|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
A médiumi úton megszólaló szellemtestvérünk felismerése azt bizonyítja, hogy a földi életünkben a felebaráti szeretet szolgálata mellett legalább annyira fontos a saját lelki életünk "karbantartása" is.
SZ.: Nekem itt most beszélnem kell?
KV.: Köszöntünk szeretettel, igen, szeretném, ha elmondanád, hogy mi bánt, mi az ami foglalkoztat.
SZ.: Én tudom, hogy vendégségben vagyok nálatok, talán ez a helyes kifejezés. Tudom, hogy egész másféle segítségre van szükségem, mint amire ti számíttok, mert nagyon sok gond és baj kínoz engem. Én egy nő életét éltem a Földön, nem is olyan nagyon régen, e századnak az elején.
Rendkívül nagy hangsúlyt fektettem a tisztességes életre, erősen vallásos neveltetésem volt, nagyon tisztán és szorgalmasan igyekeztem vallásom előírásait betartani. Én akkor Európában, egy nyugati országban éltem,
Franciaországban. Úgy találtam helyesnek, a lelki igényeim úgy írták elő, hogy tiszta és szép életet éljek, Istennek tetszőt. Ne mint apáca vonuljak a zárdába, de mégis a megszentelt falak között élhessek, ahol kissé védettebb vagyok a világi élet zajától. Bár itt Párizs környékén, közel a fő városhoz, ebben a zárdában azért nem éppen elzárt életet éltünk, egy igen neves és jó hírű iskola is működik, legalább is az én időmben működött falai között, és ott bizony a növendékek és hozzátartozóik sűrűn ki-be jártak. Tehát a világi élet beáramlott közénk, mégis védettebbnek éreztem magamat. Nem felszentelt apáca életet választottam, hanem zárdai szolgálatot. Így akartam életemet leélni, és ezt nem tudtam megtartani úgy, ahogyan szándékoztam.
Elméletben minden nagyon szépen el volt képzelve, minden nagyon szépen indult, úgy éreztem, megtaláltam az életben a helyemet. Utána jött egy háború, rettenetével és borzalmával. A mi meglehetősen tágas épület- tömbünkben szükség volt arra, hogy hadikórház is alakuljon.
Meglehetősen gyorsan - úgy gondolom, külön tehetségem lehetett hozzá - majdnem, hogy kis orvossá váltam, az ápoló személyzet közül a legjobban igénybe vett, a legnagyobb szolgálatot teljesítő és a legtöbb féle szolgálatot nyújtó. Ismét úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, megtaláltam életem célját. Már nem vágytam annyira, hogy ott maradjak a zárdában, ápoló személyzet kívántam lenni.
Múlt az idő. Szörnyűbbnél szörnyűbb olyan ápoltak kerültek hozzánk, jobb meg sem említenem, hogy még a mi falaink között is ott volt a háború, minden jelenségével együtt. Amikor véget ért, úgy döntöttem maradok
ápoló. És amikor egy olyan intézménybe mentem, szintén mint lelkes és nagyon jól dolgozó ápolónővér, egyre több és több fiatal beteggel kellett találkoznom. Elmúlt a háború, többé nem harctéri sérülésekkel, rettenetes sebesülésekkel, betegségekkel és bajokkal, valami mással találkoztam. Az ifjúságot roncsoló, romboló olyan betegségekkel, amelyeket közvetve okozott a háború, de inkább a lelki, szellemi harcszíntér, - talán így lehetne mondanom. Szörnyű lelki sérülésekkel, ideggyógyászati és a legsúlyosabb gondokkal küzdő, főképpen fiatal betegekkel foglalkozó helyre kerültem.
Már nem kívántam a sebészetre visszamenni, újra úgy éreztem, hogy megtaláltam a hivatásomat. Valóban sokat dolgoztam, és múltak, szálltak az évek fölöttem és betegeim fölött. Nem egy esetben kellett olyan betegem
ágya mellett ülni, akinél tudtam, hogy többé abból az ágyból nem kel fel.
Ekkor jöttem rá, hogy pályát tévesztettem. Istenhez kellett forduljak támaszért, erőért, újra vissza, újra vissza, csak már nem a zárda falai közé, hanem a saját zárdámba, önmagamba. Onnan kellett kifejteni, kitermelni Isten segítségével mindazt a gyógymódot, gyógyszert, amit egyetlen egy orvosi könyv le nem írt, amit magamnak kellett megírni, kitalálni, alkalmazni és sikerre vinni, ha lehet. Azokat az idegroncsolt embereket kellett Isten segítségével feltámogatnom, akiket még lehetett, vagy megadni nekik azt az utolsó vigaszt, fogván a kezüket az utolsó percig, imádkozva velük. Úgy éreztem, öregedő két lábam ismét a földön áll, megint megtaláltam a helyemet. És akkor rájöttem valamire, miközben ezt a munkát végeztem. Szép és jó dolog volt a zárdában imádkozni, jó dolog volt segíteni a szenvedőkön, jó volt a fiatalok között, azokat támogatva új lehetőséget, új életcélt adni nekik. Jó volt a szegény idegbetegek közt lenni, valami kis vigaszt adni nekik, hogy Istenbe tudjanak kapaszkodni. Ismét úgy éreztem, hogy két lábbal állok a földön, megtaláltam a helyemet, ez vagyok én, helyemen vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy nem, mert mindennel foglalkoztam, jó szívvel, törődéssel és helyesen, csak a legfontosabbal nem: saját magammal. Ennek kellett volna az alapnak lennie! A lelkesedés tüzével és a nagy rászánással, segíteni akarással egy életet töltöttem el azzal, hogy mindig másokkal foglalkoztam, és csak életem végén jöttem rá arra, hogy én magamnak nem adtam semmit. Hol van az a biztos alap, hol van az a fix pont, amelyről bármikor indulhatnék; mert látjátok, hány meg hány indulásban volt részem. Igen nagy szomorúságom támadt, már ebben a világban, ahová tartozom, látván sok elmaradott hibámat. Pedig úgy tűnik, hogy milyen jó ember voltam, milyen áldozatkész, hűséges, lendületes, mennyi sok szép tervvel, sok szép céllal! És én magamnak mit tudtam adni, hogy most itt fel tudjam mutatni Istennek: Uram ezt értem el! Nagyon sok szép, külsődleges dolgot hajtottam végre, ami jónak látszik, de úgy érzem, hogy valahogyan nekem nincsen lábam, amelyet meg tudnék vetni és bizton állni rajta, mert egy nagy halmaz hiba van rajta, amelynek a ledolgozása nem történt meg, illetve csak nagyon kis számban. Mennyivel másabb lett volna az a segítség, ha már az első lépésekben is teljes egészében tudok résztvenni nem a fizikai erőmmel és rászánásommal, hanem minél fényesebb és minél rendbe hozottabb belsővel. Ezt hiányolom most.
Tudom, hogy látszólag teljesen jelentéktelen sirámot adok elő, de higgyétek meg, most látom, hogy elsőnek mindig saját magunk és Isten között kell elrendezni mindent. Megerősödni, megváltozni, megtisztulni amennyire lehet, akkor válik minden földi cselekedetünk, minden rászánt munkánk igazán százszázalékossá. Még nem mondtam el nektek mindent, mert még nagyon a kezdetén állok, hogy teljes egészében feldolgozzam az egész életemet. Egy ilyen állapotú testvéretek áll most előttetek. Engedélyt kértem és kaptam, hogy ebből az állapothelyzetből is szóljon hozzátok valaki, aki indul az önvizsgálat útján, már átérve az ő hazájának kapuján.
Tovább kell menni, fel kell dolgoznia tisztán és teljesen azt, ami az életem volt, és mérlegre tenni, hogy mi az, ami kimaradt belőle. Ezt a kimaradást, ezt szerettem volna előttetek néhány keresetlen szóval, őszintén elmondani, hogy benneteket ne érjen majd hasonló. Én csak ezt a jót tudom nektek
adni, és azt: köszönöm, hogy meghallgattatok.
KV.: Köszönettel mi tartozunk neked, jó volt hallgatni téged, teljesen tisztában vagy azzal, hogy hol vagy, mi a helyzeted. Ahogy mondtad az elején, mi nem tudjuk neked megadni azt, amit szeretnél, de én hiszem,
hogy az Úr szeretete és kegyelme fog kísérni téged továbbra is az úton. Ő fogja megadni mindazt az ismeretet és segítséget, amire úgy vágysz. Az Úr áldása kísérjen.
* * *
Közreadja: Kotányi Ottó
|
