|
Élet az élet előtt, az élet után...
ÉS KÖZBEN?.
Az itt következő írás Helen Wambach: Life before Life (Élet az élet előtt) c. műve magyar fordításának utószava volt. (A könyv a kiadó kívánságára Hányszor születik egy ember? félrevezető címmel jelent meg!). Az alábbiakban a fordító által írt utószót - a műre tett közvetlen utalások egy részét kihagyva - közöljük.
Amikor hosszú évekkel ezelőtt letettem a család és a barátok asztalára Dr. Helen Wambach könyvének fordítását, lelkesedésemben levelet akartam írni a szerzőnek. Biztos voltam benne, hogy sor kerül a mű kiadására is, és szerettem volna tudtára adni, hogy ebben az Amerikától oly távoli kis közép-európai országban igen jelentős az érdeklődés a hatvanas években Nyugaton nekilendült kutatások iránt, s hogy ez nem véletlen. Minthogy ő időközben annak a dimenziónak a lakója lett, amiről pszichiáterként ismereteket igyekezett szerezni, a tervezett levélből a magyar kiadás utószava lett.
Abban az időben már közkézen forgott, előbb kéziratos példányokban, majd - láss csodát világ! - a Katolikus egyház által támogatott Ecclesia Szövetkezet kiadásában nyomtatásban is Dr. Raymond Moody: Élet az élet után c. munkája, és nagy port kavart hívő és nem hívő körökben egyaránt. Baráti társaságban hamarosan olvashattuk Dr. Thorwald Dethlefsen német orvos-pszichiáter: Das Leben nach dem Leben (Élet az élet után, 1992) c. munkájának részleteit (akkor még) hevenyészett fordításban, s ez előtt nem sokkal ismerkedtem meg Charles Fiore és Alan Landsburg: Death Encounters (Halálbeszámolók) c. művével. Igazából Dr. Elisabeth Kübler-Ross halálkutató neve is ekkor vált ismertté a magyar érdeklődők előtt, mert őrá hivatkozott mind Moody, mind Wambach. Ő ugyanis hadat üzent a vén kaszásnak, és olyan jól vívta meg harcát, hogy mire a lényeg megértésére jutott és juttatott másokat, kiderítette, hogy a halál nem rettenetes csontváz, aki kegyetlenül tarol az élők között, hanem jóságos angyal, aki pontosan tudja, kiért mikor kell érkeznie, és Istentől származó szeretettel hajol le még a leggonoszabb halállal halókért is.
Ezeknek a műveknek a megjelenése arra mutatott, hogy jelentős, terjedelmében és mélységében egyre táguló területek tárultak fel a nyitott gondolkodású kutatók előtt, akiket addig materialista megközelítésre szoktatott és kényszerített, csábított és nevelt a racionalista tudományosság.
Aki az ezoterikus ismeretek és a hit útján nem jutott el a többszöri testet öltés és az ember testen túli dimenziójának felismeréséig, az a legújabb tudományos felfedezések és eredmények révén ismerkedhetett meg a halálon túli és a születés előtti állapottal. A klinikai halálból egyre többeket sikerült újraéleszteni, és a halál határmezsgyéjén jártak közül nem egy beszámolt átéléseiről. Az élmények meglepő egyezéseket mutattak - nem csupán egymással, hanem mind a Tibeti, mind az Egyiptomi Halottaskönyv-vel, és hamarosan kiderült, hogy azokkal a szellemközleményekkel is, amelyek a múlt század közepén kibontakozó szellemtant művelők köreiben hangzottak el. Ugyanez igazolódott be azokról a beszámolókról, amelyeket olyan pszichiáterek jegyeztek le, akiknek volt elegendő emberi kíváncsiságuk és tudományos bátorságuk, hogy behátráltassák hipnotizált pácienseiket a megszületésük előtti állapotuk emlékei közé.
Három, sőt négy, egymással látszólag szinte semmiféle vagy csak érintőleges összefüggésben lévő területről azonos állítások érkeztek. Hammurapi törvényei óta két tanú egybehangzó vallomása elegendő egy igazság bizonyítására.
Ptolemaioszt megelőzően is voltak, akik tudták, hogy a föld gömbölyű, a lapos földkorongról vallott nézet mégis hosszú évszázadokon keresztül tartotta magát. A világ nagy vallásai valamilyen módon mindig is tisztában voltak a többszöri testet öltés tényével, és a kereszténység is csak a világi hatalommal szövetkezve tiltotta el hívőit ettől a gondolattól, hogy a statikus világ és a kegyetlen Isten képével uralkodhassék hívei fölött. De még ezen, a bibliai szövegeket kiforgató vagy semmibe vevő egyházon belül is a nagy misztikusok, szentek egyértelműen kapcsolatot tudtak teremteni és kommunikáltak is a láthatatlan dimenzió lakóival.
Miért, hogy éppen most jutottunk el a tudományos felismerés ama fordulópontjához, amelyik jellegében és jelentőségében Kopernikusz, Galilei és Kepler felismeréseire emlékeztet? Hogy tudniillik a látszat többé nem takarhatja el az önmagáért beszélő valóságot. Ha egyszer le kellett mon-danunk a ptolemaioszi világképről, az euklidészi geometriáról és a dinamikus valóság más, hasonló állóképeiről, akkor éppen itt az ideje, hogy kimondjuk - mint Galilei az 'Eppur si muovét, - azt, hogy az anyagvilág felépítettsége zseniális, de csak tükrözése a szellemi valóságnak - a valóságnak.
De miért vált ez egyszeriben ilyen sürgőssé?
Készülő könyvemben hivatkoztam egy Victor Hugo idézetre: "Nincs nagyobb hatalom, mint annak a gondolatnak az ereje, amelynek eljött az ideje." Ő minden bizonnyal a francia forradalom hármas jelszaváról beszélt. Nem nekem jutott először eszembe, hogy ezt a hármas jelszót összevessem a Jézus által megerősített két főparancs közül a másodikkal: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!", vagy más fogalmazásban: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük!"
A szociális gondolat már behatolt a társadalmi együttélés területeire. Eddig még jobbára csak "pokoli" megvalósítóihoz volt "szerencsénk", de ezek a szemünk láttára tűntek és tűnnek el, s az emberi szabadság egyre tágabb területeken bontakozik (no persze ez is előbb szabadosság formájában szerez magának érvényt). Nyomában az egyenlőség eszméje is megindult a megvalósulás útján (egyelőre itt is vannak még "egyenlőbbek"). Mindeddig azonban adósok maradtunk a testvériségnek még a programba vételével is, nemhogy a megvalósításával. Vagy talán mégis? A megérett gondolat hatalma kibontakozóban van?
A testvériesség hiánybetegségeiben, torzulásaiban és csonka-bonkaságaiban szenvedő ember számára újszerű gyógymódra van szükség. Az elanyagiasodott, gondolkodásában, felfogásában materialistává, s ebben az értelemben racionalistává lett emberiség váratlanul ismét felfedezte a szellemet, amely két oldalról is bekerítette. Egyrészt a (főként keleti) gyarmatok ősi kultúrája és hitvilága századok során beépült a gyarmatosító fehér ember sejtjeibe is; másrészről a New York állambeli Hydesville-ben kopogással hívták fel magukra a figyelmet a szellemvilág lakói. A két égtáj felől megindult gondolat rendkívüli sebességgel találkozott Európában, és a hullámok felerősítették egymást. Rövidesen alig volt társaság, amelyikben ne kerítettek volna sort "asztaltáncoltatás"-ra .
A kíváncsi tömeg egy ideig cirkuszi mutatványnak nézte az ábécés-táblákon kialakuló mondatokat vagy hallgatta a minden szíre-szóra transzba eső médiumok szóáradatát, jósolgatásait, szenzációs bejelentéseit; valamire-való kör nem is adta alább Mózesnél, Shakespeare-nél és hasonló nagyság-rendű szellemek megszólaltatásánál. A másik oldalon a jómódjukban unatkozó sznob angolok kéjesen borzongtak a hinduizmusból, a tibeti ősvallásból (a bönhből), a buddhizmusból, a zoroasztrizmusból és más keleti misztikus és mágikus hitelvekből összegyúrt titokzatos rendszer érthetetlen műszavain és tanításain. Akik elfogadták a többszöri testet öltés gondolatát (sok esetben csak a "lélekvándorlás"-t - amire még visszatérünk) még fogadásokat is kötöttek, hogy ki kinek vagy "minek" a reinkarnációja.
Karácsony Sándor igen jól jellemzi a magyar ember gondolkodás-módját, amikor azt mondja, hogy azért volt képes mindig is befogadni az új eszméket, mert elgondolkodva a látottakon és hallottakon, egyre újabb kérdéseket fogalmaz meg és nem nyugszik, amíg a végére nem jár annak, amit nem ért. Ugyanakkor azonban sose bocsátja meg, ha becsapják.
A kíváncsiak megmaradtak a szellemidézés, a primitív ájtatoskodás és a hiszékenység szintjén, kitéve vakbuzgó vagy csaló emberek és - igen, szellemek! - játékának. Az érdeklődők kérdezni kezdtek, de nem a lottéria legközelebbi számairól kíváncsiskodtak, hanem egyre mélyebb betekintést kívántak nyerni abba a világba, ahová az ablakon át már bepillanthattak. A hasonlók vonzásának törvénye alapján a szellemvilágból egyre magasabb szintű szellemegyéniségek nyilatkoztak meg, a szellemi környezet egyre inkább felértékelődött, a közlések egyre inkább tanítás jelleget öltöttek. Az igazán tanulni vágyók tudták, hogy a szellemvilágból nyert minden ismeret csak segítség és eszköz a magasabb rendű erkölcsi világrend megismerésének útján. Dinamikus és a tapasztalatoknak végére járó kérdezők és tiszta életű és engedelmes eszközök tették lehetővé, hogy a magyarországi szellemtan ne maradjon meg a puszta kísérletezgetés szintjén (ámbár a kísérletek terén is igen alaposak voltak, nem egy neves tudós vett részt bennük, hogy kizárják a kóklerkedést).
Ismereteim szerint egyetlen országban sem születtek - néhány egyedi műtől eltekintve - olyan összefüggő eszmerendszert alkotó szellemi tanítás-sorozatok, mint hazánkban. Minden kérdező, aki választ várt a Szentírásban fellelhető látszólagos ellentmondásokra, vagy akinek a számára igazságtalannak, kegyetlennek, sőt következetlennek mutatkozott a keresztény vallások által kialakított istenkép, revelációként fogadta ezeket a tanításokat. A szellemtani eszmék, mint pontosan megmunkált fogaskerekek, úgy illeszkedtek a Szentírás hatalmas művébe, és egyetlen pontocska (ióta) sem veszett el a Bibliából. A tanítások nagyszerűségét szemlélve lehet megérteni Jézus szavait:
"Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elhordozni: de mikor eljön Ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Amije van az Atyának, az mind az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek."
Félreértés ne essék! Szó sincs arról, hogy a szellemtan tanításai a Szent Szellem közvetlen kijelentései lennének. De mert Jézust dicsőítik, szavaira építenek, szellemében tanítanak, bizonyos, hogy isteni eredetűek. Ha netán tévedések, félreértések vagy félremagyarázások lennének bennük mégis, úgy az nem a Szent Szellem hibája, hanem a közvetítőké. Mindenesetre nagyfokú elővigyázatossággal kell fogadnunk a szellemi közléseket! Még szerencse, hogy van mihez mérnünk. Egy biztos: minél inkább egybevágnak a Bibliával a szellemi közlések, minél kevésbé mondanak ellent a Szentírásnak, annál inkább hagyatkozhatunk rájuk is.
Erre a kis kitérőre mindenképpen szükség volt, hogy világos legyen, mi okozott ekkora örömet az említett művek olvastán. Ez az öröm akkor sem olvad le az arcunkról, ha tudjuk, hogy emberi kezekben a legnagyszerűbb igazságok is hamar üzletté silányulnak, ami természetesen nem az igazságot minősíti, hanem az embert.
Freud munkássága nyomán, a "freudizmus" elterjedésével divattá vált "analízisbe menni", és a közönségízlést kiszolgáló írók előszeretettel foglalkoztak hőseik mélytudatával - felszínesen.
Hasonló jelenségnek ma is tanúi lehetünk. A hipnózisban felidézett előző életek között bizony nem egy van, amely kalandregényekkel, horrorfilmekkel és bűnügyi krónikákkal vetekszik, és rémségeivel felülmúl minden írói fantáziát. Ne csodálkozzunk: fejlődésünk itt a Földön valamikor az egymást lebunkózó ősembert megelőzően kezdődött. Minthogy a kutatók és a pszichiáterek nem biztos, hogy egyben jótollú írók is, gyakori, hogy ügyes, az írói mesterségben jártas szerzők készítenek szenzáció hajhászó könyvet a kutatók tudományos megfigyeléseiből. Olvasmánynak nagyon izgalmas az ilyen, mert hatását fokozza a tudat, hogy valóságos személyek átélt történeteit tartalmazza. Sajnálatos viszont, hogy sok esetben éppen a lényeg vész el: szellemi fejlődésünk során minden további lépést korábbi életeinkben készítünk elő.
Minden emberi szellem önálló személyiség, mint ember: önálló egyé-niség a maga sajátos karakterjegyeivel, fejlődési (vagy bukási) menetével, s közülük még a legátlagosabb sem téveszthető össze senki mással. Ezért olyan nehéz a pszichiáter dolga, és ezért fordult közülük nem egy a már sokat ígérő hipnózishoz, amikor korai traumák után kutatott, hogy magyarázatot találjon bizonyos személyiség-zavarokra, neurózisokra, pszichopatológikus és egyéb esetekre. Különösen igaz ez a 20. század közepe óta (főként Jung nyomán) egyre szélesebb körű mélylélektani kutatásokra. Mindeddig azonban ritkán akadt, aki tudta volna, hogy micsoda is a kezében lévő eszköz. Braid angol szemorvos felfedezése óta számos elmélet született a hipnózis állapotának magyarázatára, de még nemigen jutottak túl azon a szón, hogy valamiféle... Akik Mesmer nevét emlegetik, eleve tévúton járnak; ő nem a hipnózis, hanem az animális magnetizmussal való gyógyítás (újra)felfedezője, amelyben az animális nem állatit, hanem lelkit jelent, de így sincs köze a hipnózishoz. A Braid által létrehozott állapot sokkal közelebb áll az álomhoz, mint bármiféle magnetizmushoz. Csak a test-lélek-szellem hármasságát (lassan kisebbségbe szoruló) el nem ismerők tiltakoznak az álommal való összefüggés ellen, mondván, hogy az alvásra az öntudatlanság jellemző.
Éppen a legújabb kutatások bizonyítják a szellem önálló létét, ha valaki még kételkednék benne. Az is igaz viszont, hogy a szellem önálló léte még nem ad magyarázatot a hipnózisra, mint ahogyan az alvásra, álomra sem. Számomra különös és megfoghatatlan, hogy a szellemtan által tálcán kínált megoldáson miért nem kaptak sem a pszichiáterek, sem a filozófusok. Túlságosan egyszerű és magától értetődő?
A szellemtan ugyanis azt állítja, hogy a szellem az állandó és örök, aki Isten teremtménye, de szembefordulva Teremtőjével, sorozatos bukások során bezárta önmagát saját megsűrűsödött, anyaggá merevedett erőibe és gondolataiba. Ő az elkóborolt, a szakadékba esett bárány, az elveszett egy, a tékozló fiú. Önmagától soha nem is lenne ereje visszatérni "az atyai házba". Isten azonban maga a szeretet, s ez az áradó szeretet kezdi ismét kibontani az anyagból a tehetetlenségre, pokoli állapotra jutott szellemet. Előbb, évmilliárdokon át, erőit bontja ki szilárddá merevedett ásványbörtönéből, majd a növény- és az állatvilág evolúcióján át teremti meg végre a lehetőséget, hogy a szellem testbe öltözhessék, hogy most már közvetlenül és felelősen részt vehessen az anyagból, illetve az anyagiasságból való kibontakozásában. Hosszú életsorozatok tapasztalatszerzése, bűnök, vétkek, hibák elhagyása, az erények kifejlesztése során jut el a szellem arra a szintre, hogy a testet öltés kényszeréből kilépve, az idő és a tér kötöttségeitől megszabadulva szellemi fejlődése felgyorsulhasson. Még ezután is jó ideig a Föld vonzáskörében marad, mindaddig, amíg az itt rászabott feladatokat maradéktalanul nem teljesítette.
Itt meg kell álljunk egy pillanatra, és az előbb nagy vonalakban vázolt fejlődési menetre hivatkozva el kell oszlatni egy félreértést. A hinduk által vallott "lélekvándorlás" szerint egy súlyosan elrontott élet után az ember akár állati testben is újraszülethet. Minthogy azonban az állatnak nincs tudata, csak éltető lelke, képtelen volna ismét emberi szintre emelkedni. A szellemtan világossá teszi, hogy az emberi szellemnek a geológiai és a biológiai világban csak az erői, gondolatai, indulatai stb. testesülnek meg. Maga a szellem csak emberként ölt testet, még a legalacsonyabb szinten is.
A testetöltött szellem itt a Földön magán viseli a gondolataiból, érzéseiből és szándékaiból, valamint tetteinek eredményeképpen létrehozott - mondjuk így: félanyagi, legalább is a szellemnél sűrűbb állagú - ruháját, burkolatát. Ez az úgynevezett asztrális teste jelenti egyben az auráját, amelyet a clairvoyant-ok látnak, amelyet a Kirlian-fotók láthatóvá tesznek, s amelyet az érzékenyebb idegrendszerű emberek megéreznek az illető közelében, (amitől első látásra ellenszenves vagy rokonszenves valaki).
Tulajdonképpen még sok mindent el lehetne mondani itt ahhoz, hogy a kép teljesen világos legyen, de ez nem egy rövid összefoglalás dolga. Mindenesetre ennyire szükség volt, hogy megkísérelhessünk közelebb kerülni annak megértéséhez, hogyan tud a pszichiáter betekintést nyerni, illetve nyújtani valakinek a korábbi életeibe.
Visszatérve a lélekhez: ez az a részünk, amelyik a komputer memóriájaként hordozza minden korábbi életünk minden pillanatának emlékét, és amely szoftverként magában foglalja távolabbi és közelebbi céljaink programját. Ez a program azonban igen rugalmas, olyan sokrétegű, hogy a szabad akarat eredményeképpen létrehozott legelképesztőbb bakugrásokra is van új lefutási menete. Nagyon fontos azonban tudni, hogy a korábbi életek átélései, tapasztalatai erre az életre letiltott anyagnak számítanak benne. A korábbi következtetések be vannak építve ennek az életünknek a programjába. A letiltott anyag az úgynevezett tudatalatti, ahonnan csak különleges kulcsokkal lehet feloldani az ismereteket. A feloldás módjától függően vannak mágikus és misztikus kulcsok: a hallocinogén gombáktól és készítményektől (amilyenek a drogok is!) a relaxációs gyakorlatokon át a jógáig és a szentek misztikus elragadtatásaiig, a sámánok és a varázslók elrévülésétől az agykontrollon át a transzállapotig. Mindegyiknek az a lényege, hogy a test és a szellem között meglazul a kapcsolat. Sohasem szakad meg, mert ha a test és a szellem között megszakad a kapcsolat, az a test halálát jelenti. A klinikai halál állapotában is csak a szakadás határáig nyúlik meg a félanyagi természetű "köldökzsinór", amelyen át a szellem a fogantatástól a halál bekövetkeztéig élteti a testet. Ennek a szalagnak a megnyúlásakor a léleknek bizonyos memória-, illetve egyéb mezői hozzáférhetővé válnak, akár magának a test tulajdonosának a számára (meditációban például), akár a megfelelő technikával közeledő pszichiáter részére (ez a hipnózis), esetleg egy más szellem részére (ez a transz-állapot). A szellemtől a testhez vezető, a lélek "anyagából" álló szalag csupán a lét fenntartását, valamint az utasítások motorikus végrehajtását biztosítja - mint azt a pszichiáterek és agykutatók egybehangzóan állítják.
Csak aki nincs tisztában vele, hogy a szellemi állapot a természetes, és a testbe kényszerült szellem korlátozva van szabad mozgásában és észlelésében a test által, az állíthatja az álom, illetve az alvás állapotáról, hogy öntudatlanság. A test ugyanis csak öt érzékszerve közvetítésével képes benyomásokat szerezni, míg a szellem és a lélek számára nincs akadály, és a tapasztalás módját csak azért nem tudjuk megfelelően leírni, mert nincsenek rá fogalmaink. Itt következik az a bizonyos szó: valamiféle. A klinikai halálból visszatértek kétségbeesett igyekezettel próbálják körülírni, és azok is, akik a testetöltések közötti időszakról számolnak be. Ugyanígy vagyunk a mély alvásból - ritkán - áthozott álmainkkal. Már a gyors szem-mozgás (REM) állapotában látott álmaink is szimbolikus képekben szólnak hozzánk, de ezeket hellyel-közzel le tudjuk fordítani testi életünk nyelvére (álmoskönyvek, álomszótár, mélylélektani álommagyarázatok stb.), azonban a mély alvás szintje, a szellemi sík, csak nagyon sok körülírás és mintha segítségével fejezhető ki, és a megfejtett kép akkor se tökéletesen éles.
Egy hipnózis-szeánsz részvevője így ír erről felébresztése után:
"Tudom, hogy furcsán hangzik, még magamnak is. Nem ismerjük, vagy nem értjük meg a ... mit? Hát igen, amikor hipnózisban voltam, olyan világosnak tetszett számomra, hogy testben élni azt jelenti, hogy az ember el van szigetelve valódi énjétől, és el van szakítva az igazi megismeréstől, ami hozzáférhető a számunkra, ha nem vagyunk testben. Tudtam, hogy szükséges ennek az életnek a tapasztalatait megélnem, de bizonytalan voltam afelől, hogy miért. És mégis, tragikusnak éreztem, hogy anyámnak, az orvosnak meg a többieknek nincs valódi ismerete az életről."
Mint valami megvilágosodásról, úgy számolnak be jónéhányan élményeikről olyanok, akiket életcéljuk felől kérdeztek meg hipnózisban. Átélésük alapvetően megváltoztatta életüket. Úgy érzik, azzal, hogy életcéljuk tisztán villant fel előttük, jobban megértették életük lényegét, és a továbbiakban környezetükkel szemben több megértést fognak tanúsítani.
Mintha csak Moody vagy éppen Kenneth Ring könyvét (A halált átélni - az életet megnyerni, Bp. 1990.) olvasnánk. Van, akinek még ez sem elég bizonyíték, hogy azonos dimenzióból származnak az élmények?
Igaz, hogy számos kutató a hipnózis segítségével (sőt, a későbbiekben hipnózis nélküli visszavezetés segítségével) nyert közvetlen értesülést és tapasztalatot egy másik létsíkról, mégis tudni kell, hogy a hipnotizált csak az önmaga átéléseiről és benyomásairól tud beszámolni, és nincs, vagy alig van áttekintése ennek a másik létsíknak a "berendezkedéséről". Talán olyankor tud meg valamivel többet, ha a pszichiáter, akinek az utasítására lép előre vagy hátra az időben, megállítja az egyes életek között. Akkor is jobbára csak a saját szellemének, lelkének helyzetével jöhet tisztába. Természetesen az ő élményeiből is le lehet vonni következtetéseket, de nem biztos, hogy azok a valóság helyes képét nyújtják majd. Valamivel általánosabb képet adnak a halálközeli beszámolók, mert ezekben több a mindenkire egyaránt jellemző elem. Csak hát a halálközeli állapotot megtapasztalók visszatérnek, egy bizonyos ponton nem léphetnek túl.
A 19. század közepétől az 1940-es évekig eltelt közel száz esztendőben a szellemtan kutatói számára tanítások hangzottak el megbízható médiumokon keresztül, amelyek segítségével összefüggő képet lehetett alkotni, s ezek nyomán alkothatunk mi magunk is a szellemvilág rendjéről. Olyan szellemvilág képe bontakozott ki és állt össze egységes rendszerré, amelyben kételkedni ugyan lehetett, de csak a logikának, mint az emberi gondolkozás alapfeltételének teljes elvetésével. Igaz, hogy aki könnyebben elhiszi az anyag önteremtésének és önfenntartásának mesterséges mítoszát, mint azt, hogy az alkotás Alkotót, a rend Rendezőt feltételez, annak az is mindegy, hogy az ősi kultúrákból ránk maradt leírások, a szellemtan, valamint a halálközeli állapotot vizsgáló, illetve az elmúlt életekre vonatkozó legújabb kutatások milyen tökéletesen igazolják egymást.
A szellemtan kutatóinak azért sikerült ez utóbbi két kutatási terület segítségével feltártakat messze meghaladó ismereteket szerezniük a szellemvilágról, mert mind a kérdések, mind a válaszok magára a szellem-világra, illetve a szellemvilág és a fizikai világ viszonyára vonatkoztak. A közlések a kutatók tudását, intelligenciáját, szellemi fejlettségi szintjét jócskán meghaladó személyiségektől származtak. A közvetítők többnyire teljesen automatikus médiumok voltak, akiknek az egyénisége éppen ezért nemigen játszhatott bele a közlendőkbe. A tudás átadásának szinte egyetlen akadálya az emberi fogalmak hiánya volt, nem pedig az ismereteké. Bizonyos körülírások és egyezményes szakkifejezések használatával a szellemtannal elmélyülten foglalkozók számára hamarosan kiderült, hogy a szellemtanítók közül kiknek a közléseit lehet - szinte fenntartások nélkül - elfogadni, és kiknél találhatók (kisebb-nagyobb) belső ellentmondások.
Ez az a pont, ahol egy kissé el kell időznünk.
A hangsúly kedvéért meg kell ismételnem, amit
már korábban is említettem: áttekintve a szellemtani eszmék és rendszerek egész sorát, sehol nem akadtam olyan egyetemes, következetes, közérthető, követhető és a legmagasabb rendű krisztusi igazsággal egybehangzó tanításra, mint amilyen a már említett szűk száz esztendő során az evangéliumi spiritizmusból nőtt ki.
Szeretném, ha az érdeklődő olvasó világosan megértené, hogy a hangsúly (szép magyar nyelvünkben) a jelzőn, az evangéliumin van. A spiritizmus éppúgy eszköz volt (van?) Isten kezében egy adott időben, mint ahogyan eszköz volt bizonyos embercsoportok szellemi fejlődésének megalapozásához a totemizmus számos változata, a kabbalisztika, a sinto-izmus vagy akár a druidizmus. A Jézus által megígért Szent Szellem számos megnyilvánulását tapasztalhattuk már addig is - az Istent dicsőítő európai katedrálisoktól az evangéliumi igazságokat a maga eszközeivel zengő Bach- és Beethoven-muzsikán át a krisztusi ismereteket - kódot - hordozó periodikus rendszerig - a művészetben, a tudományban, a filozófiában, de még a történelemben is (gondoljunk csak a gyarmatbirodalmak összeomlására, azon belül is Gandhi szerepére, vagy 1956-ra).
A 19. század végétől kezdve a Magyarországon név nélkül jelent-kezett szellem (szellemcsoport) részletes leírást adott a szellemvilág összefüggéseiről és rendszeréről, amelyről addig csak töredékes ismereteink voltak. Az evangéliumok által kijelölt, és egyetlen élet alatt elérhetetlen cél - "Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogyan mennyei Atyátok tökéletes" - megközelítésének lehetőségeit tárta fel és azt az eszközrendszert, amely az ember számára a Kegyelem jóvoltából rendelkezésünkre áll. Világossá tette, hogy a Földön ma testben élő emberek mintegy keresztmetszetét mutatják a Föld vonzáskörében élő szellemmilliárdoknak. Világossá tette azt is, hogy ezek a szellemmilliárdok a szellemi-lelki fejlődésnek a legkülönbözőbb fokozatain állnak, és azért vannak számtalan szállal egymáshoz kötve, mert életeik során a legkülönfélébb összefüggésekbe kerültek egymással, rokonai, barátai, ellenségei, megrontói, megsegítői voltak korábbi életeik során egymásnak, ki-ki a maga fokozata szerint.
Mint egy hatalmas tanintézet (ha cinikus akarnék lenni, elmegyógyintézetnek is nevezhetném), amelyben egyszerre található meg az emberevő és az életszentség szintjére jutott, és mindegyiknek az a feladata, hogy "tökéletes legyen, ahogyan az ő mennyei Atyja tökéletes".
Ezek között a legkülönfélébb iskolákba és az iskolák különböző osztályaiba járó emberek között most nagyon sokan vannak, akiknek a tananyaga a szellemvilág megismerése. A születésük előtti időszakra visszavezetettek közül nem egy számolt be arról, hogy azért választotta ezt a kort a testetöltéséhez, mert ebben a történelmi korszakban jelentős változások következnek be az emberiség gondolkodásában, mégpedig a vallásosból a tudományosba és abból a szellemi irányban. "A kozmikus tudat, a magasabb rendű tudat korszaka felé vezető átmeneten szeretnék munkálkodni" - mondták közülük többen is.
Azzal, hogy a hipnózis egyre általánosabb orvosi gyakorlat lett, szinte kézenfekvővé vált a visszavezetés lehetősége. Mégis kevesen mernek belevágni, ingoványosnak érzik a talajt, mert nincsenek tisztában vele, hogy miként is kerül a páciens e különös tudatállapotba. Maga Freud is jó ideig alkalmazta a hipnózist analízisei során, de nem engedett a csábításnak, hogy kipróbálja a regressziót. Annyira tartott tőle, hogy összefüggésbe hozzák az akkor még a mainál is többek által tudománytalannak tartott okkultizmussal, hogy a legélesebben szembeszállt a gondolattal. Ugyanez az oka annak is, hogy hazánkban az orvosi egyetemeken a múlt század második felében végzett pszichiáter-nemzedék vagy egyáltalán nem foglalkozik a hipnózissal, vagy kevés tapasztalattal rendelkezik felőle. Akiknek pedig vannak ismereteik és gyakorlatuk is, azok se igen nyilatkoznak, mert éppen a hozzá nem értők sütik rájuk egykönnyen a sarlatán jelzőt.
Úgy látszik azonban, hogy ha egy gondolatnak elérkezett az ideje, az előbb-utóbb nagyhatalommá válik; és az sem véletlen, hogy mikor érkezik el egy gondolatnak az ideje. Bizonyára nagyon sokan tartanak szellemi fejlődésük során ott, hogy meg kell ismerkedniük más létsíkok valóságával is, hogy ki kell tágítaniuk tudásukat a fejlődés szélesebb horizontja felé. Nem véletlen például, hogy nálunk egy fizikus kezdett el foglalkozni a gömbvillámok kérdésével, s ezen keresztül hovatovább a parapszichológiai jelenségek egyik szakértőjévé növi ki magát, még ha a megállapításai mégoly óvatosak is. Feltétlenül meg kell itt említenünk egy, az anyagvilágról vallott alapvetően forradalmi nézeteket tartalmazó művet, Balogh Béla: A végső valóság (7.kiad., Piliscsaba, 2005) c. munkáját. A könyv eredetileg Svédországban látott napvilágot; címe fellengzős kissé, mert inkább "alapvető" mint "végső", de valóban egy új, szellemi korszak meghatározó művei között van a helye.
Visszatérve a hipnózishoz: az ihletett tudósok megértették, hogy a hipnózis, (kivéve bizonyos hipnotikus szuggesztiókat) nem lehet gyógymód, hiszen az csak a tünetek megszüntetésére alkalmas, ahogyan Dethlefsen is állítja. A betegség kiinduló pontjához azonban elvezet, különösen a lelki traumák és a velük összefüggő bajok esetén. Óriási a jelentősége azért is, mert a trauma gyökerét nem az orvos találja meg, hanem többnyire maga a beteg.
Az E. Kübler-Ross, R. Moody, E. és Ch. Fiore, valamint A. Landsburg, K. Ring, J.L. Whitton és mások által gyűjtött ú.n. halálbeszámolók alanyainak egybehangzó a véleménye, hogy a halál inkább kellemes, mint keserves élmény, mert jóllehet szembe kell nézni a "Fénylény"-nyel, aki mindent tud, még a legrejtettebb titkainkat is ismeri, de szeretete végtelen és megbocsátó. A halál a tulajdonképpeni hazatérés, az igazi megszületés. Akik halálközeli élményt éltek át, nem félnek többé a haláltól - noha nem veszítették el egészséges életösztönüket. Jómagam hozzátehetem, hogy akik a szellemtan ismeretében nőttek fel, még kevésbé idegenkednek a halál gondolatától, a szellemvilágba való áttéréstől.
A halál rejtelmeibe szinte minden nagy gondolkodó megpróbált behatolni. Az eszmerendszerek közül azonban sokkal kevesebb próbálta megfejteni a születés titkát. Különösen áll ez a keresztény alapállású filozófiákra. A magyarázat abban a furcsa és számomra érthetetlen dogmatikai állításban rejlik, hogy a lelket (értsd: szellemet) Isten a fogantatáskor leheli a jövendő gyermekbe. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ezt az őskeresztények még másképpen gondolták, hiszen az "Apostoli hitvallás" befejező mondata úgy szól, hogy "...és (hiszem) az örök életet." Miféle öröklét az, ami csak egy adott időponttól örök? (A furcsaság abban áll, hogy ezt a hitvallást meggyőződéssel mondják el a keresztény/tyén világ százezernyi templomában hétről-hétre.)
Annál is inkább figyelemre méltó, hogy H. Wambach, ha nem is elsőnek, de éppen ezért felkészülten és tudományos igénnyel látott kísérlet-sorozatához, amelyben az emberi élet e hatalmas csodáját, a megszületést akarta megismerni és megismertetni. Azok a korábbi életeikbe visszavezetettek, akikkel a megszületésüket és az azt megelőző magzati kort, illetve fogantatásukat akarta felidéztetni a pszichiáternő, kivétel nélkül azt állították, hogy a megszületés, még ha örömmel jöttek is új életük megkezdésére, kellemetlen, gyötrő folyamat volt, amelyet börtönbe zártság, korlátozottság érzése követett. Odaát a tudat kiterjedt, egyetlen pillanat alatt át tudja látni a teljes múltat és jelent (Dr. Bruce Goldberg szerint a jövőt is. Szerintem azonban ezt jobb fenntartással kezelni!). Itt, a fizikai életben viszont tudatunk beszűkült, emlékezetünk csak erre az életünkre terjed ki, céljaink általában homályosak, egyesek számára egyáltalán nem hozzáférhetőek, mozgásunk és megismerési lehetőségünk igen szűk körű stb.
A beszámolókból elsőként az döbbentett meg, hogy a meghalás és a megszületés közötti hasonlóság kísérteties.
A meghaló kiemelkedik testéből, különféle zümmögő, csengő-bongó hangokat hall, sebesen átmegy egy sötét alagúton, amelynek végén egy csodálatos Fénylénnyel találkozik, filmszerűen leperegnek előtte életének eseményei, ami egyben értékelés is, esetleg megláthatja elhalt rokonát, barátait, akik várnak rá.
A megszületendő tanácsokat kap rokonaitól, jó barátaitól, szellemi vezetőjétől, eljövendő életének tervéhez, ez lesz életének forgatókönyve. Lebegő állapotából belép a magzatba, majd egy növekedési, szoktatási idő után most már fizikai értelemben is áthalad egy nagyon szoros, kellemetlenül szűk és sötét csatornán (szülőcsatorna), amelynek a végén rideg lámpafény, durva zajok és - a fénylény csodás melege helyett - borzongató hideg fogadja.
Hogyan is szól Hermész Triszmegisztosz Smaragd táblájának szövegében az első pont? "Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent". Csak az előjel más. Világos, hogy az élet és a halál közötti szűk csatorna (Moody a könyvével kapcsolatos kritikákra írt "Reflexiók"-ban ki is tér erre), akár innen oda, akár onnan ide - megfordítja szemléletünket. Ami itt helyesnek, jónak, elérendőnek tűnik, az odaát többnyire értéktelen és fölösleges, míg az itt szenvedésnek, lemondásnak és fáradságnak érzett dolgok odaátról szemlélve a legfontosabbak és a leghasznosabbak. A klasszikus hasonlatot ennek megértéséhez Makk István adja idézett művében, amikor a "camera obscura" (sötétkamra) elvére hivatkozik. Ezt a harmadik évezred kezdetén már a felszabadító világszemlélet egyik alapigazságának kell elfogadnunk.
Nagyon valószínű, hogy az ilyen hipnózis-kísérletekben jobbára olyanok vesznek részt, akik már ráhangolódtak arra a gondolatra, hogy van többszöri testetöltés. Még így se tudja mindenki átélni az újraszületés élményét, sőt nem ritka az sem, hogy a hipnózisban egy adott kérdés elhangzásakor fekete kéz, fehér fal ereszkedik a megkérdezett elé; azaz, nem kaphat betekintést bizonyos területekre. A szellemtani magyarázat egyszerű: megzavarná a gondolkodását, elévágna eseményeknek, felismeréseknek, a kérdezett helyett oldana meg problémákat. A feleletnek egyszerűen nincs helye az éppen megvalósítás alatt álló élet tervében. Van magyarázata annak is, hogy ugyanezek az emberek a korábbi életeikből minden további nélkül át tudtak hozni emlékeket. Igen, mert azok már kiértékelt adatok, beépítve a memóriabankba és a további életterv/ek/be.
Az élet célja különben is csak a tudatosság egy magasabb szintjén világos. Nyilvánvaló, hogy vannak, akik céltalanul, meggondolatlanul és felkészületlenül indulnak egy új testetöltésre, vannak, akik nem szívesen vállalják életük feladatát, amit ráadásul nem is biztos, hogy ők tűztek maguk elé, és ugyanakkor vannak, akik tudatosan megszervezik és eltervezik az életüket. Ez arra mutat - amit nem sokan vesznek figyelembe a kutatók közül sem -, hogy a szellem fejlettségi szintje szerint vesz részt földi élete előkészítésében. Akinek a tudatszintje nem terjed odáig, hogy maga tervezze meg az életét, megteszi helyette a szellemi vezetés, amely tévedés nélkül fel tudja mérni, hogy mire lesz szüksége, mit tud elhordozni következő életében. Mivel az ilyen életek többnyire szenvedésekkel vannak tele, benne a megszületés is inkább kényszer, mint vállalás. A szabad akarat érvényesülésének feltétele a fejlődés irányának és menetének a felismerése, és az erkölcsi jó önkéntes vállalása. De ez nem valamiféle cseles kényszer, hiszen lehet valaki olyan gonosz, amilyen csak telik tőle, a Gondviselés azt sem akadályozza meg. Csakhogy az ilyen szellem annyi jóvátenni valót halmoz fel, hogy nem egy, de sok élet sem elegendő, hogy végül előre és ne hátrafelé haladjon. Ebből természetesen az is következik, hogy a szellem az életei során nem feltétlenül fejlődik egyenletesen, mint ahogyan egyes okkult irányzatok állítják, hanem botladozik bizony, sőt nagyot bukhat is, éppen úgy, ahogyan ez az egyes földi életekben megtörténik.
Alacsonyabb szinten a szellemek tülekednek és sóvárogva várják, hogy testet ölthessenek. A testetöltések közötti létben ugyanis tehetetlennek érzik magukat. Nem tudnak bosszút állni ellenségeiken, nem tudják megszerezni a vágyott javakat. Gondolataik és vágyaik az anyag körül forognak, kiéléseikhez, a gyönyörökhöz testre van szükségük. Nem véletlen, hogy ezen a szinten egymás szenvedtetésének legfőbb eszköze az, ha megfosztják egymást a testi élettől (azaz a gyilkosság legkülönfélébb változatai). Ez a bűnözők világa. Nagyon sokszor kell szembekerülniük egymással az ellenségeknek, míg rájönnek, hogy nem érdemes nagy pofont adni, mert ugyanolyat kapnak vissza. És milyen sokára lesz a pofonokból simogatás! Nincs nagyobb szenvedés, mint az életek közötti állapotban arra várni, hogy testet ölthessünk végre egy kiegyenlítő simogatásért. Ez a szenvedés sok gyűlöletet és meg nem értést éget ki a lélekből. Nagy vonalakban ez a magyarázata annak, hogy az egyik szellem alig várja, hogy megszülethessék, a másik boldogan, a harmadik esetleg kényszeredetten él a lehetőséggel, ismét mások nagy elhatározással vállalnak sokszor súlyosan nehéz életeket is, mint amikor az életmentő a piszkos áradatba veti magát egy fuldoklóért. Azokból a magasságokból, ahonnan már nincs testetöltési kényszer, csak különleges megbízatással születnek le példamutató életre az emberiség nagy tanítói, vezetői, szentjei, hogy a Föld lakóinak sorsát hatalmas lépésekkel mozdítsák elő.
A megszületés, illetve a magzati állapot felvet egy-két igencsak magyarázatra szoruló kérdést.
Ezek egyike az egypetéjű ikrekre vonatkozik. A jelenség előtt értetlenül kellene állnunk, hiszen az ő génjeik pontos tükörképei egymásnak. Ennek ellenére már a magzati fejlődés idején is eltérések mutatkoznak mind fizikai felépítésükben és megjelenésükben, mind lelki, szellemi alakulásukban, nagyfokú hasonlóságuk ellenére is. Csodálkoznánk, ha nem tudnánk, hogy minden ember utánozhatatlanul egyedi és megismételhetetlen lélek és szellem. A szoros kapcsolatnak szellemi összefüggései vannak és nem testiek, ez adja fokozott telepatikus érzékenységükre is a választ.
A másik a császármetszéssel történő szülésről, ill. születésről alkotott téves feltételezés. Jóllehet életmentő lehet, ha műtét segítségével hoznak világra egy újszülöttet, a magzat mégis jobban szeret természetes úton megszületni. Túlságosan hirtelen és váratlan a kiemelkedés a biztonságot nyújtó anyaméhből, és nem is biztos, hogy a megszületendő akarata szerint történik. Valószínű, hogy a születés-élmény kutatásoknak és a kutatók álláspontjának, valamint az ezekkel kapcsolatos hipnotikus élménybeszámolóknak is köszönhető, hogy ma már a legtöbb szülészeten nem választják el az újszülöttet azonnal az anyjától, hanem néhány percre az anya testére fektetik, mert ez (és az apa jelenléte is) kedvezően hat a gyermek jövendő ideg- és érzelmi életére.
A szellem a megtermékenyített petesejthez a fogantatás pillanatában csatlakozik (mesterséges megtermékenyítés esetén is!). Ez a kapcsolat, mivel a magzati fejlődés az anya testében biztosítva van, természetesen nem olyan szoros, mint a megszületés után. Nagyon hasonlít ez az állapot az álomhoz, amiben a lélek összeköttetésben van ugyan a testtel, de el tudja hagyni, hogy önálló tevékenységet folytasson. Így van ez még a megszületés után is jó ideig, hiszen a csecsemő élete első heteit, hónapjait jórészt átalussza. Azonban A lélek soha nem hagyhatja el a magzatot, mert az abban a pillanatban elhalna a méhben. Van erre példa: a spontán abortusz, amikor a szellem nem akar testet ölteni, vagy testet öltése törvénytelen lenne. Az édesanyjukhoz kötődő, megfelelő testet kiépíteni akaró szellemek bizony jelentős segítséget nyújthatnak anyjuknak a magzat testének, idegrendszerének, sőt lelki "felszereltség"-ének felépítésében.
A testi felépítettség és a fogantatás pillanatában hozzá kapcsolódott szellem felbonthatatlan egységet alkotnak. A testet nem lehet sem eladni, sem kölcsönadni, sem elcserélni: az egy bizonyos célra lett felépítve, és ha más célra használják, rohamosan tönkremegy. Más pedig úgy tudja csak - törvénytelenül - használni, ha az eredeti tulajdonost félretolva, gúzsba kötve maga veszi át az uralmat fölötte. Az eredeti "köldökzsinór" kapcsolat akkor sem szűnik meg, csak nagyon megnyúlik. Ez az életben skizofréniaként, súlyosan patologikus esetekként ismeretes állapot. Van azonban a felhasználásnak egy egészen speciális esete, amikor szellemi védelem mellett veszi igénybe egy idegen intelligencia valakinek a testét, hogy azon át érintkezhessen az emberekkel. Transz-állapotnak nevezzük ezt, és feltétlenül jó szándékot, becsületes magatartást feltételez. Ellenkező esetben, a szellemi védelem gyengesége vagy hiánya miatt a korábban említett elboruláshoz, megszállottsághoz vezethet.
Végezetül két nagyon fontos kérdésről szeretnék még szólni. Éspedig a "karma" és a megváltás összefüggő kérdésegyütteséről. Egyik sem oldható és érthető meg a másik nélkül. Az előbbivel úgy dobálóznak még a tudományosan számottevőbb művek is, mintha bizony megmagyarázott, közhasználatban lévő és jól megértett kifejezéssel volna dolgunk. A másikat pedig egész egyszerűen meg sem említik, még az olyan művek sem, amelyeknek a szerzője nyilvánvalóan keresztény alapállású, krisztushívő.
Akármilyen furcsán hangzik is, egyetlen dolognak a kétféle megfogalmazásával van dolgunk. Tudjuk, hogy mire egy kínai vagy japán diák megismeri és megtanulja használni is a gondolatközlésre szolgáló jeleket (szándékosan nem írást mondtam), velük összefüggésben egy egész gondolatrendszert, történelmet, filozófiát, tudományokat stb.-t elsajátít. Nincs ez másképpen az arámival és az óhéberrel, de még az ógöröggel sem, mert a jelekhez tartozó jelentéstartalom egy egész kultúrának a hordozója. A szanszkrit nyelvnek az elsajátításához sem elegendő a jelek ismerete és a szótár, a Mahábhárata és egyéb ősi hindu írások ismerete nélkül igencsak hézagos képet kaphatunk az indiai gondolkodásról és hitrendszerről.
A karma szó is többet jelent, mint cselekvés, tett; a szó mögött egy egész meggyőződés- és hitvilág húzódik, amelynek túlontúl leegyszerűsített változata a tett és annak következménye, az ok-okozati összefüggés. Tudni kell például azt is, hogy tetten nem csupán a fizikai cselekvést kell érteni, hanem a gondolatban elkövetett tetteket, sőt, magát a gondolatot, annak minden kihatásával, visszahatásával együtt. Ezen túl még magát a mozgást, változást is. Ugyanakkor, ha misztikus értelemben fogom fel a karmát, akkor kegyelemként kell értelmeznem. Kegyelemnek, amely lehetővé teszi, hogy tettemnek hatása másokon és rajtam egyaránt megmutatkozzék, hogy karmámmal részt vehessek a világ mozgásban tartásában. Ha a karmám eredménye büntetés, akkor kegyelem, mert a büntetés helyrehozza az eredeti állapotot, ha dicséret, akkor segít helyrehozni az őseredeti állapotot. Így, önmagában azonban kegyetlenebb, mint az ószövetségi "szemet-szemért, fogat-fogért" törvénye, mert az előbbi csak jogi értelemben állítja helyre az eredeti helyzetet, de erkölcsi értelemben nem, míg az utóbbi után vétekáldozatot kell bemutatni, ami az ószövetségi korban áldozatot jelentett a bűn elkövetője részéről valóságosan is, átvitt értelemben pedig az igazság szellemének kiengesztelésével meg nem történtnek, elfeledhetőnek tekintette a bűnt. Tehát a bűn következtében megbomlott eredeti állapot helyreállítása és az elkövetés miatt bemutatott áldozat együttesen teszik meg nem történtté a bűnt.
Az ember olyan elképesztően sok bűnt követett és követ el, hogy annak csak kiegyenlítése is meghaladja erejét, idejét, képességeit, nemhogy az erkölcsi rend helyreállítására akárcsak gondolhatna is. Szellemi fejlődésére tehát semmilyen esélye nem lenne, ha Jézus Krisztus be nem mutatta volna egyszer s mindenkorra mindnyájunk helyett az erkölcsi világrendet helyreállító áldozatot. Hiszen a törvényt nem eltörölni, hanem betölteni jött.
De még ezen túlmenően is mindnyájan kaptunk egy hatalmas esélyt: "Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok."
A testetöltések sorozata akkor ér véget, amikor már úgy tudunk megbocsátani embertársainknak, hogy vétkeik a megbocsátás következtében veszítik el erejüket, és úgy semmisülnek meg.
A londoni Museum of Man (az Ember múzeuma) egyik kiállításán láttam azt az elborzasztó fényképet, amelyen egy gyarmati lázadást levert tábornok egy - feketék hulláiból összehordott - halom tetején áll a puskájára támaszkodva. Uram, Istenem! - Ennek az emberhalomnak minden egyes tagjával szemben személyes tartozása van a tábornoknak, és ráadásul nekünk, fehéreknek, mint csoportnak is. Hány életet kell még a bűneink jóvátételére fordítanunk? És hol lenne még a bemutatandó áldozat, Krisztus értünk bemutatott áldozata, a megváltás nélkül?
Jóllehet távolról sem gondolom, hogy a "fénylény" azért vár ránk az alagút végén nagy szeretettel, hogy megnyugtassa a lelkiismeretünket, de azt hiszem, hogy szellemi vezetőink olyan életre szóló tanácsokkal indítanak el, és úgy segítenek megtervezni új testetöltésünket, ha hallgatunk rájuk, hogy következő életünket tudatosan és értelmesen élhetjük le.
Több, a múltban megjelent, vagy újabb szellemtani mű elolvasása után világosan kezd kirajzolódni, hogy kik azok a kutatók (és médiumok), akiket nem a szenzációra törekvés vezérelt és vezérel, hanem általánosabb és az emberi lélekbe mélyebben beleásó igazságok ajtaját tárják ki a kereső ember előtt.
Tessék belépni! De közben ne felejtsük el, hogy "más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus".
Kuklis Iván
|
