|
JÉZUS ÉS A KÉT LATOR
"Névtelen Szellem" közleménye
Kérdés: Kedves Vezetőnk! Az evangélium szövege szerint annál a tragikus jelenetnél, amikor az Úr Jézus Krisztust keresztre feszítik, a Vele együtt fölfeszített két lator közül az egyik megátalkodottan azt követeli az Úrtól, hogy szabadítsa meg Magát is, meg őket is a keresztfáról, míg a másik arra kéri az Urat, hogy emlékezzék meg róla, ha megtér az ő országába. Ennek az utóbbinak az Úr azt mondja: "Még ma velem leszesz a Paradicsomban"
Kedves Vezetőnk! Emberi felfogásunk előtt különösnek tűnik az, hogy egy gonosztevő egy pillanatnyi megtérés árán egyenesen a Paradicsomba juthasson, másrészt azonban az Úr Jézus szavainak tökéletes igazságában kételkedni nem lehet. Kérlek Téged, szíveskedjél erre az emberi gondolkozás előtt áthidalhatatlannak látszó ellentmondásra világosságot deríteni.
Felelet: Amikor ti arról a bizonyos Paradicsomról hallotok, mindig azokat a legfelsőbb napokat gondoljátok alatta, amelyeket ti a "Szellem, erő, anyag" című kijelentésből ismertek és itt tévedtek el. Mert hiszen ahogyan a "Szellem, erő, anyag" leírásából is tudjátok, a bukás nem hirtelen, hanem fokról-fokra való süllyedés által jutott le a föld színvonaláig. Így tehát a fölemelkedés sem történhet máról holnapra; nem lehet eljutni egyik végletből a másikba hirtelen. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a föld is a bukás után azonnal nem a mostani állapotában, nem a mostani szellemi világosságában ébredt fel, hanem bizonyára beláthatjátok, hogy azóta sokat emelkedett értelmileg és finomult érzelmileg.)
Azonban vannak a földet körülvevő szférákon olyan szép, kellemes és a léleknek oly nagy boldogságot és örömöt nyújtó helyek és állapotok, amelyek bizony felérnek egy Paradicsommal, különösen egy szenvedő, bűnhődő, a földről elszabadult szellem számára. Az is tudnivaló, hogy az Úr a földrejövetelével új szférákat nyitott meg és a magasabb világokkal összeköttetést hozott létre.
Ennyit előzetes magyarázatképpen.
Most azoknak a pillanatoknak válságos hatását akarom a te lelkedben szavakba öltőztetve világossá tenni, amelyeket egy olyan lélek él végig, aki előtt ott van a halál és rettenetes kínok között gyötrődik; olyan ember, aki bár gonoszat cselekedett, akiben sok rossz érzés megvalósult földi életében, de azért a lelke nem volt tökéletesen megvastagodva, elszigetelve, az istenség titkaitóI még nem volt végleg eltávolodva.
Összehasonlíthatatlan annak a két embernek lelki állapota, akik ott egyforma szenvedésben és egyforma ítéletben várták a véget.
Hiszen tudjátok, hogy nem lehet egy bűnnel mindjárt a kárhozatba jutni, sem egy erénnyel azonnal a legmagasabb mennyországba emelkedni, hanem úgy a bűnöknek, mint az erényeknek ki kell bontakozniok és az emberi lélekben el kell hatalmasodnia a jónak, vagy pedig egészen meg kell vastagodnia a rossznak, hogy az a jó, vagy az a rossz csakugyan teljesedésbe mehessen rajta. Mert hiszen az ember a jó és a rossz között, amelyben a földön él, folytonos súrlódásnak és ütközésnek van kitéve és egyiknek a hatása sem végeredmény, csak átmeneti állapot. Hiszen különben nem kellene folyton testet öltenie, hanem egyetlen jótett, vagy egyetlen bűn eredményeként az egyiknek azonnal a Paradicsomba, a másiknak pedig a kárhozatba kellene jutnia.
Az emberek éppen azért vannak a földre küldve, hogy a jóról meg a rosszról való fogalmaik teljesen megvilágosodjanak és szabad akaratukkal csatlakozzanak vagy a jóhoz, vagy a rosszhoz. Aki a jóhoz csatlakozik, annak szakítania kell a rosszal, hogy a lelke felszabaduljon a salaktól; aki pedig a rosszhoz csatlakozik, annak el kell szakadnia a jótól, mert máskülönben a gonosznak is szenvednie kell a jótól.
Ennek a célja pedig az, hogy egyetlenegy lélek se okolhassa Istent az ő végzetéért.
Tehát egy földi élet alatt nem lehet valaki egészen jóvá, sem egészen rosszá, csak jobbá, vagy rosszabbá aszerint, ahogyan őt az ő vonzódása vezeti, ahogyan a rosszra való hajlandóság, vagy a jóra való hajlandóság mind jobban kialakul a lélekben.
Az a bűnös, akit Krisztus egyszer s mindenkorra megjelölt az ő ígéretével, a jó és a rossz közt vergődő léleknek a típusa volt. Benne a jó és a rossz iránt egyaránt ki volt alakulva a vágy egyszerűen azért, mert nem volt helyes fogalma sem a jóról, sem a rosszról. A másik azonban egészen a rosszhoz pártolt; olyan szellem volt, aki talán egy utolsó testöltését végezte a földön, hogy azután az ő részére egy igen-igen hosszú idő következzék el - talán évszázadok, vagy évezredek - míg majd újból testet ölthet.
Mikor az ember utolsó óráit éli és a halál közvetlen közelében érzi magát, akkor a léleknek minden ösztönös életereje fölébred, hogy az életet, mint a cselekvések lehetőségét megtarthassa, vagy legalább az élethez valami hasonló állapotba kerülhessen.
Így volt az a szóban levő latorral is. Ez, bár elbukott, bár bűnt-bűnre halmozott, de a lelkéből még nem halt ki a jó és ez a lelkében szunnyadó jó az életösztönnel együtt ébredt fel, amely legelső sorban a megfigyelésben, azután a csodálkozásban ad magáról életjelt. Megfigyeli a társát, aki szitkozódva és átkozódva keresné a menekvést, ha kereshetné. Mivel pedig az elvadult csőcselék a kereszt alatt így ordítozik és kiabál: "Ha Isten. Fia vagy, szállj alá a keresztről"- ..."Másokat megszabadított, magát nem szabadíthatja meg"... "Ha ezt meg ezt a csodát meg tudtad csinálni, tégy most csodát magaddal!" - és sokan voltak olyanok is, akik valóban csodát vártak, vagy ahogyan ti most mondanátok, szenzációra voltak éhesek ahelyett, hogy a lelkükben megmozdult volna a részvét és az emberszeretet érzése: ezeket hallván ezek a szenvedésbe mélyen alámerült emberek, hogy ennek az ő sorstársuknak milyen képességei, milyen csodái ismertek a nép előtt, mintegy utolsó szalmaszálba kapaszkodik az ő gondolatuk, hogy ha ez az ember mindezeket meg tudja cselekedni, akkor ők is megmeneküIhetnek a haláltól és a szenvedéstől.
Egyik átkozódva követeIi ezt Tőle, mint az emberiségnek olyan típusa, aki erőszakosan akarja megszerezni a jót, a könnyebbséget, mert még ott az utolsó vergődésében is a gőg, az erőszakosság, az uralomvágy, az önzés, a parancsolási düh kerekedik felül benne. A másiknak a lelkén végigvonul élete eseményeinek minden emléke; benne volt szeretet is és megbánás, félelem, sőt hit is, azaz az ő lelkében volt jó is, meg rossz is és ki tudja, talán ha ezt a jót ápolták volna benne az emberek, a hozzá közelállók, talán a rossz elhalványult, elcsitult volna a lelkében és a jó talán megerősödve került volna felül. Nem mondom, hogy jó és tökéletes ember lett volna, csak olyan lett volna, mint a többi átlagember. Mert ő csak annyiban különbözött az átlagembertől, hogy az átlagember gonosz vágyai nem válnak tettekké, ő pedig ezeket a vágyakat tettekbe vitte át.
Hány ember megcselekedné a rosszat s megfosztaná az ő embertársát az életétől, hogy hozzájuthasson annak anyagi javaihoz, ha nem félne a büntetéstől, amely félelem az emberi lélekben a már sokszor átélt büntetés nyomán keletkezik! Tehát amabban (t.i. az átlagemberben, aki fél) ott élnek a gonosz vágyak, hogy megvalósítsa azokat; de nem mer a cselekvés terére lépni; emez pedig, aki talán még nem szenvedett annyit és nincs a lelkében a büntetések egész sorozatának emléke, enged a vágyaknak, megvalósítja azokat, mert balga értelmével azt hiszi, hogy nekimegy a korlátnak, és legföljebb szétzúzza a fejét és nincs tovább.
Ilyen volt ez a lélek is. Még heves, még kiforratlan a lelki természete, de van benne jó is. Érzései megmozdulnak, és csodálkozva szemléli a mellette némán tűrő és szenvedő Megváltót, aki ahelyett, hogy gonoszul válaszolna a bántalmakra, imádkozik az Őt gúnyolókért és bántalmazókért. És azt gondolja ez a lélek, hogy ennek a némán szenvedőnek bizonyosan van valami láthatatlan, hatalmas erőforrása, melyre támaszkodik, mert lám, sem bosszúállásra nem gondol, sem gonosz szavakat nem mond, hanem némán tűr, mert bizonyára egy titokzatos hatalomra támaszkodik, amelyről meg van győződve, ahogy az van.
Csodálkozva kémleli: hol, merre, miként van az a hatalom, amelyre ez az ő némán tűrő sorstársa támaszkodik? És megjelenik a lelki szeme előtt Isten, a másvilág. Megelevenednek előtte a csodás gyógyításoknak és halott-feltámasztásoknak a legendái. S mikor mindezek felvonulnak a lelki szemei előtt, akkor ez a kétségbeesés végső pontján álló lélek a halál közellétét érezve, mint utolsó lehetőségbe kapaszkodik bele Istenbe.
Igen, Isten van!
És ebben a pillanatban, amikor a halálhoz egészen közel érzi magát, megbánja bűneit, mert látja, hogy a jó hatalmasabb a rossznál, mert a jónak van egy olyan erőssége, amelyre támaszkodva még a haláltól sem fél, mert a halál az ő részére felszabadulás, megváltás. Lelkében felébred a jobb, a szebb után való vágy, amelyre nézve az élet nem nyújt számára többé lehetőséget. Az a kétségbe esés, amit a lélek ilyenkor érez, csak azokban a szavakban nyert kifejezést, amelyekkel mintegy végső kétségbeesésben megalázkodva könyörög: "Uram, emlékezzél meg rólam, ha a te országodba mégy."
A lelki szemei előtt megjelenik a másvilág, az a másik világ, amelynek lennie kell; mert honnan venné ez az ember azt a nyugalmat, azt a békességet, és honnan vették volna az ő szidalmazói mindezeket a csodákat, ha azok nem történtek volna meg? És az a lélek hisz, és amikor ezzel a hittel eljut a saját bűnei és tévedései beismeréséhez és leinti a társát azokkal a szavakkal, hogy: "Mi méltán szenvedünk", ezzel beismeri az ő bűnös voltát és azt, hogy ő csakugyan méltó az ítéletre, mert a rossznak csak ilyen következménye lehet.
Lelki szemei előtt annak a bizonyos másik világnak a lehetősége óriási módon kiterjeszkedik és kialakul előtte és már a lelke teljes erejével hisz. Ha most előtte állna a lehetőség, hogy megjavuljon, ezeken a borzalmakon keresztül bizonyára a javulás útjára térne, de mindennek vége, közvetlen a halál küszöbén áll már. Lelki szemei előtt megjelennek a bűnök, amelyeket ő meg a társa elkövettek és látja, hogy a rossznak csak rossz következménye lehet.
És az élet már nem is kívánatos előtte többé, hanem menekülni igyekszik és megalázkodva, kétségbeesve fohászkodik a nála jobbnak felismerthez, hogy vigye őt magával. Ebben a pillanatban megirtózott a bűntől és menekülni igyekszik tőle. De jól tudja, hogy bűnei ehhez a testhez vannak hozzákötve, amelyben a halállal küszködik és annak a testnek el kell pusztulnia. És ő nem is akarja ezt már megmenteni, leszámolt az élettel, a testtel és csak a felébredt lelkének kívánt szabadulási helyet, lehetőséget és állapotot: a benne lévő jó akar szabadulni a szenvedtető rossztól.
Ennek a lélekben élő jónak, amely a Jóhoz kapcsolódni vágyott, ígéri az Úr, hogy: "Még ma Velem leszesz a Paradicsomban". Nem a bűnöket elkövetett embernek szól ez az ígéret, aki ott hal meg a keresztfán, hanem annak a léleknek, aki a jóban akar tovább élni; annak a meglévő jónak, amely még a lélekben benne maradt.
S valóban, amikor a lélek elhagyja a testet, az ő szenvedéseinek színhelyét, megnyugodott, megpihent és az Úr vezette őt a pihenés és megnyugvás helyére.
De nemcsak ennek a léleknek szólt az Úr ígérete, hanem minden léleknek. Mert minden megtérő lélek, akiben nemcsak külső forma szerint megy végbe a megbánás és a bűnök beismerése, hanem igazán a lélek mélyéről szakad fel a menekülési vágy és azért kapaszkodik a Krisztus kegyelmébe, megenyhül a halál pillanatában és minden megtérő lélek az enyhület hazájában ébred fel. Nincs egyetlenegy sem, aki lélekben Krisztushoz fordul, hogy az a gonosznak, vagy a bűn következményeinek a világában ébredne azonnal öntudatra. Mert valakik hisznek Krisztus megmentő erejében és Isten végtelen hatalmában, és lelküket Őrá bízzák, azok meg vannak mentve.
Nem mondom ezzel, hogy amikor újra elkövetkezik rájuk nézve a munkálkodás ideje, nem fognak többé ütközéseket szenvedni, vagy hogy nem lesznek a bűneikhez hasonló módon megpróbálva, de az Isten kegyelme, amelyhez hozzátapadtak, ahonnan üdvösségüket várták az ő erőtlenségükben, ahonnan szabadulásukat remélik: megtartja őket, és nem hagyja őket alámerülni.
Így minden megtért lélek számára a maga fokozatához mért paradicsomi állapot készen áll az Úrnál. Azt mondtam, hogy a maga fokozatához mért; természetesen, hiszen hogyha valakinek alacsonyfokú a lelki fejlettsége, úgy, hogy még nem volna képes egy tőle igen távol eső jót megismerni, az azt nem is tudja értékelni, de a hozzá közel eső jót fel tudja fogni az ő értelmével. A jóba bele tud helyezkedni az ő érzelmi világával és azt a maga részére jónak, igaznak és kívánatosnak tartja. Ez az a jó, ez az az enyhülés, ez az a békesség, amely az ő lelkének hasznára van és ez készen áll minden megtérő lélek számára.
Hogyha azonban egy ember nem is tud egy jobbról, mint amit ő fel tud fogni, azért az a jobb mégis létezik és az a jobb törvényt tart felette, az a jobb vezeti őt. Ezt nevezik Isten gondviselésének és ez az a nagy titok, amelybe nehezen tud az ember lelke belehelyezkedni. Pedig aki feltétlenül hisz anélkül, hogy tudna, vagy megértené a sokkal nagyobb jót, az Isten jóságát és azért mégis ragaszkodik hozzá, annak ez az isteni jóság készen tartja a megérthető jót és ezen keresztül vezeti őt oda, ahol felfoghatóvá válik számára az addig még nem ismert és fel nem fogott jó.
Azért a földi embernek többet ér az, ha azt mondja: Hiszek Isten végtelen jóságában, örökkévalóságában és kegyelmében. Hasonlíthatatlanul nagyobb érték ez, mint ha azt mondja: tudom ezt és ezt; tudom, hogy ez és ez következik, mert "ez az igazság", s tudom, hogy ebben lesz részem. Hogyha az ember "tudja", hogy a halál után a bűneire ilyen meg ilyen megpróbáltatások következnek és nem hiszi azt, hogy az Isten kegyelme ettől megmentheti őt: nem is menti meg, mert az ő hite gyenge, a tudása pedig gyarló, és nagyon vaskos igazságra támaszkodik a maga "tudásában". Ennél fogva előbb meg kell tapasztalnia ennek a vaskos igazságnak a súlyát, hogy egy szelídebb, enyhébb igazságot feltételezni tudjon, amire őt a szenvedések vezetik rá.
Azért jobb hinni, mint tudni!
Ha az Isten ad is meggyőződéseket, azokat nem azért adja, hogy a fluidi világot az ember most már lépésről-lépésre kitanulmányozza, hogy a kitaposott úton végig tudjon haladni még az oda nem való tömeg is, hanem csak azért adja a meggyőződést, hogy a hitét növelje és erősítse, mert a hitével többre megy, mint a tudásával, amely az ő hitét megrögzíti, és hiányos igazságokhoz köti hozzá.
Ami ebben a pár szóban le van fektetve, az nagy titok, amelybe az ember az ő "igazságával" bele nem szólhat. Mert a lelki világban nem úgy van, mint az emberek gondolják, hogy ott szabatosan meg van rögzítve a lelkek sorsa! Az Isten kegyelmében nincs semmi sem megrögzítve, hanem a lélek felemelkedése, megbánása, hite olyan erőt és alkalmakat jelent és teremt, amelyeknek hatásait nem lehet paragrafusokkal kiszámítani és lerögzíteni, ahogyan azt az emberi gondolkozás szokta.
* * *
Forrás:
A "NÉVTELEN SZELLEM" KÖZLEMÉNYEI Eszter médium útján - III. kötet. 195-203. oldal.
|
