|
HELYEM A KÖZÖSSÉGBEN
Kuklis Géza
Az a kisgyerek, aki akár felszólításra, vagy a maga jószántából rendet teremt maga körül a szobában, - szekrénybe, polcra, az asztalra visszatéve mindent, mi eddig játékvilágát körülvette, - jó érzéssel tekint szét az üres padlón, s fel sem merül benne a gondolat, végül hová is tegye saját magát a teljes rend kedvéért. Pontosan tudja, hogy vagy a konyhába megy vacsorázni, vagy a fürdőszobába mosdani, esetleg egyenesen az ágyba, hiszen itt az alvás ideje.
Vagyis, a kisgyermeknek nincsenek identitás-zavarai!
Amint felnő, - elveszítve gyermeki ártatlanságát, - tudva vagy észrevétlenül hátára kell vennie batyuját: hibáit és gyengeségeit, vélt vagy valós feladatait, s álmainak, vágyainak tengerén kell ösztönére hagyatkozva tehetetlenül hányódnia, jó esetben terveinek, kitűzött feladatainak megfelelően, céltudatosan vitorláznia.
A keret és a kör, melybe születik, jelenti az alapot, s később az élethelyzetekből adódó vagy a maga által választott csoport, társaság, közösség lesz az a világ, ahol először önazonosságát kell megteremtenie, majd korunk legnagyobb kihívásának, a "kohézió-próbának" kell megfelelnie.
Hallottunk-e valaha ennyi öngyilkosságról, válásról, családok széthullásáról, barátságok megszakadásáról, közösségek, pártok feloszlásáról, országok, birodalmak bukásáról, mint napjainkban? S a bűvös jelszó, - úgy az egyén, mint a közösség vonatkozásában: - az identitás, az önazonosság hiánya, zavara, óhaja, követelése, megvalósíthatatlansága!
Különben mindenki önmagát akarja megvalósítani, miközben fogalma sincs saját képességeiről, értékeiről, - vagy hiányosságairól, hibáiról. Ha a nagy tömeg, valami csoda folytán, sikeresen megvalósíthatná önmagát, természetesen a saját elképzelése és vágyai szerint, csak megkétszerezné azt a csődtömeget, melyet az emberiség az ezredfordulóra összehordott.
A jóléti világ analitikusai telehordták már a világ összes kukáit, a modern ember lelki kacatjaival, nyűgével, szemetével.
A megdönthetetlen diktatúrák bukása és halhatatlan vezéreinek könyörtelenül bekövetkezett halála után az emberiség fölébred, lapoz egyet a történelemkönyvben, s a hatalmat kiiskolázott menedzserekre bízza, kik jólöltözötten, nagy magabiztossággal vezetik országaikat az egyik gazdasági hanyatlástól, a másik recesszióig.
Az az alapvető fogalomzavar, amely teljesen indokolatlan cselekvésre vagy éppen tétlenségre kárhoztatja a nagyhatalmakat, talán csak kabarétréfának tűnne, ha nem biztosítana eközben szabad kezet rablóknak, gyilkosoknak, nemzetközi garázdáknak. Több százezres menekülő áradatról kell gondoskodni, - csak a balkáni háború következtében: élelemről, vízről, ruházatról, szállásról, orvosról, - óriási költséggel, erőfeszítéssel, nemzetközi apparátusok mozgósításával is, alig-alig megoldhatóan, - miközben ennek az erőnek egy tizedével meg lehetne fékezni, meg lehetne semmisíteni azokat az elemeket, erőket, melyek e tragédiát előidézték.
Népek, országok és hatalmak, szövetségek és nemzetközi szervezetek keresik helyüket, működési területüket e világban, de az általános és krónikus identitás-zavar, működésképtelenné teszi valamennyiüket.
Miután egyre erőteljesebben és egyre nagyobb befolyással lépnek fel a világ környezetvédői, levegőnk, vizeink, erdeink védelmében, sürgősen meg kellene szervezni, és fel kellene állítani a kulturális, lelki-szellemi környezetvédő állomásokat is. A fogalmak, szavak megtisztításától kezdve, a képzőművészetek, az irodalom és zene eredeti céljának, feladatának visszaállításáig. Olyan műveltségi és kritikai szintet kellene megteremteni és belénevelni az ifjúságba, amely megakadályozná, hogy az ihletett műalkotást felváltsa a happening, a dajak fejvadászba oltott sziú skalpvadász ritmus és látványvilága pedig, a valódi muzsikát.
El kell jönnie a kornak, amikor az emberiség időtálló kulturális és művészeti értékei szigorú törvényes védelmet fognak élvezni, és a ma annyira elterjedt és általánossá vált átírásai, úgynevezett "korszerűsítései" klasszikus epikai, drámai, zenei műveknek, úgy lesz büntethető, mint a liliomtiprás vagy a halottgyalázás!
Ki mondhatja ki ma már szégyenkezés vagy pejoratív mellékzönge nélkül ezeket a csodálatos szavakat, mint: szabadság, munka, nép, testvériség, bátorság? - S, ha azt kérdezed, mi köze mindennek mai témánkhoz? - úgy csak azt felelhetem, hogy a szellemi felismerésre jutott embernek, minden közösségben küzdenie kell a fogalmak egyértelműségéért, a szavak félreérthetetlenségéért, az igazi értékek megismertetéséért és megszerettetéséért.
Volt munkahelyemen hosszú ideig tartott, amíg elértem, hogy munkatársaim, a magyar rádió napi tíz perces "Játék és muzsika"-adására, legalább csendben maradjanak. Egy idő elteltével néhányan figyelni kezdtek, majd akadt olyan is, aki a jellegzetes stílusjegyek alapján, már felismerte egyes zenedarabok szerzőit. A sikerélmény érdeklődővé tette és megnyitotta számára az igazi muzsika birodalmához vezető utat. Valakit valóságos értékekkel megismertetni kultúrmisszió, s talán egy kicsit evangéliumi szolgálat is.
Valahogy sohasem akartam meggyőzni, átformálni, magamhoz idomítani környezetemet. Nyilván volt ebben jó adag kényelemszeretet, az ütközések elkerülésének vágya, a nyugalom óhaja. Számos hétköznapi ügyben engedtem álláspontomból, vagy felvállaltam nem éppen rám tartozó feladatokat is, mert számomra egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt ezek elvégzése, mint elosztása, végrehajtásának megkövetelése. Lehet, hogy ez egyesek számára megalkuvásnak tűnt, - balekségnek, gyengeségnek. Mindenki tudja, hogy milyen árat hajlandó fizetni békességéért, azokkal szemben, akik felvállalják a permanens konfliktusokat környezetükkel.
Elvi kérdésekben azonban sohasem engedtem! - Eddig eszembe sem jutott, hogy felmérjem a magam útját vagy szerepét különböző közösségekben. Tartós ellenérzésem minden fajta adminisztrációval, leltározással szemben ettől visszatartott.
Van-e a világon olyan hely vagy helyzet, ahol nagyobb szükség lenne valakire, aki nyugtatni, bíztatni, segíteni, netán feledtetni tudná társaival azok kiszolgáltatottságát, nyomorúságát, félelmeit, - mint a börtönben?
Az 1956-os Forradalmunk utáni gyáva megtorlás kitehette börtöneink kapujára a "sokszorosan megtelt" táblát, s ezzel egyidőben olyan próba elé állított ezreket és ezreket, akiknek eddig fogalmuk sem volt arról az életformáról, ahol egy-egy ember számára csak egy-két négyzetméter élettér jutott. Ezzel szembeállítva, a magánzárkát a legsúlyosabb büntetésnek szánták, - a fogoly teljes testi-lelki megtörése eszközének. Talán már vagy egy jó hónapja lehettem magánzárkán, amikor az egyik nyomozóm gúnyosan megkérdezte: - aztán hogy van megelégedve a társasággal? - Kissé elhamarkodottan vágtam rá: - köszönöm, ez itt a legjobb társaság! - Mire visszakísértek, már volt egy zárkatársam. Nem hagytak egyedül, mivel nem érték el a kívánt célt. Nagyon nehéz volt társakkal. Eggyel, kettővel, néggyel, de legtöbbnyire hússzal; - szinte állandó szolgálatot jelentett: - meghallgatni, bátorítani, a lelket tartani bennük, - sőt, még szórakoztatni is sokszor, s mindezt, a magad nem kisebb nyomorúsága mellett.
A magánzárkában ráért az ember a maga dolgait rendezni: - hihetetlen apróságok és eltemetett nagy mulasztások kúsztak elő a félelmetes csendben. A memória-gyakorlatok elképesztő eredményeket produkáltak. Egyszóval, a klauzúra világa nagyon is színes és zajos világ, a néma, süket, szürke környezetben. A Markó-utcában vagy húsz elárvult, tanácstalan kölyök könyörgött esténként: - ugye, ma is mesélsz valamit nekünk? - S én, estéről-estére, rekedtre meséltem magam: - becsámpázott közénk Hasek hallhatatlan bakája Svejk, hogy beszámoljon arról, mi történt a "Kehelyben" azóta, amióta a besúgó Bretschneider letartóztatta Paliveczet a kocsmárost; - elősomfordáltak Steinbeck halhatatlan csavargói is, Danny, Pilon, s a Kalóz a kutyáival; Ilf-Petrov - Osztap Bendere, a nagy Kombinátor, sarkában Schmidt-kapitány leghülyébb gyermekével Panikovszkijjal, aki úgy dőlt ki és halt meg az országúton, hogy sohasem lehetett útlevele. Majd Zéta, Priszkosz rétor fiatal jegyzője tett látogatást főnökével, Attila hun fejedelem udvarában, hogy ott ragadva megtudja, mitől láthatatlan egyik ember a másik számára, Gárdonyi Géza csodálatos regényében, a "Láthatatlan emberben".
Mi a helye és a feladata egy embernek a közösségben?
A Fő-utcai Katonai Börtönben, ahol a letartóztatottak rossz idegállapota, megalapozott félelmei naponta robbantottak ki csúnya veszekedéseket, sőt kemény verekedéseket is, - kívül maradtak köreimen. De amikor, - nem sok idővel később, - szobaparancsnokká neveztek ki, bár erre sohasem törekedtem, - megváltozott a zárka levegője. Nyugalom és békesség légköre alakult ki közöttünk. Minden nap, két szembenálló vaságyra telepedtünk beszélgetni, énekelni. Szinte meghatározott műsora volt dalainknak, fő műsorszámunk a "Kékszemű lány" volt:... - "mondd, merre jársz, kinek virulsz." A nosztalgia mindenkit befelé-fordulásra és elcsendesedésre késztetett. Karácsonykor még betlehemest is játszottunk, és az ismerős karácsonyi énekek dallamai töltötték be a szobát. Takarodó után közösen mondtuk el a Miatyánkot, majd a csendet a harmadik emeleti vaságyon fekvő fiatal cigányfiú törte meg: - Srácok, tudjátok az Üdvözlégyet? - s a zárka húszfős kórusa együtt mormolta: - "Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled..."
- Elmeséljem a mosodát, ahová szennyes-válogatóként kerültem, s néhány hónap múltán brigádvezetője és könyvelője lettem egy komoly, tekintélyes üzemnek? Soha nem kívántam és nem is állítottam magam az előtérbe, de minden munkát elvállaltam, s igyekeztem jól dolgozni. A mi délutáni műszakunk, mázsákkal több ruhát mosott, szárított, vasalt, mint a délelőtti csoport, mégis szorítottunk időt esti fürdésekre, csendes beszélgetésekre. Nem kerestem helyet a magam számára a közösségben, legkevésbé vezető helyet, de egyenletes magatartással, sok-sok munkával és nagy felelősséggel, - automatikusan az élére kerültem ezeknek a kis csoportoknak, ahol egy nyugodtabb, elviselhetőbb légkört sikerült kialakítanom, nem is céltudatosan, még inkább nem, - előre eltervelten. S bármilyen furcsa is, - visszagondolva a történésekre, - nem pedagógiával, rábeszéléssel, meggyőzéssel értem el bármit is; - valahogy, automatikusan rendeződtek el körülöttem a dolgok. - Ne vegyétek szerénytelenségnek: - talán példamutatással!
Soha fel nem merült bennem a gondolat, mi a helyem, hol a helyem a közösségben? Sem az iskolában, ahol a mi osztályunk kiemelkedő szerepet játszott, sem a cserkész-életben vagy a sportban, munkahelyeimen vagy akár a börtönben. Olyan magától értetődően találtam meg a helyem bármelyik közösségben, ahogyan lélegzik, eszik, alszik az ember.
Érdekes, amikor valaki a világ gondjait, ellentmondásait vagy éppen bűneit veszi számba, úgy mond róla véleményt, - kívülállóként, - mint akinek semmi köze sem lenne az egészhez.
Drága anyósom is többször átment prófétába és így szólt: - "ez már így nem maradhat, az Isten ezt el nem nézheti. A Biblia is megírta, mi fog következni e világra: - ilyen még nem volt, mióta világ a világ!"
Mire én:- hát bizony, ezt mondta az Arkangyal is Ádámnak meg Évának, miközben kilakoltatta őket a Paradicsomból: - "ez így nem mehet tovább". - Noé, a bárka építése közben kiáltott át szomszédainak: - "jön még rátok kutyavilág!" - Lót is hiába győzködte Sodoma, Gomora lakóit; - még a feleségének is hátra kellett szólnia: - "gyere már, mit állsz ott, mint a sóbálvány?" - Mózes talán nem hiába beszélt a Fáraó lelkére, kint volt vele az összes vizekből. Jeremiás, Jeruzsálemet intette, más próféták Egyiptomot, Asszíriát és Babilont. Később már próféták sem kellettek ahhoz, hogy összedőljön a Római, a Mongol, az Ottomán világbirodalom. Az arabok bejöttek meg kimentek Európából, akár csak előtte a Hunok meg az Avarok.
Még a "nagyok" sem segítették a világot rendbe hozni, pedig voltak elegen: a makedón Nagy Sándor, a római Nagy Konstantin, a frank Nagy Károly, a magyar Nagy Lajos, az ottomán Nagy Szulejmán, s a két orosz, Nagy Péter és Nagy Katalin vagy a porosz Nagy Frigyes. Napóleonnak talán használt a jó szó, hogy ráfázik még az orosz hadjáratra? A spanyol Fülöpnek vagy az angol Viktóriának talán meg lehetett magyarázni, hogy a gyarmatosítás olyan verem, amelybe maga esik bele? A derék amerikai pionírok elüldözték, kiirtották az indiánokat és ezért kénytelenek voltak Afrikából négereket behozni rabszolgának, hogy legyen kit a továbbiakban üldözni. Orosz-Japán, Japán-Kínai háború, első-második Világháború, - Hirosima, - bumm!
Az emberiség mindig készen állt a világvége méltó fogadtatására vagy inkább, az előidézésére! - Csak azt nem értem, hogy a Jóisten miért éppen most képtelen elviselni közállapotainkat? Meglehetősen hozzászokhatott önpusztításunk gyakorlatához, melyet mi időnként - a nagy szenvedések szorításában, - egyszerűen Rá fogunk, hogy éppen most büntetgeti szeretett gyermekeit. Hol találjuk meg egykori helyünket, és mivé válnak azok a közösségek, melyekben egykor ténykedtünk? - Mindig elcsodálkozom azon a változáson, amikor hosszú évek elteltével összetalálkozom olyan emberekkel, akikkel iskolában, régi munkahelyeimen tisztes időt töltöttünk el együtt, sok közös élményben, jó hangulatú beszélgetésekben, vitákban vettünk részt. Számomra ott folytatódik ez a történés, ahol annak idején abbamaradt; - mintha csak tegnap váltunk volna el. S, mikor egy kiábrándult, fáradt öregemberrel találom szemben magam, elszáll az illúzióm, s úgy érzem, hogy valaki, egy vidám, virágos tájképbe, mord, kopott hóembert festett. - Mivé lett, mivé lesz az ember, ha elveszíti emlékeit, ha elfakulnak színei, ha szellemi rugalmasságát elveszíti? - Ha csak küzdelmeinek, gondjainak, betegségeinek, meg nem értettségének emlékeit tárolja, bántásoknak, vélt vagy valós sérelmeknek, személyes rokonszenveinek, - ellenszenveinek leltárát hordja táskájában?
Heltai Jenő egyik novellájában, ötvenéves érettségi találkozójukat írja le, ahol már erősen megfogyatkozva bár, de nagy örömmel futottak össze az osztálytársak: "szevasztok srácokkal", s hátbavágásokkal köszöntötték egymást, majd bepréselték magukat azokba a padokba, ahonnan ötven évvel ezelőtt álltak fel.
Hát nem csodálatos? - Ezeknek a színeknek, hangulatoknak ugyan úgy kell előjönniük, ahogyan akkor éltek bennünk, hiszen ezek a képek mindig jelen időben születtek, s így meg sem öregedhettek; - csak mi fáradunk el, csak mi fakulunk meg, csak mi válunk alkalmatlanná az öröm visszaidézésére. Mert minden kedves, szép, komoly, nemes és vidám emlék ott él az örök jelenben, hogy visszatérhess hozzá, ha elfáradtál hosszú utadon!
"Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák."
(Üzenet egykori iskolámba)
- Ez Ady üzenete!
Az ismert szentírási passzus hétköznapjaink fordításában már így hangzik:
"Ahol ketten, hárman összegyűlnek bárminek a nevében, ott a negyedikről beszélnek." Bármennyire is elitélendő szokása ez az embernek, egyben természetes is, hiszen a céllövő vagy a vadász is azért találja el a célt, mert van egy bizonyos gyakorlata, távolsága, ahonnan megfigyeléseit végezheti, és így lehetősége nyílik akár telitalálatra is. De ki fordítja maga ellen a fegyvert? - csak az öngyilkos! - Honnan számíthatjuk ki a távolságot, ahonnan biztosan eltalálhatnánk saját hibáinkat?
Ahogyan az emberi szervezet is legkényesebb szerveit részesíti a legnagyobb védettségben, pl. az agyat, a kemény, zárt koponyába, szívét a bordák, a mellcsont védelme alá helyezve, ugyan úgy legnagyobb gyengeségeinket is, erősségeink védelme alá helyezzük, hát ezért olyan nehéz tőlük megszabadulnunk. Vagyis, ki kéne lépnünk önmagunkból, - népszerűen: - ki kellene bújnunk a bőrünkből, hogy valósághű képet kapjunk önmagunkról, ahonnan megfigyelve, becserkészve és megcélozva leteríthetnénk belső kártevőinket, rejtőzködő dúvadjainkat. Ennek azonban előfeltétele az önobjektivitás megteremtése, amely hosszantartó, kemény önmunkálkodást igényel.
Az "Utolsó óra munkásait" nevelő Szellemtanító ezt mondja:
"Hiszen itt (a földön) a bűnök óriási módon túltengenek az erények felett, és az ember szűk látókörével elvész a részletekben való pepecseléssel." (Az Utolsó óra munkásaihoz, I. kötet.)
Ezért azután szívesebben csontosodom meg hibáimban, mert erre legalább ráfoghatom, hogy ez az én karakterem! Természetesen az ember csak életében kritika tárgya, céltáblája másoknak, s míg társasági életét, akár urológiai szimpozionnak is tekinthetné, - hiszen mindig veséznek valakit, - azonban egy helyen mégis csak helyre áll a félrebillent egyensúly: a nekrológokban! Ki hallott még ennyi jó és hűséges férjről, feledhetetlen barátról, pótolhatatlan munkatársról, korszakos államférfiúról? - vagyis ahhoz, hogy mindenki számára egykor nélkülözhetetlen és pótolhatatlan ember légy, - előbb meg kell halnod!
Ahogyan az egyénnek meg kell találnia önmagát és egyéniségének értékeivel gazdagítania közösségét, úgy a nemzeteknek, birodalmaknak, kultúráknak és civilizációknak is be kell tölteniük hivatásukat, közkinccsé téve értékeiket, megvalósítva azt a feladatot, amelyért ki lettek emelve a népek óceánjából. Ha nem töltik be hivatásukat, vagy csak töredékesen, úgy ennek mértéke szerint kerülnek a történelem süllyesztőjébe. Hatalmuktól, sokszor hírüktől és emléküktől is megfosztva.
Az "Utolsó óra munkásainak" tanítója, néhány példát is felsorol: (II. Kötet 99. oldal)
"A nagy Egyiptomi Birodalom, mely a maga fényével bevilágította az akkori világot, a mágia hazája volt. Feladata az lett volna, hogy tudását elterjessze, s a fehér-mágiát az emberiség közkincsévé tegye; - végül mégis a fekete-mágia praktikái közt vesztette el erejét.
A Görög Birodalom, fénykorában, az eszményi szépnek, a művészeteknek volt hordozója. S mert 'a szépség, az igazság természetes öltözéke', ezt kellett volna maradéktalanul szolgálnia. De, mert nem szolgált, hanem önmagába fordult, alkotásaival és okoskodásával nem töltötte be valódi hivatását.
A Római Birodalomnak a jog, törvény és igazság hordozójaként, messzeható példát kellett volna mutatnia a környező népek számára. Nem ezt tette, nem erényeit sugározta ki, hanem hatalmát, így pontosan az igazság, törvény és a jog ellen vétett."
Az úgynevezett történelem előtti kultúrák már olyan mértékben éltek vissza hatalmukkal és képességeikkel, hogy világkataklizmáknak kellett bekövetkezniük, amelyek még az emlékeiket is kitörölték az emberiség krónikájából.
"Mert pere van az Úrnak a népekkel, megítél minden embert, a bűnösöket kardélre hányja, így szól az Úr." (Jer. 25,31)
Olykor-olykor elgondolkodom a hajdani nagy közösség, a "Szövetség" problémáin is, amely a háború utáni testi-lelki kiéheztetés következtében igen komoly létszámú egyesületet mondhatott magáénak. Tagjainak száma hatalmas iramban növekedett, és ezzel nagyszabású fejlesztési tervek váltak megvalósíthatóvá. Mivel addigi előadó-termeit kinőtte és híre szárnyra kelt, számos érdekes és értékes egyéniséget vont be körébe. Nagyon hamar felvetődött már egy székház megteremtésének gondolata is, könyvtárának közadakozásból való felállítása egyre konkrétabb formát öltött. Egész sor távolba mutató, nagyra törő terv vázolta fel, egy országos egyesület, szövetség, egy átfogó mozgalom létrejöttének lehetőségét.
Azonban, az idegen hatalom árnyékában hatalomhoz jutott ateista-marxista szellemiség pontosan tudta, hogy egy társadalmat legkönnyebben úgy lehet szétverni, szétzülleszteni, ha közösségeit, főképpen erkölcsi, szellemi tartalmat hordozó csoportjait feloszlatják, betiltják, szétszórják, történelmi egyházaikat belső árulókkal hiteltelenítik. Mindezt a legkövetkezetesebben és kíméletlen terrorral véghez is vitték. A Szövetség betiltása és széthullása, egyben felszínre hozta tagjainak szellemi elkötelezettségét is, hiszen számosan váltak tagjává a rendszer ateista pártjának, nyilvánvalóan egzisztenciális szempontokat véve figyelembe. Mások egyházi keretekbe simultak vagy különböző kis okkultista csoportokkal kóboroltak az ezotéria dzsungelében. Egyesek visszavonulva, "nosztalgia-váruk" ablakán át, értetlenül szemlélték egy ellenséges világ térhódítását. Ha ennek a munkának elérkezett volna az ideje, úgy a politikai üldözésnek és betiltásnak egy látens, szellemi koncentrációt kellett volna eredményeznie, amely a lehetőségek feltárulásával, vulkánként kitörve fejezte volna be szerveződését. Mégis, ez a felvillanás, ez a bíztató kezdet, számos értékes, eredeti ember barátsága, ismereteiben való megmerítkezés és tapasztalás, hiszem, nem volt minden haszon és eredmény nélkül való!
Egy jövőbeni lehetőség demonstrációjának érzem ezt a történést, amely megmutatta, hogy egyszer megvalósítható lesz: - egységes, az egész országra kiható, szervezett, közösségi, szellemi munka. Annak kimunkált, azonos felfogású evangéliumi programját, azonos elkötelezettségű és szolgáló, kollektív vezetés fogja irányítani. - Bár ez nyilván nem a mi generációnk mostani életprogramja. S, mivel a Szövetség neve "Szeretet-szövetség" volt, úgy hadd idézzem a Névtelen Szellem üzenetét: "A szeretet nem rabság, kötelesség vagy teher, hanem szabadság, öröm és felemelő hatalom, mely kiemeli a lelket az anyagi élet sivárságából és a szellemi élet gyönyörűségeiből ajándékoz a földi embernek."
Tulajdonképpen az életben mindenkire egy-egy szerep lesz kiosztva vagy talán egy betű vagy gondolat hibátlan felmutatása; - ha ezt megtalálta, kimunkálta, úgy identitását, helyét a közösségben, a hazában, a kozmikus rendben találta meg. Tehát nekünk nem magunk körül kell elrámolni, hogy helyet biztosítsunk a magunk számára, mert az önmagára talált ember pontosan bele fog illeni abba a keretbe, abba a formába, ahová az élet állította, s ott meg fog felelni annak a szerepnek, melyet alakítania kell! - Életünk drámájának értelmezéséből azonban, már adódnak konfliktusok: - ki melodrámának játssza, ki tragédiának; - s, amit az egyik komolytalan népszínműnek érez, azt a másik dokumentum-drámaként éli át. Egyesek képtelenek megtanulni a szerepüket, míg mások, mindenkinek a szerepét jobban vélik tudni. Általában senki sem óhajt epizodista lenni, statiszta legkevésbé. Egy ponton mutatkozik csak a bőség zavara, s ez a színikritikus posztja. Nehéz megállapítani e bírálatok szerzőit, hisz a beazonosítást megnehezíti, hogy az aláírás minden esetben: - ex chatedra, azaz csalhatatlan. E megállapításokból sugárzik, hogy egyszerűen csak az igazságot tartalmazzák, de a megfellebbezhetetlen igazságot!
Nem hiába állapították meg Szellemi Vezetőink évtizedekkel ezelőtt: - "a szeretet rovására kifejlődött igazságérzet a legnagyobb tévedésbe ragad benneteket."
S szinte ugyanezt a gondolatot nyomatékolja meg a Névtelen Szellem Közleményeiben: "A szeretet bensőséges munkájának, a türelmetlenség, bizalmatlanság és szenvedélyes okoskodás vágja útját." - Ha bármikor evangéliumi szolgálatról beszélünk, akkor azonnal a Zebedeus fiainak kérésére adott jézusi szavak jutnak eszünkbe:
"... aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája." (Márk 10,35)
Ahogyan a kőtörőknek, a kovácsoknak is vannak mondókáik, nagyszerű ritmusaik, amivel a legnehezebb fizikai munkájukat is meg tudják könnyíteni, úgy kellene a magunk terheit is valami hasonló módon, - igaz ritmusokkal, örökéletű mondókákkal könnyebbé, vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. - Ismét csak idéznem kell egy ismeretlen szellemtanító, jó hatvan évvel ezelőtt adott bölcs tanácsát:
"Élni kell az életet emberek, józanul, emberi okossággal és a Gondviselés vezetése szerint. Élni kell, és nem kell az életből kísérleti állomást csinálni, és nem kell elméleteknek alárendelni".
Azután igazi közösség-teremtés az is, amikor az ember megházasodik, családot alapít. Csak győzze az ebből adódó feladatokat felmérni, és helyesen ellátni. Számtalan buktatót rejt ez a szolgálat, s helyedet csak akkor találod meg ebben a közösségben, ha felismered azokat a valós igényeket és megvalósítható szükségleteket, melyek családod minden tagja számára biztosítják életfeladataik elvégzését. - A harmonikus, viharoktól, szélsőségektől mentes otthoni légkör, a bensőséges együttlétek, a közös élmények, vidám, felszabadult életörömmel teljes hangulatai töltik fel azt az akkumulátort, melyből a család tagjai, - lámpásuk számára, mellyel útjukat megvilágítják, - energiát meríthetnek, egy életen keresztül. Soha nem éreztem késztetését annak, hogy gyermekeim fizikai életét teljesen gondtalanná, jövőjüket e világ elképzelései szerint is biztosítsam. Dolgoztam annyit, amennyi lehetőségem és erőm volt, - nem kevésszer még azon felül is. Megnyugvással tölt el, hogy keresetemet nem a magam kedvtelésére fordítottam, s még inkább, hogy ezt soha nem éreztem áldozatnak. Valahogy mindig Édesapám jutott az eszembe: amikor már dolgoztam, fizetést kaptam, sőt külön megbízások is pénzhez juttattak sokszor, egy kis cinkossággal zsebpénzt csúsztathattam a számára, hadd tudjon néha a nyári melegben egy-egy pohár sört inni, ha úgy kívánja. - Aztán megtudtam, hogy a zsebpénzből új gereblyét vagy kapanyelet vásárolt. Hiába, - nem lehetett rajta segíteni.
De szükségesnek és elengedhetetlennek tartottam, hogy gyermekeim kezébe adjam azt a térképet, - melyet én is így kaptam, - s mellyel magam is tájékozódom, a jégcsákánnyal, kötéllel és kapcsokkal együtt, melyekkel biztos pontokhoz rögzíthetik magukat, - s azt a tudatot, - hogy ha már kikerülök látókörükből, - meg legyenek győződve arról, hogy a biztosító-kötelet soha ki nem eresztem a kezemből, ahogyan az én kötelemet is tartják hasonló kezek. Mert ez a kötél végül ahhoz az igazsághoz van rögzítve, amely meghatározza helyemet minden közösségben.
Tudom, belőlem soha nem lesz szocialista pannó, aki acélos tekintettel és lobogó hajjal tekint a csodás jövőt ígérő rózsaszín pirkadatba, miközben már a jövő évet is rég maga mögött hagyja, a munkaversenyben elért ámokfutásában. Könnyű szívvel engedem át Zubolynak az oroszlánt is; - bánatomra, nem szerezhetem meg III. Richárd országát sem, mivel a cserébe kért lovat megettem már börtönéveim alatt. Ha itt lesz az ideje, eltávozom különösebb nyugtalanság nélkül, hogy nem láthattam meg Nápolyt. Nem dobtam pénzt a Trevi-kútba, legalább nem kell miatta visszamennem. Mivel protestáns vagyok, nem oldódik meg számomra a nagy dilemma: - Párizs, valóban megér egy misét? Bármennyire is reklámozzák, nem töltöm ki a válasz-levelezőlapot, hogy beavathassanak a titokba, milyen módszerrel lehet rövid idő alatt nagy vagyonra szert tenni; - (de sejtem!), majd húsz kilót fogyni koplalás nélkül és relaxálni, hogy fél év alatt játszva tanuljak meg több világnyelvet. Hajdan volt barátok után nem kiáltok: - quo vadis domine? - ők tudják hová mennek.
Drága Nemes Sándor bátyánk szokta volt mondani: - ha már mi, nem is tudjuk elhagyni bűneinket, egy idő után az ún reánk és hagy el minket. Hagyjuk hát távozni békességgel felesleges vágyainkat, igényeinket, sértettségeinket. Akár tűzbe is dobhatjuk azok névsorát, kiket különböző időben, különböző okok miatt B-listáztunk.
William Saroyan, "Így múlik el az életünk" című darabjában, egy öreg arab ül a bárpultnál maga elé bámulva, töprengő arccal; - időnként felnéz, megszólal, s csak ennyit mond: - "nincs alapja, semminek sincs alapja, végig az egész vonalon."
S ez a mondat világi törekvéseinkre, gondjainkra, konfliktusainkra utal. - Ki tudjuk-e már mondani, hogy nincs alapja?
Arany János, aki mindenkinél hatalmasabb örökséget hagyott hátra, verseket és tanulmányokat, fordításokat, a magyar nyelv kimeríthetetlen szó, fogalomtárát, az Akadémia titkáraként még adminisztrációs munkát is végzett, vagyis a nemzet szellemi közösségéért hatalmas szolgálatot mutathatott fel, mégis így érezte, mégis így panaszkodott:
"Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe' - szerbe',
S hány reményem hagyott cserbe'!...
Mi munkálhat egy ilyen szellemóriásban, hogy mindezt kevésnek érezte!
József Attila megfelel a nagy kérdésre: - mindenkinek a maga helyén kell betölteni, teljesítenie hivatását, mert aki ezt megtalálja, kozmikus feladatot végez el. - Hogyan is fogalmazza ezt meg, a "Nem én kiáltok" című versében?
..."légy egy fűszálon a pici él,
s nagyobb leszel a világ tengelyénél."
Ha valaki úgy érzi, hogy magányos, magára van hagyatva, úgy azt szeretném mondani számukra: - Talán szeressetek valakit ti is, nyújtsatok kezet a nálatok is elhagyatottabbaknak, s máris meg fogjátok találni a saját közösségeteket is. - Csak az önző ember magányos, mivel az önzés befalazza önmagát. S ha hisszük, hogy a világ egy és oszthatatlan, akkor a magunk kis közösségét is alkalmassá kell tennünk az eljövendő egyetemes közösség szolgálatára!
Szentestéken, a felfokozott karácsonyi izgalomban, türelmetlenül vártuk haza Édesapánkat. Munkájából kifolyólag, csak késő este tudott haza érni. Érkeztekor nagy volt az öröm, hiszen elkezdődhetett a felejthetetlen, bensőséges ünnep, s feloldódott a várakozás izgalma. Megérkezésével teljessé vált a családi kör, - a közösség! - Így kell majd egyszer mindnyájunknak hazatérni az Atyai házba.
Ha érkezésemet bárhol várakozás előzi meg, ha érkezésem egyszer bárki számára örömet jelent, ha a teljesség érzését akár csak egy pillanatra is meg tudtam teremteni valaki vagy valakik számára:
- úgy érzem, megtaláltam helyemet a közösségben!
* * *
|
