2008. I. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Emberi és szellemi igazságok * A látszatos és valódi értékek
A beszéd művészete * Sors - szabad akarat - szférák
Tanít a szellemvilág

      Az én Atyám, Istenem nevében köszöntelek benneteket, testvéreim!
     Pillanatról pillanatra, percről percre, óráról órára jönnek és mennek a szellemek. Vannak, akik e földre születnek, és vannak, akik távoznak innen. Mert elvégeztetett dolog Istennél, hogy aki megszületett, annak meg is kell halnia. Ugyancsak elvégeztetett dolog Istennél, hogy akik a szabad szellemek világát még el nem érték, azok visszajöjjenek, megszülessenek a földön, hogy mindazokat a hiányokat, amelyek még gyötrelmes, szenvedésteljes állapotokat készítettek számukra, itt a földön pótolhassák; azaz megszerezhessék az erényeket, elkészítsék a menyegzői ruhájukat, hogy azután bemehessenek Istennek örökébe, bemehessenek a lakodalmas házba.
     Tehát, miként törvény az, hogy az embernek meg kell halnia: törvény az is, hogy a lelkeknek meg kell születniük anyagi és félanyagi világokon. Egyrészt azért, hogy mindazt, aminek hiányán vannak, itt megszerezhessék, másrészt, itt a földön vagy egyéb anyagi vagy félanyagi világokon kell levizsgázniuk mindabból, amit a szellemi világban elméletben már megtanultak; életükkel kell igazolniok, hogy megértek az elméleti tudás gyakorlati kivitelezésére is. Mert az alacsony lelkek birodalmában nincs meg a lehetőség arra, hogy a lélek az életével bizonyítsa, hogy erre képes. Ezért - ebben az értelemben -, a földi világ nem más, mint egy komoly munkatér. Az emberek többsége a boldogságot és az örömet keresi itt, és azt egy földi élet alatt szeretné elérni. Csakhogy a földi életben legfeljebb a test, a testi én elégülhet ki; a szellemi, a felsőbbrendű én éhes és szomjas marad a test kívánságai, a test szórakozásai, a test időtöltései közepette. Mert mindennek van egy szellemi oldala és egy testi vetülete; minden, ami él, az a szellemből él, mert Isten Maga is szellem, és akiket teremtett, szintén szellemek. Mindazt, amit a földön élni láttok, a szellem élteti; mindennek valóságos oka, valóságos gyökere, legbensőbb lényege a szellemvilágban van.
     Mint mondom, a földi világ csak torz képe, csak torz vetülete a szelleminek. Így, amit az ember a földön kívánatosnak vél, az valójában a szellemi életre nézve nehézséget, fájdalmat, csalódást és bánkódást eredményez. Az elmulasztott alkalmak és lehetőségek - amikor valaki a földön az isteni jó, az isteni igazság, a benső szellemi lényeg helyett a test törekvéseit, a test kívánságait valósította meg - rengeteg gyötrelmet okoznak a léleknek.
     Tehát ezen a munkatéren az embernek dolgoznia, fáradoznia kell, meg kell valósítania azt, amiben hisz, amibe hitét, reménységét beleadta. Az igaz ember hitből él. Végső soron a hit vezeti el őt ahhoz a tudáshoz, amely neki megnyugvást ad, hogy többé már ne kelljen bolyongania, és ne kelljen keresgélnie, mivel a tudásán, az ismeretein keresztül eljutott a dolgok legbensőbb lényegéhez, ami nem más, mint maga az isteni igazság.
     A bukott emberlélek sokféle bűnnel terhelt, és sokféle szennyezett erőréteg veszi őt körül. Ebben az állapotában szükségessé válik számára az erények megszerzése. A tiszta világokon nem találhatjátok külön elhatároltan az erényeket, mert a szellem ruházata: a lélek, aki tiszta, és abban nem különíthetők el bűnök és erények. Az ilyen szellemekre a teljes tisztaság, a teljes átláthatóság, a teljes átvilágítottság, a teljes tündöklés és fény jellemző.
     A bűn foltossá, tisztátalanná teszi a szellem ruháját; megsötétíti, kilyuggatja azt, büdössé és olyan keménnyé teszi, hogy az szinte páncélként veszi körül a szellemet. Ezekben a lefokozott állapotokban és lefokozott világon, mint amilyen a földetek is, azután szükségessé válik az erények megszerzése. Az erény nem más, mint a léleknek egy-egy kis területe, ahol a szellem már uralmat nyert a bűn, a lélekben lerakódott bűnös salak felett. Tehát az erények arról tanúskodnak, hogy a léleknek egyes kis részei, néha csak pontocskái már megvilágosodnak, már újra áthatják őket az isteni tulajdonságok. Eredetileg csakis isteni tulajdonságok konglomerátuma volt a lélek, de mint mondom, a bűn következményeiként ezek a tulajdonságok beszennyeződtek, bepiszkolódtak, megkeményedtek, ezért szóhoz sem juthatnak. Tehát minél több ponton, minél több oldalon képes a lélek felszabadulni a bűn nyomása és szennyezettsége alól, annál könnyebb, annál nyugodtabb és annál boldogabb lesz, így minél nagyobb területet töltenek ki az erények, annál magasabb a lélek tisztultsági foka. Ezért a földön az ember legfőbb feladata: a különböző erények megszerzése kell legyen! Ehhez először is az szükségeltetik, hogy megismerje önmagát, lássa mik a gyengéi és mik az erősségei; lássa, mire van hajlama; hol, milyen megszorításokat kell a maga számára, akaraterejével megtennie. Ugyanis az akaraterő az, amivel uralmat nyerhet a gyenge, a beteg, a satnya, a bűnös lelki oldalai felett, aminek segítségével tisztíthatja lelki erőit, vagyis erényeket szerezhet.
     Tehát meg kell ismerkednie önmagával. Azonban annál a tevékenységnél szükséges, hogy a lélek minden rétegét vizsgálja, hogy a lélek mélységeibe, az ott rejtetten elhelyezkedő tulajdonságok világába is alámerüljön. Nemcsak egy-egy földi életben kialakult énjét kell ismernie, ahogyan őt embertársai ismerik, hanem egészen más fogalmakat kell alkotnia önmagáról; meg kell ismernie azokat a tulajdonságait is, amelyeket nem szívesen mutat meg embertársai előtt. Nemcsak a felszínen mozgó tulajdonságait kell meglátnia, hanem azt is, hogy milyen okból, miért cselekszik meg valamit, hogy annak a cselekedetnek mi az indító rugója. Mert a külsőben szép és nemes cselekedeteknek nézhetnek ki az ember megnyilvánulásai, de ha azok benső indító rugói szennyes lelki tulajdonságokból erednek: máris elveszítik értéküket. Mert lehet valamit önzésből és érdekből megcselekedni, de lehet azt önzetlenül, az Isten dicsőségére is véghezvinni. Az emberek még a jócselekedeteik nagy részét is a maguk elismerésére, a maguk felemelésére cselekszik meg, hogy többnek, jobbnak, különbnek, értékesebbnek láttassanak, mint amik a valóságban, mint amiknek az igazság tükre mutatja őket.
     Az embernek - miután tisztába jön gyengeségeivel - összeszedett erővel, ezeket a gyenge pontjait kell erősítenie, azaz a rossz leküzdése után a lélek megtisztított területeit nemes gabonával kell bevetnie. Tehát először meg kell művelni a lelkének talaját, hogy az alkalmas legyen a mennyei magok, vagyis az erények befogadására, hogy azok kikeljenek, felnövekedjenek, és termést hozzanak; "némely ötszöröset, más mag tízszereset és megint más mag harmincszorosat" - ahogyan azt az Írás mondja.
     Az erények gyakorlása az, ami ilyen bőséges termést hoz a szellemvilágban a lélek részére. Minden, amiért az ember nehezen és fáradságosan dolgozott és küzdött a földön, az ide, a szellemi világba takaríttatik be. Tehát a földi életben még nem láthatók a megszerzett lelki eredmények. Bár az ember megnyilvánulásaiból bizonyos fokig következtethetünk a lélekben végbement átalakulásokra, átváltozásokra, de a teljes kép, hogy a földi életével milyen erényeket szerzett meg és milyen bűnöket vetkezett le, csak ideát válik nyilvánvalóvá. Még a legalacsonyabb szinten élő ember is érzi, hogy gyűjtenie kell, csak azzal nincs tisztában, hogy mit gyűjtsön magának. Így egyesek rangot, mások hírnevet, dicsőséget, anyagi javakat gyűjtenek maguknak, holott a lélekben ez a figyelmeztető hang nem ezt sugallja, és nem erre indítja őket, hanem arra, hogy gyűjts magadnak örökkévaló értékeket a hamis gazdagságon. Az embernek mindent aszerint kellene néznie és mérlegelnie, minden lépését aszerint kéne megtennie, hogy az az ő halhatatlan, örökéletű szellemének a javára vagy annak kárára van-e.
     Az erények megszerzése nehéz és küzdelmes munka. Az élet nem adja könnyen azokat, ezért új és új próbák elé állítja, újra és újra vizsgáztatja az embert, hogy az az erény, amit a magáénak vél, a valóságban is az övé-e? Mindig szűkebbek lesznek azok a helyzetek, amiben az embernek vizsgáznia kell. Először tág téren vizsgázhat, és csak egyszerű dolgokból. Ha azt a próbát kiállta, akkor fordul az élet kereke, és olyan helyzetek, állapotok közé kerül, ahol a vizsga már sokkal nagyobb akaraterőt, sokkal nagyobb igazságismeretet, sokkal nagyobb kitartást és szorgalmat kíván tőle.
     Ebben a folyamatban először a külső rétegnek kell leválnia a lélekről. Jellemző az emberre, hogy lelki javulása kezdeti stádiumában, amikor valamit képes már megcselekedni a test kívánsága ellenére, mindjárt dölyfös lesz; soknak, nagynak képzeli magát, mint az Írás szerinti farizeus, aki felment a templomba imádkozni, és azt hitte, hogy ő sokkal jobb, különb, értékesebb Isten előtt a vámosnál, és felsorolta, hogy mi mindent képes ő már megtenni a maga lelki üdvössége érdekében. Talán valami kevés jóra képes is volt, de ez elbizakodottá tette, és magát azok fölé helyezte, akik előtt a zsidók kiköptek, mivel csak közönséges vámosok voltak. Ebben az értelemben elbukott ez az ember, mert az, aki bármit azért tesz, hogy mások előtt értékesebbnek, többnek lássék, máris elbukott, máris elvesztette azt, ami felett bírni vélt, "mert adatik annak, akinek van, de akinek nincs, attól még az is elvétetik, amivel bírni vél". Ugyanis a farizeusnak nem volt semmije, mert ha lett volna, nem úgy beszélt volna, nem úgy cselekedett volna, és legfőképpen nem ilyen szívvel, ilyen lélekkel és ilyen fennhéjázva állt volna meg Isten előtt.
     Az embernek nem lehet más az imádkozása, mint hálaadás mindazért, amit Isten neki ingyen kegyelemből ad, és kérés, hogy mindazt, amit még képtelen az Úr akarata szerint megcselekedni, annak megtételére képesítse őt. A vámos tisztában volt a maga gyengeségével, gyarlóságával, bűnös mivoltával, éppen ezért még a szemeit sem merte felemelni a menny felé, hanem magába roskadva könyörgött az ő Atyjához, Istenéhez, hogy legyen kegyelmes és irgalmas hozzá.
     Egy bizonyos idő után megszerzett erényei is próbájára válnak az embernek. Ennek ellenére mégis arra kell törekednie földi élete során, hogy minél több értékes erényt szerezzen magának. A próbán, a tűzkeresztségen minden embernek át kell esnie, és abban bizonyságot kell tennie arról, hogy értékei már nem talmi, hanem valódi értékek; hogy a testetöltései során szerzett nehéz tapasztalatok eredményeként már rendelkezik kellő szellemi bölcsességgel, helyes ön- és emberismerettel, és képes helyesen bánni szellemi értékeivel is. Mert ki bízná rátok a magatokét - mondja az Írás -, ha az idegen vagyonnal, a mások vagyonával, a kegyelemből kapott vagyonnal sem vagytok képesek helyesen bánni. Tehát a megszerzett erényekkel Isten akarata, az igazság szerint kell az embernek bánnia!
     Mint mindenre, az erényekben való megpróbáltatásra is meg kell érnie a léleknek. De mit tesz az ellentét? Gyakran, még mielőtt kellőképpen megerősödne a lélek a jóban, próbára hívja ki őt. Így suttog neki: "nézd, már ezekkel az erényekkel rendelkezel; nézd, te már erre is képes vagy; nézd, te erre és erre érdemesebb vagy, mint embertársad". És ekkor az ember - mivel nem eléggé tárgyilagos önmagával szemben, és nem ismeri a maga értékeit - lépre megy, bedűl az ellentét suttogásának, és elhiszi magáról, hogy mindazt, ami felett a földi életben rendelkezhet, érdem szerint kapta Istentől, az neki kijár. Vagy ha nem hisz az Istenben, akkor egyszerűen azt gondolja, hogy a maga okosságának, a maga ügyességének, a maga rátermettségének, a maga tudásának az eredménye mindaz, ami felett rendelkezik, legyen az hatalom, pozíció, könnyű előrejutás vagy anyagi javak. Ezzel a gondolkodással az ember nemcsak azt bizonyítja, hogy nem ismeri az igazságot, az Isten akaratát és önmagát, hanem azt is, hogy nincs elegendő alázatossága. Alázatosság hiányában úgy jár erényeivel vagy egyéb képességeivel, mint a nyitott kirakatba tett, minden védelem nélküli áru, vagy a lakásban szanaszét hagyott értékek, amit a tolvaj egészen biztosan ellop. Az előbb jellemzett ember sem tesz mást, mint beképzeltségével magára tereli az ellentét figyelmét, hogy az kifossza őt mindenéből; abból is, amivel bírni vélt, tehát, ami tudatában csak mint kiszínezett kép élt, és attól is, amely már valódi, megszerzett érték és erény benne.
     Az ember nem mondhatja, hogy csak ezt vagy azt az erényt kívánom megszerezni; csak ettől vagy attól a bűnömtől kívánok megszabadulni. Mert a nagy bűnök sok-sok apró bűnből tevődnek össze; így a sok-sok apró bűn, kardinális bűnné terebélyesedik a lélekben. Ezek a kardinális hibák és bűnök a kis hibákból merítik az erőt, és ha erőhöz jutnak, méginkább megerősödnek. Tehát, ha ez így van, akkor le kell hatolnia egészen a bűnök gyökeréig, mert ha az ember a gaznak csak a szárát tépi le, és nem gyökerestől szakítja ki, az újra és újra kinő, újra és újra életre kel, és megerősödve elnyomja az értékes növényeket, vagyis a lélek esetében a bűn elnyomja annak értékes tulajdonságait.
     Éppen ezért az alázatosság szürke köpönyege az, amivel az ellentét elől el lehet takarni ezeket a megszerzett képességeket és tulajdonságokat. Az alázatos ember nem feltűnő, nem kihívó, nem dicsekvő, nem gőgös, nem hiú, nem erőszakos, nem kérkedő, nem dölyfös, nem fennhéjázó. Az alázatosság hét erényből épül fel, de ez a hét erény a lélekben különböző fejlődési szinteken is létezhet. Vannak tulajdonságok, amelyek erősebbek a lélekben, míg mások gyengébbek; fontos azonban, hogy az alázatosságra törekvő ember, az alázatosság mind a hét erényével legalább egy bizonyos fokig rendelkezzen. Mert ha bármelyik is hiányzik a hét közül, akkor azon az oldalon a szürke takaró, a szürke köpeny nem véd, azon az oldalon az ellentét kirabolhatja az embert. Olyan dolog ez, mint amikor egy ember a vagyonát rácsos ablakokkal védi, de egy ablakot vagy ajtót nyitva felejt. A betörőnek egyetlen kis rés, egyetlen nyitott ablak, egyetlen elmozdított tetőcserép is elég ahhoz, hogy a házban lévő értékeket elrabolja.
     Az ember részére a legnehezebb az alázatosság megszerzése. Vegyük például az engedelmességet. Az ember úgy gondolja magáról, hogy ő azt az erényt elsajátította, mert képes engedelmeskedni Isten parancsolatainak. Azonban, hogy állíthat ilyet, mikor nem képes engedelmeskedni embertársainak? A kettő nem egyeztethető össze egymással, mert az engedelmes lélek mindenkivel szemben engedelmes. Tehát hogyan lenne képes Istennek engedelmeskedni, ha a közvetlen környezetében lévőknek nem képes engedelmeskedni. Miért nem képes? Mert benne van még a gőg, hogy "én is vagyok olyan ember, mint te; én is tudok annyit, mint te", és nem képes embertársa kérése vagy akarata előtt fejet hajtani.
     Ezért látjátok a földi világban, hogy az emberek nagy része rabságban, kötött állapotban él. Mivel önszántukból képtelenek rá, ezért - a Törvény kényszerítő erejének hatására - kénytelenek engedelmeskedni az erősebbnek, az erőszakosabbnak, a gazdagabbnak vagy annak, akinek ők ebben a földi életükben ki vannak szolgáltatva. Ezek a szolgai állapotok alkalmasak az engedelmesség elsajátítására. Bár a lélek a benne lévő rossz tulajdonságoktól, bűnös hajlamoktól és tendenciáktól indíttatva tiltakozik ellene, de mihelyt fordul a kocka, és ő kerül felül, azonnal elfelejti, milyen nyomorúságos volt az élete a másoktól való függésben és a másoktól való elnyomatásban, és most ő akarja ugyanazt tenni, amit vele tettek. Tehát még mindig nem tanult meg engedelmeskedni, ezért újabb és újabb testetöltések alatt megint csak a szolgaság, megint csak a nyomorúság, megint csak a függőség marad számára.
     Éppen így van ez az alázatosság többi erényével, mint például a türelemmel is. Az ember úgy gondolja, a türelemnek is határa van, hisz még a birka türelme is csak egy bizonyos pontig ér. Márpedig én azt mondom nektek: Nem! Éppen ezért hívjuk a mi Urunkat, a Jézus Krisztust szimbolikusan Isten Bárányának, Aki megszelídül az Ő nyírőinek és az Ő vérét kiontóknak keze alatt is. Ő ezzel a magatartásával mutat példát mindannyiunknak a türelmes megadásban, amellyel elvise-lendő a gonosz hatása. Az erények elsajátítására azért van szükség, hogy az ember ne álljon ellene a gonosznak gonosszal. Az ember meghunyászkodó hallgatása azonban nem tévesztendő össze a türelemmel, mert az ember már számtalanszor bizonyította magatartásával, hogy mihelyt fordul a kocka, máris felszínre tör az ő türelmetlensége mindazokkal szemben, akik őt abban megpróbálták. A türelmetlen ember így gondolkozik: "adj Uram, de azonnal; adj Uram, de most; én ezt a helyzetet nem bírom, ezt a helyzetet nem tűröm, ezt a megaláztatást képtelen vagyok elviselni", és mihelyt alkalma van, megtorolja az érzésvilágában felgyülemlett sérelmeit azokon, akik őt türelmi próba elé állították.
     De így van az irgalmassággal, a szelídséggel, a hálával és a többi erénnyel is, amelyből ez a csodálatos erény: az alázatosság kibontakozik. Isten kezében csakis az alázatosak, a tiszta szívűek használható eszközök. Az írás azt mondja: "A tiszta szívűek meglátják az Istent". Ez azt jelenti, hogy az erények már a lélek egész világát, az érzésvilágának központját, a szívet, tisztává tették, és ezért megláthatja Istent. Mert Istentől a teremtményt a bűn, a tisztátalanság választja el. Tehát ezek a megszerzendő erények a lelki tisztaságot segítik elő. Amikor a lélek feltisztul, akkor megláthatja az Istent, akkor elhagyhatja a szenvedések, a nyomorúságok hazáját, a földet, élvezheti elért eredményeit, és örülhet megszerzett értékeinek és képességeinek. Éppen úgy, mint amikor a földön minden hetedik alkalommal, megszerzett képességei és tulajdonságai birtokában ölt testet a lélek.
     A megszerzett tulajdonságok és képességek az alázatosság hiányában az embert újra gőgbe sodorják. Többet képzel maga felől, és sok esetben eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, nincs is szüksége Istenre, mert ő maga formálja életét, a maga akarata és elképzelése szerint valósíthat meg mindent, és még a természetet is a maga uralma alá hajthatja. De majd amikor a legnagyobb biztonságban érzi magát, akkor robban fel a Föld, amely bizonyítja az ember gyengeségét és gyarlóságát. Fennhéjázásával Istennek képzelte magát, azt hitte, hogy a földön azt tehet, amit akar, és rá kell jönnie, hogy mennyire tévedett.
     Az ember azt hiszi, hogy mindent megtehet, mert úgy érzi, hogy: "mindenek szabadok énnékem"; de nem gondolja végig az apostol bölcs mondását, mert igaz ugyan, hogy "mindenek szabadok nékem, de nem mindenek használnak". Azt képzeli, hogy mindent szabad megtennie, hisz azért él itt, hogy mindent megszerezzen, mindent kihasználjon, mindent a magáévá tegyen, és nem látja a mögötte rejlő veszélyeket; nem érzékeli, hogy ez csak egy ideig mehet, mert az idő elmúlik, és az idő mindig az igazság törvényének dolgozik. A kegyelem enyhíti az igazság törvényét; a kegyelem időt, alkalmat, lehetőséget ad a megtérésre, és türelmesen várja, hogy az ember észhez térjen, és rádöbbenjen arra, hogy ki és mi is ő a valóságban; rádöbbenjen arra, hogy amit alkot, ahogyan él, amilyen irányba halad, amihez hozzányúl, azzal sokasítja mindazt, ami az igazság törvénye előtt ellene vall majd. Az életet nem az erények megszerzésére, az önuralom kifejlesztésére, a teremtő Isten akaratának megismerésére és annak cselekvésére használja, hanem önző célokra.
     A földi élet okkal és céllal adatik; az embertől elváratik a beérkezés; az embertől elváratik, hogy ne csak tanuljon, hanem tudjon is; az embertől elváratik, hogy ne csak tanuló legyen örökösen, hanem a tanulóból mesterré lépjen elő; az embertől elváratik, hogy mindazzal, ami kezére adatott, úgy bánjon, hogy amikor számadásra hívja őt a törvény, ne legyen megbánnivalója; sem a saját, sem mások életét illetőleg. Mert hiszen az élet, még a leglefokozottabb állapotban, tehát a növény és állatvilág állapotaiban is szent. Úgy bánjék az idővel is, hogy az nem egy kifogyhatatlan ajándéka Istennek, hanem elérkezik számára is a halál, a számadás; elérkezik számára is az idő, amikor a szellemvilágban találja magát, ahol csak azt arathatja, amit vetett, csak azokat veheti elő a tárházából, amiket oda begyűjtött. Aki csak lim-lomot és kacatot gyűjtött életével, az nem lesz a szellemvilág gazdag polgárává, hanem az ott koldus, szegény nyomorult, nincstelen lesz, akinek többé nem előlegez a törvény, mert az előlegezett szeretettel, bizalommal, kegyelemmel visszaélt.
     Az idő lejár, és a lélek odaát azt aratja, amit életével elvetett; aki búzát vetett, búzát arat, aki konkolyt vetett, konkolyt arat. A konkolyt pedig olthatatlan tűzzel megégetik, és a lélek azokra az állapotokra kerül, ahonnan egy örökkévalóság lejártáig nincs átjárás, sőt betekintés sem a boldogabb, a magasabb létállapotokba. Mert ezzel a kétezer egynéhány esztendővel egy örökkévalóság jár le, ami az egyén és az egész emberiség rendelkezésére állt, az erények megszerzésére, elsajátítására és a menyegzői ruha elkészítésére.
     Ezeket kívántam a mai napon elétek tenni, hogy ezeknek a gondolatoknak alapján nézzétek át életeteket, hogy az milyen irányba halad, mik a ti szerzeményeitek, miben gazdagodtatok, és miben vagytok még mindig szegény koldusai az életnek. Mert a földi élet lehetőségei között még a koldusból is lehet királyfi, de a királyfiból is lehet koldus; az elsőből utolsó, az utolsóból első. Tehát testvéreim, lássátok az életet annak ami, és használjátok fel azt megmenekvéstekre!
Isten legyen mindannyiótokkal! Isten veletek!