|
KISKORÚSÁG - NAGYKORÚSÁG
Kuklis Géza
Évezredek üzenete morajlik és mennydörög, ígér és fenyeget, megállít vagy utat nyit, figyelmeztet, az Ószövetség mérhetetlen távlataiból, - majd elcsitul és elsimul a jézusi tanításokban, példabeszédekben, örök példamutatásban. Nem sok időnek kellett elmúlnia, de már az első gyülekezeteket inteni, lelki diétára fogni, helyre igazítani volt szükség, mert az igazi lelki-szellemi táplálék befogadására, megemésztésére, a nagykorúvá, felnőtté válásra még képtelenek voltak. S ez a küzdelem megállás nélkül folytatódik mind a mai napig; ezért, ha akár ma nyitjuk meg a Bibliát, annak minden figyelmeztetése, könyörgése, tanácsa és tanítása, a legaktuálisabb jelenünkhöz, mai önmagunkhoz szól!
Saját életutunk tapasztalásaiból is leszűrhettük már, hogy milyen nehéz felnőttnek, nagykorúnak lenni. Felnőttnek, amely testi-lelki, fizikai és szellemi értelmezésében, komoly, következetes, meggondolt, kiegyensúlyozott, fegyelmezett, szorgalmas, öntudatos és értelmes életvitelt feltételez. Mert mi más tehetné nagykorúvá az embert? És ha mindezt feltranszponáljuk a lelki síkra? Szólhat-e Pál apostol hozzánk, mint lelkiekhez, mint nagykorúakhoz? Nem fordul elő közöttünk viszálykodás, nem esküszünk fel utainkra, elképzeléseinkre? Termő szántóföldje, szilárd és stílusos épülete vagyunk-e az Úrnak? Mi és ki marad meg körülöttünk és belőlünk egy-egy tűzpróba után? Soha nem csaljuk meg önmagunkat, temploma vagyunk-e már Istennek, és birtokoljuk a valódi bölcsességet?
Ha a viszálykodás a kiskorúság jele, mit mondhatunk el korunkról, napjainkról, önmagunkról? Ez még nem is kiskorúság, hanem csecsemőkor, ahol az emberiség pelenkában, többnyire a saját sarában ül, azt várva, hogy valaki majd csak tisztába teszi. Pedig világunkban komor figyelmeztetések, intések jelzik, hogy ideje lenne talpra állni, nagykorúvá lenni, mert ki tudja, mennyi ideje marad földünknek ennek megtételéhez!? S a jelek: cunamik sora, kaliforniai pusztító erdőtüzek és tornádók, ázsiai földrengések, afrikai szörnyű járványok; majd gyalázatos, hazug háborúk és "békeharcok", primitív, átlátszó ideológiákba öltözötten, önigazolásként világszervezetek értekezletein kitárgyalva és megindokolva!
Több mint száz évvel ezelőtt írta le Arany János ezeket a mai napig aktuális sorokat:
"Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb, ha mi csínyt tesz,
Összeül és - helyben hagyja.
(Civilizáció)
Mi bizonyíthatná jobban kiskorúságunkat, mint amikor szavainknak, fogalmainknak értelmezése teljesen más, mint amire azt, annak idején megalkották: - Demokrácia-népuralom!
A nép önrendelkezésének, egyenlőségének megvalósítása; és azok az országok, melyek önmagukat demokráciáknak kiáltják ki, vajon csúfolódnak vagy gúnyolódnak?! Jézus tanításaiból, példamutatásából, életviteléből számos vallás született. Ezek a vallások mennyire emlékeztetnek arra a Mesterre, aki lassú léptekkel ballagott le az Olajfák-hegyéről tanítványaitól körülvéve, akik mezítlábasan vagy saruban, egy poros köpenybe burkoltan követték Őt, csendben vagy halkan zsoltárt énekelve. Azonban amerre elhaladtak, bénák álltak talpra, vakok nyerték vissza látásukat, ördöngösök, megszállottak szabadultak meg sanyargatóiktól. Van-e összehasonlítási alapunk? Ahogy szembesítjük magunkat napjaink történéseivel, úgy csendesedik el, oszlik szerte felnőtt büszkeségünk, határozott véleményünk, ön-értékelésünk, helytállásainkba vetett hitünk, vagyis a már felismert igazságainkból felépített bölcseleteink.
A legegyszerűbb igazságok is száz és ezerféle értelmezéssel, magyarázattal, kiegészítéssel bővülnek, ahogy közkinccsé válnak. Jól tudjuk, hogy egy megtörtént eseményt tíz szemtanú - húszféleképpen látott. Mi történik akkor, ha ezeket az igazságokat, gondolatokat megmagyarázni, összefüggéseit értelmezni kell? Legyünk biztosak abban, hogy mindenki más és más elemet fog kiválasztani mint legfontosabbat, s az alaphelyzetből más igazságot bont ki. Mellesleg százféle útravalót, eligazítást, iránymutatást fog javasolni, mint egyedül biztos, tévedhetetlen kiindulást.
Kis világunkban mindent a magunk mértékével és mércéjével közelítünk meg. Ha kezünkben éppen mérleget tartunk, érthetetlenül állunk egy távolság előtt, mivel ezt nincs lehetőségünk meghatározni, megmérni. Ilyenkor eleve elutasító álláspontra helyezkedünk, mivel egy érthetetlen és mérhetetlen jelenséggel állunk szemben.
Jézus születésének időpontja, az evangéliumok keletkezése és hitelessége, Pál apostol leveleinek eredete és stílusegysége elszánt viták, el-dönthetetlen feltételezések, bizonyíthatatlan tények halmazává és ütközőpontjává lett, még az úgynevezett hívők között is. Azt is jól tudjuk, hogy a fellángolt hitviták tüzénél nemcsak az isteni lényeg hamvadt el sokszor, de maguk a vitázó felek is! Az időnként össze-összehívott "Szent Zsinatok", több száz bölcs és tudós férfiak, érvekkel és szavakkal, és bizony az is előfordult, hogy valóságos dorongokkal szereztek érvényt, s támasztották alá a Krisztusi béke és szeretet általuk egyedül helyesen értelmezett téziseit. (Ez különben a 449-ben összehívott Efezusi Zsinat legfőbb nyomatéka volt.) Hogy a viták eldöntésére végül milyen egyszerű és kitűnő megoldást találtak, azt Voltaire beszéli el "Filozófiai ABC-jében": "A Niceai Zsinat függelékében olvasható, hogy az egyházatyák semmiképp sem tudván, hogyan deríthető ki, vajon az Ó- és Újtestamentom könyvei közül melyik krif és melyik apokrif, valamennyit egyetlen nagy kazalban az oltárra halmozták; - az elvetendő könyvek lecsúsztak és a földre potyogtak." Ezek váltak apokrif-könyvekké! Nagy kár, hogy ez a kitűnő módszer napjainkra már feledésbe merült, sok terméketlen vitára tehetnénk ezzel pontot!
E történések, s az ezek által elindított meddő viták teremtik meg az alapot minden biblia-kritika számára, teszik lehetővé, hogy a materialisták igazolva lássák istentagadásukat. Számukra minden etikum, lelkiismereti törvény kényelmetlen és káros, mert gátolja őket módszereik kiélésében, életvitelük elfogadtatásában.
Emlékezzünk diákkorunkra: az Évzáró-ünnepség felért a néger rabszolga-felszabadítás eufóriájával, hiszen egy időre megszűnt a tanulás kényszere, vagy még inkább a nem tanulás feletti lelkiismeret-furdalás szörnyű terrorja. Ez a megszabadulás-vágy tükröződik mindenféle igazság megtagadásában, mivel a belénk oltott szabályok, törvények köteleznek és gyötörnek, felelősségre vonnak, akadályokat gördítenek indulataink, ösztöneink, vágyaink kiélésében. Ilyenkor keressük azt az ideológiai alapot, amely törvényesíteni fogja törvénytelenségeinket. Ezt az óhajt ismerik fel a tömeglélektan ismerői, és használják fel a mindenkori hordavezérek! Szóban és színleg átvállalják az egyes ember erkölcsi aggályait, feloldva ezzel gátlásait, majd utat nyitnak tömegeik számára, elfojtott indulataik, elferdült ösztöneik kiéléséhez. Végül, ez a kiáradó, felszabaduló szennyes áradat lesz erő és játékszer, minden diktátor kezében. Fölényes gesztussal emelik híveiket a mindenkori törvények fölé, s végeztetik el velük a hatalom megszerzéséhez és fenntartásához szükséges legszélsőségesebb törvénytelenségeket. Következő lépésként egymásra szabadítva őket, a függés és félelem légkörében is a biztonságos hatalomgyakorlás illúziójában tetszelegnek.
Ebben az állapotban már senki sem tudja, hogy üldöző, vagy üldözött, hóhér-e, vagy a soron következő áldozat. Ez a diktatúrák zenitje, az elszabadult pokol állapota, a bukás előszobája. A bukás bekövetkeztével ezek a csoportok szemben találják magukat a törvény-felettiség illúziójának szertefoszlásával és a felelősségre vonással, - vezér híján a fejetlen rémülettel. Ez az a belső pokol, melyet nem éppen eseménytelen életünk folyamán több csoportnál is megfigyelhettünk, akik ezt meg- és átélve megnyomorodtak vagy bele is pusztultak.
Pál apostol tejjel táplál kemény eledel helyett, lelki kiskorúságunk miatt, bízva abban, hogy egyszer felnőtté válunk. Korunk azonban tápszerekkel, roboráló és stimuláló készítményekkel kíván megelégíttetni, nehogy nagykorúságunkra hivatkozva a méltányosság, törvényesség, igazság felnőtt eledelét követeljük a magunk számára. Selypeg és negédeskedik, érted él és tüsténkedik. Hátad mögé tapétázza poszterként a csörgedező patakot, napsütötte erdőt, mialatt kiirtja erdeid fáit, megfertőzi forrásaid tiszta vizét, levegődet meghatározhatatlan gázvegyületté silányítja. Koraszülött, korcs gyermekké kíván visszaminősíteni, hogy végül - teljességgel rá legyél szorulva arra az inkubátorra, melyet, ha optimista vagy: élettérként, ha pesszimistaként élsz: internáló-táborrá, - számodra egyszer s mindenkorra kijelölni kíván!
Az igazság tulajdonképpen miért nem boldogítja az embereket, - s az igazságosság, mint a legszigorúbb erény? Az igazságot mintha csak kaleidoszkópon néznénk: mindenki más-más rajzolatúnak látja. Valószínűleg saját nézőpontja torzítja, vagy csak alakítja, gazdagon színezi, esetleg szürkíti el. Mind ezek a rajzolatok az igazságnak csak egy-egy aspektusát hangsúlyozzák, mert a pontos, eredeti képet csak szellemi tisztánlátással lehet felismerni.
Boldogítani, egyedül csak a szeretet képes embereket. A szeretetnek egyensúlyozó, kiegyenlítő, áldozatvállaló, irgalmat gyakorló, elfedező, meg-bocsátó ereje, képessége van, s ez tesz nagykorúvá; - a többi erény mindezekkel nem rendelkezik.
Pálé vagyok-e vagy Apollósé? Nem ilyen teológikus a kérdés: minden tulajdonságunk, erényeink és hibáink, más-más apostolra vagy bálványra esketnek fel bennünket. Ha leveleinket és virágainkat a napra is fordítjuk már, számos gyökerünk táplálkozik még a kiszikkadt, fáradt talajból. Mikor az asszimiláció képessége természetes tulajdonságunkká fog válni, alakulhat ki bennünk az a harmónia, amely eljuttatja az éltető fényt létünk minden sejtjébe, s a legmélyebb rétegek szervetlen anyagait is szerves anyaggá, életünk építésének tégláivá alakítja át.
Ahogy a megváltó krisztusi eszme egyetemes igazsága emberi kezekben darabjaira hullt. Bár ezek a cserepek őrizték még az eredet nyomait, de már csak emlékeztettek az egészre, s így nem válhattak közkinccsé, hát meg kellett védeni, óvni, elzárni az avatatlanok elől. Ezért váltak ereklyévé, múzeumi tárggyá, kultikus zsákmánnyá.
Ugyanez a folyamat zajlott le minden földi eszme megszületésekor is. Azonnal egyesületekké, pártokká, mozgalmakká váltak, hogy szellemiségüknek megfelelően szolgálják a maguk elé tűzött ideákat. Az ideológiai alapot, akár egy már meglévőből honosították, variálták, vagy maga az ideológus vált mozgalma alapítójává aszerint, milyen vágyat, óhajt vagy reményt kívánt megelégíttetni. Így gyűjthetett maga mögé embercsoportokat. Természetesen az ellenkezője is igaz: a tömegek vágyai, indulatai termelik ki vezéreiket. Ezek, ha gyengének bizonyulnak, saját híveik falják föl, azonban, ha erőre, hatalomra tesznek szert, maguk viszik követőiket a pusztulásba. Hogy miért? Pál apostol szerint: "Senki sem vethet más alapot a meglévőn kívül, ami a Jézus Krisztus." (Kor I. 3,11)
Ha elfogadnánk alapnak a nagy földi ideológiákat, - alapítóikat és vezéregyéniségeiket ültetőknek és öntözőknek, - ki lenne az, aki a növekedést biztosítaná, mivel csak olyan eszme növekedhet, amely az egyetlen célt szolgálja: Isten országának eljövetelét! Ezért minden párt és mozgalom, amely ezt tagadja, törvényszerűen elkorcsosodik, vadhajtásokat növeszt. Fejlődés helyett burjánzik, s rövid időn belül megkezdődik az ádáz küzdelem annak megállapítására, vajon a sok szár, inda és ág közül, melyik az eredeti törzs. Végül, az egész bozót kiszikkad, elszárad, életképtelenné válik.
Hallatlanul nehéz kiformálni lelkünkben az istenarcot mindaddig, amíg Istent kívánjuk a magunk képére alakítani, hogy végre - legalább egy kicsit - hasonlítsunk egymásra!
Pascal azt mondja: "Micsoda hívságos valami a festészet: olyan dolgok hasonlóságával vívja ki bámulatunkat, amelyeket egyáltalán nem bámulunk eredeti alakjukban!"
Javarészt így járunk próbáinkkal is. Egy versben, regényben, példabeszédben megfogalmazott helytállás, hőstett fellelkesít, elismerésünket, cso-dálatunkat váltja ki, - miközben szótlanul és vakon megyünk el környezetünk kisebb-nagyobb helytállásai, apró hőstettei, nemes példái mellett. Még kevésbé ismerjük fel saját vizsgáinkat; a próba, melyben világossá válik, hogy az általunk elfogadott életelv vagy hirdetett igazság az életben is, az adott helyzetben is megállja-e a helyét? Ha nem, úgy elvész hitelünk, megsemmisül önmagunkról alkotott képünk, kialakított életformánk; s elveink üszkén túl, az átélt csalódás, összeroppanás, hitelvesztés, hosszú-hosszú időre megperzseltté, kifosztottá tesz bennünket.
Életünkben számos nagy horderejű, jelentős esemény zajlott le, s történik napjainkban is. E történések során elmondhatjuk, hogy szinte állandóan konfliktushelyzetben élünk, s azt is megállapíthatjuk utólag, hogy már nem a nagyjelentőségű próbákon botlunk meg, vagy bukunk el. A veszély mindig akkor jelentkezik, amikor sokféle megoldás, mérlegelés és megítélés kínálkozik. A tiszta színeket már felismerjük, de a valőrök világában könnyen tévesztünk!
Pál apostol figyelmeztet a legdöntőbb és általunk a leginkább figyelmen kívül hagyott törvényre: "Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Istent, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok."
(I.Kor.3,16.)
Lehet ezt nyomasztó lelkiismeret-furdalás nélkül végig gondolni? Hangoskodva és haraggal, meddő viták és méltatlan foglalatosságok között szürkévé taposott hétköznapjainkban, és elszáguldó, alig-alig átélt ünnepeinkben.
Minden templomnak a benső csend, az áhítat és a nyugalom házává kell válnia. Azt az erőt és biztonságot kell sugároznia, amely másokból is hasonló erőket és tiszteletet kell, hogy kiváltson, és mint a középkori templomoknak, - várrá és menedékké kell válniuk! Tornyából messze-messze látva, harangszavával környezetét bezengve. Nehezen és lassan épülgetnek kápolnáink; - óh, nem évezredekkel dacoló, égbetörő katedrálisok!
Szerények és kicsinyek, de ha egyszer is megemeli valaki a kalapját csengettyűszavára, talán nem volt hiába felépíteni. Sok-sok vésszel kell dacolnia ezeknek a kis templomoknak: hol az ár kezdi ki alapjait, hol a szél rongálja tetőzsindelyeit. Foltozzuk a szakadt tetőt, erősítjük az ázott alapot. Ha mindig tudatában lennénk annak, hogy egyházszolgái vagyunk e templomnak, s oltára előtt elhaladva, mindannyiszor alázattal hajtanánk fejet, kevesebb gyónásra lenne szükségünk, és több áldozásra maradna erőnk.
Vigyázzunk, hogy szószékünkről ne a megszokás, az üres áhítatoskodás szokvány-prédikációi hangozzanak el, padsoraiban ne gubbasszanak félig alva kihasználatlan erőink, ott felejtett tévedéseink, s orgonájának, mindig az öröm és harmónia dallamait kellene zengenie. Templomunk lépcsőjén már nem ülnének koldusok, mert a megszülető értékek mindenki számára egyenlően áradnak szét.
Még valamit a templom-kertről is el kell mondanunk: az alacsony kerítés és a nyitott kapu mindenkor alkalmat nyújt oda nem való erők és személyek behatolására, a templom- és gyülekezetépítés megzavarására, a falak megszentségtelenítésére.
Pál apostolt idézem:
"Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy rabló... Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!" (Kor I. 5,11-13)
Ez nem ítélet és nem önigazolás, de jogos önvédelem; - az ítéletet az Úr fenntartotta magának:
"Ha valaki az Isten templomát beszennyezi, azt elveszíti Isten, mert az Isten temploma szent, és az a templom ti vagytok." (Kor I. 3,16)
De mi, meg ne szűnjünk könyörögni!
A tudomány és a tárgyi tudás, különösen a szilánkjaira szedett szakmai ismeretek fetisizálása divattá vált korunkban, ezért a valódi ismeret, az átfogó, egyetemes szemlélet, csendes lenézés, fensőséges gúny tárgya lett. Nemcsak azok kezelnek le bennünket, akik ezekkel az ismeretekkel valóban rendelkeznek, de azok is, akik táborukba állva, híjával e tudásnak, vagy éppen ezért, esküsznek ennek magasabbrendűségére.
Karinthy Frigyes, ezt így fogalmazta meg:
"Manapság egyre ritkábban találok embert, aki be akar bizonyítani nekem valamit, s egyre gyakrabban olyant, aki biztosít róla, hogy ez a dolog be van bizonyítva." (Hátrálva a világ körül.)
Aki nem fogadja el kora gondolkodásának divatos irányzatait, de szeretne felszabadulni a régi, kötött gondolkodás sémáiból, könnyen úgy járhat, mint Voltaire írástudója: "Az írástudót nincs, aki segítse; a repülő-halhoz hasonlít: ha kiemelkedik a vízből, széttépik a madarak, ha alámerül, a halak falják föl." (Filozófiai ABC)
Láthatjuk, hogy mindenfajta bölcsességgel és bölcselkedéssel vigyáznunk kell, mivel e világi ismereteink felhalmozása könnyen tehet beképzeltté, önteltté, gőgössé. Ezért írja az Apostol: "Aki bölcsnek hiszi magát, legyen bolonddá, hogy bölccsé válhasson."
El kell hagynunk szektariánus magatartásunkat. Ne tartsunk semmit egyedül üdvözítőnek, feltétlenül követendőnek, (Jézus útjának kivételével,) mert lehet, hogy csak a magunk számára szükséges útról, módszerről van szó, s könnyen a vallási türelmetlenség csapdájába esünk.
Voltaire a szektákról írja: "Az én szektám a legjobb szekta! - mondja egy brahman. Csakhogy, ha a szektád jó, akkor szükséges is barátom, hiszen, ha nem volna feltétlenül szükséges, valld be, felesleges lenne, ha viszont feltétlenül szükséges, valamennyi ember számára az; hogyan lehetséges akkor, hogy nem minden ember birtokolja azt, amire szüksége van?" (Filozófiai ABC)
Számos helyen olvashatjuk, hogy a szent jámborságon keresztül jut el a lélek az igazi bölcsességhez, pedig a közgondolkodásban a jámbor emberről olyan kép alakult ki, hogy az egy kicsit együgyű, naiv és száraz, kedélytelen, sótlan, íz és színtelen. Szalézi szent Ferenc Filóteának, azaz minden igaz hitre és életre törekvő tanítványának küldi üzenetét, évszázadok távolából: "Éppen úgy kelti a világ naponkint rossz hírét a szent jámborságnak, azt mondván, hogy a jámborság a lelket mogorvává, a jellemet elviselhetetlenné teszi; s hogy, aki erről meg akar győződni, az csak nézzen a jámbor emberek sötét és rosszkedvű arcába."
Emlékezzünk Mécs László költőnk soraira:
"Ha egy szent szomorú volna, de nagyon szomorú szent volna!"
Ha bölcselkedésünk olykor-olykor megrekedt az okoskodások síkján, a megismerés és megértés őszinte óhaja csak közelebb vitt egy-egy lépéssel a mennyei bölcsesség világosságához. Nagyon nehéz végtelen türelemmel, megbocsátó szeretettel, tisztaszívű jámborsággal harcba szállni, az acélkemény érvek, borotvaéles logika, a fölényes tárgyi tudás korszerű, hatásos fegyverei helyett. Ahogyan kisgyermekeinket is járni tanítottuk: végtelen türelemmel, féltő gonddal, és helyette meg sem próbáltuk elmagyarázni számukra a gravitáció törvényét, a testek tehetetlenségének elméletét, vagy a megtett út hosszára felhasznált erő mennyiségének összefüggéseit.
Valahogy így válik egyszer bolondságunk is - bölcsességgé: "... nem sokan vannak közöttetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt, azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket." (I.Kor. 1,27.)
Vannak bibliai igék, amelyeket az emberek szívesen a magukévá tesznek, meggyőződésüktől teljesen függetlenül. Ezek közé tartozik Pál apostol korinthusiakhoz írt levelének kétszer is megismételt mondata: "Minden a tiétek!" (I.Kor. 3,21-22)
Na, csak ez a kijelentés hiányzott a világnak! Soha ilyen szerzési, birtoklási düh nem éltette még az emberiséget, mint napjainkban: mindent látni, mindenhol járni, mindent megszerezni, magamévá tenni, átélni, jelen lenni. Lehetőleg nekem is, vagy csak nekem; és sorolhatnánk a variációkat a téma körül - vég nélkül. Ha egyszer minden a miénk, mire ez a nagy sietség? Nem valami belső hiányt, egyensúly-zavart kívánunk ezzel kompenzálni?
Kíváncsi lennék, vajon az a turista, aki nyakában fényképezőgépével, szájában a gépiesen forgatott rágógumival, beviharzik a párizsi Notre Dame-ba, megpróbálta-e átélni egy pillanatra is, ki az a Notre Dame, - a Mi Asszonyunk? Óh, nem a bejárat feletti rozetta csodás üvegmozaikja, sem a faragott kőcsipkék művészi csodája, nem a méretek és arányok lenyűgöző tökéletessége, hanem a teljes alkotói egység alázatos hódolata, áldozati felajánlása, monumentális tiszteletadása Notre Dame előtt!
Kezdjük-e már érteni a körülöttünk kitárulkozó világot? Tudjuk-e miért vannak, és mit fejeznek ki a művészetek? Miért lenyűgöző és felemelő, megnyugtató és elragadó egyszerre a természet ezernyi csodája?
Mert nem bazilika Szent Péter, és nem székesegyház Szent Pál, és nem tér Szent Márk, hanem hűség és alázat, építés és szolgálat, hit és reménység egy olyan világban, amely azért akar megfosztani hitünktől a jelenvalókban, hogy közben kiragadhassa kezünkből az eljövendők reménységét is! A kiskorúság szerteágazó, sokszínű és meghatározhatatlan utakon jár, míg a nagykorúság útja világos és egyenes. A rajta járó felismerhető, meghatározható, értékelhető. Vajon meg tudjuk-e határozni azt, mikor válunk kiskorúból érett, nagykorú, felnőtt emberré? A fejlődés természetesen ezen a szinten sem áll meg, ezért azt az állapotot nevezzük nagykorúságnak, amikor már tudatosan, sőt öntudatosan lépünk fejlődésünk, szellemi felemelkedésünk útjára. Nem esetleges és szélsőséges a gondolkodásunk, magatartásunk, de mutatja elkötelezettségünket, erőfeszítéseinket előhaladásunk érdekében. Igen, akkor érezhetem magam nagykorúnak, amikor már őszintén számbaveszem mindazt, ami életemet irányította, mit értem el az önvizsgálat, önismeret és főként az önfegyelem terén, mivel ez a felfelé vezető út a felnőtté válás lépcsősora. Bár a perspektíva szinte beláthatatlan, de micsoda különbség úgy járni, hogy majd csak kilukadok valahol, vagy megbízható térképpel kezemben, a legrövidebb, a legcélravezetőbb utat, ösvényt választani, egykori célbaérésem érdekében.
Jézus mondta: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis én általam."
(János 14,6.)
Képzeljük el azt a felzúdulást, tiltakozást, lázadást, ha ezt a törvényt elmondanánk egy iszlám fundamentalistának, egy ortodox izraelitának, vagy egy önmagába temetkező buddhistának. Pedig ez egész teremtett világunk alaptörvénye, a fejlődés, kiteljesedés, célba érés egyetlen lehetősége. Minden útnak, irányzatnak, vallásnak és elképzelésnek ebbe az útba kell betorkolnia, mert ez az egyetlen út vezet vissza az Atyához, mindnyájunk Urához, akár elfogadom ezt a törvényt, akár tagadom. Legfeljebb időtlen-időkig botorkálok még más utakon, amíg ennek megkerülhetetlenségét felismerem.
Végezetül: nem kívánunk senkivel versenyezni, sem baráttal, sem idegennel; de együtt érezni, együtt gondolkozni, csendben és elmélyülten mérleget készíteni, - azt igen!
Édesanyám "Emlékezéseinek" feljegyzésével vallom, amely számomra azért is különleges és jelentőségteljes, mivel ez születésnapom volt, a negyvenkettedik:
"Soha nem éreztem még olyan élesen mulasztásaimnak terhét, mint amióta megöregedtem. Mind gyakrabban számba veszem amit tettem, és még inkább, amit nem tettem meg."
*
|
