Ugyancsak eklektikus történet ez a Bábel-tornya. Túl az özönvíz világtragédiáján, az Istenfélő Noé új világot teremtő munkálkodása következtében, és a földünket benépesítő utódainak megjelenésével induló világkorszak már az egész bolygónkra kiterjedő újjászületést jelentette. Noé fiainak, Sém, Kám és Jáfetnek leszármazási táblázatát beszéli el Mózes első könyve. Azt azonban nem említi, hogy Sineár földjére, nem az összes utód vonul, csak Kám fiai. Ezek közül is az elsőszülött, Kús fia volt - a magyar legendáriumból is ismert név - Nimród, "aki nagy vadász volt az Úr előtt." Ő volt az első uralkodó a földön. Ő telepedik le Sineár-völgyében, és Bábel is az ő uralma alá tartozott.
     Sineár, ahogy annak idején nevezték, a két város földje, a Hold völgye, az oroszlánok földje, Babilónia síksága, melyen ugyan nem két város, de négy épült: Akkád, Erekh, Kaine és Bábel. S itt épült, vagyis épült volna fel Bábel-tornya.
     Bábel, "Isten kapuja", stílusában nyilván a babiloni torony-piramisok mintájára készült. Külső, körbefutó lépcsőfolyosóval, melynek megmászása komoly testedzésnek számíthatott, és nem valószínű, hogy Nimród udvari statikusai nem lehettek tisztában azzal, hogy égetett agyagtéglából, szurokkal összeragasztgatva, nem nagyon lehet felhőkarcolót építeni. Azonban, hogy ne kelljen szégyent vallaniuk, mégis csak hozzákezdtek az építéshez. Az ideológusok minden időben és mindenkor, mindennek megteremtették az eszmei alapját, mondván: "Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és szóródjunk szét a földön!" (Mózes I. 11,4.)
     Ekkor száll le az Úr, hogy megtekintse a várost és a tornyot, megállapítva, hogy az ember gátlás nélkül véghezviszi, amit eltervezett. Ezt megelőzve és meggátolva, leszáll a magasságból, összezavarva az emberek nyelvét, hogy többé meg ne értsék egymást. Abba is maradt az építkezés, és az építők elszéledtek a föld színén.
     Azt természetesen nem tudjuk, hogy ehhez az Úrnak miért kellett leszállnia a magasságból, hiszen onnan is jól láthatta, mi készül itt alant; mert Aki a szívek rejtett gondolatait is tudja és látja, az egy ekkora tornyot biztosan észrevesz. A nyelvek összezavarása azonban tökéletesen sikerült: azóta egyik ember sem érti a másikat, a szavak nem fedik azt a gondolatot, fogalmat, amelyre épültek és készültek. Abba is nehéz belegondolni, hogyan lehet ennyi ember nyelvét úgy összezavarni, hogy egymást ne értsék meg. Ennyi nyelv még napjainkban sem létezik. Egyes mai biblia-szakértők szerint nem is a nyelv vált érthetetlenné az emberek között, hisz ennek gyakorlati valószínűsége igen kevés lehetett, hanem a hatalmi, politikai, vagyonosodási küzdelmek tették érthetetlenné, idegenné az ember-ember közötti kapcsolatokat. Különben később, Nabukodonozor, Babilónia királya innen, Sineár-völgyéből indította hadjáratait - többek között - Kánaán földje ellen, ahonnan a templom kincseivel együtt magával vitte a zsidó foglyok sokaságát is.
     A bábeli nyelvzavar alapvető, a mai napig tartó és terjedő tragédiája az, hogy a fogalmak veszítették el alapvető értelmüket, s a szavak, amelyek ezekre a fogalmakra épültek, lassan ezek karikatúrái lettek. Mutassunk példát ennek igazolására?
     A Nagy Francia Forradalom csodálatos hármas eszménye, a "szabadság, egyenlőség, testvériség", mára már, az idő és történelmi távlatból szemlélve, tudjuk hová vezetett. Az az eufória, amely meghirdette, kiharcolta elnyomott tömegek szabadságát, hamar megmutatta és bizonyította, hogy ez a szabadság is csak egy másik embercsoport rabságára épült, és hogy ezek soha többé ne emelkedhessenek a forradalmi tömegek fölé, - hát, egy fejjel megrövidítették őket. Babits Mihály félreérthetetlenül fogalmazza meg:
           "Szabadság: ez még csábosabb, de vigyázz, ki ne mondd,
           még súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!"
               (Szíttál-e lassú mérgeket?)
     Egyenlőség: abban ugyan egyenlőnek mutatkozott akkor, hogy a társadalom addigi vezetőit mind egy szálig guillotine alá fektette, no, meg az az igyekezet, amivel a fellelhető vagyont szét kívánta osztani a polgárok között. Ezt olyan sikerrel végezte, hogy megmaradt egyenlőnek a szegény a szegénnyel, s ki tudja, milyen szabály, vagy csoda folytán, az osztók kezében megakadt, megrekedt a vagyon. Ez talán abból az egyszerű igazságból következik, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze! Most nem tudom, hogy napjaink osztói ennyire ismerik-e a történelmet és ezért másolják, vagy született azóta újabb ideológia, mind ennek magyarázatára?
     Végül, mit mondhatunk a legkritikusabb jelszóról, a "testvériségről"? Természetesen ismerünk mostohatestvéreket is, de az édestestvéreknek sem hiszem, hogy jó példáért a messzi múltba kellene menniük, mert a végén még összefutnának Káinnal! Persze Ézsau és Jákób története sem mentes némi tanulságtól.
     Folytassuk a Nagy Francia Forradalom eszméjének világfordító következményeit? Napóleonnal és oroszországi turistaútjával? A francia gyarmatosítást a misszionáriusaival, az idegenlégióval? Hová lettek a csodálatos eszmények, mivé vált az eufória?
     A nyelvek összezavarásának utóéletéről csak annyit, hogy egy közös nyelv megteremtésének, egymás megértésének még az igénye sem merült fel évszázadok folyamán. A huszadik század, amely felvetette és részben el is indította a világ összefogását, szövetkezését - lásd ENSZ, Európai Unió - mind ezt feltételezve és megérezve, még a század elején a lengyel Zámenhof professzor elindította az egységes, mesterséges nyelv, az Eszperantó forradalmi mozgalmát. Jövőbe mutató kezdeményezése, annak kezdeti lendülete és sikere nagyon komoly perspektívát kínált. Nagyon sok országból és nagyon sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, s úgy látszott, hogy Bábel utóélete kezd feledésbe merülni. A második világháborút lezárva, valami új világ felépítésének igénye tette lehetővé, hogy ezek a nemzetek létrehozzák végre az Egyesült Nemzetek Szervezetét, s már kezdetben zászlajára tűzve egy egységes, közös műnyelv megteremtését és elterjesztését. Jól látjuk, hogy erre különösen napjainkban lenne a legnagyobb szükség, amikor számtalan helyen nyíltak meg a határok, a turizmus világjelenséggé és igénnyé vált. Hihetetlen egyszerűvé tehette volna a világjárás lebonyolítását az átlagember számára is egy ilyen mű-nyelv. Hiszen akit egy nép nyelve, kultúrája érdekelt, abban el kívánt mélyülni, az az eddigi úton megtehette, megvalósíthatta volna továbbra is a maga számára.
     Az emberiség, ahogy kipihente magát, talpra állt, rossz emlékeit a feledés kútjába dobta, azonnal felelevenítette a régi-új jelszót: "Fogjunk össze, építsük meg végre és újra azt a tornyot!" Fel is építettük hát az iker-tornyokat, mivel túl kellett szárnyalni az eredetit, s mert az Úr éppen nem ért rá, hogy megtekintse alkotásunkat, így egy kis várakozás után kénytelenek voltunk magunk ledönteni ezeket a tornyokat, hogy hűek maradjunk az eredeti forgatókönyvhöz. Az emberiség mára már annyira szétszéledt, hogy a szétszóratás nehézségekbe ütközött, azonban a nyelvzavarral kapcsolatban született egy csendes megállapodás: ha bolsevista vagy, beszéljünk oroszul, ha fasiszta, úgy olaszul, ha náci, értekezzünk németül, végül ha globalista lennél, úgy angolul! A szétszóratás már könnyebben ment: a legkönnyebben mobilizálható csoportot, a katonaságot indították el a világban, hisz számukra Bábel a nagyság, hatalom, dicsőség örök szimbóluma maradt. Mivel a hadseregek nyelvezete minden időben és minden korban változatlan volt, így mind a mai napig tökéletesen meg is értik egymást!
     Mit is mondhatunk ezek után? Kezdjük elölről!? Sok-sok torony épült és épül, de számukat messze meghaladja a rom-mezők sokasága. Az emberiség közben megállás nélkül vándorol, keményen maga elé szegezve tekintetét, és egyre inkább elfeledkezve arról, hogy a toronyra tulajdonképpen azért lett volna szüksége, hogy végre legyen mire föltekintenie, megközelíthesse, kapcsolatot találjon a mérhetetlen magasságban lakó Úrral! Óh, ma már nem olyan naiv az ember, hogy átvegye a vezetést a magasságok uraitól, de azt nagyon szeretné tudni, mi az erejük, hatalmuk, bölcsességük, időtlenségük titka, mivel az örök élet, a boldogság elpusztíthatatlan vágya vagy emlékezete kitörölhetetlenül él még az emberszellemben.
     A szavak elértéktelenedése, a fogalmak összezavarása napjainkban, életünkben szüntelenül utolérhető, így biztosak lehetünk abban, hogy nem messze távolodtunk még el a rom-mezőtől. Minden embercsoport, vallás és filozófia, életünk megértését, magyarázatát tűzi ki feladatául. Túl lépni az átlaggondolkodáson, megérteni a körülöttünk zajló történések összefüggéseit, meg- és felszabadítva magunkat a megkötöző, lenyűgöző erőktől, azaz beavatottjává kell válnunk létünk titkainak, felülemelkedve mindennapi önmagunkon. Ezt a nagy világvallások megvilágosodásnak, beavatásnak, a kereszténység életszentségnek nevezi. Hogy hogyan viszonyulnak, irányulnak ezek a nagy eszmei áramlatok egymáshoz, a megvilágosodott, beavatott, tisztánlátó szellem számára földünk problémái, történései, pozitív vagy negatív megnyilvánulásai nem okozhatnak megítélési gondot. Messze, mindezeken felülemelkedve, tévedhetetlenül határozza meg a helyét, értékét mindennek és mindenkinek. Földünk szellemi vezetése, irányítása, folyamatosan útnak indít munkásokat, küldötteket, akik példát mutatva életükkel, jelenlétükkel, működésükkel, mintegy illusztrációként mutatják be, hogy mit kell, kellene tennünk ahhoz, hogy eszményeinket reális valósággá tegyük. Mivel e küldöttek sokszor igencsak szerény megjelenésükkel szinte elvesznek, eltűnnek a tömegben, munkájuk és hatásuk az odafigyelők számára félreérthetetlenné teszik, hogy nem akármilyen személyiség érkezett e szürke bolygóra.
     A milliárdos Indiát egy ugyancsak szerény, igénytelen, megjelenésében jelentéktelen ember, Gandhi vezeti el a függetlenség elnyeréséhez. Egyszerű saruban, lepedőbe burkoltan irányítja, vezeti népét, s ha kell, éhségsztrájkkal nyomatékolva meg népe követeléseit. A gyarmatosítók jobban vigyáznak életére, mint ő maga, hiszen pontosan felmérték, kivel állnak szemben. Saját honfitársának revolvergolyója oltotta ki életét, mellyel drámaian hitelesítette egy hatalmas küldött elvégzett feladatát, vér- és életáldozatával örökre megnyomatékolva!
     A protestáns egyházaknak és egyben természetesen az egész emberiségnek mutatott követendő utat, célt Albert Schweitzer. Három diplomájával, az orvosival az afrikai Lambarénében kórházat alapított és gyógyította a bennszülötteket, köztük a leprásokat is. Mint orgonaművész, időnként hangversenykörútra indult, így keresve meg kórházának fenntartási költségeit. Teológusként ápolta, gondozta környezetének lelki-szellemi életét. Tudatosan vállalta hivatását, miközben kutatta, tanulmányozta Pál apostol életútját, páratlan hivatásbetöltését.
     Egy szerény, törékeny leány, egy apáca, elindul Albániából, az ismeretlenségből, és megérkezik Indiába, ahol a nyomor, elhagyatottság, gyermeki kiszolgáltatottság minden elképzelést túlszárnyaló szélsőségein megdöbbenve azonnal munkához lát, hisz ezzel a megbízatással, hivatással érkezett földünkre, még ha ezt csak tudat alatt érzi is a küldött. Azonnal hozzálát a kórházszervezéshez, gyermekek elhelyezéséhez és táplálásához, szerencsétlen, utcán heverő betegek összegyűjtéséhez, és hihetetlenül rövid idő alatt számosan csatlakoznak a missziós szolgálathoz. Mikor már ez a szolgálat hírt, nevet és elismerést nyert, még Nobel-díjra is jelölték. A világi elismerés anyagi hozadéka természetesen az egyre szaporodó kórházainak, iskoláinak, menedékeinek fenntartására fordítódott.
     Nem azért írtam le e néhány tényt, mintha nem lennének elég közismertek, hiszen a jézusi életelv, életpélda és tanítványság iskolapéldái ők, a "nagy küldöttek." De szeretném ráirányítani a figyelmet arra a jelenségre, hogy milyen a világ hozzáállása, viszonya, ezekhez a jelenségekhez. Gandhi életével fizetett egy hatalmas ország függetlenségéért végzett önfeláldozó munkásságáért. Arra sem emlékszem, hogy Schweitzer példája nyomán a protestáns egyházak sorozatban nyitották volna meg földünk legelesettebb tájain iskoláikat, kórházaikat, missziós telepeiket. A Vatikán sem tanult egyszerűséget, világi igénytelenséget, szerénységet Teréz anyától. Számomra azonban a legdöbbenetesebb az, ahogyan Indiában viszonyulnak felbecsülhetetlen szolgálataihoz.
     Egy magyar emigráns Bécsben megismerkedett egy, ott jóga-iskolát működtető szentéletű, megvilágosodott tanító-vezetővel, egy indiai Guruval. Ez a magyar emigráns csatlakozott az iskolához, ahol egy idő elteltével a Guru bejelentette, hogy zarándok utat szervez Indiába, ahol asramról-asramra járva, (ez egy szerzetes-ház féle létesítmény) tanulva és elmélkedve eljussanak a teljes megvilágosodásra, így teljes jogú jógikká válhassanak. Az a harminc-negyven fős csoport, amely elindult erre az útra, már a bécsi iskolában elsajátította a jóga fizikai követelmény-rendszerét, azaz ismerte a jógaülést, fejenállást, a légzésgyakorlatokat, s minden egyéb szükséges követelményt. Vezetőjük, a Guru, állítólag már tíz-egynéhány éves korában elérte beavatását, a megvilágosodást, ami Guruvá tette, s mára már a Guru-guru megtisztelő cím járt neki, ami megfelel egy keresztény szent szellemi színvonalának.
     Az asramokban délutánonként elméleti oktatás, tanácsadás, eligazítás folyt. Egyik alkalommal egy német hölgy, természetesen szintén jógi-jelölt, a Guruhoz fordulva ezt a kérdést tette fel: mi a véleménye a kalkuttai Teréz anyáról? A Guru arca görcsbe rándult, mintha vipera csípte volna meg! Rövid gondolkodás után áradt belőle a szó: összehordott mindent, a kereszténység titkos térhódításától a katolikus egyház manipulációjáig és a Vatikán aknamunkájáig. Még azt is megemlítette, hogy a leprások ápolása, a gyerekek, öregek, betegek gondozása és felkarolása ócska trükk, amely az indiai élet ősi kultúrájának elpusztítására tör.
     Amikor ez a német hölgy - el nem ítélhető módon - Teréz anya Nobel-díjának a szociális feladatokra fordított pénzére hívta fel a figyelmet, a Guru néhány mondattal lezárta a témát: "Az a vicik-vacak Nobel-díj a legjobb bizonyíték arra, hogy a keresztény világ machinációjával van dolgunk. A legjobb lenne Teréz anyát és bandáját páros lábbal kirúgni az országból, mielőtt a kór tovább terjedne!" Végül az egész estet így zárta le: "Akit a Sors olyan magasztos célra jelölt ki, mint az Istennel való egyesülés, az ne fecsérelje a rendelkezésére álló eszközöket és energiákat holmi nevetséges felebaráti szeretetre." (Buddai Szűcs Ferenc: "ZARÁNDOKÚT.")
     Vajon, mit lehet ehhez hozzátenni? Bábel pusztulása után nemcsak a szavak és fogalmak zavarodtak össze, hanem a lényeglátás, az értékítélet elemi normái is. Ha a durva fegyveres agresszor ténykedését felszabadításnak hívják, a primitív, ostoba diktatúrát demokráciának nevezik, a gyámkodás, támogatás ürügyén véghezvitt fosztogatást segítségnek keresztelik, mi is felsóhajthatunk: "Uram, csak a barátaimtól szabadíts meg, az ellenségeimmel magam is elbánok!"
     Hétköznapjainkban mindig megfeledkezünk arról, hogy egy teremtett világban élünk, s minden, amit teszünk, amivel foglalkozunk, időnket töltjük, - legyen ez bármilyen felületes, lényegtelen foglalatosság is, - egy-egy alapvető törvény, igazság, kicsorbult, elhajlott, elferdült vagy elfordult variációja kell, hogy legyen. Mivel semmit sem magunk teremtettünk, így ki sem találhattuk magunktól, lévén, hogy magunk is teremtett lények vagyunk, így egyszer a leglehetetlenebb dolog, foglalatosság, időtöltés eredőjét, magját, meg kell, hogy találjuk a teremtettségben. Nehéz belátnunk vagy beleélnünk magunkat abba a gondolatba, hogy a legemberibb, és az isteni világoktól legtávolabb álló szórakozásaink, életvitelünk, valahol számunkra nem belátható távolságban ugyan, az alapvető gondolatok, gyakorlatok, törvények torzói csupán. Minden, ami kis világunk számára csúcsteljesítménynek számító filozófia, művészet, tudomány megvalósult, az csak abba az irányba tett néhány lépés, ahol él a tökéletes eszme, a művészetek teljessége és a tudomány mindenki által értett, tudott világa. Ha egyszer megismerjük játékaink, szórakozásaink, emberi törekvéseink, cselekedeteink eredőjét és eredetijét, le fogunk döbbenni attól a felismeréstől, hogy miből, mit voltunk képesek produkálni!
     Mondjunk egy nagyon szimpla példát? Mekkora szellemóriás, milyen szellemegyéniség az, aki egy galaktika vezérlő géniusza lehet? S ebből - a csillagászok a megmondhatói - hány millió létezik? Mindezek nyilvánvalóan egy még magasabb erő, hatalom irányítása mellett működnek, s ezek a koordinátorok számot kell, hogy adjanak munkájukról, eredményeikről - Valakinek! Ezek olyan perspektívák, melyek a mi csapongó, - vagy ahogy magunk között mondjuk - legvadabb fantáziánk segítségével is csak olyan távolságok, mintha villamosra szállnánk és kidöcögnénk Soroksárra. Ezekben a kozmikus méretekben a szerencsétlen kis Földünk talán mikroszkóppal sem lehetne kimutatható. A legdöbbenetesebb azonban az, hogy bolygónk lakóinak nagy többsége meg van győződve arról, hogy az Univerzumnak ez az egyetlen lakott égiteste!
     Ha mindennek van eredete, és eredetije is létezik, mi van szegény Bábel-tornyunkkal? Na, nem ezzel, aminek történetét ismerjük, de azt az eredetit, a szellemit, bizonyára már felépítették. Az alapot megtisztították, elegyengették: udvariassággal, előzékenységgel, jóindulattal, türelemmel, béketűréssel, együttérzéssel. Máris hozzá lehetett kezdeni az alapozáshoz: céltudatossággal, bátorsággal, helytállással, erőfeszítéssel, kitartással, példamutatással. A láthatatlan falak emelkedni kezdtek, s ebben a segítséget az önvizsgálat, önfegyelem, önuralom, a célválasztás, mérlegelés, elvhűség adta. Az erkölcsi alap, a hitpróba emelte tornyunk falait tisztalelkűséggel, pozitív önátadással, melyet a szellemi érettség követett. Az eszmények falait már a tisztánlátás, kikristályosodott hitelvek, az életfeladatok felismerése, erőkoncentráció, és az elvégzendő munka felismerése emelte kozmikus magasságok felé. S a csúcs? A jézusi életút követése, a tanítvánnyá válás és besorolás a kiválasztottak körébe, visszatérés az Atyai Házba.
     Ez a torony csodálatos és ledönthetetlen, itt mindenki ismét egy nyelvet beszél: ez a nyelv pedig a szeretet! Magasabb világok megállás nélkül indítják el küldötteiket hozzánk, hogy utat mutassanak, irányt jelöljenek ki számunkra, melyen visszatalálunk az elvesztett otthonra; - az otthonra, ahol béke van és nyugalom, bölcsesség és időtlen szépség, amelyben egyszer és mindenkor érdemes lesz élni. Értelmet nyer minden, mert a szellemi torony csúcsa itt közelíti meg Teremtő Atyánkat, Akinek közelségében nincsenek többé kérdések, csak örök feleletek!