebbé és feledhetetlenné teszi.
KV.: 16,2: Nagyon sokszor olvassuk az Emberfia megszólítást, amikor az Úr prófétálásra hívja Ezékielt. Dániel prófétánál egyszer fordul elő, más prófétai könyvekben egyszer sem. Mi a jelentősége ennek a kiemelő megszólításnak, és van-e rokonság azzal, hogy Krisztus többször is nevezi magát Emberfiának?
TSZ.: Bár Jézus kijelentette, hogy az "Atya és Én egyek vagyunk", de soha nem felejtette el aláhúzni, jelentőssé tenni azt, hogy Ő épp olyan ember, épp olyan emberi sorsot él, mint a többi. Ne tartsák Őt különlegességnek, hanem közülük valónak, aki azonban az emberek számára isteni üzenetet hordoz magában. Ez a sűrűn ismétlődő "Emberfia" éppen abban a korban és azok számára hangzott el ilyen jelentősen, hogy figyelmeztetés legyen a népnek: emberileg teljesítendő dolgokról van szó. Ember teljesítsd! Ember ügyelj a magad dolgaira! Dánielnek viszont, aki már az isteni bölcsességet, az emberek közé lehozott állapotát testesíti meg, nem volt szükséges, hogy a széles tömegeknek örökké az apró kis részletekről, összefüggésekről beszéljen. Ez így volt a lehető leghelyesebben megoldva. Az egyik a mindennapi ember számára való figyelmeztetés, a másik a bölcsességnek az ember számára szóló megnyilatkozása.

KV.: 16,4: Mi volt az oka az újszülöttek sóval bedörzsölésének?
TSZ.: Nem élettani jelentősége volt, hanem annak a kornak szokása: megerősített egy olyan kívánságot, hogy az újszülött legyen a föld sója, az élete folyamán legyen gazdag, olyan, aki ízes; és ehhez hasonló jelzése volt. Tehát ez egy korszaknak a fontos jelképe volt, mert azok a nemzedékek már tudták, hogy feladatuk van, nekik másként és erőteljesebben kellene viselkedniük, mint elődeik.

KV.: 16,16: "Csináltál tarka sátrakat a halmokon", - mondja az egyik fordítás. Egy másik azt, hogy "csináltál magadnak magaslatokat különböző színnel borítva." Melyik a helyes, és hogyan értelmezzük?
TSZ.: Mind a kettő egyet jelent. Mindig a tájból kiemelkedő valami olyanról van szó, amiről régen azt mondtátok, hogy oltárt állítottak. Most nem oltárnak fogható fel, hanem valamire emlékeztető, valami figyelmeztető, amit nem kell feltétlenül minden körülmények között bálványimádásra vonatkoztatni, mert nem teljesen volt az. A különféle színek vagy sátrak annak a helynek egy más színű jelentősége, átgondolnivalója. Igen hamar elmúlt ennek a szokása, egyrészt úgy, hogy ha ezek téged emlékeztetnek valamire, gondold át, fontold meg, és aszerint járj el, másrészt azokra a bizonyos halmokra gondolj, ahol oltárok álltak és bálványhelyek. Tehát többféle értelme volt attól függően, hogy aki rátekintett, mire gondolt, mert ez lehetett a figyelmeztetés, hogy "ilyet ne!" De lehetett az is, hogy "gondolj erre!"

KV.: 16,24. Erre utal, hogy "dombokat emeltél és magaslatokat készítettél... minden keresztúton." A Károli fordítás szerint: "Építettél magadnak tetőt." Mit jelent itt a tető, az egész a bálványimádásra utal, vagy a Neovulgata szerint "Izrael ajándéka a korabeli nagyhatalmaknak?"
TSZ.: Mi a keresztút? Választási lehetőség, merre menjek, merre van az én útirányom. Ha ott tetőt építesz magadnak, a környezetből kiemelkedő, figyelemfelhívó kis dombot, és ha arra bármiféle jelkép van állítva, az egyértelmű figyelmeztetés, hogy válaszúton állsz. Gondolj arra, hogy a jó úton járj, és a jó irányt válaszd. Ez volt a legnagyobb jelentősége. Ha ezekre a halmokra ún. felajánlási ajándékot tettek, - sok helyen a mai napig megmaradt ez a szokás - az nem azt jelenti, hogy a bálványoknak áldoztak, hanem Istennek tettek oda egy kis ajándékot azzal, hogy: "Köszönöm a figyelmeztetést, hogy a jó utat kell betartanom, és arra menjek, amerre engem veszedelem nem ér, hanem elérem célomat." Legnagyobb jelentősége ebben van, de ezekre a helyekre idővel olyan dolgok lettek rátéve, hogy mondhatni, Izrael a hadak országútjává vált. Akkor már nem szolgai jelzés, hanem mindössze annyi: tudomásul veszem, hogy itt válaszút van. Fontos a hogyan tovább szempontjából, mert ha kiderül, hogy téves volt a választás, akkor ajánlatos visszamenni arra a keresztútra, megnézni, mi volt a rossz, és a jó felé menni.

KV.: 16,61: "Szövetségre lépek veled és megtudod, hogy Én vagyok az Úr." Ez a korábbi szövetségkötésre utal, amit megújít az Úr, vagy most újabb várható?
TSZ.: Nem, ez egy figyelmeztetés. Jelen van és él a szövetségem veled, változatlanul szövetségesnek tekintelek, és te is annak tekintsd magadat. Ennek az ismétlése, megerősítése a figyelmeztetés: Sokszor megfeledkezel róla, hogy eddig az én szövetségemben voltál, és most is változatlan szövetségben vagy velem.

KV.: 17,4: Miért pont a cédrusfa rügyét vitte a saskeselyű a kereskedők és kalmárok városába? Mit szimbolizál a saskeselyű és a cédrusfa?
TSZ.: Szokás azt mondani, hogy a saskeselyű a madarak fejedelme. Ez is egy jelkép, mint ahogy a cédruság Libanon cédruserdejére utal. Ez több alkalommal felmerül mind az ószövetségi, mind az újszövetségi szövegekben is, mert a cédrus egy rendkívüli fontosságú fa. Voltak korok, amikor szent volt a cédrus, tehát a szentséget, a szilárdságot, a biztonságot, a földtől az égig érő hatalmasságot jelentette. Annak az egy ágát elvinni valahová, és ott letenni, gyakorlatilag egy figyelmeztetés volt, hogy növesszétek fel itt is, ahová én, az égi küldött hoztam, akit földi formájában láthattok. Növesszétek naggyá, erőssé, mint a libanoni cédrus.

KV.: 17,5: Vitt egy magot is a saskeselyű, amiből szőlőtő lett. Itt mit jelképez a szőlőtő, hogyan értelmezzük, hogy terebélyes, de alacsony növésű?
TSZ.: Az akkori időknek kifejezője volt a cédrus. Hiszen Salamon templomát is cédrus erdő felhasználásával építették. A cédrus, mint szent fa, az egyedüli méltó arra, hogy az Isten házát, a templomot építse, tartsa oszlopaival. Ezen időknek a kifejező, hatalmas és magas, szinte uralkodó fái átalakulnak egy másféle templommá, amelyet már a szőlő jelképez, a szőlőmag. Az abból a magból kikelő szőlő a jövőre vonatkozik: "a" szőlőtőkére! A szimbolikája ismeretes. Nem a magasba tör és óriási nagy, mint a cédrus, és nem olyan templom épül belőle, mint Salamon temploma, hanem terebélyes, nagy, a földön szétfut, alacsony voltában is emberközelben maradó, és az embert szolgáló. Itt már utal a következő időknek a messiási eljövetelére, amely az emberek tömegéhez szól, a földhöz, arra szétterebélyesedve és magához ölelve, annak számára nyújtva édes gyümölcsöt, és egyúttal egy újféle templomot: saját belső lelki világát.

KV.: 17,20: Miért viszi el az Úr Babilonba Izraelt, és ott ítélkezik fölötte, miért nem otthon?
TSZ.: Hol a legerőteljesebb, a legnevelőbb, a legfájóbb az ítélkezés? Amior olyan helyszínen történik, ami azt még kiemeli, jelentősebbé teszi. Amikor az Úr Izraelt a hibáiért, a bűneiért nemcsak megrovásként, hanem észheztérítésként Babilonba viszi száműzetésbe, akkor ez mint az isteni ítéletet súlyos ostora érte őket, hogy feledhetetlen legyen azután is, amikor visszatérnek. Mert ezt nem felejtették el mindmáig.
Van ennek egy másik értelme is. Amikor a saját belvilágunkban, otthonunkban jövünk rá valamely hibánkra, könnyen előfordulhat, hogy az elsikkad. Jó, jó, tudok róla, majd változtatok rajta. Majd, majd! Elmarad a változás, de amikor az ítéletmondás már egy más síkon, mondhatni idegenben jelenik meg ostorcsapásként, akkor támad a feljajdulás: miért lehetett ez? Mit tettem? Mit javíthatnék? Ez egy sokkal hatékonyabb figyelmeztetés, ugyanazon az alapon állva.

KV: 17,22: Az Úr maga tör le a cédrus hegyéről egy ágat és elplántálja egy magas hegyen. Ki, vagy mi Izrael magas hegye? Az eljövendő messiási idők lennének? Hol van ez a mi életünkben, és alkalmasak vagyunk-e, hogy ennek szereplői lehessünk?
TSZ.: Ez egy jelképes dolog, hiszen nem lehetett az, hogy Isten a saját személyében leszáll, letör egy anyagi gallyat, és azt elülteti egy magaslaton. Mégis érthető, hiszen a megváltás és az újkor kezdete, az evangéliumi idők Jeruzsálemben történtek. Jeruzsálem az a magaslat, ahová a régi időkből, a régi hagyományokból szentként tisztelt alapgondolatot lehetett elültetni a lelkekbe, isteni akarattal, és Istent tisztelve. A Jeruzsálem csúcspontján elültetett szent fa nem ténylegesen cédrus, hanem a sokkal jelentősebb jelképi értelme az a fa, amely már a Golgotán áll.

KV.: A 18. rész a bűn okozta halálról, és az Istentől kapott új szívről és lélekről szól. A vallási tanítások szerint Ádámtól és Évától, mint magtól örököltük a halált. Hogyan értelmezzük ezt a részt?
TSZ.: Nagyon sok minden van itt, értékes láncszerű összefüggésben. Valóban nem a fizikai halálról van szó, bár később ez is előre vetül majd. Ha emberi értelemben a halált úgy vesszük, mint elfordulás az élettől, akkor máris értelmessé válik az, hogy aki az éltető Istentől, az Istenhez való hűségtől elfordítja magát, akkor a "nem élet" felé hajlik. Ezt röviden halálnak nevezi a régi Írás, holott sem a testi, sem a "szellemi halálról", mint befejező tényről, nem esik szó. Inkább elhajlás attól az élettől, amely az egyedülvaló és a legfontosabb számotokra. Már pedig ezt sokan és sokszor könnyelműen megteszik. Minden ilyen elfordulás az élet áramától, és az élet felé törekvéstől: elfordulás egy sötétebb pont felé. Ez nem azt jelenti, hogy bevégzett, lezárt halál, hanem afelé mutat.
Ádám és Éva testi élete még nem egészen az, amit annak ismertek, de már nem a szellemi lét, hanem egy testesülési folyamat. Ezt említi az Írás annak, amelyben mindnyájan, mint mag, már akkor benne voltunk. Ha most egy kissé más oldalról nézzük a kérdést, a fizikai halál nem azt jelenti, mint eddig. Emberileg mindig valami rémségnek, büntetésnek van felfogva, holott a másik oldaláról nézve: szükséges kifejlete valaminek, egy óriási felfelé mutató lehetőség. A fizikai test halála nem végső lezárás, hanem egy szakasz befejezése, a következő megújulást kínáló előtt. Egy átváltozásnak a pontja, egy újjászületésnek a lehetősége. Erre még az ószövetségi szövegekben is találhatók utalások, ha nem is nyilvánvalóan.
Már azokban az időkben is felismerték a fizikum nagyon is előrevivő és szükséges voltát, amelyet az emberi lélek magára vállalt: a sűrű emberi testet, minden egyéb kapcsolatával, környezetével és lehetőségével együtt. Sokszor mondom a lehetőséget, mert ennek az értelmét még mindig nem eléggé fogták fel. A lehetőségek véghezvitel az emberben, mint magvacska, már az első test kialakulásakor megvolt, minden utólagos következményt látott, tudott, és mindent ennek a tudatában hajtott végre.
Térjünk az "új szív, új lélek" kérdésére. Az emberi faj ennyire sűrűvé, nehézkessé válásába - minden más környezeti dologgal együtt, amit a testi élet jelent - erőteljesen beletartozik a szellemi élet elhalványulása is, de nem végképp elfeledve. Elhalványul, de nem vész el! Az ennyire sűrűvé, úgy szokták említeni, hogy bűnössé, mindenféle rossz dolognak a megtehetőévé váló emberi test soha nem veszítette el eredetének szellemi tartalmait, csak lecsökkentett állapotban tartotta. Ennek a felfelé emelkedése immáron elindult. Ez egy hosszú és nehéz út, mint ahogy hosszú és nehéz volt az idáig eljutás is, majd az átfordulás azon a bizonyos kezdőponton, ami a felfelé utat jelenti. Éppen azért vagytok sokszor elfoglalva a hibákkal, a bűnökkel, a mindenféle felfedezett hajlamotokkal, mert a szabadulás vágya már erőteljesen dolgozik bennetek.
A földi emberi élet, az emberi faj saját magán belül, már ezen a felfele menő úton jár. Kiveszik belőle, kidolgozódik, mondhatni kipusztulnak azok a hibák, amelyeket magába épített, és amelyeknek kozmikus jelentősége volt és van, a keletkezésnek éppen úgy, mint az elhagyásnak. Ezen a hosszú úton az egész emberi faj "új szívet, új lelket" nyer, mert a felfele hatolásával, a tisztulásával mindaz, ami eddig a szívében érzelmileg, a lelkében még értelmileg is hiba volt, az lassan eltűnik, átalakul. Az értelem és az érzelem, egyre erőteljesebben kapaszkodva ebbe a felfelé vezető útba, egyre jobban munkálkodva rajta, átvitt értelemben valóban új szívet és új lelket nyer, amely még újabbá és még újabbá alakul. Teremtésnek is felfogható ez az egész folyamat, mert végbe kellett vinni, fokról-fokra, évezredek és évmilliók alatt. Időt ne említsünk, mert nem az emberi számításon múlik. Az ún. bukás is egy lefelé menő "teremtési folyamat" volt a sűrű test, a földi viszonyok kialakulásában. Amiből a felfelé vezető út indul ki, az nem lepusztulás, hanem egy gondos, figyelmes, darabonként, másodpercenként és atomonként való teremtésfolyamat egy más irányba, mint ami korábban volt. Minden, ami a "lentlétből" kinyerhető, az sokkal nagyobb gazdagság és javadalom, mint ami kiindította. Mindaz, ami ezen az úton megy, és mennek az utódaitok még nagyon sokáig, az egy új teremtési folyamat. Minden, ami ebből a helyzetből kitermelhető, egy egészen más és új világ, egy új emberi lélek, egy új emberi szív, a szellemi életnek olyan óriási változása, bővülése, amely méltán megérdemli a teremtés szót. Tehát a teremtés valóban nem szűnt meg és nem fejeződött be azon a bizonyos utolsó napon, hanem egy állandóan fel és lemenő ciklikus változásában mindig a több és jobb felé hatol. A változás-folyamat az, amit teremtésfolyamatnak lehet tekinteni.