|
AZ IGAZSÁG SZELLEMÉNEK KIBONTAKOZÁSA
Bálint Aladárné
»Szentelj meg Uram a Te igazságoddal, a Te igéd igazság!«
A Te igazságodban látjuk, hogy gyöngyszemet keresünk. Fénye opálos, izzó és hideg. Tapintása selymesen lágy és törhetetlen kemény. Állapota rugalmas, mégis változatlan. Hatása taszítja a szellemétől idegenkedőt és vonzza, mint delejes tű a felé közeledőt. Mindennek a fenntartója, éltető eleme. Nélküle elmúlásra szánt minden, általa az igaz élet teljességét bírja. Mindenben benne van, mégis szakadatlanul keressük a kincskereső lázas nyugtalanságával: sorsokban és sorsunkban, az aranyásó lankadatlan kitartásával - földre szórt eszmékben. Tudjuk, hogy van, rá kell találnunk.
Csalogat, mint délibáb a puszták utasát. Tovább, tovább. Rátalálunk ott, ahol az Ég összeér a földdel.
Életeken át rohanunk, mint ámokfutók s átszúrjuk igazságunk fegyverével az utunkba tévedteket, újabb életben kimerült közönnyel, unott cinizmussal veszteglünk, mert elárasztottak meddőnek látszó küzdelmek, hiábavaló viták és csalódások a törmelék igazságokban. Minden negatívum, minden hiány és csalódás a pozitívum után való vágyakozásunkat erősíti és minden átélés közelebb hoz az Úthoz, amelyiken meleg vágyakkal, csendes léptekkel és halk szavakkal az Igazsághoz jutunk. A mélybe kell leszállni érte, mint a gyöngyhalásznak a tengerfenékre. Az igazság fénye az utat a lélek mélyéig mutatja. Ott él mindenkiben, észrevétlenül, meghúzódva, de az isteni származás jegyét hordozva magán. Parányi rész a nagy egészből, amelyik teljessé akkor lesz, mikor belehelyezi magát az egészbe, s az egészet megőrzi önmagában s tudja, hogy minden Egy, örök és szétválaszthatatlan.
A gyöngyhalásznak csak búvárruhát kell öltenie s már járja a tengermélység csodás világát, hínárok és moszatok közt, ki-kitérve polipok karjai és villamosfényű víziszörnyek ölelései elől. Az igazságot - rész és egész találkozását - sóvárgó embernek előbb a kagyló életét is élnie kell azért, hogy tapasztalások és szenvedések könnyével sajtolja ki a gyöngyöt. Rombadőlt értelmi fellegvára reáhulló darabkái alól kiszabadítsa, életrehívja, hiszen e képesség létezése óta a sajátja.
Nem járunk érdektelenebb terepen a gyöngyhalásznál sem. Hínárok reánk is fonódnak, polipkarok bennünket is megfojtással fenyegetnek, villamosfényű lidércek a mi utunkba is kerülnek. Sötétségen át jutunk a fényhez, igaz hangok muzsikájához, amihez zavaros mellékzöngéktől kísért futamok vezetnek. Mert a szellem kirekesztette magát az ősi állapotból, kilépett a harmonikus létből, amikor az egy örök Igazság értékét eldobta, hogy a maga igazságának talmi kincse után nyúljon. Abban a detonációban, amelyik ezt az önkilépést követte, sötétség borult a fényes lélekmezőkre, isteni virágait törmelék, por és füst lepte be. S álomba merülten, mint alvó Csipkerózsika várja az életre hívó érintést.
A legkábultabb ébredésben is dereng bennünk az emlékezés az ősi állapotra. Harmonikus volt az és boldog, minden magasabbrendű törekvésünknek titkos rúgója, hajtóereje a boldogság keresésében.
Tapogatózó keresésünk hasonlít a mély álomból idegenben ébredőhöz, aki hirtelen elveszítette tájékozódó készségét, mert bármerre lép, valamibe beleütközik, az ajtó felé igyekszik, s az ablakhoz jut.
Igazságkeresésünk közben is állandóan ütközünk, az egy élet elgondolásának szűkre szabott, zárt szobájában. A zsúfolt területen, a szellem számára idegen terepen - mások igazságaiba botlunk, megütjük őket és magunkat, eszmék falain tapogatva ablakhoz érünk. Igazságosság levegője, erkölcsi igazságok fénye már árad felénk, de ez még nem az ajtó, nem a szabadságba kivezető út. A szabadban már nyugodtabban haladhatunk. Az én igazságomat és a Te igazságodat az egyetlen Igazság ereje irányítja és sem egymásnak, sem egymás ellen nem vezeti őket.
A szabadba tapogató úton, a kábultság állapotában torz formákat ölt az igazság, mert a magunk képére formáljuk az eszményeket, melyektől boldogságunkat reméljük.
Az Igazság örök és változatlan. Mi örökké változó alakulásainkkal, más és más helyzetünkből változó, hozzánk alkalmazkodó igazságot keresünk. Számunkra igazság az, amiben a legmegfelelőbben, a legkényelmesebben tudunk elhelyezkedni, amiben értelmi és érzelmi összetevőinknek megfelelően a legtöbbet találunk abból, ami megelégít, és megnyugváshoz segít.
Minden, ami más, az igazságtalanság szorító vasgyűrűjét érezteti velünk. Igazságosztó bírái vagyunk sorsoknak és sorsunknak, ítélethirdető esküdtszéke eszméknek, melyeknek már voltunk rabjai s most felszabadultan, világosabb látással vesszük észre hiányosságait, vagy lehetünk gáncsolói igazságoknak, amelyeknek majd magunk leszünk a hitvallói, ha érlelődő vágyak és betöltésre váró feladatok egybekapcsolnak vele.
Az igazságosság része az Igazságnak, része, mint minden érték, ami beletartozik az abszolútba. A léleknek ez az első lépése az Igazság felé. S mint minden törekvésünk a magasabbrendű életérzések felé előbb követelés másokkal szemben s csak azután követelés önmagunk felé. Hamarabb ébred a lélekben, mint a szépségnek vagy a jóságnak vágya. Ezért találó Henry George meglátása: "Hogy ha az igazságosság nem is a legmagasabb feltétele az erkölcsi életnek, mégis az első. Minden, ami felette áll, rajta alapszik és csak általa érvényesülhet."
Nincs egyetlen eszmény sem, amelyiknek oly sok sóvárgója, keresztes vitéze és annyi tévelygője lenne. És alig van eszmény, amelyiknek eszményiségét - habár csak ideig-óráig - látszattal lehetne pótolni, mint éppen az igazságot. Legkönnyebb vele időlegesen megtéveszteni másokat és megtéveszteni engedni magunkat. "Az igazság felismerésének legnagyobb akadálya nem a hazugság, hanem az igazság látszata" - mondja Tolsztoj. Az igazság látszatát az igazságosság ígéretét tovább lehet fenntartani tényekben megmutatkozó eredmény nélkül, mint a jóság, az irgalom, vagy a szelídség hatását.
Hamarább ébred bennünk az igazságosság, mint a jóság, és hamarább, mint a szelídség. Útja magában az igazságban ér véget. Hosszú, változatos formákon át alakul az igazságosság szinte lélektelen keménysége, egyoldalú és merev, később egyetemes jósággal áthatott tiszta erkölcsi igazságossággá, amíg megenyhül, átitatódik a felismert isteni igazságosságban szelíd, de az örök törvények jelenvalóságát ismerő és mindenben azt látó egyetemes igazságossággá.
Hiába a föld minden politikai alakulása. Hiába társadalmi rendszerek kísérletezése, osztályok küzdelme, egyesek eredménye s mások fájó irigysége a szerencse kiválasztottjai felé, valami megfejthetetlen mindig marad az ember számára. Egy láthatatlan kéz nyúl az emberek felé és a sorsok egyenlősítése soha semmiféle külső eredménnyel nem oldható meg. Szívvel hozott törvényekkel enyhíthető; anyagi javakkal, az erkölcsi igazságosság erejével, jóságával különbözőségük mérsékelhető, de meg nem szüntethető.
Az evangéliumi kérdés, miért kellett ennek vakon születnie, csak a jézusi bölcsesség megértésével nyer feleletet: "Hogy benne az Isten dolgai nyilvánvalókká legyenek."
Ezek a miértek, ezek a segítő vágyakkal sem elhárítható miértjei az életnek, a fájdalmak és szenvedések miértjei, ha jólétben és igazságos törvények keretében veszítenek is kínzó problémájukból társadalmilag: az egyének és a hozzá közelállók számára mindig megmaradnak. S ha megoldhatók száz ponton, keret igazságossággal lényegükben megmaradnak. S vezetik az embert az igazságtalannak látszó formákon át az ezekben megnyilvánuló isteni igazságossághoz. Ennek felismerése nélkül csak az ablakhoz érünk, az erkölcsi igazság tiszta világosságához és eszményi kötelességeihez.
Feleletet a miértre nem adhat más, csak a szellemi élet törvényének a felismerése. Ez a törvény nem ismeri a munkaáthárítás lehetőségét. Amit együtt kötöztünk, bogoztunk, együtt oldozzuk fel. Ezek a láthatatlan, múltban megkötözött formák keltik az igazságtalanság látszatát - és nem érthetők meg csak a bukásból visszafejlődő szellem gyógyuló, ébredő állapotával, melyben éppen ezek a fájdalmas miértek gyógyulásának, ébresztésének eszközei.
Ezek az eszközök, melyek igazságosak Annak a kezéből, aki bennünk az egész életet - múltat és jövőt - egy pillantásával felméri, nem sajátíthatók ki az ember számára. Nem lehetünk karmakutató bírái sorsoknak és büntetést hívó ügyészei embereknek, csak orvosa a betegségeknek, amelyeknek legmélyebben fekvő gyökere az, hogy Isten igazsága nem világítja át az emberi testet s nem segíti megoldani az élet nehézségeit. Nem lehetünk kutatói a szenvedéseknek, melyeknek szellemi csíráját, okát, mindannyian önmagunkban hordjuk s nem külső motívumokban. Tájékoztatást nyújtó útivezetője lehetünk csupán az okok és okozatok birodalmában, ahová csak az igaz élet lámpása, az evangélium igazsága világíthat.
Ez a törvény valóság, de hogy a valóság - amelyik ebben az ismeretben még csak matériája, formája a spirituálisnak - Igazság legyen, szellemivé kell válnia. Fényt, világosságot, elevenítő erőt kell hordoznia.
Az igazság van és tőlünk függetlenül él. Ismerhetjük is, de csak rész szerint, mielőtt magunk is igazzá válunk. De szomjúságot csak akkor olt, megnyugvást és harmóniát akkor hoz, ha iszunk a vizéből, ha mélyen a forrás fölé hajolva halljuk az igaz hangokat és a hangokat kísérő hamis futamokat.
Az igazság örök tartályából szüntelen ajándékozással árad a rész szerinti igazságok nekünk szolgáló, hozzánk szóló hangja. Az, amelyikre visszhang támad a lélekben, amelyik rezgéseivel felébreszti az alvó ismereteket, mert minden megismerés akár pozitív, akár negatív eredményével közelebb hoz benső önmagunkhoz s önmagunkon át az életet betöltő Igazsághoz.
Örök problémák, világot megváltó akarások nyugtalanítják az embert. Érteni akarja a világ igazságát. Akik megtalálják egészen, vagy csak ráéreztek, nem mondhatnak mást, mint Maharisi, kelet nagy bölcse, a nyugat kereső írójának: "Ismerje meg az ént, és ismerni fogja az igazságot."
Minden égi hang tompa és zavaros bennünk. Szeretet és harmónia-sóvárgásunknak is csak torz vetülettel jelenik meg még a gyógyuló folyamatban is. Minden érzelmet ki kell hámozni, ki kell bontani a nyers hangok, a komplikált formák kendőzött, lényeget hamisító lenyűgözöttségéből. Az igazságszeretet, igazságosságérzésünk is, mint az Igazságba beletartozó rész, megjárja a fejlődés hármas stációját. Primitív és nyers, alig árnyalt, összetevője kevés, míg az én szempontjai, vagy az énhez érzelmileg kapcsoltak önző látása szerint képviselik. A fogalom - az igazság szentségéről - ebben az állapotban annyira zárt és mert szűkös, téves is, hogy hiszik, hogy hamis szóval, álnok tettel kibillenthető, elforgatható. Vagy még meg sem különböztetik az igazság szentségét, a mindentelmondás hamis és felesleges őszinteségétől.
A primitív állapot, mint minden az evolúcióban, kiszínesedik, szélesebb skálát ölt az értelmi élet fejlődésével, messzelendülésével. A nyers őszinteség, a primitív "én" igazságom elhalkul, ruhát cserél. Ismeretek és tapasztalások, részigazságok és gondolatok komplikálttá szövik a primitív érzést. Már tudjuk és ismerjük az igazság szépségét, erkölcsi kötelességét, lényegéhez azonban még nem közelítünk s kivirágzik bennünk és körülöttünk a látszatszépségek világa. A hit, hogy szavakkal kendőzhető az igazság, hogy a gondolat sajátunk, amit idegen öltözékben is szerepeltethetünk, fonja a hínárt a későbbi gyöngyhalásznak, aki mikor a kagyló életét éli, még nem tudja, hogy minden gondolat és szó erő, amelyik él és épít a benne sugárzó igazzal, és minden gondolat és szó erő, amelyik él és hat a benne terjengő hamissággal, s nem képes annak útirányát megváltoztatni.
Mert a szavak árja sem tud igazzá hangolni egyetlen hamis gondolatot, s csak a nem igaz, vagy félig igaz szavaknak van szükségük sok színre, aláhúzásra és számtalan formulára. Csak a féligazságoknak van támaszra szükségük, az igazság megáll önmagában, mondja Tolsztoj. Ez a hatalmas igazság szól az Úr szavaiból, mikor azt mondja: »A Te szavad legyen úgy-úgy, nem-nem, a többi a gonosztól való«. Nemcsak azért, mert a hamisság, vagy féligazság, vagy egyéb emberi gyengeség kendőzi magát sok szóval, hanem azért is, mert a sok szó a tiszta igazság kerítője is lehet. Kultúréletünk értelmi síkján, szavak orgiáiba fullnak el részigazságaink és virulnak ki leplezett hamisságaink. Differenciáltnak vélt világában széthulló struktúránk szavakba burkolt lelkisége: vitatkozások egyoldalú erőszakosságába, problémák szavakkal meg nem oldható meddőségébe, lelki boncolások és emberszólások féligazságában éli ki magát. S a szó, amelyiknek súlyát a nagy Igazság mérlegén még nem ismeri - s amelyik az értelem gőgös műhelyéből, vagy az elbizakodó lelki tevékenység vegykonyhájából röppen a világba, - önmaga hatásától megmámorosodva csábítja, hívja életre az újabb és újabb szómadarakat. Szaporodnak, röpködnek, aranytollukkal csillognak, s akinek lelkéből szálltak elő, alig vagy egyáltalában nem veszi észre, hogy már nem a gondolat ölt testet, hanem szavak összefonódása szüli a gondolatképeket és ragad magával. És túlzás, igazságtalanság képzeletjátéka, légvárak és buborékok lesznek a szavakból, melyek az embert tükrözik. "Mert a Te szavaidból ismertetel igaznak, vagy hamisnak." - mondja az Írás.
Az igazság az, hogy csak a szó merev és egysíkú, de a valóságban minden sokrétű, sokszínű, és a fejlődés minden állomása völgyből indul és csúcsra ér, tehát a típusok is, a komplikált és értelmi logikán épülő lelkialkat is, bár hangulatok hullámzásának, szélsőségek hányattatásainak világában él, eljut az erkölcsi igazságok magasságába és szívja az ablakon át áramló igaz élet levegőjét. De még nem ura a szabadságnak, szomjúsága még nincs eloltva, a kulcsai még zárt problémák zárait feszítik. Élete már a világi élet erkölcsi csúcsain jár, de az erkölcsi lét csúcsa még nem az Isten Országa. Innen indulunk a harmadik birodalomba, ahol egységbe jut, szintézisbe kerül a differenciált sokrétűség, s a komplikált keresés, kapkodás, egyszerű látásban oldódik fel. A lélek látszatra veszít vibráló ragyogásából, az igazság fénye kezdi egybeszőni és egyszerűségben egyesíteni, mert minden, ami igaz, az a szó legnemesebb veretében egyszerű is.
Minden részigazságnak ki kell alakítani valami lélekformát, életre kell hívnia valamit, ami a fejlődés menetét előbbre segíti a gyógyító folyamatban. Művészeti hitvallás, tudományos gondolat, vagy erkölcsi, eszmei igazság, összeszedettséget kívánó, engedelmességet követelő hatalma: alakító, formáló erővé ott válik, ahol birtokba keríti az egész embert, s magához formálja az embert. Jellemformáló képessége abban az elsőrendű életigényében van, hogy meggyőződést követel, a meggyőződés helytállást szül, a helytállás sokfelé ágazó, széthulló, puhány lelkialkatunkat acélosabbá építi. Ha a meggyőződés csak egyetlen ponton érdekké válik s a függő viszonyt a gondolattal megrontja, mert anyagi vagy erkölcsi javak, vágyak felé fordult, az életereje gyengül s lényegét veszti. Akusztikája hamis zörejeket hoz, a bennelévő mágneses vonzás villamos taszítássá transzformálódik. Az ember, aki harcosa volt az igazságnak, ebben a megrontott formájában már csak a hivatalnoka lehet az eszmének. A tömeg, amelynek üdvére adatott a gondolat, a gondolat által megteremtett eredmény birtokában a fejlődésben előbbre jut s újabb részigazságok bűvkörébe kerül. A régi gondolat elvégezte misszióját, egy résszel ismét több az egészből, s nem semmisül meg, csak beleolvad egy újabb, tágasabb gondolatba, egy nagyobb fénybe. Képzelt önállósága szűnik meg s meg kell elégednie az alkatrész szerepével. A forma, amelyben az eszme élt, élettelenül kerül az emberiség fejlődéstörténetébe, mint a földi feladatát elvégzett test a humuszba. De az eszme lényege, kivonatolt esszenciája benne él a szellem tartamában.
Minden részigazság megfelelő képviselőket, hitvallókat, hősöket, mártírokat és sokféle rétegeződésű követőket kap. Ha földi érdekkapcsolatok, apró árulások meggyengítik a képviselőfél erejét és ezáltal hatóképességét, ő maga elbukik. A Gondviselés, amely a részigazságokat teljességéből bocsátja alá, a kövekből is teremt új képviselőket, ha arra az igazságra a földnek forma szerint még szüksége van. Ha a feladat elvégeztetett, az utánpótlás megszűnik s megbővült új formában, új eszme érkezik, s mi haladunk tovább.
Minden részigazságot annak a lelkébe olt bele a Kertész, akinek lélektalaja a legalkalmasabb, hogy benne teljesen kalászba érjen a gondolatmag, s akinek az életútja az okok igazságos világában ahhoz az állomáshoz ért, amelyen hivatását így kell betöltenie. Még annak is, aki olyan eszmét képvisel, amelyik látszatra - benső rejtett látás nélkül - az igazság minden feltételét nélkülözi, tehát emberi értelmünk szerint igazságtalan. A gondolat összefogó ereje még belőlük sem hiányozhat. A meggyőződés hitét dinamikus erő, a helytállás készségét: erőszak és az odaadás szent alázatát: elszánt keménység helyettesíti. De bizonyítja, hogy gondolatokat és eszméket képviselni lényegüknek megfelelően azok tudnak, akik indulataikat, szenvedélyeiket s a másik póluson legszentebb érzelmeiket összpontosítják.
Minél magasabbrendű gondolat az, aminek igazságát képviselnie kell, annál megfelelőbb, méltóbb hordozóra van szüksége.
A részigazság minél jobban közeledik az egyetemeshez, az univerzálishoz, annál teljesebb szellemi kibontakozást kíván megvalósítójától.
Bizonyos, hogy az a részigazság, amelyik az emberiség tömegének akar emberi életszintet teremteni, s ugyanakkor emberi méltóságának érvényt szerezni - bár világa teljesen a földi lét anyagsíkján mozog, s az emberi méltóságot, szellemi öntudatot inkább az anyag szolgájává, semmint urává teszi, - mégis tagadhatatlan missziót végez a fejlődésben. Mozgatója abszolút morális, fűti az emberszeretet kiterjedt melege.
De képviselői az eszmének - még szorosan csüngenek az anyagon, nem spirituális emberek. Egyéni lelkialkatuk, boldogság és harmónia, tehát igazságkeresésük a matéria világán belül az értelemmel megközelíthető szépségek világában tapogat. Ennél tovább nem lendülnek akkor sem, ha igazságuk hite a vérpadig viszi is őket. Hősei minden igazságnak vannak.
A hivatástudatnak az az ereje, melynek egy-egy tudományos igazság a maga létét köszöni, áttöri életformák gátját, családi körülmények akadályát, anyagi kötöttség bilincseit, s az igazságba vetett hit átröpíti őket tudattalanul is az örökkévaló dolgok birodalmába. S ez az elmerítő erő meg is tisztítja őket és óvja azokat a képességeket, melyek egyedüli lehetőségei egy igazsághoz, gondolathoz való hűségnek.
Fokozatai vannak a részigazságoknak is, mint mindennek az evolúcióban. Minél többet tartalmaz az egészből, annál közelebb kell hogy hozza az embert az Istenhez, az isteni élet igazságához. Minden, amit átélt, hitt és vallott, csak azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza az élet igazságához, a szellemet benső önmagához. Értelmi részigazságok és igazságosság felettébb való okossága és becsülete, erőszakos törekvése csak a végső igazság tükrében mutatja meg azt a szűk határt, amelyikből szempontjait merítette. A kiteljesedő hitnek világosságában tárul csak fel, hogy az élet minden kérdése és igazságosnak vagy igazságtalannak látszó helyzete nagy és mély igazságot, fel nem bontható bölcsességet hordoz. Ez a világosság tárja fel, hogy igazságosságot ember nem oszt s ember mástól se követeljen. Az igazság nem paragrafus és nem penge, hanem szellem, amit a szellemnek kell hordoznia, sugároznia. A megismerése a földön megismerhető legnagyobb Igazságnak csak paragrafus, írott törvény addig, amíg igazzá nem lesz az ember maga, aki érti és vallja a törvényt. A leguniverzálisabb mindent betöltő és egyesítő igazság is részekre törik a homályos, repedezett prizmákon. S csak olyan mértékben mutat egységes fényt, amilyen mértékben fogy a homály és forrnak egybe a lélek repedései, melyeken át az ember sötétsége gyengíti az igazság erejét.
Az egyetlen örök Igazság szól hozzánk tiszta égi hangokon. Hogy mit kíván attól, aki töretlenül tudja visszazengeni hangját, azt az Istenember kristályfénye mutatja. Akit ez a fény átvilágít, le mélyen a kagyló rejtett kincséig, annak a hangját megtisztítja a nyers, vagy kendőzött zörejektől, elkapcsolja az anyag hamisságra, apró tisztátalanságokra csábító önérdekű igazságkeresésétől, s megérteti vele az élet igazságát és önmagát.
Hínárokat kell lefejteni, polipkarokat távoltartani Az üvegtükörben szemlélt külső embernek belső emberré kell lennie, aki az igazság tükrében szemléli önmagát.
Döbbenetes találkozásaink lehetnek önmagunkkal, mert hamis a hangunk és mesterkélt a mozdulatunk. Mint héjából a gyümölcsöt, úgy kell kifejteni önmagunkat azokból a látszatszépségekből, melyekkel az igaz isteni szépségek hiányérzetében körülöveztük magunkat.
A szellemi igazság a maga békességet és értelmet nyújtó önátadásáért, egész embert kér cserébe. A lélek mélységét és a szellem magasságát nem tárja fel csak annak, aki mindent elhagy, hogy mindent elnyerjen.
A szellemi igazság hitvallóját régi életek ráaggatott súlyával és megszokottságával, féligazságok fél eredménye megállíthatja az úton, mielőtt - a forrás szomjúságát olthatta volna. Egyéb hitvallásaink, társadalmi, vagy bölcseleti, tudományos vagy művészeti, beérték velünk, ha értelmünket és morális életünket azon a területen, melyre igazságunk vonatkozott, lekötötte. A gondolatot nem bocsáthattam árúba akkor sem, mert a részigazság is igazságot követel magának, de szavaimnak árnyalati igazságai nem kerültek a mérleg serpenyőjébe. Az emberi élet bizonyos határig külön sínpáron mozgott. Amilyen mértékben lesz szentség a vallott igazság, olyan mértékben fut bele az élet az igazság vonalába s olyan mértékben egyesül vele.
Kapcsolatunkat Istenhez és emberhez, az igazság fénye kell hogy átvilágítsa. Az igazság vize mossa tisztára, és tüze perzselje fel benne mindazt, ami az életek során rátapadt, vagy magunk aggattunk reá.
Az egységérzés természetes szellemi állapota a szellemébredésben függőség érzésében jelenik meg. Ami szent, isteni, független összetartozás volt, az a számkivetésben két ellenpóluson jelenik meg. A szubjektív kapcsolatok mindent elhomályosító, csak egymáshoz alkalmazkodó, csak egymás igazáért küzdő testi-lelki szeretet síkján vagy a kényelmetlen alkalmazkodás, véleményekhez alakulás, önmagát meghamisító területén mutatkoznak.
A szellem embertestben, földi helyzetében elveszítette méltósága érzetét, szellemi, Istentől kapott önfényét nem ismeri. De minden valóságos szellemállapotnak kiépül az utánzata, mint igazgyöngynek a hamis ékkő ragyogása. Így keresi a szellem hiányzó fényét a mások véleményéből reáhulló fényben. Ennek a hamis kapcsolatnak kell az Igazság, a szent egybetartozás felismerésében egyszerű, természetes testvéri kötelékké forrnia, amelyikben legigazabb énünk tud megnyilatkozni. Nem az az igaz és őszinte, aki mindig mindent és mindenkinek elmond, hanem aki a benne ébredő magasrendű élet vágyát és megnyilvánulási formáit az igazsággal tartja függő viszonyban, és nem engedi emberi vélemények által kisiklatni a maga életútját.
Az alkalmazkodás igazsága nem áll ellentétben a mindenkiben bontakozó igazsággal. Aminthogy a legmagasabbrendű Igazságban semmi sem áll szemben semmivel. Nem ütköznek a tények, hanem kiegészítik egymást.
Az igazság mindenkiben zengi a maga melódiáját, ezt mindenki a maga hangszerén reprodukálhatja, hibát csak akkor követ el, ha egy kedvezőbb véleményért az Igazságot más hangnemre transzponálja.
A földön, ahová a fejlődésnek különböző pontjairól érkezünk, ahol a szellemi hierarchikus vonalvezetés látszólag torz formákat ölt, mert a szellem tovább fejlődése, más és más függő vagy független társadalmi és anyagi helyzetben találja meg az Isten felé vezető utat, a kísértések és nehézségek légiója vár arra, aki saját hangjában is keresi az igazság muzsikáját.
Mert a szinte öntudatlan véleménykeresés függősége mellett megjelent - a tiszta egységérzés szellemi összetartozása helyett - az érdekkapcsolatok terhes bilincse. A belső hallás hallja csak azokat a hamis hangokat, amelyek kísérik azokat a kapcsolatokat, amiket a földi élet létfenntartási kényszere és nem a szellemi közösség hoz létre. Mert hiányzik a szellemi igazság, amelyik az öntudat hamis ideológiáját, vagy a szolgalelkűség hamisságát átvilágítja az igaz embertisztelet és a legfelemelőbb alázat fényével. Csak az az egyenletes biztonság, amelyik a szellemi lét öntudatából fakad, ez óvja a hangot és mozdulatot a túlzó kedveskedés és mosolygó helyeslés miazmás tisztátalanságától. Az igazságnak az a benső ereje, amelyik megadja a császárnak, ami a császáré, de a Császárok-Császárát, a benne élő Istent sem csúfolja meg, az képes ellenállni a kísértésnek, ami állandó szellemárulás.
Néha egy-egy szívességkérés elég hozzá, hogy egy szóval több hangozzék el, egy igazolás jobban felerősítse, vagy a vélemény egy árnyalattal jobban simuljon a másikhoz, mint a benső valóban. S a lélek az igazság erejétől megfosztottan építi újra, amit lerombolt, mert minden csak akkor erős, ha az Egyetemes Igazság vonul át rajta.
Sok elkövetett igazságtalanság és hamisság, a múlt bűneinek emléke, lappang a bizalmatlanságban, ahogy az ember állandóan igazol és bizonyít. Ahogy minden jóratörekvését és igazságosságát, mint pajzsot tartja maga előtt. Félünk, hogy nem látják eléggé, mivé lettünk, hová igyekszünk. Bizalmatlanság ez az igazság erejével szemben, féligazság még. Félünk, hogy tiszta és egyszerű megjelenésünk még nem alkalmas a szeretetre. Amikor a szellemi lét teljes zengő csendjéből ráébredtünk az üres, néma csendre, a zengés hiányát kopott szavak hangjával kezdtük pótolni. Az élet zengése - az igazság hangja - nem bírja el a sok önigazolást.
Akik előtt életünk egy belső szintetikus látásban jelenik meg bátran, ott igazak vagyunk, ahol ez hiányzik, ott élettelen szavak sodrára bízzuk lelkünk átömlesztését a másikba.
Minden találkozásnál és minden kapcsolódásnál felénk sugárzó erők találkoznak belőlünk sugárzó erőkkel. Vegyülnek ezek az erők, és a fejlődés vegykonyhájából történő irányítás ezerarcúvá teszi az embert.
Mindenki mindenkiből mást és mást hív életre a benne levő elemek túlsúlya szerint, vagy a bennelévő jót érinti életre, vagy a gyöngébb pontokat erősíti fel. És bár ez az alkalmazkodás az átadás, az evolúció eszköze, egyben megbízhatatlanságok kútforrása is.
Addig, ameddig a megismerés és tapasztalások szóval életek élményanyaga meg nem teremtette a szellemben a benső ítélő erőt, gyakran átlépjük az alkalmazkodás határát. Az Igazság maga minden tudásnak a leghelyesebb alkalmazása. Az alkalmazkodás az igazságból ki nem hagyható, de mikor átlépi kritika nélkül a határt, az alkalmazkodás önfeladás lesz, s megtagadja az Igazságot.
Az Igazság szelleme az egyensúly szelleme. Ez tartja egy
ensúlyban, az égitestest útját s ez vezeti meghatározott pályán a kis emberbolygót. A bolygók minden találkozásnál fényt és levegőt váltanak, de ha nem a fény áll ellent a sötétségnek, hanem hunyorítani kezd előtte, légköri zavar támad s a jellem maga rendül meg tőle.
Nem merev ellenállás a szellemi függetlenség, csak határozott irány, amelyik egyenes pályán halad. Nem tér kisiklással a más vágányára, de alázattal halad a magáén. Nem hamisítja meg önmagát emberi véleményét, de leküzdi önmagát, a vezérlő igazságért.
Az ezerarcú ember beletartozik az Igazságba, nem áll szemben vele, de a fejlődésben mindennek a változhatatlan örök archoz kell igazodnia. Minden hang beletartozik az egész zenekarba, de minden hangnak a tiszta égi hanghoz kell hasonulnia. Aki minden hangot megért és minden arcot szeret, az - ha a fejlődés igazságát szolgálja - nem éltethet minden hangot, és nem simogathat minden arcot, csak azt, amelyik mindenkiben az örök, a változhatatlan felé tart.
Az igazság a legnagyobb ellentétek világa égi, mégis a legszervesebb egység. Látszólag ütközik vele a jóság és a mindent megértés. El kell merülni benne s összetalálkozik benne és összeölelkezik vele a jóság és megértés. Szeretet és igazság nem hadviselő felelek, hanem duál lelkek. Csak ki kell emelni a jóságot a széplelkűség mezejéről a szellemi horizontra s a mindent megértő emberi érzést ki kell tágítani az Isten akaratának a megértéséig. A fejlődés vonalából nézve a szeretetnek emelő erővé kell lennie, mely az igazság néha kemény, de mindig bölcs értelmébe emel. Nem az együttérzést kell félteni tőle, hanem a szent és mély igazság erejével kell az együttérzést óvni. Krisztus szemében könnyek égtek, mikor Lázár halálát hallotta. De nem zengett dicséretet a jó fiúnak, aki előbb atyját kívánta eltemetni, mielőtt az Igazságot követte. Nem sopánkodott a szegények pénze felett, amibe a nárdusi kenet került, s amit Ő Reá öntöttek. Pedig szerette annyira őket, mint mi az embereket. Nem sopánkodott sorsuk felett, hanem megoldani igyekezett azt. Egy pillanatra sem tévesztette szemei elől az élet örök Igazságait. Igazságtalan sorsokról sem beszélt, pedig ostorozta a farizeusokat, akik elszedik az özvegyek és árvák pénzét.
Nagy Szent Teréz is óvja nővéreit azoktól a szerető szívektől, akik igazságosságukkal felhatványozzák a másik vélt vagy valóságos sérelmeit. Mert az a szeretet nem fürdött még meg az isteni Igazság erősítő vasfürdőjében. Mert az élet igazságában a fejlődés sokrétű vonalában van igazságtalan cselekedet, amelyik szolgálja a másik igazságos, méltányos sorsát. A tovapergő filmben az igazságtalanul cselekvő - számára - új helyzetben, lehet, hogy csak egy új életben, igazságos sorsban találkozik majd cselekedetei összhatásával.
Krisztus arra az igazságtevésre tanít, arra a háborgásra, amit a Szellemnek, az Igazságnak a megtagadása iránt érez az, akinek a számára szentség lett. Ítéletet földi dolgokban annyira nem hozott, hogy azt kérdezte, mikor arra felszólították: "Ki tett engemet osztóvá közöttetek."
Az Igazságban benne van a lényeglátás, vagy fordítva még helyesebb, a lényeglátásban az Igazság: Tehát nem lehet vélemény nélküli, és nem lehet magatartás nélküli. Csak az ítéletek, a leszögezett, meg nem mozdítható ítéletek nem tartoznak bele. Mert az örökké hullámzó életigazság rácáfol az ilyenekre, akitől ma rosszat kaptam, holnapra jóváteszi, s aki megsimogatott ma, elárulhat holnap. Mert a fejlődés hegyoldaláig váltakoznak az arcok. Fény és árnyék kergetőzik, mint éj és nappal űzik egymást. De miként napéjegyenlőség van s utána hosszabbak a nappalok, úgy rövidül az árnyék s ad utat a fénynek s úgy lesz egyre rövidebb a lélek éjszakája. Közel a csúcshoz, ott már biztonság van. Az Igazság a finom, puha árnyalatok világa. Ebben a világban, amelyikben örök az alakulás, nemcsak a nagy és hangos változások láthatók, hanem az apró mozdulatok, halk és tűnő szavak mellett is látszanak a szellem fényvillanásai. Az igazság fényében jelentéktelen szavak néha többről beszélnek nagy tetteknél. Ebben a fényben emberi nagyság, vagy emberi törpeség egy könnycsepp tisztaságában vagy egy futó mosoly hamis árulásában megmutatkozik.
Ez a befelé mutató fény kapcsolja egybe a legellentétesebbnek látszó valóságokat harmonikus szintézisbe, aminek neve Igazság.
Kell tudni emberi és szellemi befolyásoknak ellenállni, ugyanakkor alkalmazkodni. Erély és szelídség, alázat és szellemi fénytudat, egységérzés függőség nélkül, biztos vélemény ítélet nélkül, ebben van az igazság. Megértés azonosulás nélkül, jóság gyengeség nélkül, embersegítés megváltani akarás nélkül, türelem tétlenség nélkül, minden az Igazság.
Rajta épül minden, benne van minden.
Aki megismerte az Isten mindenben bennelevő Igazságát, az nem boncolja fel többet részeire az egységet. Ebben a forrásban valóban örökéletre alszik el szomjúsága s benne megfürödve, újjászületve lép ki.
Ebben a felismerésben nem lehet két sínpáron mozogni. Életnek és megismerésnek egymásba kell olvadni, az életnek a megismerésben igazzá válni, s a megismerésnek életté lenni. Fél út féleredménye még visszahanyatlást hozhat. Az igazság nem lehet más akkor sem, ha a magunk életében jelenik meg a sebész gyógyító kése, vagy az irgalmas nővér simogató keze. A fájdalmas miértekre meg kell a választ találni úgy, hogy a fájdalom az Isten felismerése szent örömmé váljék. A fájdalmak igazsága, a szenvedések igazsága az isteni igazság tükrében a harmónia és szentség forrása lesz. Ebben az igazságban nem lehetek egyszerre a világé és Isten Országáé. Egy lépés felé vagy kettő és egy vissza, ez is eredmény, s a fejlődés igazságában helye van, de aki az élet rejtélyét keresi s megtalálja magában - a hibák bányájában - a gyöngyszemet, az a békességet találja meg.
Aki alázatosan felismeri azt az abszolút igazságot, mely az élet rejtett ereje, annak a lelkében az isteni akarat felismerése hivatássá magasztosul, s önátadásban tudja, hogy a részigazságok módszere nem lehet méltó annak az Igazságnak a képviseletére, ami nagyobb és teljesebb mindennél.
Az, hogy mindenben benne van, nem a szétszórtság és sehová sem tartozás mindenhova-tartozását jelenti, hanem a legbiztosabb és legegyenesebb utat. A fejlődés állomásait nézve minél magasabbra hág a létrafokon, annál határozottabb a saját útján vezető hang s egyre csökken a lépések ingadozása. Aki az igazságot hirdeti, az tudja, hogy semmi sincs ellentétben semmivel, csak fejlődés kérdése minden, de a maga kibontakozottságát le nem határolhatja az ingatag széplelkűség gyenge világába, sem meg nem keményítheti az erőszakos meg nem értés féligazságába.
Az Igazság hordozója tudja, hogy az Igazságért nem is kell harcolni, dolgozni sem kell érte, egyszerűen csak képviselnie kell. Át kell adni önmagát formáló erejének s akkor belőle is az Igazság zengi a megváltó éneket.
Ha szolgálni akarjuk, hiúságunknak meg kell halnia, mert lidérce hamis fények felé vezet, ha felismertük szentségét, engedelmeskedni kell kényszer nélkül vonzása erejének, mert különben egyéni akarások, személyes igazságok tévútjára vezet. Hiszünk benne, vallani kell fenntartás nélkül, hangulatok rabságától szabadon. Jaj nekünk, ha múló érzelmi időjárás szeszélyeinek vetjük alá az értéket. A szolgálatban nem az az igaz, aki a kísértések árnyait vetíti az Igazság elé, hanem aki a maga gyengeségeivel, emberi hangulataival megvívja a küzdelmet úgy, hogy az Igazság elkergeti az árnyakat. "Aki győz, az fehér ruhába öltözik."
Ezért az Igazság, amint sorra érinti hibákba merevült alvó isteni tulajdonságainkat, olyan mértékben bontakozik bennünk és avatja a keskeny út biztos vándorává a szerteágazó, szakadékokat rejtő utakon imbolygó árnyakat.
Az Igazságban értelem és érzelem nem viaskodnak. Az értelem vezetője az érzelemnek, s az érzelem fűti meleggé az értelmet. A kibontakozás útján sok az egyensúlyvesztés. Vagy az értelem fél az érzelemtől, s mialatt felapróz mindent, hogy a lényeghez jusson, lényegét veszti az Igazság. Fél az érzelem az emberi véleményektől, s nem engedi hatni az értelmet, mert megnyilvánulása kevésbé forró, kevésbé tetszetős. Az értelem a föld, felette az érzelem a csillagos ég, a kettő az univerzum. Bölcsesség együtt. Benne világos lesz, hogy az Igazság nem balgatag vitatkozások kardvillanásaiból pattan elő, hanem a lélek csendjében halk, hívó hangokban. Ebben a zengő csendben minden élménytartalom benne van. S a Szentszellem halk szárnysuhintására a megnyílt kagylóból felragyog a gyöngyszem s fénye besugárzik a mindent betöltő, mindent egybekapcsoló legnagyobb fénybe: az Igazságba.
* * *
|
