|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
Folytatjuk Ézsaiás próféta könyvének szellemi úton kapott magyarázatát.
KV.: 24,18: "Megnyílnak a magas ég csatornái, és megrendülnek a föld alapjai. Mert aki a rettentő hír elől menekül, az verembe esik, és aki kijön a veremből, kelepcébe kerül." Ez lenne a végítélet, azért nem lehet menekülni, mert leszámolás, tehát törvényszerűen következik be?
TSZ.: Igen sok értelmezése lehet, hiszen a szellemi igazságok hatalmas, egyetlen tömbje sok szempont szerint figyelhető meg. Annak idején, amikor ez a szöveg leírásra került, ugyancsak erőteljes szavakkal tudták kifejezni mindazt, amire figyelmeztetni kívánták a következő korok emberiségét is. Kik azok, akik menekülnek, verembe esnek, mindenféle gond és baj éri őket? Akiknek nagyon is sok, nagyon is fontos letudnivalóik vannak, azok szinte menekülnek azon szellemi feladatok elől, ami elől nem lehet. Ezt fejezi ki meglehetősen erőteljes szavakkal a: "megnyílnak az ég csatornái," és hogy a Föld oldaláról is milyen hatalmas erők terelik, vezetik, majdnem hogy hajtják azokat, akik nagyon is el vannak maradva, és nem hajlandók azt a szellemi munkálkodást végezni saját magukon, világukon, - ez összefügg! - amelyet pedig el kell végezni. A biblikus nyelvezetben ez a bűnökből való megtérés, a megigazulás, a javulás, a tisztulás szavakkal van kifejezve, ami pontosan ugyanazt jelenti. Az a réteg, aki nem akar foglalkozni a saját belső törvényei szerint való munkálkodásával: futna, menekülne a mindenféle kényszerítő erő elöl. Igenis, vannak olyan kényszerítő hatások, amelyeket nagyon is megérez az ember, de igyekszik magától eltolni. A már annyiszor fölmerült úgynevezett végítélet, az utolsó idők említése szükségszerűvé teszi, hogy most már azok is foglalkozzanak a maguk lelki életével, változásával, bűneik, vétkeik kitisztításával, akik eddig inkább szanaszét futottak volna a Föld hátán. Menekültek a maguk, a számukra fenyegető és kellemetlen, nagyon rossznak ígérkező feladatuk elől, amelyet pedig el kell végezniük.
KV.: 24,21: "Azon a napon megbünteti (más fordítás szerint: meglátogatja) az Úr a magasság seregét a magasságban." Kiket értsünk ez alatt, mit ábrázol ki ez az ige?
TSZ.: Az, hogy meglátogatja, megbünteti, az más szóval kifejezve csaknem, hogy felelősségre vonja: Gyermekem, mit csináltál azzal az élettel, azokkal az adományokkal, amelyeket neked adtam? Hogyan fordítottad a javadra, mit végeztél el vele? Gyakorlatilag, ha a számonkérést, a büntetést, a meglátogatást összevonjuk, akkor összeáll egy közös, nagyon komoly figyelmeztetés. Ki lenne a magasságok serege? Akik onnan származnak, oda térnek vissza, oda igyekeznek! Minden munkálkodásuk - még az úgynevezett nem szeretem, szinte elutasított munkálkodásuk is - oda irányul, hogy visszatérjenek. Akik oda egy bizonyos fokig felemelkedtek, azoktól bizony megkérdezik a Magasság Seregei, hogy milyen munkát végeztek, mi az, amit a feladataik ellátásában kellő, vagy kevesebb szorgalommal elláttak. Nem annyira az ószövetségi és nagyon sokszor fenyítést és büntetést, sok rosszat, dörgedelmet tartalmazó szövegre figyeljetek, mert itt inkább a legbelső és mégis az isteni hangon számon kérő feladatokról van szó: Mit végeztetek mi az, ami teljesítésre került abból, amit nektek adtam? Mert mindent megadtam nektek! Így egy modernebb, jobban érthető kicsengése lenne.
KV.: 25,7: "Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, mely betakart minden nemzetet." A lepel és a takaró hasonlók, mégis ketté vannak választva.
TSZ.: Itt utalás történik a kétféle fokozatra. A lepel jelenti azokat a gondolatokat, hatásokat, véleményeket, az emberi belső megérzéseket és megnyilatkozásokat, amelyekkel elválasztja magát, illetőleg nem veszi komolyan azt, amivel foglakoznia kellene. A takarónál már olyan dolgok vannak, amit takargatni kell, jó sötéten tartani. Nemcsak a munkálkodásnak és a lelki épülésnek könnyedén vevése ez, hogy egy kis leplet borítok rá és nem foglalkozok vele, hanem ott már nagyon komoly takarni valók is vannak. Ez a kettő tulajdonképpen nagyon szorosan összefügg, mert végső soron ugyanazt eredményezi. Ezt eltávolítva, szinte mezítelennek érezheti magát a lélek, önmaga előtt is világossá válva, hogy mi az, amit elkövetett, mi az, amit meg kellett volna tennie. Ha a szövegnek az elő és az utó részét el is hagynánk, önmagába véve is egy olyan emberi tulajdonságra utal, ami nemcsak abban a korban volt, hanem létezik manapság is. Ezért is örök érvényű és örök értékű a szöveg, mert felhívja a figyelmet, hogy valamivel foglakoznia kellene, nem takargatni, hanem kitisztogatni.
KV.: 26,9: "Lelkem hozzád vágyódik éjjel, teljes szívből kereslek Téged." Ez a kifejezés utalás lenne az ismert éjszakai testből kilépésre, amikor a lélek az éjszaka folyamán az igazi otthonába van, és szabadabban tudja a szellemi síkról az erőket gyűjteni?
TSZ.: Ez nem elképzelés, hanem tény volt azok számára, akik abban a korban éltek. Számos hely van az Ószövetségben, mely az álmok jentősségéről szól, arról a tényről, hogy az emberi szellem valójában egy olyan közegben él, még ha a földi otthonában is, ami az ő igazi léte, ahonnan ő értesüléseket, figyelmeztetéseket, mondhatni akár még jóslásokat is hoz magával. Egyértelmű az éjszakai szabad szellemi állapot, ahol is az ember igazi lénye és tartalma a maga szabadságában és igazi közegében van, távol a testétől, amely őt visszafogja. Abba a fénybe vágyódik, ahová el kell jutnia; a vágyai célpontja, egyúttal öröme van előtte, szabad, ott van otthon, és amikor reggel felébredvén visszatér, legfeljebb csak gyengén érzi, éppen a földi hatások miatt, hogy neki mit kellene tennie. Ez különösen azokban az időkben volt nagyon érvényes, hiszen az emberi felfogás, életvitel, minden annyira más volt, hogy végezetül is egy határponthoz érkezett el, amikor ezt a figyelmeztetést kapták: "Új parancsolatot hozok néktek, szeressétek egymást." Érthető ugye? Bár nem túlzottan nagy a különbség, még sem lehet összehasonlítani a két állapotot. Az a bizonyos határpont, amiről szó van, az ószövetségi népeket és a mai népcsoportokat - a majdnem azonosságuk mellett is - különbözővé teszi. De ezzel kissé távolabbra kerültünk már az eredeti mondanivalótól.
KV.: 26,14-19: "A halottak nem élnek, az árnyak nem támadnak föl," majd később a 19.-ben: "Életre kelnek a halottaid... Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok, mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat." Ez a "porból vagy és porrá leszel" igének a kiábrázolása, vagy van más jelentése is? Mi a világosság harmata? Hogy a föld visszaadja az árnyakat, az a feltámadás kiábrázolása lenne?
TSZ.: Talán inkább egy "részlet feltámadásról" esik benne szó A fény harmatát vegyük inkább úgy, hogy nyári reggeleken, amikor a nap felragyog és gyönyörű csodálatos fény támad, mindig finom harmat hull a természetre, finom cseppjeit egy tisztító, hűvös, életre keltő és életre frissítő hatásnak lehet venni. A fény maga az, ami az egészet elkezdi és irányítja. Itt az újjászületés kétféle felfogásáról van szó, amely egy. Az az ember, aki tudja, hogy van reinkarnáció és újjászületés, az is retteg a haláltól, a sötét hatalmának véli az élet végét, amikor is minden árnyékba borul. A meghalt rokonai, kedvesei árnyékká váltak a számára, nem kelnek fel, mozdulatlanok. Ezzel az emberi felfogással szemben a szellemi már tudja, hogy nincs az a merev halott állapot, az az árnyékszerűség, amikor már szinte el is feledték és sötétbe borult valakinek az emlékezete is, mert igenis van visszatérés. Van, amit a fény indít el, és egy frissítő, harmatszerű érintésre feltámadnak a holtak, megszűnik az árnyék hatalma, és megint az élet van jelen. Az élet folyamatos lét, annak kétféle felfogása és állapothelyzete van ebben a részben feltüntetve, mégpedig igen nagyvonalakban. Ez egy nagyon komoly figyelmeztetés, mert hiába tudás, tájékozódás, az ember előtt mégis az élet vége, az árnyak birodalma és a halálos helyzet van, holott valójában nem ez az igaz.
KV.: 26,21: "A föld föltárja majd a kiontott vért, nem takarja többé a meggyilkoltakat." Utalás lenne az előbb említett föltámadásra, vagy ahogy az Újszövetségben olvassuk: minden napvilágra jön?
TSZ.: Ez az utóbbi a magyarázat, mert ahogyan halad az idő, annyi minden történik a Földön. Akár lelki vérontás is gondolható, hiszen a lélek is rettenetesen tud szenvedni adott alkalommal, különösen ha az gonoszsággal és valami rosszal kapcsolatosan ért véget. Semmi, de semmi nem marad feltáratlanul! A feltárás a lényeges ebben, mert mindaz, ami még feltáratlanul maradt bárhol, bárkiben, akár világ, akár egyedi viszonylatban is, amíg az feltáratlan és tisztíthatatlan, addig nem lehet helyreállítani. A földi viszonylat és az emberi gondolkodás nagyon sok mindent nem is enged feltárni, vagy csak nagyon nehezen, de ez nem egy végleges helyzet. Előbb utóbb minden és mindenkiben, mindenhol és világszerte is, minden apró pontjában fel kell, hogy táruljon az, ami helytelenül és szellemileg nem elfogadhatóan történt, de utána neki kell látni annak a teljes kitisztázásához. Mindaddig, amíg lepel meg takaró van, ameddig feltáratlan valami, addig az csak gyülemlik, és még több jön hozzá, de foglalkozni vele nem lehet. A feltárási munkáknak a szükségessége, majd előbb-utóbbi bekövetkezte az, amikor az ember szembesül saját és ugyanakkor az egész világ ügyeivel is, mert különben nem tud előre lépni. Itt nagyon is közös összefüggések vannak.
KV.: 27,1: "Azon a napon megbünteti az Úr kemény és erős kardjával Leviátánt, a gyors kígyót, Leviátánt a tekergő kígyót, és megöli a tengerben lakó szörnyeteget." Visszautalás lenne a paradicsomi kígyóra? Ki Leviátán és a tengerben tekergő kígyó?
TSZ.: A legnagyobb, legterjedelmesebb állati létformák éppen a tengerekben vannak, tehát az ember a legnagyobbat, a leghatalmasabbat állati létformában képzelte el, illetőleg mutatkozott meg. Ezzel a szörnyeteg jelképpel adatott át az embereknek, ahogy más szóval is jellemzik: tekergő, tengeri, gyakorlatilag összefogottan mindaz, ami nem alkalmas arra, hogy az ember a szellemi életét felemelje. A rossz választás, a gonoszság az embert nem igazán teszi emberré, hanem "tekergő kígyóvá," ami egy nagyon eleven, durva és a képzeletet foglalkoztató jelkép, aminek felszámolásra kell kerülnie. Éppen azzal indul a szöveg, hogy előbb-utóbb befejezi működését, és gyakorlatilag megszűnik az lenni, mint ami addig volt: mondhatni az egész világ minden rosszaságának a gyűjtőhelye és kifejezője. A Leviátán név egy összefoglaló fogalom, sok mindent tartalmaz, hiszen egy nagyon ősi meghatározás és összefoglalás is egyúttal. Mondanom sem kell, nem egy mitológiai állat, hanem jelkép, ami sokkal több.
KV.: 27,2: "Azon a napon énekeljetek a színbort adó vesszőről." Mire, vagy kire vonatkozik lelki-szellemi értelemben, mi ez a fajta szőlő?
TSZ.: Előkép. Megint egy varázsszó! A legcsodálatosabb, a felülmúlhatatlan, arra utal, hogy énekeljenek csodálatos himnuszokat, örömet a színbort adó szőlőtőnek. Ki a Szőlőtő? Ismeritek a mondást: "Én vagyok a szőlőtő." Ha most hozzá tenném még: "Ez az én testem, ez az én vérem," akkor teljes egészében összeáll a kép.
KV.: 27.13: "Azon a napon megharsan a nagy kürt és visszajönnek, akik elvesztek az Asszírok földjén." A nagy kürt és az elvesztek visszajötte a feltámadást szimbolizálná?
TSZ.: Sokkal többoldalú a dolog. Az Asszír támadás után elhurcolt foglyok, rabszolgák szolgasorban éltek, idegen fennhatóság alatt. Mindazok, akik oda kényszerültek, azok maradékai egy idő múlva visszajöhettek, tehát nem veszítették el hazájukat, hanem csak időszakosan voltak szolgasorban. Azonban voltak véglegesen eltávozottak, elhunytak is. Az új születések gyakorlatilag visszatértek hazájukba, folytatni azt a munkát, amelyet az egész nép feladatul kapott. Ami a kürtszót illeti, ez egy nagyon régi megfogalmazás: amikor az utolsó idő harsonája megszólal, akik addig holt állapotban voltak, felélénkülnek. Ennek is többféle változata és értelme van, és ez van itt összevonva. Tehát úgy is fel lehet fogni, hogy akik még életben voltak, azok visszatérhettek, de akik útközben, vagy ott meghaltak, azok is visszatérhettek, csak egy kicsit másként: az ún. utolsó idők harsonájára feltámadtak és testileg visszajöhettek.
De van egy más értelmezés is: az a nevelés, az az Istenhit, az a szellemiség, amely ezekkel a csoportokkal távozott és ellenséges földön szolgamunkát végzett, nem adta fel soha a neveltetését, Istenhitét, szokásait, szellemiségét, és ez a szellemiség visszatért, nem maradt idegenben, nem idegenedett el. Ez épp úgy változatlanul kincse maradt az egész népnek, akár eleven ember hozta azt, akár szellemi áramlatok jelenlétére és el nem távozására gondoltok.
KV.: 28,1: "Jaj a büszke koszorúnak, melyet Efraim részegei viselnek, és a hervadó virágnak, amely ékesen díszíti őket." Mit értsünk ez alatt?
TSZ.: Többféle vonatkozása van. Részegekről esik szó, mámorosokról, akik bármiféle gondolatból, hiedelemből, önhibából keletkező megmámorosodást és elváltozást szenvedtek, semmiképpen nem illettek bele az egész nép testébe, és őket egy részeg mulatsághoz hasonlította az Írás. Akkoriban is ismert volt a közös társas összejövetel. Akik egyetértő tagok voltak, egy-egy lakománál megkoszorúzták a fejüket, és ezek jelképezték az egész szellemiséget és célt is, melyre azt összehívták. A nép között volt olyan csoport, mint pl. az efraimiak, akik szakadár törekvésekkel voltak a népen belül. Úgy tekintette őket az Írást lejegyző próféta, hogy részeg, magáról megfeledkezett, nem beszámítható, nem a többiek, a józanok, az eszesek és a valóban tisztességesek közé sorolható társaság, "hervadt a koszorúja, hervadt a virága," mert már eleve nem élő és eleven a gondolat, amellyel összejöttek és amelytől ilyen mámorosak lettek. Jelkép is ez az állapot, nem a többség közé illő, nem helyeselhető, hanem félrevivő, hervatag valami. Átvitt értelmű, mégis világosan és nyíltan beszél a szakadár törekvésekről és pártoskodásról. A pártoskodás, bármennyire is fennhangon nyilatkozik, bármennyire koszorús homlokúnak, különleges rendeltetésűnek érzi is magát, csak hervadt koszorú és vállalkozás az.
KV.: 28,2: "Küldi már az Úr az erőset, a hatalmasat. Olyan, mint a jégverés, a tomboló orkán, mint a roppant, elsöprő vizek áradata: hatalma földre terít." Ez az Asszírokat jelentené, vagy valami nagyobb szellemi erőket?
TSZ.: Gyakorlatilag azt is. Az Asszírokon kívül már a kezdettől fogva számos támadásban volt része az országnak. Emlékezhettek: maga a honfoglalás is mennyi csatározással és ellenségeskedéssel, veszedelemmel, mondhatni kiirtás veszéllyel járt sokszor. Az Asszír támadás annyira jelentős volt és olyan időpontban következett be, amely igen nagy veszedelmet jelentett a nép egészére nézve, a legnagyobb leépülés is volt a része. Nemcsak Asszíriára vonatkozott ez, hanem bármiféle olyan támadó hatalomra, eszmeáramlatra is, ami az akkori időkben érvényes volt. Nagyon komoly figyelmeztetés a nép számára, hogy az az irányvonal, állapot, meggyőződés, amelyben él, arra előbb-utóbb megsemmisülés vár. Bármi módon, de bekövetkezik. Izraelnek végig kellett vinnie azt a sorsot, melyet mint nép, mint eszmeáramlat elvállalt. A népek, a tömegek egyesekből állnak, tehát ami a népre vonatkozik, az az egyes személyek számára is érezhető és érvényes.
KV.: 28,15-18: "Szövetséget kötöttünk a halállal, és egyezségre léptünk a holtak hazájával... mert a hazugság lesz az oltalmunk, a hamisság a rejtekhelyünk." Ez úgy hangzik, mintha az efraimiak saját magukat gúnyolnák. De a 18.-ban pontosan az ellenkezőjét, illetve a kibontakozó folytatását olvassuk: "Felbomlik a halállal kötött szövetségetek, és nem marad meg egyezségetek a holtak hazájával."
TSZ.: Ha eltekintünk attól, hogy Efraim csoportja van megemlítve, akkor kiterjeszthetjük az Ószövetség és Izrael bármely népcsoportjára, mely ezen az úton végigjárt, és az emberiség is végigjárja. Ez az ellentétes fogalmazás nem más, mint egy időben elhelyezett folyamat. A hibásság, a bűnösség, a rosszat tevés nem méltók az egyesekhez, vagy a népekhez. Ezt nevezi úgy az első rész, hogy a holtak birodalmával és országával kötött egyezség, amely hamissággal, hazudozással, minden egyéb rosszal zajlik. Itt mindjárt meg van nevezve az is, hogy hogyan történik az! Azokban a régi ószövetségi időkben egészen más életstílus volt Izraelben és mindenütt másutt is a földön, mint ami ma található. Sokkal vadabb és sokkal szabadjára engedettebb. Éppen azért kellett annyi nevelés, prófétai nyilatkozat, isteni fenyegetés, bármiféle eszközzel alkalmazva is, hogy ebből a korszakából, ebből a hevességéből kinőjön. Itt Efraim van megnevezve, de vegyük egy kicsit tágabb értelemben. Mindaddig, amíg hamissággal, rosszal, bűnökkel, egyebekkel, mondhatni a halállal köt szövetséget az ember, az nem jelenti azt, hogy úgy is marad. A múló időben, amint elhagyja ezt a módját, máris megváltozik a helyzet, szakít a holtak birodalmával, a bűntettető és rémes földi, lelki és szellemi viszonyokkal, amelyeket a magatartásával kiérdemelt, és rögtön más lesz a helyzet. Tehát itt egy állandó, feljavuló folyamat-rendszernek egyes tagjai vannak fölsorolva, függetlenül attól, hogy egyetlen népcsoport van megemlítve.
Értelmezhető sokkal tágasabban is: a szellemi tanításokkal foglalkozók számára nem idegen, hogy elérkezik az emberi lélek számára az a helyzet, amikor egy olyan feljavult állapotába ér el, amikor már nincsen szüksége többé, hogy a Földre visszajöjjön és testesüljön. A testi létében nagyon sok gonddal, bajjal küzdötte ki azt, hogy többé ne kelljen jönnie. Ettől kezdve megszabadult a halálnak attól a fogalmától, ami a testesülést mindig érinti. Tehát itt megint egyeztethető az ószövetségi intelem és a szellemi tanításoknak mai módozata, mert annak idején is így volt értelmezhető.
* * *
Összeállította: Kotányi Ottó
|
