|
FELTÁMADÁS
Kuklis Iván
Az igazat megvallva egy kis méltatlankodás adta kezembe a tollat. Valahány Jézus életéről szóló filmet megnéztem, hiányérzetem maradt, egyiknél nagyobb, másiknál kisebb. Mindegyiknél hiányoltam a világ legmisztikusabb történetéből éppen a misztikus események jórészét. Egyik-másikuk a film lehetőségeit sem használta ki, vagy csak alig, hogy bemutatta volna Jézus csodatételeit. De ami ennél is elgondolkodtatóbb: a feltámadást vagy egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen jelenítették meg, illetve csupán utaltak rá. A hangsúlyt mindegyik film a testi szenvedésekre és a kereszthalálra helyezte. A keresztre feszítés a római tartományokban meglehetősen mindennapos kivégzési mód volt, ezt bizonyítja az is, hogy két latrot is megfeszítettek Jézussal együtt.
De melyikük támadt fel? Én úgy hiszem, hogy a megváltás grandiózus, a föld szellem-légióinak sorsára nézve döntő eseménye a Messiás, Jézus Krisztus feltámadása.
A halál és az élet
Nem gondolom, hogy a feltámadásról szóló eszmefuttatásnak a halálról részletesen kellene szólni, mégis beszélnünk kell róla, mert nem mindegy hogy a halál miféle mélységeiből ébred életre valaki: a testi halálból, amiről a Szentírás több helyütt csak mint álomról szól, a tévedések és bűnök homályából, amit a legtöbb igehely halálként említ, vagy a szellemi fejlődés elmaradásából, esetleg a szellemi bukásból, amiről az Ószövetség mint a Seolról, az alvilágról beszél, mégpedig úgy, hogy onnan nincs is visszatérés. Erről az utóbbiról azonban el kell mondani, hogy Jób másként gondol a Seolra: a 14. rész 13-14. versében arra kéri Istent, hogy bár inkább a Seolban rejtené őt el, míg haragja múlik, és állapítana meg egy napot, amikor tudatra ébreszti ismét. Ebből az következik, hogy a Seolt életterünk legalsóbb rétegeként értelmezi az Ószövetség, erre utal Ézsaiásnál a látszólagos ellentmondás is:
"A halottak nem élnek
az árnyak nem támadnak fel," ... majd néhány sorral alább:
"Életre kelnek halottaid,
föltámadnak a holttestek!
Ébredjetek." ... és megint két sorral később:
"...és a föld visszaadja az árnyakat."
(Ézs 26,14.19)
Csakhogy valószínűleg azok nem támadnak életre, akikért nem könyörögnek az Úrhoz, de akikért a nyomorúságban "halkan fohászkodtak, amikor fenyítetted őket," azok a "porban lakók" ujjongva ébrednek.
Isten, ezen túlmenően is, ki tud menteni a legmélyebb halotti állapotból is: "Az Úr megöl és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét" (I.Sám 2,6); "Csak Isten válthatja ki lelkem a Seol kezéből, mikor az megragad engem." (Zsolt 49,16) És még egy példa, ami egyben prófécia is, Hoseástól: "Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, és Ő gyógyít meg minket; ... Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt, hogy éljünk az Ő színe előtt." (Hos 6,1-2) Világos az utalás, de magunkra is vehetjük. Az ember életútja kisebb-nagyobb golgotajárásokból áll, és ha sikerül egyik-másik hibánkat keresztre feszíttetni, ismét élhetünk az Ő színe előtt.
Különös, hogy az, ami a mai bibliaolvasó számára magától értetődő, a tanítványok füléig talán el sem jutott. Jézus több ízben is említi a szenvedéseit, de minden alkalommal szól róla, hogy harmadnapon feltámad. Amikor a templomban a kalmárok kiűzése után a zsidók megkérdezték tőle, hogy milyen jelt tud mutatni, Jézus így felelt: "Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem." Itt is a feltámadására utalt, de ezt sem értették. A sír, amelybe temették, üres volt. Az asszonyokhoz egy fehérruhás angyal szólt: "... mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt."
Úgy hiszem, hogy már Krisztus földi megjelenését megelőzően is voltak "megváltottak", talán olyanok is, akik nem is buktak az emberiség megváltandóinak szintjére. Akiknek nem kellett feltámadni, mert esetleg el sem aludtak, tudatosan hagyták el a földi tereket (Enoch, Illés), sem meg nem haltak, szellemi tudatossággal tértek haza a magasrendű szellemek birodalmába (Mózes, Dániel, stb.), sem nem kellett a Seol sötétségébe alászállniok, mert bűntelenek voltak (Jób). Jézus - utalva arra, hogy az Úr Ábrahám, Izsák és Jákob Istene - mondja: "Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké". A Biblia a történeti alakok többségének testi halálát említi ugyan, de azt, hogy közülük kit tekint élőnek, kit halottnak - a szó lelki értelmében - nem mindig árulja el. Egy bizonyos: a Messiás a halottakért jött el, hogy a bűn halálából támassza fel azokat, akik hisznek benne és követik Őt. Így érthetjük meg Pál apostol kijelentését a korinthusiakhoz írt első levelében:
"Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül." (I.Kor 15,19-20)
Tudjuk, hogy a testi halálból a testi felébredéshez egyes esetekben próféták, máskor apostolok mágikus ereje is elegendőnek bizonyult, (Illés, Elizeus, Péter, Pál), hogyne eleveníthetett volna újra Jézus egy-egy halottat (a naini özvegy fiát, Jairus leányát, Lázárt).
Lázár esete azonban különleges, másról szól. Sem orvosilag, sem szellemtanilag nem látszik magyarázhatónak, hogy Jézus miért utasítja vissza a meggyógyítását. Annál kevésbé érthető, mert amikor megjegyzik néhányan, hogy megtehette volna, akkor Jézus sír, "Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken..." Ebben az esetben egy egész sor törvényt kell magasabb szintre emelnie, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen, hogy többen higgyenek. És Jézus azt is tudja, hogy Lázárt, az életre keltett példát, a papok éppen úgy halálra akarják majd adni, mint Őt magát. Kísértetiesen hasonlít az eset arra, amikor az Isten megparancsolja Ábrahámnak, hogy áldozza fel Izsákot. Ábrahám számára is csak a feltámadás reménye marad, ha hinni akar az Atya ígéretében. Ugyanez szólal meg szublimáltabb formában a Mártának adott válaszában: " Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha." (Jn 11,25-26)
A feltámadás életre ébredést jelent. A Szentírás a halál fogalmát többféleképpen értelmezi. Egyrészt a számunkra legkézenfekvőbb testi halálról szól, amit még az Istenfiúnak is el kellett szenvednie, mert emberfiává lett. (Az anyagi, hús-vér test megnevezése a régi görög nyelvben: szarksz.) A testi halált sok esetben elalvásnak, alvásnak mondja Jézus is, Pál apostol is, de már az Ószövetségben is kap ilyen értelmezést (Dán 12,2) Ez utóbbi azonban már egy másfajta halálra is, a szellem és a lélek "bealtatott" állapotára utal. Az Újszövetségben a halál e két értelmezésére a legvilágosabban az a mondat mutat, amit Jézus az egyik külső, hozzá csatlakozni kívánó tanítványának mond, aki előbb még az apját akarná eltemetni: "Kövess engem és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat". Ebben a mondatban az előbbi halottak azok, akik nem ébredtek még isteni eredetük tudatára, nem találkoztak még Krisztussal.
De ha a testi halál állapotából testi életre lehet ébredni, akkor a lelki halál: a lemerevedés, az elsötétedés, a sírba szállás állapotából bizonyára valamiféle éber lelki állapotra, tevékeny, hívő életre ébred az ember. A Szentírásban ez az értelmezés fordul elő egészen addig a fokig, amíg a Krisztussal, Krisztusban, Krisztus által bekövetkező feltámadásról nem esik szó. Innen kezdve (ez nem az igehelyek sorrendjét jelenti!) az életnek egy másfajta megjelenési formájára utal minden feltámadással kapcsolatos mondat. Az előbbi megújulás, szemléletváltás, magatartás-változtatás, ami ugyan testi mivoltunkban zajlik le, de bizonyára kihat a láthatatlan világban zajló életünkre, sőt további testetöltéseinkre is. Az utóbbit, ami gyökeres változást jelent, később próbáljuk értelmezni.
Azt hiszem itt érdemes szót ejteni egy másként zajló visszatérésről a testbe. Modern világunkban az orvostudomány fejlődése a testi feltámadásnak egy furcsa formáját tárta elénk. Jóllehet írtak le már hasonló eseteket korábban is, mégis Moody 1983-ban megjelent könyve, az Élet az élet után a pocsolyáktól a tengerekig mindenféle vizeket felkavart. A halál utáni élet, a szellem tovább élése, amiről a keresztény egyházak papjai is csak óvatoskodva mertek eddig beszélni, (mert hát a szellemi állapot, mint élet?... nehéz ezt felfogni, megmagyarázni, néha még elképzelni is) most tudományos igazolást nyert. Igaz, aki nem akarja elhinni, annak hiába a legkézenfekvőbb bizonyíték is. Márpedig egyértelmű, hogy a klinikailag halottnak nyilvánított ember folyamatosan észleli a körülötte zajló eseményeket, de lát, hall, illetve átél még addig meg nem tapasztalt helyzeteket is. És aki mindezek után visszatér a testébe, annak az átélések - a legtöbb esetben - alapvetően megváltoztatják az életét. Világos, hogy nem egy halott állapotból való megelevenedésről van szó, hanem egy új folyamat megindulásáról. Mégis úgy tűnik, mintha a halálból támadt volna fel az illető. Ámbár a változás, a látogatás egy nem fizikai világba, még nem jelent dimenzióváltást.
A dimenzióváltás
A testi születést és a valódi testi halált is ide sorolhatjuk. Különösen azóta tehetjük meg ezt, amióta megjelent Wambach Life Before Life (Élet az élet előtt) c. könyve (sajnálatosan torzító címmel) Ez a mű napnál világosabban bizonyítja a szellem örökkévalóságát, t.i. a testbe öltözés előttit is. Innen kezdve már csak az a kérdés, hogy melyik az élő és melyik a halott állapot? Melyik dimenzió a valóság, és melyik dimenzió a valóság virtuális képe?
A Szentírást forgató ember számára bizony izzasztó feladat ennek a kérdésnek a tisztázása. Mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben vannak helyek, amelyek azt látszanak igazolni, hogy egyetlen életünk van csupán. És még ha tudjuk is, hogy a kereszténység története során voltak zsinatok, amelyeken igazítottak egyet-mást a Biblia szövegén, akkor is maradnak kétséget ébresztő igehelyek. Másrészt viszont az újraszületés elfogadása nélkül akár az egész Szentírás ellentmondások tárháza lenne. Ez utóbbira vonatkozóan már több cikk is megjelent lapunk oldalain, ezért itt most csak annyit jegyzünk meg, hogy az ószövetségi zsidóság, hasonlóan az ókori népek nagy többségéhez, tisztában volt az újraszületés valóságával.
A testben élő ember számára a halál alapvetően azt jelenti, hogy a szellem (és a lélek) kilép a testből, elhagyja azt, dimenziót vált. A szellemi szférában élő számára a megszületés jelenti a dimenzióváltást: bezáratást a test börtönébe, a testi szem számára láthatatlanból a láthatóba költözést. Bármilyen különösen hangozzék is: a láthatatlan a valóság, a látható pedig csak a virtuális leképzése az előbbinek. Az előbbi örök, az utóbbi időleges.
Pál apostol első Korinthusi levelében a halottak közül feltámadottak első zsengéjének nevezi Krisztust. A feltámadására vonatkozóan talán ez a leglényegesebb mondat. Olyan dimenzió-váltásra került sor, ami a földi szellemlégió sorsára nézve döntő fontosságú. Jézus a feltámadáskor nem öltötte magára meggyötört, meggyalázott, megkorbácsolt és átszegezett fizikai testét, hanem - ahogyan az Apostoli Hitvallás mondja - "föltámadott halottaiból... " így, többes számban. Egy szellemnyilatkozat hívta fel erre a figyelmemet. Gondoljuk csak végig, alászállásakor erre a nagyon is alacsonyrendű bolygóra hány és hány, egyre nehézkesebb réteget kellett magára öltenie Isten Fiának, hogy meg ne semmisítse sugárzásával akár az egész földtekét. Az Őt felismerő Mária Magdolna sem érinthette meg a feltámadottat, mert nem hagyta még maga mögött testi mivoltára emlékeztető, de már csak félanyagi testét. Az ugyan még magán viselte az anyagvilágban elszenvedett sebeit, még földi táplálékot vett magához, emberi szavakkal közölte utasításait tanítványaival, de már átlépett a bezárt ajtón, különféle helyeken jelent meg tanítványainak és másoknak - többnyire felismerhetetlenül. Végül pedig teljesen felbontva anyagi testét, s feltehetően a sok más (átszellemiesített) alacsonyrendű réteget, számos dimenziót maga mögött hagyva tűnt el az ég felhői között.
Hogyan is volt ez? Testét az asszonyok, szombat lévén, nem balzsamozhatták be, azaz nem konzerválhatták a halálban. A bűnbánó latornak megígérte, hogy még "ma" vele lesz a Paradicsomban, ugyanakkor megjárta a poklok mélységét, hogy prédikáljon "a börtönben lévő lelkeknek".
Ez az igazi dimenzióváltás: kilépés térből és időből, majd a Föld fizikai törvényei alól is.
Feltámadás - felsőbb osztályba lépés
Az apostolok és munkatársaik igehirdetésükben a hangsúlyt a feltámadásra helyezték, mint ami nélkül nincs megváltás. A korinthusiakhoz írott első levélben Pál részletesen kifejti, hogy miként és milyen sorrendben támadnak fel az utolsó ítéletkor a fizikai testet éppen nem viselők. Világossá teszi, hogy nem a fizikai test támad fel, mert az már elporladt, "... amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem a puszta magot," azaz a lelket-szellemet, aki a fejlettségének megfelelő félanyagi, vagy majdnem anyagtalan testet kap. (Ez utóbbira a görög nyelv a szóma szót használja, ami egy dolog leglényegesebbjét jelenti.) Utánuk pedig az éppen fizikai testben élők öltöznek ugyancsak félanyagi testbe, azaz szómába.
"Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Egyszerre, egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba."
(1.Kor 15, 51-53)
Valahányszor hallgattam Makk István előadásait, mindig összerándultam egy kicsit, amikor a negyedik szféráról, mint a menny előcsarnokáról beszélt. Gyanúsan közelre hozta ez a mennyországot, hiszen ezt a negyedik szintet nem is olyan könnyű elérni, jóllehet gondolatban be tudunk száguldani még magasabb szintű világokat is. A feltámadás kérdésének boncolgatása hozta közelebb ezt a gondolatot.
Minden szinten kívánatosnak tűnik a magasabb szintek értékeivel, tulajdonságaival, de még inkább lehetőségeivel bírni. Úgy is mondhatnám, hogy a magasabb fokozatok élete mennyország az ember számára a maga szintjének keserves küzdelmeihez képest. Kissé cinikusan fogalmazva: amikor pitecantropusként rájöttünk, hogy a bunkót két kézre fogva agyonüthetjük vele pitecus-társunkat, mennyei gyönyörűséget érezhettünk. Vagy, ha egy következő életperiódusban - adná Isten - sikerülne megszabadulnom az anyagi világ nyűgeitől, mekkorát nyújtóznék félanyagi testemben, s amit álmaimban oly gyakran élveztem, milyen könnyed lendülettel suhannék a fák fölött, házak fölött, kicsinyes emberi gondjaim fölött.
Csak miután már megfogalmaztam a fenti gondolatot, bukkantam rá a Névtelen Szellem közleményei közül egy, a Titkos Tanításokban található összegezésre. Miről is van szó?
Egy nagy fejlődési korszak végére érkezünk. Isten le is zárhatná már a korszakot, de irgalmas Isten. Mindent elkövet az emberért, hogy megbocsáthasson neki. Feláldozza saját Fiát is, hogy a legutolsó megtérőnek is legyen alkalma bocsánatot nyerni. A felgyorsult élettempó, sőt felgyorsult reinkarnációs ciklusok lehetővé teszik, hogy akikben valami kis jóravaló szándék mutatkozik, azok feljebb tornázhassák magukat a fejlődés lépcsőin. Már csak azok maradnak az alsóbb szinteken (sajnos nem kevesen), akik tudatosan állnak szemben Istennel, a krisztusi igazságokkal. Ezek minden józan meggondolással szembeszállnak, minden szeretet-szálat igyekeznek elszakítani, sőt, minden ördögi eszközt igénybe vesznek, hogy akár erőszakosan is megakadályozzák embertársaikat az igazság, szeretet, megértés, segítés gyakorlásában. Ezért sikerül ebben a korszakban uralomra jutnia aljas szándékokat, embertelen eszközökkel megvalósító csoportoknak, tömeges szenvedést az emberiségre zúdító sátáni eszmék hordozóinak.
Azt hiszem tévedtem, amikor jó néhány évvel ezelőtt azt állítottam, hogy megkezdődött a búza és a konkoly szétválasztása. Ez még nem az ítélet eredménye, ez csak egy természetes elkülönülés - a tudatos rosszal már csak azok vállalnak közösséget, akik maguk is tudatosan állnak szemben mindazzal, ami szép, igaz és békességes. Olyan nyilvánvaló lett a különbség a tiszta és a nem tiszta között, hogy az ördög is kénytelen taktikát változtatni. A nagy hitető most megpróbálja magára ölteni a gyógyító, a megmentő, a megváltó, a békét hozó maszkját. Nem vitatkozik, mint a reformáció-ellenreformáció idején, nem térít és torol, mint az inkvizítorok, nem tagad, mint a felvilágosodás racionalistái, nem gyalázkodik, mint a legutóbbi idők materialistái, óh, nem! Összemos, kiegyenlít, megért és elfogad, megbocsát és ökumenizál. Enyhülést ígér önvizsgálat nélkül, bűnbocsánatot bűnbánat nélkül, megismerést tanulás nélkül, anyagi jólétet munka nélkül, egységet egyetértés nélkül, győzelmet küzdelem nélkül, feltámadást kereszthalál nélkül. Megpróbálja elhitetni még a kiválasztottakat is. Óriási küzdelem folyik ugyanakkor az igazak részéről azok megmen-téséért, akikben már megnyílni látszik a belső látás, akik döntés elé lettek állítva.
Itt kezdődik a Névtelen Szellem részéről egy rövid, de igen izgalmas eszmefuttatás. Ezt próbálom meggyőződéssel visszaadni a saját szavaimmal. Az világos, hogy Krisztus második eljövetele előtt a felgyorsult iramban sokan megközelítik azt a szintet, ami lehetővé teszi a testi újraszületés törvénye alóli feloldást. Ez az, amit úgy nevezünk, hogy elérik a negyedik szférát. A Névtelen Szellem azt állítja, hogy igen sokan lesznek, akik éppen a határra érkeznek, de még a maguk erejéből nem tudnak átlépni ebbe a magasabb osztályba. Ha azonban megvan bennük a jóra való törekvés, a lendület és a vágy a magasabb rendű élet iránt, akkor a kegyelem ereje elfedezi azokat a vétkeiket, amik még visszatartották őket a magasabb osztályba sorolástól. Ugyanakkor nagy számban lesznek a harmadik szféra lakói. Őket úgy védi meg a Kegyelem a nagy megrázkódtatásoktól, hogy az Igazság erőibe burkolva elalusznak (mintegy hibernálva lesznek). Ők nem térnek magukhoz az első feltámadásnál; ez világos a Jelenések könyvéből (Jel 20,4-5):
"Láttam királyi székeket: helyet foglaltak rajtuk, és ítélő hatalmat kaptak azoknak lelkei, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért, és az Isten igéjéért; akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képét, és nem vették fel az ő bélyegét a homlokukra és kezükre: ezek életre keltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. Ez az első feltámadás. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő."
Krisztus eljövetele után, az ezer esztendős béke uralmának vége felé ébredezni kezdenek a harmadik szféra lakói, s velük együtt ébred a rossz tudata, a tévedés eszméje is. Ezt jelenti az a látomás, hogy az alvilágba zárt és láncra vert sátánt, az ősi kígyót eloldozza az angyal. Erre azért van szükség, hogy az ébredezők tudatára jöjjenek saját hibáiknak, ráébredjenek tévedéseikre. Mivel azonban tévedéseknek és hibáknak nincs helye a félanyagi szintre emelkedett világban, csak azok maradhatnak meg itt, akik felismerve hibás gondolataikat a szellemi Vezetés segítségével magasabb osztályba tudnak és akarnak lépni.
És most az első feltámadáskor királyi székre ültetett egykori mártírok és gyalázatot szenvedettek, akik most Isten és Krisztus papjai, az új ég és új föld magasabb szféráinak lakói, ítéletet mondanak mindenki fölött: "Ti ültök tizenkét széken, és ítélitek Izráel tizenkét nemzetségét." (Luk 22,30)
A második feltámadást tehát ítélet követi és a visszavetetteket sújtja a második halál - tüzes tóba vettetnek, s velük együtt a Halál és a Pokol is
.
Ez a gondolatmenet is azt bizonyítja számomra, hogy nem véletlenül került a kanonizálás során a Jelenések könyve a Szentírás végére. Az Apokalipszis könyve minden vetülékfonal végére csomót köt, hogy az Írás egésze felbonthatatlan maradjon - se elvenni belőle, se hozzátenni ne lehessen.
* * *
|
