2006. I. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Jézus és a két lator * Tanít a szellemvilág * Vessetek magatoknak igazságot...
Találkozás a szellemvilággal * Krisztus áldozata - az ember élete és halála
A szeretet kibontakozása

      Mélységes alázattal állunk meg a fogalom, a szó előtt: szeretet. Azzal az alázattal, amelyik eltölti az embert a megfoghatatlan előtt. Bármi hangozzék el róla: a szeretet más, több, nem az, mint ami elhangzik róla, mert ami az érzéseket egybefűzi, és szeretetté teszi, az a titok, az a lényege a szeretetnek. Az teszi meleggé, az váltja ki a jobbik énünket s ha elmondjuk, hogy mi minden a szeretet, vagy amit jobban tudunk, mi minden van az érzéseinkben, ami nem szeretet, akkor is üresek, kongóak a szavak, mert a szépsége, a varázsa, a láthatatlan, a szavakkal nem éreztethető szellemében van.
     Meg lehet énekelni, mint a költők éneklik és himnuszt lehet írni róla, ahogy Pál apostol tette. De egységben kell hagyni ezt az összetett érzést, mert ha analízisbe fogunk, hideg lesz, mint a kályha télen fűtőanyag nélkül, és élettelen, mint a test, melyen élveboncolást végez az orvos. De a kínzó műtét után más életeken tud segíteni a felismerésével.
     Meg kell ismernünk a szeretetünket nemcsak ünnepi hangulatában, hanem hétköznapi ruhában is, gyermekcipőben járva s szárnyakon repülve, mert nincs más útja fejlődésünknek az őszinte magunkba nézésnél s a szépségtakarók alatt az apró hibák megkeresésénél. Csak azért, hogy a szeretetnek egyszer joggal legyen a neve: Szeretet.
     Küzdelmek nélkül nem lehet diadal s az örökélet feltárt kapujában a megdicsőülés fényében Jézus áll. Ő hirdeti minden időkre, hogy a szeretet diadalához a stációkon keresztül lehet elérkezni. A kereszten át életének minden mozzanata - az égből a földre érkezésétől az utolsó állomásig, a közbeeső tanításokat sem kihagyva - arra tanít, hogy mi a szellemi szeretet. S az utolsó éjszaka, a Getsemane kertjét vérrel, verítékkel itatott éjszaka szembe helyezi és bemutatja az isteni és az emberi szeretetet. Az isteni szeretet Krisztusban, amelyik életbe öltözött, és hívja, vonzza, átöleli az embert s a tanítványokban az emberi, a mi szeretetünket, amelyik vágyódik utána, hívja, szomjasan keresi, azután ellankad, megtagadja, elárulja, hogy azután hiányában gyötrődjön, megbánásban megerősödjön, fájdalomban vezekeljen, s ha mindezeken az állomásokon áthaladt, az isteni szeretet életet lehelő érintésére önmagában rátaláljon a feltámadt Krisztusra. Az utolsó éjszaka világokat árnyékoló, feltámadást előkészítő sötétje mutatja, hogy mit rejt, mit hordoz magában az egyszerűen hangzó cselekvő ige, szeretni. Fülünk túlságosan megszokta hangzását, természetes magától értetődéssel ejtjük ki s úgy hisszük, hogy gyakoroljuk. És valóban gyakoroljuk, érezzük, de csak test és lélek szerint, mint a tanítványok, és nem származását megillető királyi módon, szellem szerint.
     A fejlődés vonalában, az érzések tisztuló folyamatában nem lehetnek kihagyások, ugrások. A szeretet kibontakozása sem nélkülözheti az életek tapasztalás és élménytalapzatait. Az isteni érzésnek, a szeretetnek is meg kell járnia az utat a test anyagából a lélek szűrőjén át, a szellem erőállapotába. Az anyagba zárt testi ember szerelmest, gyermeket, embert egyformán anyagiasan, érzékeivel szerető érzése, lassú alakulással nyílik lelkivé. De az érzés-kiteljesedés nem állhat meg ezen a vonalon sem örökre, bármilyen nagy dolgok alkotására, nagy teljesítményekre képesíti is már az embert. Családi otthonok harmóniája, gyermekek boldog gyermeksége, nyomorultak, szegények reménysége, eszmékért harcolók ereje táplálkozik és él általa. Szerelmek és barátságok megkötője a lelki szeretet, de nem minden bizonnyal a megtartója is. A sivatagjáró szomjas ember számára kis erek, patakocskák buggyannak elő és lélekből-lélekbe ömölve régi boldogság, vesztett paradicsom üdeségét nyújtja véges időkre, pillanatokra. A lélek átjáró háza, találkozó központja a testnek és szellemnek. Befogadja a hatásokat a test a föld felől, de megnyílik a szellemi akarat tiszta érintésére. Érvényesül benne a bukottságából most derengő sötétség és érvényesül benne a szellem el nem homályosuló, transzcendensből merítő fénye. Ez az érvényesülő kettősség teszi a lélek szeretetét ingataggá. Hol égetően izzóvá, azután közönyössé, hol boldogságot nyújtón kellemes meleggé, vagy fájdalmat osztó, csalódást hozó elhagyottság érzéssé.
     Csodálatos fogalom a szeretet. Puszta említése is jóleső, egybekapcsoló érzést vált ki. Jelenléte öröm, hiánya szomorúság. Benne van világosan, noha rejtve - az emlékezés. Nincs semmi, ami jobban, élesebben bizonyítsa a szellembukást s újraszületéseken át az újra kiteljesedő szellemi állapotot, mint ez az érzés, - a szeretet.
     Isten a szeretet, így szól a tanítás, és ez az isteni szeretet tart mozgásban, örök átalakulásban mindent. Nélküle mozdulatlan, halott a világ. S a világ, dacára az összes ellentmondó külső jelenségeknek, tele van szeretettel, mert az örök szellem betölti és kitölti a fizikai tereket és ott is embert fűz az emberhez, ahol az ember csak taszítást érez. De foglalkozik vele, érzés kapcsolja hozzá, ha bántó és gonosz is, de a törvény még a gyűlöletben is összekapcsol, amint a vonzásban is egyesít. Csak különállás, csak széthullás nem lehet, mert egy hatalmas gyűrű fonja át az emberiség testét s ezen a szellemgyűrűn belül bontakozik ki, taszítás és vonzás állomásain, az emberi szeretet. Az emberi élet határain, alkotó területein is a szeretet az élet rugója, mozgatója. A földi lét minden boldogsága és boldogtalansága a szereteten múlik. Amit keresünk, hajszolunk magunkban és másokban, ebben a keresésben, testi, lelki hajszában, egyén- és közösségvágyban benne van a rejtett emlékezés. A valaha szellemegységben élt, széthullott, önmagukban harmóniát nem lelő szellemrészecskék keresik egymást, hogy teljességet találjanak.
     A lélek természete, hogy a múlt átéléseinek tudat alá süllyedt emlékei irtózattal vagy vonzódással töltik el. Nem keresi az új átéléseket, csak a kellemes emlékek nyomán a már ismerteket. Egységben élni, szellemi közösségben dolgozni, adni és elfogadni, kapcsolatot tartani lefelé és adni, és felülről - kapni. Tompa és szürke ez az emlékezés, a test követelő vágyain, bengáli fényű izzásán ébred és erősödik bele a lélek kapcsolataiba s életek ébresztő és érlelő melódiái mellett nyílik fel egyre több és egyre messzebb sugárzó emlékezés.
     Kis családi, baráti érdekterületeken pislákoló fénnyel világító érzés, amelyik minden szélfúvásra hajladozik, minden érintésre fájón zsugorodik, csodálatos utakat fut be. Kibontakozásában a fény felerősödik, hogy világítson köteles kapcsolatokra és érdeknélküli tájakra s megedződik erőssé, egészségessé, hogy külső hatásokra fénye ne lobbanjon és érintések fájdalma ne visszahúzódást szüljön, hanem távolra ható sugarakat, fel Istenig.
     Ha ezt a forrást újra megtalálja az ember, ahonnan a szeretet az életet nyerte, akkor kezdi felismerni, hogy a királyi gyermek mennyire a sárember arcát öltötte magára: kezdi érezni, hogy nem tud szeretni, mert szeretetünk magán hordozza lelki tényezőink minden hibáját, s a szeretet - a legtökéletesebb érzés -megnyilvánulásaiban mennyire tökéletlen. Mert a szeretet nem egy érzés, nem egy cselekvő érzés csupán. A szeretet, mint koronája az összes érzelemnek: nem is egy önmagában létezhető érzelem, hanem az összes többi kibontakozásban levő tiszta érzésnek az egysége és összetevője. Semmi sem független a lélekben a másik érzéstől, amint hogy magányos hibával, vagy elszigetelt erénnyel sem találkozunk. Nemcsak egymásból nőnek és egymást éltetik, de kölcsönhatások is fennállnak. Nem lehetek féltékeny úgy, hogy hiú és irigy és sértődékeny ne legyek, amint nem lehetek irgalmas, ha nem tudok együttérző és önzetlen is lenni. Amint minden hibánk egy-egy erényt támad meg és morzsol össze, minden erény, egy-egy hibát aknáz alá és oldoz fel a jó energiában.
     A szeretet - mint a kibontakozás teljessége - magába zár minden érzelmet, amint a fehér szín önmagában hordja - a fekete kivételével - a színeket. Amíg azonban elérjük ezt a teljességet, szeretetünk tükrözi lelkünk minden gyengeségét és jellemünk minden erejét. A szeretet, mint bennem élő érzelem, megfér a hibáim és gyarlóságaim dzsungelében, mint megnyilvánulás azonban - és ez a feladata - már nem független tőlük. Tiszta vagy zavaros, fényes vagy fénytelen lesz, aszerint, hogy milyen környezetből érkezik el a testetöltéshez. Akusztikája, távolbaható sugárzó ereje pedig legközvetlenebbül azon múlik, hogy könnyű, oldó, szellemi-e a kísérete, vagy terhes lelki ballasztok tapadnak-e hozzá.
     Minden ember az örök fejlődés vonalában mozog. Előbb tudattalanul, csupán az isteni szeretet által forgatva, irányítva, jobbik énje elérése felé. Később már tudatosan, saját felismeréséből származó erejét is a kegyelem szolgálatába állítva. Ebben a tudatosabb állapotban érti meg, hogy mindaz, amit az élet nyújt számára, öröm vagy szenvedés, - Isten orvosi jobbja nyúl-e felé, vagy Krisztus delejes árama érinti, nem öncélú sem az öröm, sem a szenvedés, hanem az isteni szeretet áldott esője vagy napsütése éri, hogy a feláztatott lélektalajban életre fakassza a jobbat. S ha az isteni szeretet célja és formája az ember emelése, akkor ez a felismerés átnyúlik az emberi szűkebb szeretet világába is.
     Minden szeretet annyiban rész az egészből, annyiban tükrözi az isteni lényeget, amennyiben segíti, emeli a lelket egy vonalnyival is önmaga felé; minden más szeretet öncélú, s ami öncélú, az a szellemi, a krisztusi szeretet lényegével ütközik.
     Érzés állapotában vonzás. Hogy mi az, ami testi kötelékeken túl, de azon belül is egyént az egyénhez vonzza, szintén csak ősi, rejtett emlékekkel érthető meg egészen. A múlt csodálatos szálai vezetnek össze és távolítanak el, de mindig aszerint, hogy mit kell átélnünk, mit kell megtanulnunk, hogy a szeretet egy-egy tartó pillére erősebbé legyen bennünk, és segítsen emelni utunkon.
     Szeretetet szomjasan keresők bolyonganak magányosan, hogy nem ok nélkül, azt tudják, akik azt is tudják, hogy az élet nem kezdet, nem vég, hanem folytatás. Bizonyos, hogy mindenkiben olyan tulajdonságoknak kell elhalványulniuk, amelyek akadályozzák a vonzás hídjának - lelket a lélekkel összekapcsoló hídnak - a kiépülését. És bizonyos az is, hogy akik felé sok érdekmentes, a Föld hamis csillogásától mentes vonzás fordul, ott a szellemi szeretet tisztább akusztikája az, ami vonz. A lelki szeretet egyének felé forduló arca, színes és változatos, hőfoka ingatag, mert a vonzás maga még nem elég az állandósághoz. Rajongástól a közönyig futja be az utat és többnyire aszerint, hogy az egyéni sajátosságok, különbözőségek éles szögben fordulnak-e felénk, vagy homorúan alkalmazkodnak, összehangoltak-e a mienkkel. Minden ütközés, mint elektromos kisülés meglazítja a húrokat, mert sohasem egészen és fenntartás nélkül a másikat szeretjük, hanem a másikban is többé-kevésbé önmagunkat. Ez a magunk szeretete a legösztönösebb, vagy legbensőbb kapcsolatban szülő és gyermek viszonyában is megjelenik. A szeretetnek azt az andalítóan boldog érzését, amit a magatehetetlen pólyás, vagy később a még akaratnélküli kisgyermek iránt érez a szülő, lépten-nyomon fájdalmas bontások érik, mihelyt az egyéni szín megjelenik a lélekfelületen. Nem szűnik meg a szeretet, csak bújócskát játszik; hol fájdalomba merül, hol közönybe burkolózik, mert hiányzik valami tartópillér a szeretetből. Nincs stabilitása. Lehet és van is benne önmegtagadó áldozatosság, de ahhoz, hogy egyenletesen világítson, nem elég. S nem elég a türelem sem, ha a türelemnek forrása nem az emberi megértés. Az egyén, - mindegy, hogy a gyermekem -, különvalóságának, saját útjának és céljának és tulajdonságának felismeréséből származó szellemi megértés. Mert egyedül így lehet megérteni minden megnyilvánulást és csak így haladhatnak párhuzamosan életek bármily kapcsolatban egymás mellett, hogy a szeretetérzés ne hangulatok hullámzása legyen és a tapasztalások ne váljanak csalódásokká.
     Ameddig egyéni kapcsolatainkat nem tudjuk a szellemi látószög távolságába állítani, ameddig a fizikai síkon való birtoklás illúziója fogva tart, a közelből való szemlélés elvonja a tisztánlátást. A lelki szeretet tükrében kis hibák nagyon tükröződnek, vagy nagy hibák dédelgetett kedvességek lesznek. Kibontakozó kis szépségek nagy erényekké és igaz értékek semmisekké válnak. Mindig aszerint, hogy a belőlük természetesen jövő megnyilvánulások kedvezően, számunkra kellemesen illeszkednek-e bele abba a formába, vagy kívül esnek azon, amit szeretetünk megkíván.
     Megértés a lelki és szellemi szeretet első állomása. A megértés nem jelent mindennel egyetértést, sem azonosulást. A megértés a gyöngédség, az egyetértés néha paródiája a gyöngédségnek: gyöngeség a neve. Amikor, hogy a szeretet ne sérüljön, egyetértés ne bomoljon, segítjük tovább hatni azokat az erőket, amelyekhez, ha a szellemi megértés acélosabb erejével nyúlunk, a tartós, a tiszta szeretetet építhetjük egymás között. Mert minden alkalmazkodás és mímelt egyetértés, amelyikben a jobbik énünk esik áldozatul, megbontja a vonzás erejét. A szeretet származása a tisztaság, oxigénje a tisztaság, ha hamis motívumokat keverünk bele, látszat-szépséget mutathat ideig-óráig, a földi élet hosszú szakaszán át is, de benső ereje gyöngül, hatóereje lassan megszűnik. Tévesen értelmezett szeretetből fakadó álgyöngédség, szerelmeket és barátságokat, családi életeket mételyez meg, mert elhallgatásokkal és kegyes hazugságokkal fertőzi a szeretet igazságvágyát. A világi gondolkozás a látszatszépségek kulisszaerdejében csak akkor eszmél föl reá, amikor a szeretetben, a vonzásban a lazulást kezdi érezni.
     Akik felismerik a gondolat és a kiröppent szavak építő és romboló erejét, azok a kapcsolatokban is őrzik az igazság szellemét, még akkor is, ha az a szeretet hőenergiáját pillanatokra le is hűti, mert a belső szabadságnak - önmagunknak - hamis együttérzésben, tettetett megértésben, kegyes hazugságban való gyakori megtagadása, látszólag árasztja a meleget tovább, kifelé-befelé azonban egyre hűti, s meglepetésszerűen hirtelen kívül is ráéreznek. Az igazság szellemében cselekvő szeretet útja fordított. Befelé növeli a szeretetet s az igazság és szeretet együttható erejével, idővel meleggé lesz annak a számára is, aki az igazságot összetévesztette a szeretetlenséggel.
     A világ közösségi élete, társadalmi együttese így szövődik, és azután megbomlik a látszat szeretetek, hamis kedvességek levegőjében. A szellemi szeretetnek a követelménye az állandóság. Ahhoz, hogy egy érzés állandó maradjon, nélkülözhetetlen a bizalom. A bizalom alapja csak őszinteség és igazság lehet. A kis gyermek lelke is belerándul az első csalódásba, amikor rájön, hogy a felnőtt, akire feltekint, valamiben félrevezette. A szeretetet érte tudattalanul is sebesülés. Az emberbe, a szeretett lénybe vetett bizalom, a hitnek a föld felé forduló arca. Az Isten felé hit, az ember felé bizalom. A szeretet nyújtja is ezt a bizalmat mindaddig, míg a bizalom megőrzi a maga érintetlenségét; amíg meg nem teremti torz földi mását, a bizalmaskodást. Ha a bizalom az érintetlenség, amelyik úgy zárja magába a másik lény reábízott lélek vagy életdarabkáját, hogy érzés és gondolat nem bolygatja, célzás nem sebzi, akkor a bizalmaskodás maga a fizikai érintés, a lélek határsértése, átlépi az önként felkínált területet, s a szeretetben elbizakodottan, elvakultan megnyilvánuló bizalmaskodás, a bizalom nyitott kapuját zárja vissza mozdulatával.
     Ha megkeressük a szeretettépő bizalmaskodás szentségtépő rúgóját, érdekes, furcsa jelenségre találunk bukottságunk lelki zűrzavarában. A szeretet úgy jelentkezik itt, mint a tisztelet ellentéte; vagy szeretünk, vagy tisztelünk. Pedig mennél jobban kerülünk fel a mélységből a napfényre, annál világosabb lesz, hogy akit szeretünk, azt tisztelnünk is kell, nem azzal a formai tisztelettel, amelyikkel ma a császárnak megadjuk, ami a császáré, hanem szellem szerint, ami kijár az embernek, akiről már tudom, hogy nemcsak por és hamu, hanem megelevenítő isteni szikra is; az embernek, aki testvérem a legnagyobb testvér, Jézus Krisztus által; s az embernek, aki még ezen felül is a vonzás szorosabb kötelékével, emberi szeretettel is hozzám van kapcsolva. Ez a minden embernek és szeretett lénynek különösképpen kijáró tisztelet egyetemességét nem veszti el akkor sem, sőt fokozódik, ha megőrizzük a szellemi szeretetből sem kikapcsolható értékelési különbséget. A nivellálás szelleme ellene mond az igazság királyának, Krisztus élettanításának, aki a bűnöshöz leült, mint segítő testvér, mint királyi ajándékozó, de a legtisztábbat vonta keblére az apostolok közül, Jánost, s aki arra intett, hogy a földi hierarchiát tisztelettel tudomásul vegyük, mennyivel inkább a belső szellemi hierarchiára értelmezte utasítását.
     S mennél inkább törekszünk tanításai mélyére jutni, azonosulni velük, annál tisztábban látjuk, hogy egészen szellemi odaadással szeretni csak azokat lehet, akiket ugyanúgy, legalább úgy tisztelünk is. Más a szeretet formája a gyöngék és más az erősek, a nagyok felé, ha a lényeg azonos is. Értéknivelláló szeretetünkben nemcsak az igazsággal találjuk magunkat szemben, hanem hiúságunk és féltékenységünk polipjaival is, melyek karjaikkal a szeretet erőforrását, a belső alázatot fojtogatják.
     Távoli nagyok fényében örömmel sütkérezünk, mert a fényüknek adott hódolat a mi értékeinket is megmutatja, de egy síkon és egyidőben inkább az árnyékot világítjuk saját kis napunkkal fényesebbé, nehogy a közelből ránkragyogó napoknak mi kerüljünk az árnyékába. Szeretünk leereszkedni és felemelni, hogy nagyok legyünk és szeretünk lerántani, nehogy kisebbnek lássunk, ez az érték és tiszteletnivellálás lelki motívuma. Ez a nivelláló - Krisztusban csak a közöttünk járó földi embert látni akaró - hajlam szállta meg Júdást, mikor a kiöntött nárdusi olaj értékét siratta, de Jézus itt is felelt: "A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek veletek."
     A személyi, egyéni értékelésnek és az érték mellett való helytállásnak világokra ragyogó példája ez, mert a szeretet egyetemességében nemcsak helye van, de nem hiányozhat belőle a személyi kapcsolatokban való helytállás. Nélküle gyönge a szeretet. Ami gyönge, az nem véd, ami nem nyújt védelmet, abban nem bízom, s nem szeretet az, amiben nem bízom.
     Az egyéni szeretet és helytállás legtökéletesebb szimbóluma Magdolna mozdulata. Amint az egyetemes szeretet együttérzésére a legtökéletesebb példát egy norvég halászfalú ősi szokása nyújtja. A norvég partokon az egyik halászfaluban hatalmas kőoszlop néz a tengerre, oldalába nevek, különböző hangzású nevek és évszámok vannak vésve, azoké, akiknek testét hajókatasztrófák vagy viharok alkalmával elnyelte és magába zárta a tenger. Minden évben emlékünnepre gyűlnek a kőoszlop köré norvégek és idegenek azon a napon, amelyik az előző esztendő legviharosabb napja volt. Sok a név, 2-3 napig is eltart az emlékezés. - Megkezdődik az ünnep, a falu legöregebb halásza olvassa a neveket, az évszámokat, amikor a tenger összecsapott névhordozójuk felett. Elhangzik egy név, kis szünet, s csobban a tenger, már viszi, nyeli a tenger halottjának bedobott koszorút. S kezdődik elölről: név, virág és a mindennél drágább gyöngy, a könny, mert egyetlen név emléke sem marad virág és könnycsepp nélkül.
     Az emberszeretet utat és formát mutató példája ez. Cselekedetben mutatja meg magát, s mégis teljesen szellemi. Azért fontos az, hogy szellemi, mert rávilágít a lehetőségekre, amelyek határtalanok szellemi formában, de végesek testi és lelki lehetőségekben. S evvel a gondolattal éppen nekünk kell megküzdenünk, úgy, hogy a küzdelemből a szeretet kerüljön elő eleven melegen. Minden tanítás, amit hallunk, de a legfőbb tanítás: az Övé is azt üzeni, szeressétek egymást. Aki valóban emberi nagyság, az utat mutatta, mindegyik a szeretetet jelölte meg, s mi, amikor tudatára ébredünk az örök élet, a szellemi kibontakozás végtelenségének s a testvériség szent örömének, az ébredés boldog kábulatában úgy lendülünk neki a szeretetnek, mintha érzéseink hírtelen ünnepi kibontakozása ugyanolyan táguló cselekvési lehetőséget is nyújtana. Mindenkit testvérré ölelni, nemcsak szellemben, hanem a szeretet régi, megszokott formái szerint is nem lehet, mert aki azt mondta, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket, az minden lényeget ismert és mondotta azt is, hogy "Ó tömlőbe nem lehet új bort önteni", a régi forma nem tágulhat eléggé az új érzelmek megelevenítésére. Át kell alakítani a formát, fel kell emelni kissé az anyagi és lelki síkról, hogy a szellemi szeretet végtelenségéből át tudjon hozni az anyagi életbe annyit, hogy mások számára is meleget, segítséget nyújtó erőforrás maradjon.
     A nagy lelki átrendeződésben, ami a szellemi élet felismerése után bekövetkezik, egy lépéssel mindenki távolabb, egy lépéssel mindenki közelebb kerül hozzánk. Ez a felismerés szabaddá oldozza, testvéribbé teszi a vérségi kötelékeket és szorosabbá, testvéribbé az emberi kapcsolatokat. S ezeknek az új testvéri kapcsolatoknak már szellemi lényeget kell adni, mert a régi formák zárt keretei között véressé sebzi magát a szeretet, s ahelyett, hogy a szellemben tiszta erős kapcsok fűztek volna össze bennünket, emberi tulajdonságok ütköznek emberi tulajdonságokkal s bontják a harmóniát. - Mert "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek benneteket" és mi mámorosan megfeledünk arról, hogy hiányzik belőlünk a az Ő szeretetének feltétele. - El kell tehát indulni a szellemi szeretet felé, aminek a lényege a tiszta, jó szándék, a hamisság nélkül való gondolat, a tettrekész segítenivágyás az emberi lehetőségek határán belül, és a gondolatban és imában való kapcsolódás. Enélkül a benső indulás nélkül a fizikai, testi együttlétek óraszáma és a kedves beszélgetések hosszú sora sem emel a szellemi szeretet útjára bennünket.
     Nehezen barátkozunk a gondolattal, hogy a szeretet erő, és ha a tiszta érzelmek tartópillérei megsokszorozódtak, a szeretet ható, segítő és sugárzó erejében is meghatványozódik és hogy a gondolatban és imában való segítés néha fontosabb a legsürgősebb cselekvésnél. Ez a felismerés viszont nem a cselekvések alól való felmentést jelenti, csak a kötelességet fokozza, hogy a cselekvést a tiszta érzelmek területéről indítsuk el. Az Úr Jézus távolban is segítő és gyógyító ereje az Ő belső fényéből kiinduló útján is fénylő gondolatokkal és érzéssel kísért akarat volt.
     Hiszen ha mélyen önmagunk felé fordulunk, s az együttérzések már szent területére világítunk a lámpással, megtaláljuk önszeretetünk már halkuló, megbúvó, de még fellelhető hangját. - A segítségnyújtásban készséges az ember leginkább, mennyivel inkább, mint az ellenpóluson, az örömben való együttérzésre. Az emberi közöny legnagyobb megrázója a szenvedés. Harcterek pokla és kórházak fülledt levegője mutatja. S a szenvedőkkel való gyors együttérzés már hírnöke a később érkezőnek: az egységérzésnek. De még nem az, mert a mélyén még eltakarításra váró, szeretet-bontó magocskák is vannak. A szenvedőnek nyújtott segítségben találhatunk valamit a magunk fölény- és biztonságérzetéből. Tudat alatt, de minden érzés a tudat alól is vibrál - a szavakban és cselekedetekben - és különös árny kíséri a megmozdulásokat. A beteggel szemben az egészség biztonságérzete vibrál benne. Az anyagi síkon nyújtott segítség meg éppen ennek a képzelt fölénynek a hordozója. Ez a kifejezhetetlen és mégis benne lappangó érzés, mint árnyék a fényt, úgy kíséri a szeretet megmozdulását. Aki nyitott szemmel néz, látnia kell, hogyan jelentkezik hatásában ez az árnyék.
     A segítésbe kiteljesedett együttérzés csak ritka esetben szövi szorosabbra a szálákat megsegítő és megsegített között. A szellemi szeretet fénye árnytalan, mert egységérzésből fakad. Az együttérző ember még kívül áll a másik ember érzelmi világán, ami részéről történik, kívülről érinti meg a lelket és annak finom anyagán sebeket ejt. Az egységérzésben én és te egyek leszünk, ha csak az igazi irgalom egyetlen pillanatára, s ebben a felolvadásban a másik léleknek úgy tudja nyújtani, amit kell, amit tud, hogy a másik csak a cselekvés nyomán támadt meleget érzi és azt, hogy bensőbb, szellemibb kapcsolatba jutott valakivel, s ez a bensőséges érzés nem emlékezteti soha másra, csak a szeretetre. Így emlékszem én vissza 15 év előtt első irodában töltött évemre. Első munkahely volt az életemben, gyakorlatlan voltam és érzékeny. Megértés nélkül indult volna teljesen az új életem, sok, irodai jártasságára elbizakodott, félművelt ember között. De volt egy kollégám, egy földmunkásból lett hivatalnok: Kovács István. A leghalkabb, a legszerényebb, aki a maga nagy szívével ma is úgy él bennem, mint egy égi ajándék a sorsomban. Az egységérzésnek oly biztonságával segített, tanított és palástolt, elismert és értékelt, hogy segítsége mindig Istenre emlékeztetett, aki általa segített át az első nehézségeimen. Kovács István missziós ember volt. Nem könyvekből tanulta - ebben az életében semmiképp sem -, nem is tudatos akarással csinálta, hanem életeken át fejlődött szeretete a szellemi egységérzés tisztaságába.
     Az irgalom szentsége nem nélkülözheti az egységérzést, mert addig csak szánalom az irgalom, s az irgalom úgy áll szemben a szánalommal, mint a bizalom a bizalmaskodással. Felemelő, érinthetetlen, szűzi érzés az egyik, emberszellemet megalázó, elnyomó érzés a másik.
     Szent Vince, aki az irgalmas nővérek első, akkor még világi rendjét megszervezte, arra tanította a leányokat, hogy mindenkire, akit segíteniük kell, úgy tekintsenek, mint magára Krisztusra. Ő maga úgy beszélt róluk: "A mi uraink a szegények."
     Ha egy vagyok azzal, aki a segítséget várja, akkor öröm elfogadni, mert szent öröm az adás: ez az öröm csak alázatos, benső öröm lehet, sok szót nem bír el, mert átcsap az alázat a hiúságba, a szent öröm pedig az öntetszelgés lárváját ölti fel. - Az együttérző lelki szeretet az öröm, az idegen, illetve testvéröröm befogadásában sem szeplőtlen még. Itt fordított a helyzet, mint a segítésnél, de ez az árnyék is eltompítja a szeretet fényét. Az örvendező, boldog emberben véljük ugyanazt a fölényt és képzelt biztonságérzést érezni, amit a segítséget kérővel szemben a megsegítő érez, s nyomban felmerül - ha csak egy futó gondolat vagy sejtés erejéig is - a magunk helyzetének és állapotának összemérése az örvendezőével. Az egységérzésben kikapcsolódik az én, szellem és szellem ölelkeznek a közös öröm szentségében. - Egy pillanat elég egy ilyen igaz és őszinte átélésből, és a szeretet többet adott és felbonthatatlanabb kapcsokat varázsolt, mintha órákon át tartó kedveskedéssel próbáltuk volna pótolni ennek a szent "én"-telenségnek a hiányát.      Mindennek az útiránya a földről, a mélyből, a magasba, az Ég felé vezet. Küldöttek - kis körben dolgozók - s messzire világító missziósok mutatják különböző területeken, más és más síkon az utat. Egyik út nem idegen a másiktól és mindegyik építi a másikat is. Aki a testi nyomort enyhíti, az a lelket is a szeretetre alkalmasabbá emeli. Aki fájdalmakat enyhít, beteg testet gyógyít, a szellemet is felszabadítja, és készebbé teszi a szeretetre. De aki a szellemzárat oldozza és megnyitja az isteni szeretet befogadására, az a szellemi felszabadítással erősebbé tette az embert az életkereszt hordozására, s aki erősebb, az már közelebb van az egészséghez is. Az utak egymásba futnak, s odavezetnek ahhoz, aki mindet egyesítette magában és ezáltal Ő maga az Út.
     Ebben az utazásban, az érzések homlokterébe, a vágyak központjába, egy hatalmas érzelem kerül, az Isten után való vágyakozás; az Ő szeretete és szolgálata mindennél erősebben. Ebbe a szeretetbe olvad bele minden más szeretet, s abból bontakozik ki ismét, hogy megnyilvánuljon mint emberszeretet. Hogy az emberszeretet visz-e egyenesen Istenhez, vagy az Istenszeretet a legnagyobb fűtőteste az emberszeretetnek, nem kétséges. Bár bizonyos az is, hogy aki nagyon szereti az embert - még ha nem is tudja - Istent szolgálja, de példák és érzések bizonyítják, hogy aki táguló érzésével a transzcendens világok erősítő áramában Istennel kapcsolódik, az egységérzésben tér meg az emberhez ebből az ölelésből. Hogy a szeretet kibontakozásában alakul és régi motívumok elhamvadnak benne, és újak születnek, kétségtelen. Aki úgy simul bele az élet körülményeibe, mintha Isten karjában pihenne, mint a kisgyermek az anyáéban, abban az aggodalmak és félelmek a reménység, és biztonság alakjába öltöznek. Ez az átalakulás, az Isten szeretetének előtérbe kerülése, bármennyire harmonikus legyen is bensőnkben, éppen, mert az egész életmegnyilvánulást a nyugalom öleli át, harcot jelent kifelé. A föld lázas aktivitása nehezen szokja meg a szeretet hegycsúcsról lesikló zajtalanságát. Sokáig tart, míg rájönnek, hogy az Isten ölelésében megtisztult szeretet erejében megnőtt, állandóbb és megbízhatóbb, mint azelőtt volt. Ez a küzdelem a szeretet kibontakozása körül már az Úr életében is jelen volt. S erre a küzdelemre mondotta, hogy Ő a békesség fejedelme: háborúságot hozott a világra, mert e világ féltve őriz minden talpalatnyi kis területet, amelyiket ismer, s amelyik boldogítja. Csak ha már önként és az isteni kegyelemben eljut a szellemi, az isteni élet kívánságához, akkor tudja a szellemi szeretetben is megtalálni a meleget, a hőt, amelyik gyorsabb rezgésbe csapott át és fényesebb lett tőle, de látszólag hűvösebb is. A világ fejlődése akadályozza a világban Isten országának, a Szeretetnek a kiépülését - mondja Tolsztoj, aki feladja néma küzdelmét a nagyobb szeretetért. Az egyetemes szeretet épülésében a mindenkivel összeölelő egységérzésből soha sem fog hiányozni - míg ember lesz az ember - az egyéni szeretet, ami után minden lélek vágyódik.
     Nem meghatározható a szeretet, mert tartalmában és mélységében egyre tágul; a szeretet nem kedvesség, de kedves is, a szeretet nemcsak jóság, de anélkül nem szeretet. A szeretet megértés és nem azonosulás, noha a legnagyobb alakító erő a szeretet. A szeretet nemcsak pillanatnyi örömök forrása, hanem az örökélet szépségéhez segítő, emelő erő. A szeretet önátadás és a legteljesebb önmegtartás. Érvényesülni kell benne a szeretet isteni lényegének, a szeretet legbensőbb vágyának, hogy emelje azt, akit szeret.
     Amikor Assisi Ferenc elkísérte Sciffi Klárát kolostorba vonulásának útján, egy meredek úton hátrafordulva kezét nyújtotta a nehezen kapaszkodó leánynak. Klára köszönetére a szeretet legnagyobb mélységét fejezte ki Ferenc, ezekkel a szavakkal: "Ezt a kezet mindig meg fogod találni, amikor magasabbra akarsz feljutni." Mindezen negatívumon és pozitívumon túl, ami az érzéseket szeretetté teszi, ami átjárja, ami tapintatossá teszi, vagy bizalmat adóvá, ami gyöngéddé, simogatóvá, ha kell ellenállóvá, keménnyé, ami alakít és formál általa, ami széppé teszi az egybefűzött érzéseket, az az isteni erő: a megfoghatatlan, a Szeretet.
     Mindenütt jelen van, minden szűk területen és széles pályákon, a legegyszerűbb munkaterületen éppen úgy világít, különös vonzó fénnyel, mint a missziósok a nagy területre kiható fényükkel. Minden jól végzett munka, anyagi vagy lelki síkon, már a szeretet egy-egy foszlánya, darabkája, mert megkönnyíti a másik terhét. Fokról-fokra nyílik a lélekben és a gyöngyöket lánccá fűzi, minden gyöngyszem felragyog valahol valakinek, ha később törmelékek el is temetik egy időre. Néha csak egy szívesség, néha egy halkan megsegített munka, és Isten mosolya, szeretete világított benne. Egy könnycsepp az együttérzésben, egy felemelő biztatás az elesettségben, egy emberi természetes kéznyújtás a megszégyenült felé, minden a szeretet. Nélküle semmi sem vagyok. Tanulom szent alázattal mindenkitől, akivel összekerülök, s aki felém világít azzal a megfoghatatlan fénnyel, ami ha pillanatokra csak, de átsuhan a szellemből a lélek derengésén. A szeretet minden, értelem is, mert az értelem kristályszűrőjén átfolyó érzelmek, vagy az érzelmek eszenciájában feloldott értelem életek fájdalmas ütközésein, mulasztásain épült emberismeretté, életismeretté, lényeglátássá, s a lényeglátásban megszentelt szeretet az isteni akarat által engedi kormányozni magát, s gyógyító sugarakat bocsát a beteg, a vágyódó emberlélekbe. Nincs a világnak az a gyógysugara, amelyik a tudásban feloldott értelem nélkül ne lehetne ártalmára a betegnek is.
     Kopogó gyermekcipőben járó szeretetünk repülni tanul, és mint a madárfióka, gyakran visszahull.
     De virraszt egy hatalmas fény a világ fölött, amint a sötét péntek éjszakán is virrasztott, s ez a fény mindent megvilágít, ez a fény fényeket táplál a földön s vezet, utat mutat. Nincs olyan mozzanata életünknek, amire példát nála ne találnánk. A halálánál is ott vannak, akik életében barátai, szerettei voltak. S magunkra ismerünk szeretetünk gyakran másodlagos érzésében. Nemcsak a ritkán, az adott lehetőségekben teljesítjük és érezzük szeretetünk erejét, hanem az ellene elkövetett hibának a fájdalmában is. Szeretetünk nagy részét leköti a szeretetlen mozdulatok jóvátétele. A koporsóknál elhullatott könnyek, szívszaggató fájdalmak nagyrészben erről beszélhetnének; a legszebbnek, a legharmonikusabbnak tűnő életek is a halál pillanatában mulasztásokról és szeretetlenségről is vádaskodnak, mert az emberi szeretet a krisztusi szeretetnek csak töredéke, s az a fény ilyenkor sarkalja, hívja, emeli a lelket a tökéletesebb szeretetbe.      Krisztus koporsójánál is csak ketten lehettek, akik egyedül a veszteséget, az imádott lény hiányát siratták. A legnagyobb fájdalomban megszentelt anyai szeretet megtestesítője - Mária -, és a szellem kapcsolatában megszentelt, ingadozás és kétségek nélkül való szeretet - a Magdolnáé.
     Az alvók, a kételkedők, a néha tiszteletlenül, illetéktelenül kérdezősködők most már annak teljes felismerésében, hogy ki járt közöttük, kicsit önmagukat, mulasztásaikat siratták. De ezek a könnyek utat is nyitottak a szellemi feltámadásra. Krisztus, a feltámadt Krisztus az ő feltámadásuk is volt.
     Nem lehet régi vágyakhoz, régi formákhoz kötött óriás a szeretet. Fel kell támadnia a szellemben, mert szellemben született. Nem vánszoroghat megtépve a földön, a testben, nem pihenhet örökre a lélek melegében sem, magasba vágyik, hogy onnan hozza el a minden fájdalmat meggyógyító virágot. A legenda szerint a föld legmagasabb havas hegycsúcsain a hótakaró alatt fehér virág nyílik, ha valaki eléri és letépi, a halálos beteg is meggyógyul tőle. Krisztusvirág a neve.
     Hiszek a legendában. Aki a szellem tiszta, hűs világából hozza a szeretetet, nem csak maga gyógyul meg tőle.