2007. III. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Az igazi hit hatalma * Krisztus láthatalan egyháza
Helyem a közösségben * A médiumitásról - 2. rész
Találkozás a szellemvilággal * Tanít a szellemvilág

     Az alábbiakban két, látszólag egymástól teljesen különböző szellemi megnyilatkozást adunk át. Ha mélyebben átgondoljuk, megtalálható bennük az összekötő gondolat: mindkettő a nagyon kemény, elembertelenedő világi körülmények között a helyes magatartási formára hívja fel a figyelmet.
     Az első megnyilatkozás azt bizonyítja, hogy a világi, sokszor ellenséges körülmények között is mindent felülmúl a szellemi síkról hozott előzőéleti kapcsolat, és a Gondviselésnek az emberi jóakaratot is felülmúló, néha érthetetlennek tűnő, menekítő segítsége.
     (SZ: Szellem, KV: Körvezető)

SZ.: Célnál vagyok, üdvözöllek benneteket!
KV.: Köszöntelek szeretettel, mit jelent, hogy a célnál vagy?
SZ.: Az ilyen módú megszólalás nagyon szokatlan nekem. Egy kicsit magamra kell találjak.
KV.: Segíthetünk benne?
SZ.: Ti azzal segítetek, hogy itt vagytok, és velem vagytok. Jól halljátok a hangomat?
KV.: Tökéletesen. Én azt érzékelem, mintha te tudnád, hogy hol vagy és mi történt veled, mivel azt mondod, örülsz, hogy ide, a célba eljutottál.
SZ.: Világos felkészítést nyertem ehhez. Attól függetlenül, hogy minden segítséget megkapok, nagyon különös és furcsa... Megnyugtató számomra, hogy megjelenhettem. Az, amit el szeretnék mondani, az egy olyan harctéri élmény, amelyet még mindig nem tudtam feldolgozni. Nem a harcmezőn haltam meg, nem háborús hősi halott vagyok, és mégis valahogyan annak köszönhetem átkerülésemet ide. (A szellemi síkra. Szerk.) Ez nem hely, ez sokkalta különb, mint amit hely elnevezéssel lehet illetni.
Tanár voltam, a második világháborúban frontra küldött orosz katona. Egész képzettségem, minden tulajdonságom a lehető legjobban ellenkezett a katonasággal és a háborús dolgokkal, amelyet át kellett éljek. Már külországban harcoltunk, amikor beszállásoltak minket egy nagyon szegényes kis faluba. Nem tudom mi történt, mintha elvarázsoltak volna. Az ott lakókkal, a családdal, amelynél magam és még két társam lakhatott, úgy tűnt, hogy nem egykét napra, hanem huzamosabb időn keresztül kell ott maradnunk legalább is én nagyon megbarátkoztam. Ott már volt egy hősi halott, a fia annak az öreg házaspárnak. Nem tudom mi történt velem, de az első percektől kezdve, ahogy megláttam őket, úgy éreztem, hogy oda tartozom. Idegen emberek, idegen szokások, idegen nyelv, amelyből csak nagyon keveset értettem, csak éppen a legszükségesebbeket. Mégis úgy éreztem, hogy haza érkeztem. Ezt akkor még nem értettem meg.
Véletlenül tudtam meg, hogy a családnak van egy másik fia is, akiről úgy tudtam, hogy szintén a fronton van. Egyáltalán nem ott volt. Fiatal volt és úgy nevezték, hogy a mi partizánunk. Tudtam, hogy valahol ezt a fiút elfogták, és hogy az öregek veszélyben vannak. Egyszerűen nem tudtam elviselni azt, hogy valami bajuk legyen. Magam sem értettem, de úgy tartottam, mintha a szüleim lettek volna, holott minden szempontból óriási különbség volt köztünk. Elhatároztam, hogy elmenekítem őket. Csak néhány katonatársamat avattam be tervembe, azokat is csak félszóval. Mindent nem mondtam el nekik, az ördög nem alszik. Egy kiürült kis házikóba, amely azért alkalmas lehetett arra, hogy egy ideig ott megmaradhassanak, néhány segítő társammal oda menekítettem őket egy éjszaka. Egy légicsatánál vadászgépek lődöztek bombázókra, azok szórták le a terhüket, nem is a célpontra, hanem ahova éppen esett. Az első mindjárt őket pusztította el. A lelkiismeret-furdalás rettenetesen meggyötört: ha máshova viszem őket, vagy ha kiállok mellettük fegyverrel a kézben, ha el akarnák őket fogni, talán megmenekülnek, de így ők az én áldozatommá váltak.
Mondom, nem hősi halott voltam. Már a vége felé járt az ott tartózkodásunk, amikor egy járványos betegségben, nyomorult körülmények között, embertelenül, ápolás és gyógyszerek nélkül pusztultam el. Úgy vettem, hogy ez a méltó büntetésem azért, mert nem vigyáztam a szerencsétlen áldozataimra. Itt kellett megtudnom, hogy mind a kettőjüket már régtől fogva ismertem, csak nem ismertem fel a személyüket, az eseményeket, a történetet.
Sokkalta közelebb álltak ők hozzám, mint ahogyan az én megérzésem bizonyította. Ez volt az a titokzatos valami, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak. Megértettem és megtudtam azt is, hogy azzal mentettem őket meg, hogy elvittem abba a kis lakatlan különálló házba. Ott egyetlen pillanat alatt haltak meg, észre se vehették, sokkalta rosszabb lett volna, ha valójában otthon maradnak.
Ami lelkiismeret furdalást éreztem, hogy az áldozataivá váltak az én sietségemnek, az én meggondolatlanságomnak, arról kiderült, hogy sorsszerű rendelkezés volt. Az én szívem szeretetének felismerő képességét használta fel a Gondviselés arra, hogy ne szenvedjenek sokat, és arra, hogy én ebből sokkalta többet tanuljak, sok olyan megvilágosodjék előttem, ami egyébként talán nem következett volna be. Alighanem látjátok, tudjátok rólam, hogy sok mindent megértettem, világosan látok, de még mindig nem tudtam egészen elfelejteni azt a rettenetes érzést, amely elfogott akkor, amikor a légitámadás után rohantam feléjük, és nem találtam semmit. Még egy kendőcske rongyot sem, semmit, nyom nélkül eltűntek. Bár most már mindent értek és tudok, még most is érzem azt a rettenetet, és arra gondolok, hogy hiába vagyok itt és így, még egy ideig feledni nem tudom.
Vezetőm figyelmeztetett rá, hogy ezen a megrázkódtatáson túl kell tennem magamat, mert annyira leköt, hogy akadályoz nagyon sok minden további megértésben, megvilágosodásban.
Befejezésül, miután a magam tanulságos történetét elmondottam, szeretnék egy kérdést feltenni. Mindegyiteknek különkülön. Nem kell kimondani, csak magatokban, a szívetekben, ha majd rám gondoltok: nektek mi az, amit nem tudtok elfelejteni? Ez legyen az én búcsú ajándékom és köszönetem, hogy meghallgattatok. Nem tudok a számotokra mást adni, mint ezt a kérdést, melyre, ha magatoknak őszintén és tiszta szívvel válaszolni tudtok, nem fogtok ilyen helyzetbe kerülni, mint most én. Isten áldjon benneteket kedves barátaim, akiket menekíteni kívánok.
KV.: Köszönjük mindazt, amit elmondtál, nagy tanulság volt mindannyiunk számára. Végig fogjuk gondolni, hogy mi az, amit nem tudunk megbocsátani és elfelejteni, téged pedig az Úr áldása kísérjen. Most már, hogy megtetted feladatodat, nyugodj meg, bocsáss meg önmagadnak, hiszen minden az Úr akarata szerint történt. Ez legyen számodra a feloldás.

     A második közlés egy szellemi tanítás a sokszor felpanaszolt körülményeink megértésére, elhordozására. Úgy érezzük, hogy egyre nehezebb, szigorodóbb világot élünk, a feladatainkat egyre nehezebben tudjuk megoldani. Mi ennek az oka, és vane összefüggés az ún. korszakzárás időszakával? Az alábbiakban erre adott tájékoztató biztatást a szellemi Tanítónk.

"Feltétlenül van összefüggés! Az energiarezgések hullámvonalat írnak le. Az események kötve vannak az emberlélek olyan alakulásával, mely a korszakok természetes állapota. Ahogyan az ember lelki fejlődése változik, azt egyegy korszak felívelő és lehanyatló részének nevezzük. Vannak mélypontok, melyek nem kényszerek, hanem természetes állapotok. Világszerte olyan jelenségek vannak, amelyek arra mutatnak, hogy valami borzasztó világvége felé rohan az emberiség. Ezt már számtalanszor megtette, számtalanszor előfordult ilyen és hasonló, csak úgy merült feledésbe, hogy nem az egyes ember, hanem mások élték át és végezték el, tehát nem nagyon foglalkozott vele. Ezt a lefelé haladást a Szentírás házépítési és bontási jelenségnek mondja. Mielőtt egy ház alapja létesülne és masszívan megépülne, ott előbb egy elrendezés történik. Amit rossznak, veszedelmesnek érez az ember és ingerli a lelki állapotát, az egy bizonyos lesimítás, lepusztítás, területrendezés ahhoz, hogy meg legyen alapozva az a lelkiszellemi felépítmény, amelynek elsődleges feladata egy régebbi korszak felfogásának lebontása. Az alap tulajdonképp láthatatlan, csak a megjelenését érzi az ember a napi életében. Ez egy belső lelki vonulat, leépítés, amelynek romjain lehet az új alapokat létesíteni.
A ma emberisége egy lefelé, mélypontba vivésben él. De ezen a Földön soha, sehol, se lelkileg, se anyagilag olyan mélypont még nem következett be, amiből a holtpont után ne lett volna fellendülés. Ez egy természetes folyamat, amit a ma embere elfelejt, mert a bőrén a nehézségeket érzi, de nem látja, hogy ezen jelenségek alatt milyen szellemi szükségszerűség mozdul. Persze, hogy nehezen viselhető, különösen ha az ember lelki alkata, állapota nincs kifejlődve, vagy csak épp annyi, ami a napi életviteléhez kell. Csak azt látja, hogy körülötte sok rossz van, a napi élet nehézségeivel, társakkal, közösséggel, az egész világgal, de különösen saját magával. Erről csaknem mindenki elfeledkezik, és így a gyakorlati élet vitele, és ezek a borzalmak nehezen viselhetők el.
Amiről eddig szó esett, azok ismert dolgok, melyekről lassan már nem kellene beszélni, de jól tudjuk az ismétlések hatalmas erejét. Arra hívom fel a figyelmet, hogy minden ismeret, tájékoztatás ne csak üresen átmenjen rajtunk, hanem megmaradjon a gondolatok mögött. A napi élet nem tetsző előfordulásai kártékonynak tűnnek, teher és nyűg, amiből látszólag mindig csak a rossz következik be, mégis ezekből az értesülésekből meg kell maradjon annyi fény, hogy a tudatban olyan állásfoglalás alakuljon ki: igen, fájó és kellemetlen, ami történik velem, ami a családomban van, ami máshol, a világban történik, de ez épp úgy elmúlik, mint minden más, mert most egy felfelé vivő út kezdődik, amelynek felelőse vagyok, hogyan gondolkodok róla.
Felelőse! Nem riasztó szó, ne komoly munkára vagy számonkérésre gondoljon bárki is, az félreértés lenne, hanem állásfoglalásra, ami mindenkiből kisugároz annyira és akkor, amikor ez a belül megtapadt kicsi fény hirtelen felszikrázik, nagyobb világosságot ad egy elkeseredésre, gondra. Kérem, ne vigasztalásnak fogjátok fel mindezt, hanem ténynek. Abban a pillanatban, amikor ténnyé válik egyegy ilyen kicsi fény, nemcsak a gondolataiban van az embernek, hanem láthatóvá vált része annak, ami ő maga.
Ez a fő mondanivaló, amelyet már nagyon meg kellett tenni, mert oly nagy a viszolygás, a félelem, az elutasítás, a szenvedés az emberi világban. Annak a bizonyos kis fénypontnak, ami mindig is a helyén volt, de csak kevesen érzékelték, annak a megnövekedése pontosan azt jelzi, hogy a megoldás, a nehézségek feloldása a légiesebb, láthatatlan világban már a megjelenés bekövetkeztén áll a társadalmakban, a Föld és a természet életében, az egyes emberek belvilágában. A megvalósulás a szellemi dolgok mögött mindig lassan, késlekedve jelenik meg, de megtörténik, még ha egy ideig lefelé mutató tendencia is látszik. Aki egy kicsit is komolyan veszi a helyzetet, annak ez gyógyír a kezében, amelyhez nyúlhat, és a hétköznapi sebeit be tudja kenni. Mindannyian tudjátok, hogy mit jelent a szó: Pünkösd! Megélése felkészült lélekkel az év bármelyik napja lehet. A fénye, szellemi segítő lángnyelve mindig jelen van! Minden, ami most történik, ezt mutatja, ha még nem is érzitek, akkor is. Ennek az áldása láthatatlanul rajtatok marad, mint aranyló hímpor."