|
"A TÉVEDÉSEKET KI VEHETI ÉSZRE?
TITKOS BŰNÖK MIATT NE BÜNTESS MEG!"
(Zsoltár XIX./13.)
Krisztus születését tán egy évezreddel előzte meg Dávid, Izrael királya, kinek nevéhez kötjük a Zsoltárok könyvét. Hosszú idő, talán évszázadok is eltelhettek, míg a 150 éneket magában foglaló mű kialakult, de joggal feltételezhető, hogy azok a próféciák, melyek Jézus születéséről, életéről-haláláról, s megdicsőüléséről szólnak, magának a próféta-királynak, Dávidnak ihletett sorai:
"Az én fiam vagy, fiammá tettelek ma téged" - hirdeti Krisztus istenfiúságát a második Zsoltár.
"Gondoskodott népe megváltásáról,
örökre elrendelte szövetségét,
szent és félelmes az ő neve."
Ne felejtsük el, hogy Jézus születése előtt ezer esztendővel, már múlt időben szól Dávid a megváltás tényéről, - s mi, Krisztus halála után kétezer évvel azonosítjuk be a próféciát, a történésekkel. A golgotajárás tragikus epizódjai, szinte szórólszóra feltalálhatók e versekben:
"megosztoznak ruháimon,
köntösömre sorsot vetnek."
Majd a gúnyolódók szavait halljuk:
"Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt,
szabadítsa meg, hiszen kedvelte."
Még a kereszthalál legtragikusabb mondata is szó szerint jelenik meg a XXII. Zsoltárban:
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el...?"
De a megváltás győzelme, s Krisztus végső diadala is megfogalmazást nyer a XVI. Zsoltár utolsó sorában.
"Örökké tart a gyönyörűség jobbodon."
Így érthető, hogy az általunk választott Zsoltár is félreérthetetlenül Krisztus felé fordul, őt Uramnak, Kősziklámnak és Megváltómnak nevezve.
S mivel az analógia félreérthetetlen, immár ezredévek távolából keressük a Zsoltár értelmét, intéseit, titkainak feltárulkozását. Ahogyan a háromezer éves zsoltárprófécia mai valóság, úgy a mi időtlen tévedéseink, titkos bűneink is azok.
Egy tengelyre szerelt objektív mindig azt a képet érzékeli, amerre látómezejét irányítják; - ha kifelé, úgy a külső világot látja, ha befelé, akkor a benső állapotról alkot képet. De sohasem látja, nem érzékeli és mérheti fel magát a tengelyt, amely körül mozgását végzi.
Valami hasonló történik az emberrel, ha az őt körülvevő világot vagy benső életét figyeli. Mindig marad számára egy érzékelhetetlen pont, - a forgási tengely -, melyről valóságos képet nem tud alkotni. Itt húzódnak meg azok a vétkek, melyeket nem észlel és a titkos bűnök, melyeknek következményei elől Isten türelme, bűnbocsánata és végtelen kegyelme mögé kíván rejtőzni.
Az autóvezetők jól ismerik ezt a jelenséget: - létezik egy olyan pont vezetés közben, ahol a bennünket utolért, de kocsinkat még le nem hagyott jármű, érzékelhetetlenné válik számunkra. Ezen az úgynevezett "holtponton" történnek a legsúlyosabb karambolok.
"A tévedéseket ki veheti észre?" - kérdi a zsoltáros; - s a modern ember azonnal kész a válasszal: - hát a családod, a barátod, a szomszédod! Hiszen mi is biztosak vagyunk abban, hogy a környezetünkben élők tévedései, - a mindenkori illetékes kivételével, - teljesen nyilvánvalóak. Ez viszont lehetővé teszi e tévedések mindenkori feltárását. Legegyszerűbb, ha kört alkotunk. s mindenki hozzálát a mellette tartózkodó hibáinak leltározásához. Mire e nemes művelettel elkészülünk és a kör bezárul, minden hiba és tévedés úgy fekszik kiterítve lábainknál, mint a nyulak hajtóvadászat után. Hihetetlen egyszerű lenne ez a megoldás, ha a fogadókészség azonos szintű lenne bennünk az ítélet tehetségével. S talán még ennél is valószínűbb, hogy itt, mi magunk feküdnénk kiterítve, míg tévedéseink sértetlenül és felismerhetetlenül állva felettünk, cinkosan kacsintgatnának a többi körben állóra.
Miért kell mindennek ellenére felismernünk tévedéseinket? Talán azért, mivel egy pompás közmondást is szerkesztettünk elbagatellizálására: "tévedni emberi dolog!" - s ebből egyenesen azt a következtetést vonjuk le, hogy minél többet tévedünk, annál emberibbek vagyunk.
Minden negatív irányulás a nehézkedési törvény alá van vetve. Fokozatosan süllyed, mozgása felgyorsul, végül zuhanni kezd. Így válik a hiba vétekké, majd bűnné, míg a tévedés tévelygésbe, teljes útvesztőbe torkollik.
Korunk, a közelmúlt történelme, szinte illusztráció ehhez a képhez.
- Két jóindulatú, idealista gondolkodó, - Marx és Engels, felismerték a korai kapitalizmus ellentmondásait. A való és vélt veszélyek elhárítására, az ipari munkásság összefogását, szervezkedését vélték a leghathatósabb eszköznek. Kiáltványt tettek közzé, melyet a különböző rendű és rangú munkásszervezetek zászlajukra tűzve, elindították az elmúlt évszázad legtragikusabb tévedésén alapuló mozgalmát. - Az első és leglényegesebb tévedésük az volt, hogy az általuk felismert részigazságot alapigazságnak, alaptörvénynek tekintették, s minden további következtetést ebből vezettek le.
Ezt a késztetést vagy módszert számtalan esetben megfigyelhettük az okkult mozgalmaknál vagy személyeknél is, akik ilyen irányú elmélkedéseket, kutatásokat folytattak. - A nagy, az uralkodó irányzatok a legtermészetesebb közvetlenséggel nyilatkoznak a múlt és jövő titkairól, s a mennyei hierarchiákat úgy állítják glédába - rangjuk és beosztásuk szerint, - mint zászlószenteléskor a trónörökös háziezredét.
Világképek, kozmogóniák születtek helyes részletfelismerésekkel, - mégis tévesen, mert posztulátumaikat nem alap, csak részigazságokra építették.
S ha egy Shakespeare-szonett vagy Bach-fuga belső szerkesztési törvényeit ma már komputerrel ki is lehet mutatni, ezek mégsem azért zseniálisak, mert vázuk valamilyen matematikai szabályosságokat is felmutat, hanem azért, mert a végtelen szellemi szabadságról hoznak üzenetet, villantanak fel fényt és színeket számunkra; - s ez a szabadság, az isteni világok megrendíthetetlen, alaptörvényein nyugszik.
Ezen a kritikus ponton lép akcióba az ellentét szelleme, s támadja meg az igazság kibontakozó csíráit és minden józan felismerést: - időben beépülve, s lehetőleg kisajátítva pozitív irányulásukat, igyekeznek letéríteni azokat fejlődésük természetes útjáról. Ezzel, a kezdetben csak igen kis eltérést mutató lépéssel hosszú távon, messzire sodorják a kezdeményezéseket, saját igazságuk kibontakoztatásától.
A meglévő feszültségek kiélezéséhez, a mindenkori elégedetlenség és lázadás kóbor-lovagjai csapódnak. Ameddig a hatalom és annak elengedhetetlen eszközei nem állnak rendelkezésükre, csak az ideológiai diverzióban élik ki hajlamaikat és vágyaikat.
Példánkban:
Ha a kapitalizmus farkastörvényeit csak a szerveződő munkásosztály lesz képes ellensúlyozni, úgy a munkásságot kell alkalmassá tenni, fellázítani a hatalom megragadására. Máris megszületik a méltányosság és társadalmi igazságosság rózsaszín álma. A korai munkásmozgalmak azonban kemény életfeltételeik mellett nem voltak képesek felmutatni elegendő számú, kiművelt iskolázott, tapasztalt vezetőt, - csak értelmes, bátor, áldozatokat vállaló harcosokat, így örömmel és gyanakvás nélkül fogadták az ismeretlenség homályából előállt, s ügyük felkarolóiként szinrelépő zseniális szervezőket, a nagy kombinátorokat, s még a vizes fát is felgyújtó beszédű szónokokat. A hatalomvágy e démoni megszállottjai pontosan tudták, mivel lehet a tömegeket hipnotizálni. A jogos követeléseket a soha meg nem valósítható igények ígérete ringatta el, a józan tartózkodást és jogos kétkedést a gyanú és bizalmatlanság mérgezte meg, a belső feszítő erőket kétségbeesett sztrájkok, véres összecsapások, sokszor provokált forradalmak szerelték le.
Mire a kép kitisztult, az egész munkásmozgalom a kommunizmus, vagyis a bolseofasizmus csapdájában vergődött tehetetlenül.
- S széttekintve vezetőik között, egyetlen munkást sem talált!
S ha ma körülnézünk olyan országok, népek táborában, amelyek ezt az utat megjárták, láthatjuk, hogy a kezdeti csekély, alig észrevehető letérésből, mint vált veszett tévelygéssé, döbbenetes útvesztéssé e tévedés.
A modern nyugati pedagógia kapiskál valamit ebből a nevelési módszerből, amikor gyermekének megsérthetetlen egyénisége érdekében, ráhagyja akaratának, hajlamainak kiélését. De míg a magasabb szellemi irányítás, hosszú távon és teljes összefüggés-rendszerében irányítja szellemcsoportok és egyének akaratának kiélési törekvéseit, addig a modern szülő maga adja gyermeke kezébe azt a bumerángot,
melynek röppályája felett nincs hatalma, s így a szeretett lény önmagának okoz. talán egy életre szóló sérülést.
"A tévedéseket ki veheti észre?"
Számtalanszor panaszkodunk, keserű szívvel vesszük tudomásul a bennünket ért méltánytalanságokat, mellőzéseket, bántásokat. Ez lehet hit és türelmi próba, vagy akár az alázatossághoz vezető út egyik lépcsőfoka is. - Mózes törvénykönyve azonban egy másik aspektusát láttatja meg velünk:
"Ha egy ember tudtán kívül követ el vétket, jóvátétellel tartozik. Jóvátételi áldozattal a tévedésért, amelybe tudtán kívül esett."
Ha ez a törvény tudatosulna bennünk, úgy jóval kevesebb sebet hordoznánk magunkban, s felszabadulnánk az édes mártírium igézetéből.
"Ha az egész nép vétkezik tudtán kívül, - vétek és engesztelő áldozatot kell bemutatnia." (Mózes 4,15.)
Népeknek, nemzeteknek, a történelmi események során átélt megpróbáltatásai és szenvedései, - a kozmikus ok-okozati összefüggésen túl, - fel nem ismert tévedéseinek, vétkeinek, titkos bűneinek engesztelő áldozatai.
A mózesi törvényt erősíti és újítja meg évszázadokkal később Ezékiel próféta, aki babilóniai fogsága alatt ismeri meg látomásaiban, - a később kiszabaduló és hazatérő Izrael, élet- és szertartásrendjét, törvényeit:
"Az első hónap hetedik napján vétekáldozatot kell bemutatni a tévedésből vagy tudatlanságból vétkezők miatt!" (Ezékiel 45,20.)
Így válik nyilvánvalóvá, hogy tévedéseinket sokkal komolyabban kell vennünk, mint eddig gondoltuk. A tévedés lenne az a hólabda, amely képes a tévelygés lavináját is elindítani? Talán nem figyelünk rá, nem vesszük elég komolyan. Kapcsolódási pontot nyújtunk negatív erőknek, - s így válhat a legjelentéktelenebb hiba egyre összetettebb, kibogozhatatlanabb komplexussá.
Az engesztelő vagy vétekáldozat, ha semmissé nem is teheti tévedéseinket, de nyilvánvalóan cselekvésképtelenné teszi azokat és meggátolja egyéb negatívumok hozzácsapódását.
Ezt a törvényt tükrözi az az intés is, hogy
"A nap ne menjen le a ti haragotokkal..." (Pál Ef. 4,26.)
A megbocsátás és kiengesztelődés, a nagylelkűség és jó értelemben vett nagyvonalúság mind-mind azt szolgálják, hogy ne hagyjunk elvarratlan szálat, fel nem gombolyított fonalat magunk után.
- Úgy gondolom, e tárgyban volna mi tennünk.
A körülöttünk zajló történelem tragikus napjaiban, az eseményeket követve, hányszor, de hányszor éreztem gejzírként feltörni indulataimat - múltba és ködbe vesző emlékek fantomjai ébredeztek. A tehetetlenség keserűsége, a megismerés józanító igazságával, a méltatlan szenvedélyek, kétségbeesett imákkal küzdöttek.
- S ekkor láttam egy riportot a TV-ben: - egy kis gyergyói falu plébánosa vallotta, hogy amikor már szinte elviselhetetlen volt az életük - az elnyomás, nélkülözés és félelem miatt, - híveivel, gyülekezetével "imaláncot szervezett"; (ő nevezte így!)
Közösségük minden tagja éjjel és nappal, egymást váltva könyörögtek szabadulásukért.
János apostol a Jelenések könyvében írja: (20,1-2-3.)
"És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből: az alvilág kulcsa volt nála és egy nagy lánc a kezében; - megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, megkötözte ezer esztendőre, levetette az alvilágba, bezárta és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket..."
A Fenevadat nem a fegyverek győzték le, hanem az imaláncok kötözték meg, tették mozgásképtelenné!
Ha az igazság, békesség, állhatatos hit egyszerű fegyvereivel csatát lehet nyerni, milyen sok tévedés és veszélyforrás van még ma is reagálásainkban?!
"A tévedéseket ki veheti észre?"
Amikor a gazdag ifjú felkeresi Jézust, hogy megkérdezze, ki üdvözülhet, Jézus felsorolja a parancsolatokat. Az ifjú válasza: - ő mindezt kora ifjúsága óta megtartja. - Akkor add el minden vagyonodat, oszd szét a szegények között és kövess engem, - hallja a tanácsot.
Vagyis, amikor már úgy érezzük, hogy a parancsolatok szerint élünk, megismerésünkhöz igazítjuk szándékainkat és cselekedeteinket; disztingválunk és differenciálunk, akkor már nincs más hátra, mint egész életünk alapjának feladása; - mert Krisztus követésének ez az útja! - S ekkor mi is elszomorodunk és elmegyünk, mert, még mindig ezer szál köt tévedéseink, elképzeléseink, vágyaink csillogó, gazdag világához.
Ha tévedéseink ilyen könnyen megtévesztenek bennünket, ki tévedhetetlen e világban ? - hát az Egyház természetesen. Hogyan is tanít?:
"A tévedhetetlenség először is azt jelenti, hogy Isten kegyelmének ereje megóvja az Egyházat, mint egészet attól, hogy kiessen Isten igazságából; másodszor pedig azt jelenti, hogy kegyelme megóvja a tévedéstől az egyházi tanítóhivatalt, amikor feltétlenül kötelező tanításként, hittételeket terjeszt elő." (Teológiai kis szótár}
Magyarul, - ha a hittételek közé mégis csak becsúszna valami kis tévedés, úgy Isten kegyelmének mulasztásáról lehet csak szó, mivel erre neki kell vigyáznia! Mindig megdöbbent az a bátorság, amikor emberek, emberek által létesített szervezetek kijelentik, hogy ők Isten szándékát, üzenetét tévedhetetlenül megértik és tolmácsolják. Esetünkben, még élesebben vetődik fel a kérdés, mivel itt "profikról" - vagyis az Egyházról van szó:
"A tanítóhivatal hierarchikus struktúrájának megfelelően tévedhetetlen:
l.) A Egyház teljes püspökkollégiuma, ha a pápával az élen előterjeszt valamit, Istentől az Egyháznak kinyilatkoztatott igazságot;
2.) Az egyetemes zsinata pápával együtt;
3.) A pápa személyében, ha az Egyház legfőbb tanítójaként (ex cathedra)! kötelező tanbeli döntést hoz." (Teológiai kisszótár)
Amikor Mirjám és Áron, Mózes ellen zúgolódva ezt mondták:
"Vajon csak Mózes által beszélt az Úr ? Nem beszélt mi általunk is?" - akkor az Úr a kijelentés sátrához rendelte mindhármukat, majd Áronhoz és Mirjámhoz szólt:
"...Halljátok meg beszédemet:
Ha van az Úrnak prófétája köztetek,
azzal látomásban ismertetem meg magam,
álomban beszélek hozzá.
De nem ilyen Mózes, a szolgám!
Őrá az egész házam van bízva,
szemtől-szemben beszélek vele,
világosan, nem rejtélyesen..." (Mózes 4,12.)
Társadalmaink eszmei irányítói, bármilyen irányzatot vagy elveit valljanak is, hitéletünk vezetői, vallások, földi vagy mennyei igazságok hordozói közül ki mondhatja el magáról, hogy szemtől szemben tárgyalt az Úrral? Elmondhatta-e bárki közülük, hogy prófétai álmok irányították életüket, munkájukat?
S ki tartotta fontosnak, elengedhetetlennek, betartani a krisztusi szolgálati előírásokat?:
"Ne szerezzetek be aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe; - se tarisznyát, se két felsőruhát, se sarut, se botot, mert méltó a munkás a kenyerére." (Máté 10,9.)
"A tévedéseket ki veheti észre?"
Mi a titka a titoknak? - Mi a titokzatosság vonzereje? Miért szeretünk titkolózni? - Miből van nimbusza a titkos társaságoknak, titkos ügynököknek? Hogyan lehet titkos erők birtokába jutni, és miért tartjuk nyomatékosabbaknak a titkos tanításokat?
Valahogyan beavatottjai szeretnénk lenni minden titoknak, s azt is lehetőleg minél kevesebben ismerjék, hogy ezáltal személyünk nyomatékot nyerjen. Más legyen, fontosabb, különlegesebb a többieknél. A valamivé-válás nagy óhajtása ez, s ha a természetes fejlődés, a lépésről-lépésre történő haladás, beláthatatlanul hosszú utat, lassú előrejutást ígér - hát megcsaljuk önmagunkat és a világot; létrehozunk titkos társaságokat, jelvényekkel, jelszavakkal, beavatási szertartásokkal, - csak a hőn óhajtott titok híjával. Titkos ügykezelést rendelünk el szimpla és érdektelen feljegyzéseink számára. Súlyos lemaradásunkat a világ technikai színvonalától, ipari, katonai kiszolgáltatottságunkat szigorú hadi titokként kezeljük - remélve, hogy a rejtélyesség ellensúlyozza hiányosságainkat. Sifrírozzuk leveleinket, kódoljuk üzeneteinket, csak azzal nem törődve, van-e mit írnunk, van-e kinek üzennünk?!
Minden titok valamilyen hiányt fed. A bizonyosságét, a tudásét, a beavatottságét, az ismeretét. Ha az ég titkairól beszélnek apostolok, próféták és tanítók, az nem azért van, mert jólesik előttünk titkolózniuk, hanem azért, mivel a tanító is az ábécé titkát fedi fel először a tanulóknak, és nem fárasztja őket, befogadó készségüket meghaladó összefüggések magyarázatával. Mindenki a maga fokozatának beavatottja! Valaki késztetést érez események, ismeretek igazságok összefüggéseinek kutatására? - úgy elérkezett az ideje annak, hogy tudását bővítse. A lázas érdeklődés, a belső feszítő erők, a szellemi éberség jelei feltéve, hogy valódi ismereteinket kívánjuk szaporítani, s nemcsak kíváncsiságunkat kielégíteni.
Keresésünk állhatatossága, kutatásunk őszintesége arányában nyílnak meg újabb és újabb rétegei az ismereteknek; a titkos erők e megszerzése viszont általános szellemi haladásunkat feltételezi és efölött még kegyeleti ajándék is. Itt erőlködni, stréberkedni nem lehet. - Előbb fogjuk a dolgokat ismerni, mint uralni!
Az Egyház szerint alapvetően csak egy titok van, s ez Isten felfoghatatlansága; s ez őstitok mindig is titok marad, hisz a végső cél: Isten színről-színre látása fogja feltárni felfoghatatlanságának végtelenségét. Az Isten látása és a kegyelem teljessége lesz végül a szellem igazi és örök boldogságának biztosítéka.
Bár nehezen tudok elképzelni emberszellemet örök boldogságban, ha előtte, akárcsak egy dolog is titokban marad. S hogy ne kezdődjék minden újra és elölről, - a kígyót spirituszba kell rakni akkorra!
Ahogyan a magasabb világok titkai a szellem előrehaladása arányában tárulnak fel, addig az emberi titkok a technika előrelépésével szűnnek meg: szervezett és egyéni megfigyelések, lehallgatások, film- és video-technikák, mikrofon-puskák, koromsötétben is látó infra-objektívek teszik egyre esetlegesebbekké egyéni életünk intim szféráit. De ez az állapot nem azt fogja eredményezni, hogy életünk mindenki számára egyértelművé, kristályos tisztaságúvá válik, hanem frontot nyit a legalantasabb ösztönöknek, ostoba kíváncsiskodóknak, a másik ember feletti hatalom megszerzésére törő zsarolóknak. Míg az ég titkait a szellemi világosság át nem hágható, meg nem kerülhető törvényei őrzik, addig földünk lakóinak titkait csak a Sátán intellektusa vigyázza!
Bizonyos ismeretek birtokában, sokszor nem megfelelő helyen (munkahelyen, vegyes társaságokban) tárjuk fel hitvallásunkat; felületes kíváncsiskodók kielégítésére pazaroljuk értékeinket. Nem vigyázunk, kinek, mikor és miről beszélünk, s arra sem figyelünk, hogy az általunk tisztelt és vallott életelvek kellő komolysággal találkoznak-e, s nemcsak hittérítő buzgalmunk munkálkodik bennünk.
"Ne adjátok a kutyáknak, ami szent,
gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé..." (Máté 6,21.)
A korai kereszténység ismerte még a titoktartási fegyelem kötelezettségét, amely kezdetben a gyülekezet önvédelmét is szolgálhatta. Így a meg nem kereszteltek előtt csak utalásokban beszéltek a keresztségről, a hit igazságairól, s főképpen az istentisztelet helyéről. Egyáltalán nem fedték fel igazságaikat a csupán érdeklődők, kíváncsiskodók előtt S ezt az Egyház - igen találóan, - metafizikai szeméremnek nevezi!
A titoktartási fegyelem elsajátítása azért is szükséges, mert amint már említettük, ismereteink általában megelőzik képességeinket. A titok megszerzése megelőzi a titok megőrzésének képességét. Amikor egy titok súlya nagyobb, mint a titokba beavatott őrző ereje, összeroppanás, árulás lesz a következmény.
Csoportok ellen folytatott politikai perekben, a nyomozás során mindig kikeresték azt a személyt, akinél ígéretekkel, vagy fizikai presszióval legelőször tört meg a titok megőrzésének képessége. Ezeket használták azután az egész csoport kiszolgáltatására, elárulására!
A titokba való behatolás igyekezete, a rejtélyek megfejtésének izgalma, a nagy ismeretlen meghódításának vágya sohasem indítja arra az embert, hogy expedíciót szervezzen benső világa fehér foltjainak feltérképezésére. Azt ugyan mindenki sejti, hogy nincs minden rendben e dzsungelben: - az ösvényeket benőtte a fű, ismeretlen hangok, váratlan veszélyek leselkednek az árnyékokban.
- Elindulunk majd egyszer, ha ráérünk, időnk, és erőnk engedi.
"A titkos bűnök miatt ne büntess meg!"
Legalább azok miatt ne, hiszen éppen elég gondot okoz az ismert, a tudott, a le nem vezekelt. Adósságaink átütemezéséért fordulunk a Nagy Hitelezőhöz, majd újabb kölcsönöket veszünk fel, s így toldozzuk-foldozzuk egyensúlyából réges-régen kibillent lelkivilágunkat.
Mitől titkos egy bűn? - Attól, hogy nem tudunk róla, nem ismerjük fel, nem veszünk róla tudomást. Meggyőződésem, hogy titkos bűneink terepszínű ruhába vannak öltözve. Egyéniségünkre, benső világunkra hasonlító, annak színeit, formáit imitáló megjelenésükkel, beleolvadnak semleges, vagy akár pozitív környezetünkbe is.
Ahogy visszaemlékszem hajdan-volt laboratóriumi gyakornokoskodásomra, ha egy vegyületben bizonyos anyagokat kerestünk, úgynevezett reagenseket tettünk hozzá. Ha jelen volt a keresett anyag, úgy az jelezte ottlétét: elszíneződött, kicsapódott, habzott, melyik-hogyan.
Valahogy ez a kép jutott eszembe titkos bűneink feletti elmélkedésnél is. Heteken át figyelhettük a körülöttünk zajló eseményeket, - "a történelmet", s lemérhettem magamban a lényeges és súlyos, - máskor jelentéktelen reagálásokból, milyen anyagokat tartalmaz az a vegyület, melyet benső világomnak nevezek:
- akadt ebben harag és bosszúvágy, megtorlás, szomorúság, sőt kárörvendezés is. A részvét és kiengesztelődés gyenge áramlatait elsöpörte a jogosnak tudott és érzett leszámolás szelleme. Saját forradalmunk fel nem dolgozott indulati elemei is átvetítődtek a jelenlegi történésekbe. Legalább ők végezzék el a kiegyenlítést, a leszámolást és a felszámolást, amivel mi adósak maradtunk, önmagunknak és azoknak a társainknak is, akik örökül hagyták ránk a vesztőhelyre indulva: "- fiúk, álljatok bosszút értünk!"
S nemcsak a titkos bűnök, de a kitörölhetetlen emlékek is feltámadtak, beleolvadva az azonos történelmi levegőbe. Válaszd el átéléseidet indulataidtól, ha tudod! Hol kezdődik a tapasztalás és építkezés, s hol a történések negatív, szinte oldhatatlan reakciója:
- A Katonai Börtönben, a velünk szemben lévő kiürített zárkába kiskatonákat hoznak. Valami parancs-megtagadás volt a bűnűk. Szerencsétlenek nem is sejtik, hogy politikai foglyok közé kerültek. Egy nap után már eltorlaszolják a zárka ajtaját, és tiltakoznak a minősíthetetlen bánásmód miatt. A börtönparancsnokkal akarnak beszélni: - hát azzal lehet! Az őrséggel kibontatja néhány téglányi helyen cellájuk falát és könnyfakasztó gránátokat vágat közéjük. Halljuk üvöltésüket és hörgésüket; "segítség, megfulladunk!" - de mi is, a szemben lévő csukott ajtajú zárkában is alig-alig kapunk levegőt.
Rajky Marci bácsit, 56 talán legártatlanabb áldozatát, aki kerületének köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő tagjaként lett megválasztva a helyi Forradalmi Bizottság elnökének. Halálos ítélete után, a mellettünk lévő magánzárkába csukják. Nyilván azt gondolták, hogy az ő ítéletével példát lehet statuálni, s megfélemlíteni a tömegeket. Egész nap fel-alá jár a szűk cellában, s mély hangján a "Boldogasszony Anyánk"-at énekli. Mi húszan, az agyonzsúfolt helyiségben, a tehetetlenség döbbent, fojtott némaságával hallgatjuk: "...Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk." Ha vannak a csendnek hangjai, úgy ez a legmélyebb - a halálos csend!
Egyik nap lánccsörgés veri fel a folyosó csendjét. Nagy szállítás készül, állapítjuk meg. A kéz-láb bilincsbe vert foglyokat egy hosszú, fűzőlánccal kötik egymáshoz, mint hajdan a néger rabszolgákat, a rabszolga-kereskedők. A munkával elkészülnek, indul a csoport; - Kósa Pali hangját halljuk. Ő az Újpesti per elsőrendű vádlottja, - volt illegális, börtönviselt kommunista. - "Fiuk, viszik az újpesti halálosokat!" Mindnyájan felugrunk, de hang senkinek sem jön ki a torkán. Hogyan is írja Arany János a Walesi bárdokban?
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik."
Csak Hornyák Tibi esik zokogva a falnak: - az ő társait viszik!
S ekkor olyan lánc-csörgés hallatszik, mintha száz rabszolgahajó horgonyláncát húznák fel egyszerre.
Arady Pista, börtönbeli testvéri jóbarátom, másodfokú tárgyalását éppen a 33. születésnapomra tűzték ki. Első fokon halálra ítélték. Már hetek óta imádkozom; mit, imádkozom? könyörgök, születésnapi ajándékomként - Pista életéért. Mindenki a legjobb ruhadarabját adja oda, s van egy kabala-kabátunk, egy jólszabott katonatiszti zubbony, hatalmas R betűvel a hátán, ez a "póter kabát". (Póter, különben szabadulást jelent.)
Aki eddig a tárgyalására ebben a kabátban ment el, annak leszállítatták az ítéletét - az enyémet is. Elérkezett a tárgyalás napja, s aznap kivittek helyemről, mert valami rajzot kellett készítenem. Egy üres, nyitott ajtajú zárkába ültettek le dolgozni. Múlt az idő, s egyszer csak valamilyen zajt hallok a folyosó felől. Felkapom a fejemet, - a nyitott ajtóban Arady Pista áll. Most hozták vissza a tárgyalásáról. Izgatottan felugrom a helyemről, s kérdezem; - mi van Pistám? Egy szót sem szól, az arca, mintha lázban égne, s csak néz áthatóan a szemembe. Megkövülten nézzük egymást, - már mindent értek! Őt elrángatják az ajtóból, s a nyitott zárkaajtót rám csapják.
Ezek után hosszú ideig nem tudtam átélni és sokszor még ma sem a Miatyánk sorait: "...Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"...
S, ha ez a lázas, átható tekintet, hosszú évek távolából, csendből és döbbenetből újra-újra éled, mint halk kísérőzene támad fel Mécs László verssora is:
"Ki érti Istent? Titkos terveit?
Miért ríkatja meg kedvenceit?..."
(A kirándulás elmaradt.)
Mi rakódik le ilyenkor bennünk csalódásból, értetlenségből, lázadásból, pusztító haragból, esze-veszett tehetetlenségből?!
Az idő a felszínt elsimítja, vagy simára tapossa, döngöli, de mi marad meg a mélyben, elhalványulva, megkopva, titokban?!
"Titkos bűnök miatt ne büntess meg."
Ha azt feltételezzük, hogy Isten tekintettel van-e könyörgésre, úgy az az érdekünk, hogy minél több cselekedetünk maradjon a büntetlenség e tartományában. A nem titkosak éppen elég gondot és munkát okoznak, s ha figyelembe vesszük, hogy felszámolásukra általában derék elődűnk Sziszüphosz munkastílusát alkalmazzuk, úgy biztosak lehetünk abban, hogy "jut is, marad is!"
Az igazságos Isten különben sem büntethet olyan dolgokért, melyeket nem ismerünk. Mindenkitől a maga megismerésének és felismerésének megfelelő magatartást kérik számon. A horda embere nem felelt Isten színe előtt, mert megette társa vacsoráját, - legfeljebb az vágta fejbe úgy a bunkóval, hogy elment egy időre az étvágya. Mert nem isteni törvényt, csak a horda törvényét sértette meg. A megismerés pozitív, értéknövelő, gyarapító hatásával együtt megnő a mértéktartás, megkülönböztetni tudás, ítélet felelőssége. Mikor a farizeusok megkérdezik Jézust:
"Talán mi is vakok vagyunk?" - Jézus azt mondja nekik:
"Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok látunk, megmarad a bűnötök." (János 9,40-41.)
Isteni titok megőrzése, erő és méltóság kérdése; titkolózni csak földünk szellemi szintjén lehet. Az egyik rangját az biztosítja, hogy birtokába jutott olyan ismereteknek, melynek megszerzéséhez küzdelmek, próbák, akadályok legyőzésére volt szűkség, tehát a megpróbáltak, kipróbáltak közé nőtt fel: - ez a lovagi szint. A titkolózás tárgya általában olyan tudás, melynek birtoklásához elegendő kizárni az emberek egy adott csoportját: - ez a rossz polgári nívó. Kíváncsiskodással csak a titkolózás rejtélyét lehet megfejteni, míg a valódi titkok csak az őszinte megismerés, állhatatos küzdelem eredményeként alakulnak át ismeretté.
Meddig kell még titkos bűneink felett az Úrnak gyámkodnia?
Mikorra lesz a pince és a padlás kisöpörve, titkos bűneinktől megtisztítva? Fogalmat alkothatunk a megteendő útról, az önismeretünkre váró küzdelemről, ha felnyitjuk a Szentírást:
- Egy samáriai faluban, Jézus számára szállást akartak készíteni tanítványai, de azok nem fogadták be őket. Ekkor Jakab és János az Úrhoz fordultak:
"Uram, akarod-e, hogy parancsoljuk, tűz szálljon alá az égből és megeméssze ezeket, mint Illés is cselekedett?"
Jézus így válaszolt:
"Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek..." (Lukács 9,54-55.)
No, - nem önigazolásként kerestem ki e sorokat, de azért embertársaink szerencséjére, nincs elég hatalmunk ahhoz, hogy leszakítsuk az eget ellenségeink fejére, mert ha erre lehetőségünk nyílna, - úgy az emberiség nem látott volna még ekkora falurombolást!
Nem elég, ha észrevehetetlen tévedéseink nyilvánvaló tévedésekké, - titkos bűneink, ismert bűnökké válnak, hiszen ez ahhoz hasonlítana, mint amikor felfedezi valaki egy súlyos betegség kórokozóját és mást nem tenne azon a megállapításon kívül, hogy "Ejnye! De sokan hallnak meg ettől a kis vacaktól".
A feltáró munkára szükség van, de a diagnózis terápia nélkül semmit sem ér. A bűnök elleni küzdelem módszerei nem sokban különböznek a betegségek elleni harctól. A gyónás utáni penitenciaként kirótt gépies miatyánkok és üdvözlégyek körülbelül a placebóknak felelnek meg. - Ahogy ezeknek is csak lélektani hatásuk van, úgy a penitencia arra biztosan jó, hogy amíg a kirótt vezeklés tart, nem lehet újabb bűnöket elkövetni. A természetgyógyászat közelebb áll a bajok orvoslásához. Ha a jó magyar közmondásból indulunk ki, a kutyaharapást a szőrével gyógyítjuk, - átfordítva problémánkra: egy rossz cselekedetet egy jóval, egy bántást egy bocsánattal, vagy kártételt egy segítséggel, a rosszívűséget jó lélekkel lehet kiegyenlíteni.
A jó gyakorlása addig tart, míg meg nem javulunk, vagy bele nem fáradunk az örökös jóvátételbe. S hogy végre megpihenhessünk, inkább el sem követünk helytelen dolgokat.
De komolyabbra fordítva a szót: - a tévedéseket észre kell venni, számot kell adui róluk, mert a nagyvonalúság csak mások irányában erény, önmagunkkal szemben gyengeség, kritikátlanság, rövidlátás.
Titkos bűneink feltárására legyünk bányászok, barlangászok, búvárok egyszemélyben. A legjobb kútból is időnként ki kell merni az iszapot és üledéket, hogy a tiszta friss víz zavartalanul törhessen fel. Ha sikerül sarkalatos tévedéseinket, szorosan testhez álló bűneinket csak egy kicsit is kimozdítani stagnálásukból, a fejlődés centrifugális ereje egyre távolabbi pályára szorítja ki, míg végül messzire szorítja saját világunk erőteréből.
Tévedéseinknek, titkos bűneinknek felismerése csak eszköz és nem cél, a megteendő első lépés egy új ember megformálásához.
Karinthy, az "Ismerd meg magadat" című elmélkedésében, pontosan fogalmazza meg ezt a problémát:
"...mert nem az a kérdés, milyen vagy, hanem az, milyen akarsz hát lenni. Ha felismerted magadban rossznak és jónak forrását, - s nem az a fontos, hogy megismerd, hanem az, hogy megváltsd önmagadat." (Címszavak.)
Amikor meg tudunk fogalmazni egy igazságot, szellemi összefüggéseket ismerünk fel, sikerül úrrá lennünk feltörő indulatainkon, megfékezzük magunkban találó, bár fájó és bántó megjegyzéseket, hamar kitűzzük mellünkre a hősöknek járó kitüntetést, s a magasabb szférákhoz támasztott létránkon egy fokot feljebb lépünk. Már csak egy gond van hátra: - észre veszi-e környezetem, hogy kicsit más, kicsit több vagyok, mint a statisztikai átlag, hogy a sok szürke között legalább pepitának sikerült-e lennem. Valahogy úgy vagyunk vele, mint az őrvezető úr, aki frissiben kapott csillagát mindjárt megragyogtatja az újoncok előtt, hogy betakarítsa a sok előre tisztelgést; - de menjen csak át a tiszti étkezdén, mindjárt rájön, milyen szánalmasan kopott veréb is ő. A hadnagyocskák végig nézik, és megmosolyogják, rangjuk biztos tudatában. Végül, ha egy ilyen hadnagyot levéllel a vezérkarhoz küldenek, hamar kiszárad a torka zavarában, s szeretne láthatatlanná válni, a sok arany váll-lap és lampaszos pantalló erdejében.
Minden igazságunk, rangunk és hiedelmünk, csak a magunk szintjének árka vagy dombja, tehát relatív valóság, ezért mondhatja őszinte szívvel a zsoltáros:
"A tévedéseket ki veheti észre"."
S az isteni kegyelem felé fordulva:
"Titkos bűnök miatt ne büntess meg!"
Ezért semmiféle lakomán ne üljünk magunktól a fő helyre, jöhet nálunk érdemesebb és akkor megszégyenítenek, és az utolsó helyet kapjuk.
"Hanem, ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád:
Barátom, ülj feljebb!..." (Lukács 14,10.)
Kuklis Géza
|
