2007. IV. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Életprogram * Krisztus küldetése * Veled, vagy ellened
Advent és karácsony * A prófétaság
Tanít a szellemvilág

      Az itt következőkben készülő könyvem egyik fontos fejezetének a második része olvasható. Egy sokat vitatott kérdést próbálok tisztázni benne.

Kuklis Iván

     - Azt mondja az én Uram, az Úr! - hangzik a prófétai szó; és jóllehet próféta nem vagyok, még próféta tanítvány sem, csupán az én Uramnak érdemtelen szolgája, ha mégis el merek mondani egyet-mást a prófétaságról, onnan veszem a bátorságot, hogy a legnagyobb próféták Ura és az én Uram egy és ugyanaz a kegyelmes Isten. Az Úr tanácsában ugyan részem még nincsen, de életem során számtalan alkalmam nyílt hallgatni és olvasni azokat, akiknek ott van a helye. Remélem, tévedések nélkül tudom visszaadni, amit megtanultam. Arra kérem a Szentszellem munkatársait, hogy segítsenek megvilágítani ezt a problémát, amelyben igen gyakori a félreértés, sőt a félremagyarázás.
     Különösképpen igaz ez a 20. század eleje óta fellépő próféta-önjelöltek esetében. Ők - nem kevesen - azt állítják, hogy közvetlenül Jézus Krisztus beszél (ír) általuk, mások a Szentszellem megszólaltatóinak tekintik magukat, de egyikük-másikuk magának Istennek a médiuma szerepében tetszeleg. Magyarázatul azt hozzák fel, hogy Istennek (Jézusnak, a Szentszellemnek) minden lehetséges. És ez igaz is, minden lehetséges - Istennek, de nem nekik. Erről a kérdésről Máté evangéliumának 24. fejezete idézi Jézus szavait:
     "Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme itt a Krisztus, vagy ott - ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék - ha lehet - még a választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek! Ha tehát azt mondják nektek: Ime a pusztában van, ne menjetek ki! Íme a belső szobákban, ne higgyétek!"
     Sok emberben olyan felfokozott vágy él Isten, Jézus Krisztus, a Szentszellem megnyilvánulása, megjelenése, vígasztalása iránt, hogy vágyakozását a nagy Hitető csodavárássá, hitét hiszékenységgé képes torzítani.
     Ennek következtében:
          - amennyiben médiumok, úgy gyakran prófétának tartják magukat, vagy tartja őket környezetük, éppen mert nem tudják mi a különbség médium és próféta között;
          - a megnyilatkozó szellemek az erős médiumitással és jámbor lelkülettel, de gyenge kritikai érzékkel bíró eszközöket felhasználják bőbeszédű "tanításaik" közvetítésére;
          - vannak közöttük, akik a Bibliára hivatkoznak, és nem túl magas szintű, de elfogadható erkölcsi elvekbe (közhelyekbe) burkolják többé-kevésbé kifinomultan megfogalmazott téveszméiket;
          - többségükben ki akarják egészíteni az Evangéliumok szövegét (esetleg újat akarnak írni) mondván, hogy az evangelisták Jézus tanításainak és tetteinek csak egy töredékét rögzítették annak idején, hiszen János maga írja: "De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem: maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket." Ugyanis elfeledkeznek róla, hogy egyrészt a Szentírást értelmezni lehet fizikai, lelki és szellemi síkon (maga Jézus is megteszi ezt egy-egy esetben a tanítványok értetlensége miatt), másrészt Jézus mondta, hogy elküldi maga helyett a Pártfogót, a Szentszellemet, aki megtanít majd bennünket mindenre, és eszünkbe juttat mindent, amit Ő mondott, arról azonban nem volt szó, hogy újabb evangéliumokat ír vagy diktál. Aki részt vett "az Úr tanácsában" és megbizatással jött az emberek közé, az sohase akarja megmásítani az Irásokat, nem akar okosabb lenni annál, Aki küldte, sem a kijelentések korábbi hordozóinál, feladata legfeljebb az lehet, hogy egy-egy nehezen érthető szövegrészt megvilágítson, érthetőbbé tegyen, felfedjen összefüggéseket. Jézus azt mondja, hogy az "igazság Lelke" azokat mondja majd, "amiket hall", "mert az enyémből merít". Azaz, aki az Igazság Lelkétől kapja a közölnivalóit, az nem mondhat ellent az Írásnak, ami a törvények foglalata is, "Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg be nem teljesedik."
     Gyakran hivatkoznak arra, hogy Krisztus szelleme itt jár közöttünk, hiszen mindent betölt. Igaz, csakhogy nem médiumokon keresztül megnyilvánuló lélekként. Ennél még a kapernaumi pogány százados is jobban értette a szellemi hierarchia mibenlétét: amikor kérésére Jézus felajánlotta, hogy elmegy és meggyógyítja a szolgáját, ő azt válaszolta, hogy ő is hatalom alatt álló ember, és neki is vannak alárendeltjei, ha parancsot ad, teljesítik, szóljon csak Jézus egy szót, és meggyógyul a szolga. Krisztus, mint szellem, nem a mi szféráink 'lakója'; mi élünk őbenne, és azért tudunk érintkezésben lenni Vele, mert amikor értünk emberré lett, a szférák, amelyeken áthatolt (egészen a pokolra szállásig) megszentelt erőkkel kerültek érintkezésbe, és mindenkit, sőt mindent, akihez vagy amihez földi pályáján köze volt, azt átvilágították ezek az erők vagy feltöltődhettek velük.
     Úgy gondolom, hogy nem is itt kell keresni a probléma kulcsát. Két helyen lehet megtalálni a kulcsot, és csak e kettő ismerete adhat biztos támpontot a prófétaság megítéléséhez.

Miről ismerszik meg a próféta?
     Az egyik kulcs Jézusnak a Hegyibeszédben elhangzott egyszerű mondatában található, hogy "Gyümölcseikről ismeritek meg őket", hogy ugyanis gyümölcseikről lehet megkülönböztetni a valódi és a hamis prófétákat. Mik ezek a gyümölcsök? Vay Adelma szellemi vezetőinek elmélkedéseiben azt olvassuk a prófétákról, hogy azok nemeslelkűek, alázatosak, jóságosak, Istenben bízók, emberszeretők, szemérmesek, egyszóval erényesek, csak a küldetésüknek élnek, szolgálják a szegényt, segítik a bűnösöket, életük odaadás és ima, beszédük kinyilatkoztatás, igazság és világosság, példaképük Jézus. Akik viszont csak képzelik magukról, hogy próféták, azok gőgösek és hiúk, a hízelgésnek hozzáférhetőek, világ felé fordulók. Jézus maga keményebben fogalmaz: "Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"
     A másik a magát Laurentiusnak nevező szellem megvilágításában olvasható . Ennek a lényege a médium és a próféta, a médiumitás és prófétaság közötti különbség pontos meghatározása; erre a későbbiekben még visszatérünk.

     A szellemi érzékenység, a médiumitás és a prófétaság, jóllehet felfűzhető egyetlen fonálra, mégis akkora a különbség közöttük, mint egy hold, egy bolygó és egy nap között. Nos, hasonlatunkban ez utóbbi, a nap: a próféta.
     Mielőtt azonban belemerülnénk a prófétaság boncolgatásába, valamit tisztáznunk kell. A Szentirás egyaránt prófétáról beszél, amikor az úgynevezett nagy-, ill. kisprófétákat említi, és amikor a korai keresztény gyülekezetekben a szellemi közvetítőkről, médiumokról tesz említést. Sajnálatosan kimaradt a magyar nyelvből a megkülönböztetés a bennünket körülvevő szellemvilágból származó üzeneteket közvetítők és az isteni akaratot tudtunkra adó, magasabb küldetéssel bíró megbízottak között. Igaz, nemcsak a magyar nyelvből maradt ki a különbségtétel, hiszen a görög és a latin sem ismert más szót e két egymástól eltérő feladatot ellátó ember megjelölésére. Sőt, sokszor az egyszerű jövendőmondást ugyancsak prófétálásnak nevezi még maga Pál apostol is, az Ószövetség pedig néhány kiemelkedő prófétaegyéniség mellett az egyszerű jósnőkről is azt mondja, hogy prófétanők. De hogy egyszerübb és hétköznapibb hivatkozással is éljek, a jövőre vonatkozó jókívánságot válaszul ezzel a szólással szoktuk megerősíteni: 'A próféta beszéljen belőled!', amivel tréfásan a próféta jövendőmondó szerepére utalunk.
     A próféta kifejezést már az Ószövetségben a Krónikák könyve is használja, furcsa módon váltogatva a látnok megnevezéssel: Sámuelt és Gádot látnoknak, Nátánt prófétának említi. Ez a rész is, de különösen Jeremiás könyvének 23. fejezete félreérthetetlenül világossá teszi, hogy minden igazi próféta rendelkezik a médiumi képességek szinte mindegyikével; csakhogy míg a legodaadóbb és legtisztább médium is mindössze szellemtársi gondolatokat és szavakat közvetít, addig a próféta isteni körből nyeri megbizatását, mert "részt vett az Úr tanácsában". Amiképpen a próféta szó mögött is többirányú képesség húzódik meg, úgy a nabim - a látnok, - is többrétegű képességet takar, mindazonáltal, ha a Szentírás különbséget tesz közöttük, bizonyára nem teljesen fedik egymást, noha a látnok a prófétával lényegében azonos szintet képvisel. A látnok (nem tévesztendő össze a clairvoyant-nal, a látóval, ) - az, aki látja sokmindennek az eredetét, célját, esetleg a menetét is, aki látja a fizikailag nem láthatót is, a múltat és a jövőt, a dolgok lényegét, és kivételesen még Isten valamilyen megnyilvánulási formáját is. A szellem nemcsak a testéből, hanem alsóbb rendű énjének, lelkének sűrűbb állagú - asztrális, mentális - rétegeiből is kiemelkedik, egy magasabb szférából tekinti át életterét; a múltat, és némiképp a jövendőt is jelenként látja, majd az így megtapasztaltakat lehozza alsóbb rendű énjébe, ahonnan képekké, hangokká stb. materializálva adja tovább, s fejezi ki az átlagember számára érthető nyelven.
     Az Isten látásának kérdésben azonban igazi dilemma elé kerülhetünk: János apostol azt állítja, hogy "Istent soha senki sem látta...", holott ugyanő beszéli el evangéliumában, hogy Jézus maga mondta tanítványainak: "Aki engem lát, az látja az Atyát." (Az is igaz viszont, hogy nem mindenki 'látta' Jézust, aki ránézett, és nem mindenki látta Jézusban Krisztust! - és még kevésbé az Istenfiút.) I. Mózes 32,31-ben Jákob így szól: "Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam." Sőt Jób is így bizakodik:
           "...ha ez a bőröm lefoszlik is,
           testemben látom meg az Istent.
           Saját magam látom meg őt,
           tulajdon szemeim látják meg, nem más,..."
(Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy miféle testében látja meg Jób az Istent, ha egyszer 'ez a bőre lefoszlik'- bizonyára lelki testének lelki szemeiről beszél.)
     Jóllehet a próféta isteni szót közvetít, az igazi próféták közül is csak kivételesekről mondható el, hogy Istent valamiféleképpen szemtől-szembe látták. Mózesről tudjuk - ezt gyakran elmondom öntelt, magukat tévedésből a legnagyobbak, sőt, egyenesen Jézus Krisztus, mi több, Isten eszközének tekintő médiumoknak és az őket ilyenként tisztelőknek -, hogy amikor lejött a Hóreb hegyéről e prófétánál is nagyobb, el kellett takarnia az arcát, mert az arról visszatükröződő isteni fényt az egyszerű halandók nem tudták elviselni. Ez a szint ugyanis meghaladta még azt is, amelyikre Pál apostol elragadtatván (azt sem tudva, hogy testben-e vagy testen kívül) "kimondhatatlan beszédeket hallott". Abból a magasságból hozta le Mózes az emberiség számára a Krisztus földi megjelenését megelőző idők minden lényeges kérdést felölelő legtökéletesebb törvényét, a Tízparancsolatot.

     Huszonnégy éves koromban írt sírfeliratom úgy szólt, hogy
           "Felmásztam erre a dombra is végül.
           Nem volt hiába: innen már látni az Istent."
     Csakhogy mennél közelebb kerülök ehhez a dombtetőhöz, annál kevésbé vagyok biztos ifjúkori állításomban, és csupán abban reménykedem, hogy Ő lát engem és érzi a közeledésemet. Ez azonban nem oldja fel a korábban említett ellentmondásokat a Szentírásban. Csak arra gondolhatok, hogy jó lenne ismerni az Ószövetség eredeti nyelvét, nyelveit, talán kiderülne, hogy az Isten-nevek közül melyik esetben melyik szerepel az ősi szövegben. Itt ugyanis az isteni világrend, hierarchia olyan tagjairól lehet szó, akik között mi már nem igen tudunk különbséget tenni. Ilyen esetre maga a Szentírás is utal, hiszen még János apostol (és próféta) is megtéved: angyal szólítja meg, s ő földre borulva imádni akarja, amire az angyal azt mondja, "Vigyázz, ne tedd: szolgatársad vagyok..."

     Uram Istenem! - hányszor állunk meg egy-egy prófétai mondat előtt értetlenül, vagy keressük - nyakatekert érveléssel vagy elegáns okoskodással - a mondottak értelmét! Asztrológiai, számmisztikai (pontosabban: numerológiai), kabbalista és ki tudja még miféle megoldásokkal igyekszünk a homályosnak tetsző szavakat, mondatokat a magunk kevéssé vagy egyáltalán nem ihletett nyelvére lefordítani. Többnyire azonban csak arról van szó, hogy nagyképűségünkben nem akarjuk, vagy kicsinységünk tudatában nem merjük elhinni, hogy a prófétai mondanivaló egyszerűen és egyenesen értendő. Mert lehet, hogy a prófétával Isten szimbólumokban, példázatokban, metaforákban közli a mondandóját, mint olvashatjuk Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Ezékielnél, Dánielnél, több "kis" prófétánál, de az isteni közlésmódot a prófétának egyszerű emberi nyelvre kell fordítani, és prófétai képességeinek próbája is, hogy menyire értette meg a közlést, miként továbbította azt. Igaz, hogy a prófétaléleknek "része van Isten tanácsában", de - mint hatalmas szintkülönbségek áthidalójának - óriási a felelőssége. Én csak azt mondhatom, hogy "azt hiszem, úgy gondolom", mert a magam meggyőződéséből, ismereteimből, elgondolásaim alapján szólok. A gépies médium, akinek lényegében nincs beleszólása a rajta keresztül megnyilvánuló szellem mondanivalójába, ugyancsak kevésbé felelős az elhangzottakért. A prófétaléleknek azonban szóban és tettben, minden prófétai megnyilvánulásában isteni bizonyossággal kell bírnia, ellenkező esetben istenkáromlást követ el, nem beszélve azoknak az esetleges félrevezetéséről, akikhez küldetett.
     Laurentius-szellem a Jónás prófétával kapcsolatos félreértéseket tisztázandó mondja - egyebek között - azt, hogy nem az Isten elől akart elfutni Jónás a világ másik végébe, hanem mert nem volt biztos benne, hogy jól értette-e az isteni megbízatást, és inkább elmenekült, semhogy olyat hirdessen, amit "az Úr nem parancsolt". Amikor azonban megértette, hogy valóban Ninivébe kellett volna mennie, akkor a többiek életének megmentése végett a saját életét ajánlotta fel. Ez a magyarázat egyben tisztázza azt is, hogy a próféta Istennek magas erkölcsi és szellemi fokon álló munkatársa, akire rá lehet bízni az isteni üzenetet, s legfeljebb a saját gyengesége miatt, nem az isteni megbizatás elől fut, még ha az élete volna is veszélyben.
     És ha már Jónás prófétáról esik szó, akkor feltétlenül említést kell tennünk a cethal gyomráról, mint az egyik legfontosabb szimbólumról, amit ugyancsak sok félreértés övez. Leggyakrabban pokoljárásnak tekintik e három éjet és három napot, amit Jónás a cethal gyomrában töltött el. Mintha bizony az Isten prófétájának három napra, vagy akár csak három percre is szüksége lett volna, hogy "belássa tévedését". Szüksége volt viszont a világtól való elzáratásra, a vizek mélységének - a lélek rejtett szféráinak - a megjárására, hogy felkészülhessen prófétai feladatának végrehajtására. Ennek az állításnak az igazságát saját tapasztalatom igazolja. Ha próféta lettem volna, bizonyára prófétai küldetéssel vetett volna partra három nap múltán az a 'cethal', amelyik 1956 után - nem is éppen mint önkéntes áldozatot - nyelt el sokadmagammal. Kétségtelen, hogy az én életemnek is fordulópontját jelentették a börtönben eltöltött évek és sok mindent megérleltek bennem (ahogyan másokban is), de nem lettem próféta, csak a Gondviselés csodáinak tapasztalatokkal gazdagodott tanúja.
     Természetesen, aki nem járta meg - életek során - a lélek minden útját, az nem válhat alkalmassá a prófétai küldetésre. Akit prófétának hív el az Úr, annak bizonyára tapasztalatokat kell szereznie az igazmondás, a bátorság, a felelősségvállalás, a megkülönböztetni tudás, a feltétlen hit, a mágikus ismeretek, a misztikus meg- és átélések terén, szert kell tennie a tökéletes médiumitás minden kellékére, beleértve az erkölcsi feltételeket, és meg kell tapasztalnia a mellőzöttség és számkivetettség keserűségeit is, sőt, fel kell, hogy készüljön esetleg még a mártíriumra is, a prófétai szó megpecsételésére - a saját vérével. Ez utóbbival kapcsolatban emlékeztetni szeretném az olvasót, hogy mint amiképpen minden próféta - bizonyos értelemben - egyben médium is, míg a médiumok közt aligha akad próféta, ugyanez a megkülönböztetés a mártír és a próféta között is fennáll. Minden prófétának ki kell innia a mártíromság keserű poharát, gyakran még az életét is oda kell áldoznia, de a mártírok között csak elvétve akad próféta, hiszen az önfeláldozás nemes erényével többnyire már alacsony szinteken is találkozhatunk. A sorsok hasonlósága egyáltalán nem biztos, hogy a szintek azonosságára is utal.
     Ahogyan a kiválasztásról és az Istennel való kapcsolatról maguk a próféták vallanak, arra két példa álljon itt. Jeremiás ezt mondja (1,4-5):
          "Így szólt hozzám az Úr igéje,
           Mielőtt az anyaméhben
          megformáltalak,
          már ismertelek és
          mielőtt a világra jöttél,
          magamnak választottalak,
          népek prófétájává tettelek."
     Ézsaiás így szól (50,4):
          "Isten, az Úr megadta a nyelvet,
          a tanítványok nyelvét,
          hogy megfelelhessek a megfáradtaknak,
          maga adja ajkamra a szót.
          Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet,
          hogy rá hallgassak, mint a tanítványok."

     Amikor Kahlil Gibran: A próféta címmel összegyűjtött elmélkedéseit fordítottam családi használatra a hetvenes években, el-elgondolkoztam, hogy mitől is próféta ez az Amerikába szakadt keleti tanító. Nem egy nagyszerű meglátásának ma is tisztelője vagyok, de a prófétaság ismérveit nem hordozza Gibran nagysikerű művének magasztalt hőse. Egy mélyen gondolkodó költő és bölcs ember áll előttem, nem pedig isteni megbízatást teljesítő küldött. Ha irodalmi példához akarok nyúlni, akkor szembe kell őt állítanom Franz Werfel: Halljátok az igét című regényének Jeremiás prófétájával, aki küldetését és prófétai sorsát Istennel, önmagával és a környezetével vívott állandó harcban éli meg, hogy a teljes önfeladás révén váljék a tiszta isteni szó hű közlőjévé.

     A próféta már Isten házanépéhez tartozó személy. Mint ilyennek van fogalma arról, hogy az Atya mit miért tett, tesz, sőt értesül némileg a szándékairól is, különösen, ha azzal a céllal kapja a küldetését, hogy figyelmeztessen. E figyelmeztető jövendőlések miatt ragadt a jóslatokra, különféle médiumi megnyilatkozásokra a prófétálás kifejezés. A próféta nem jövendőmondó, ez legfeljebb az egyik, nem is a legfontosabb funkciója. Közvetlen kapocs Isten és ember között. Ezért mondhatjuk prófétaléleknek a legnagyobb művészeket, tudósokat, életszentségre emelkedett emberbarátokat, a nagy vallásalapítók egyikét-másikát, akik Krisztus útját készítették elő. De ugyanezért nevezhetjük prófétaléleknek Jóbot is, akinek az Istenbe vetett bizonyossága olyan erős, hogy semmi sem ingathatja meg, sőt már jóval Krisztus földre születése előtt tud a megváltásról:
"Tudom, hogy él az én megváltóm, és megáll majd az én porom fölött."
     A nem keresztény világban előszeretettel emlegetik Jézus Krisztust prófétaként. Mint korábban már említettem, a próféta médium is, jövendőlő is, látnok is, bölcs is, mágus is, misztikus is és még számtalan más tartozik magától értetődően a képességei közé. Ilyen értelemben igaz, hogy Krisztus próféta. Maga két alkalommal utal erre. Egyszer Názáretben, amikor számon kérik tőle, hogy miért nem tesz olyan csodákat, mint Kapernaumban: "Bizony mondom néktek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában". Másodízben, útban Jeruzsálem felé, farizeusok által üzen Heródes királynak, s ennek során mondja:". . . ma, holnap és a következtő napon úton kell lennem, mert lehetetlen, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el" (vagyis a róla szóló prófétai jövendöléseknek be kell teljesedniök!).
     Jézus Krisztus tanítómester, a legfőbb gyógyító, csodatévő, főpap (Melkisedek rendje szerint!), Úr égen és földön, Földünk Megváltója, Isten Fia és mindezek természetes velejárójaként, valóban próféta is.
      Az Ószövetség megannyi prófétájáról, az emberiség prófétalélekkel megáldott nagy küldötteiről kötetekre menően lehetne írni, közülük azonban csak háromról akarok beszélni itt: Józsefről, Dávidról és Dánielről.

     Azonban előttük még három küldöttóriásról kell megemlékeznünk, három különleges személyről. Mindhármójukról tudnivaló, hogy próféta mivoltuk magától értetődő, tágabb színképükben az is benne foglaltatik: egyikük Ábrahám, másikuk Mózes, a harmadik Illés-Keresztelő János. (Nem tévedés! Illés és Keresztelő János egy személy, ezt egy magának Jézusnak a szájából elhangzott mondatból tudjuk, amit a reinkarnáció egyik legfényesebb bizonyítékaként az újraszületés törvényét ismerők gyakran idéznek is: "És ha el akarjátok fogadni, ő Illés, aki eljövendő volt. Akinek van füle a hallásra, hallja!")

     A prófétai vagy annál egyetemesebb célú küldetés egyik ismérve, hogy a küldött még akkor sem kételkedik a megbízás valódiságában, ha félelmében tiltakoznék is ellene. Legfeljebb - mint már említettem - önmagában nem bízik, abban, hogy helyesen értelmezi az isteni szót. Ábrahám még csak kérdést sem tesz fel, amikor Isten útnak indítja azzal, hogy nagy néppé teszi, holott tudja, hogy a felesége, Sára meddő. Amikor pedig látomásban Isten bőséges jutalmat ígér neki, s ő felpanaszolja, hogy nem adott az Úr utódot, mire akkor neki a jutalom, Isten a csillagokra mutat: "Ennyi utódod lesz!" És "Ábrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt". A továbbiakban Isten megerősíti szövetségét Ábrahámmal (aki most már Isten által kiegészített nevében is hordozza a 'sok nép atyja' kifejezést). Száz esztendős Ábrahám, amikor megszületik a fia. Mindezek után Isten olyan próba elé állítja amihez hasonlót nemhogy egyetlen nép története, de a világ egyetlen mitológiája sem ismer: fel kell áldoznia fiát, Izsákot, azt, aki az igéret egyetlen biztosítéka lehetne. Ábrahám pedig zokszó nélkül engedelmeskednék, ha az Úr angyala az utolsó pillanatban vissza nem tartaná.
     Elgondolkodtató, hogy a számtalan médium között, akik elhiszik önmagukról, vagy akikről mások elhiszik, hogy Szűz Mária, Mózes, Buddha, Keresztelő János vagy éppen Jézus Krisztus szólal meg rajtuk keresztül, még egyetlen egyről sem hallottam, hogy Ábrahám közvetítői lettek volna. A szellemvilág egyetlen szerepelni vágyó, magát a valóságosnál magasabb szintűnek feltüntető tagja sem kívánja vállalni azt a felelősséget, kitartást, alázatot, ami Isten barátságával kell, hogy együtt járjon. A fent említettek körül látványos csodák is történtek; Ábrahám kapcsolata Istennel - a Szodoma és Gomora fölötti remegő szívű alkudozásától eltekintve - szinte teljesen egyoldalú: Isten utasít, szövetséget köt és ígér, Ábrahám tudomásul vesz, végrehajt és hisz. A nagyralátó médiumokon keresztül megnyilvánuló, többnyire bőbeszédű szellemek Ábrahám nevében ugyan mit mondhatnának? Vajjon melyikük volna hajlandó szíve egyetlen gyermekét, - akiben a ' 'józan' emberi észt meghaladó módon öltött testet az ígéret - zokszó és ellenvetés nélkül feláldozni. Igaz, prófétánál is nagyobb ő, akiben "áldottak lesznek a föld összes nemzetei".
     De hiába, hogy az ő kebelére gyülekezik a Föld szféráiban fejlődési pályáját most futó szellemlégió minden Krisztushoz tért tagja, ő a hit csendes bizonyosságával nem vonzó a harsogó látványosságokhoz szoktatott huszadik, huszonegyedik századi ember számára.

     Nagyralátó, nagyravágyástól kísértett médiumok útján, annál többen mutatkoznak be Mózes néven. Az, hogy nagyravágyó szellemek mózesi babérokra pályáznak még csak érthető, ha nem is elfogadható, de hogy Bibliát ismerő és olvasó emberek el is higyjék ezekről a megnyilatkozásokról, hogy magától Mózestől származnak, az csak hiú tudatlansággal magyarázható. A szellemtani ismerettel bíró embernek tudnia kell, hogy a szellemnek nincs földi értelemben vett neve, sőt, bizonyos szint fölött a szellem elhagyja a földön viselt nevéhez tartozó attribútumokat is, valódi, Istentől kapott 'nevé'-vel válik azonossá, amit azonban emberi fogalmakkal nem lehet kifejezni, ezért, ha megnyilatkozik, általában névtelenül teszi, és csak egészen kivételes esetben utal valamely fontos szerepet betöltött földi alakjára.
     Mózesről, mint prófétánál is nagyobbról csak a legfontosabbakat szeretném megemlíteni itt, hogy világossá legyen a prófétai Isten-kapcsolat szemben a médiumi szellem-kapcsolattal, valamint az előbbinek még a fokozati jellege is. Mózes negyedik könyvének Számok (Numeri) a címe, és a számok és törvények misztikus és mágikus összefüggéseinek valószínüleg egyik legfontosabb - de máig alig feltárt - gyűjteménye. A 12. rész 6-8. verse így szól:
"Az Úr ezt mondta:
     Halljátok meg beszédemet:
     Ha van az Úrnak prófétája köztetek,
     azzal látomásban ismertetem meg magam,
     álomban beszélek hozzá.
     De nem ilyen Mózes, a szolgám!
     Őrá az egész házam van bízva!
     Szemtől szemben beszélek vele,
          világosan, nem rejtélyesen,
az Úr alakját is megpillanthatja."

     Isten (a Jeruzsálemi Biblia szerint Jáhve, a protestáns fordítás szerint az Úr) szellem, emberi szemmel látható alakja nincs, tehát itt nyilvánvalóan valamelyik megjelenési formájáról van szó, olyanról, illetve arról, akit még a próféták sem láthatnak, csak a náluk is nagyobbak. Ezekkel a kiválasztottakkal azután Isten mintegy 'személyes' kapcsolatot teremt. A közvetlen látással ugyan nem (mert amikor 'színe elé' állítja az Úr, ő eltakarja az arcát a palástjával), de a vele való párbeszéddel Illés próféta az, aki dicsekedhet; az utána következőkkel csak szól az Úr, illetve látomásban és álomban beszél velük, ahogyan ezt a fenti idézet is mondja. A Keresztelő Jánosként újra megjelent Illés, no meg az apostolok beszélhetnek a testet öltött Istenfiúval, Ő mondja nekik:
"Aki engem lát, látja az Atyát" (János 14: 9.).
     Abból, hogy Mózes élettörténete maga az isteni vezetés magasiskolája és túlmutat az ő egyéni sorsán, itt csak két jellemző és igen fontos motívumra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik visszautal az özönvíz óta eltelt időszak emberének atlantiszi eredetére. Atlantisz mágikus ismereteiből a Gondviselés keveset engedett átmenteni a Noé utáni korra. A továbbadhatónak ítélteket jórészt Egyiptom papjai őrizték. A mágia legfelsőbb iskoláját - a fáraó lányának talált, s felnevelt fiaként - közöttük járta ki Mózes, hogy kellő alkalommal bizonyíthassa majd az Örökkévaló mindenhatóságát, az Istennek csak egy-egy atribútumát képviselő egyiptomi istenekkel szemben.
     A másik annak a hatalmas erőkészletnek a bizonyítéka, amellyel Mózes rendelkezett, s amely ugyanakkor az őt támogató nagy létszámú szellemcsoport állandó jelenlétére is utalt. Mózes 4. könyvének 11. fejezete számol be róla, hogy Mózes könyörög az Úrhoz, vegye le róla Izráel vezetésének terhét, mert már nem bírja. Isten kiválasztat vele hetven vezetőt és vént, akikre azután átruház egy-egy részt Mózes 'lelkéből', azaz erőiből és segítőiből. "Amikor a lélek rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak, de máskor nem." Azaz átvették a Mózest segítő szellemcsoport tagjaitól az isteni sugallat egy-egy részét, de nem kerültek Istennel közvetlen összeköttetésbe. Mózes életének rendkívüli eseményei közül e kettő is azt bizonyítja, hogy az Isten emberében egyesült a legmagasabb rendű mágikus tudás és a folyamatos, közvetlen, misztikus istenkapcsolat, ami már több mint prófétaság.
     Dr. J.H. Hertz, angol főrabbi idézi munkájában Maimonidest, a középkor nagy Tóra-magyarázóját, aki szerint azok az emberek, akik isteni kinyilatkoztatásokban részesülnek olyanok, mint akiknek az éjszakáját villám-fények világítják meg.
     "Egyeseknek megadatik, hogy a villámló fényt gyors egymás után következő sorozatokban fogják fel, ezek olyanok mintha folytonos ragyogásban lennének, és az ő éjszakájuk olyan világos, mint a nappal. Ez a prófétálásnak az a kimagasló foka, amelyet Mózes, a legnagyobb próféta ért el. Mások a prófétai villámfényt nagy időközönként kapják; ezen a fokon áll a legtöbb próféta. Vannak viszont olyanok, akik egész éjszaka csak egyszer látják a villám fényét. . . ." (Móre Nebuchim, bev.)
     Mózes negyven napig volt fenn a Hóreb hegyén étlen-szomjan, hogy azután a két kőtáblára írt tíz életszabállyal a kezében térjen vissza népe közé. A Tízparancsolat a Krisztus előtti - ma úgy mondanám: az életei során Krisztust még meg nem ismert vagy el nem fogadott - ember visszasűllyedését volt és van hivatva megakadályozni.

     Illés tevékenysége már a Megváltó földi megjelenését készíti elő. Megbizatásának egyik felét végrehajtotta: bebizonyította, hogy Istennel szemben Baal tehetetlen, és kiirtotta a pogány papokat, s ezzel megtisztította az utat a szellemi Isten fogalmának terjedése előtt. További utasításait majd ő is a Hóreb hegyén kapja, ahová negyven napi és negyven éjjeli étlen-szomjan gyaloglással jut el a júdeai Beérsebából. Elizeusra dobott köpenyével jelképesen leki testének éterikus rétegét (ún. fantomját), s vele prófétai képességeinek egy részét adja át, ami egyúttal arra is legetőséget ad, hogy ne a szokásos módon távozzék a fizikai síkról, (hanem 'tüzes szekér' ragadja el forgószélben). Elizeus azonban tudja, hogy a prófétai feladatok ellátásához nem csak a képességekre, hanem az isteni szót közlő szellemre és annak erejére is szükség van. Ezért kér utódként kétszeres részt az Illésben munkálkodó prófétalélekből (a régi zsidóknál az elsőszülött fiú kapott kétszeres részt az örökségből). Elizeus, Illéshez hasonlóan, kettéválasztja a Jordán vizét, mire a tanítványok megjegyzik: "Az Illésben működő lélek Elizeusra szállt!"
     Szállhatott is. Illésben még 'munkálkodott a Lélek', Keresztelő János már maga a munkálkodó lélek. A méhében Jézust fogant Mária meglátogatja a nála hat hónappal előrehaladottabb állapotban lévő rokonát, Erzsébetet. Mária köszöntésére az Erzsébetben növekedő magzat, a későbbi Keresztelő János, repesni kezdett. Felnövekedve hozzálátott hivatásának betöltéséhez: Jézus megváltói tevékenységének előkészítéséhez. Pontosan úgy, ahogyan azt a legtisztább szavú próféta, Ézsaiás megjövendölte:
     "Egy hang kiált:
     Építsetek utat a pusztában az Úrnak!"
És az asszonytól születettek legnagyobbika, Keresztelő János hirdeti:
     "Kiáltó hangja szól a pusztában:
     Készítsétek el az Úr útját, . . ."
Őróla maga Jézus jelenti ki, hivatkozva Malakiás próféciájára:
     "Bizony, mondom néktek, prófétánál is sokkal nagyobbat láttatok. Ő az, akiről meg van írva: Íme elküldöm követemet előtted, aki elkészíti neked az útat."
Itt kell még felhívnom a figyelmet Jézusnak egy rendkívül fontos, Keresztelő Jánossal kapcsolatos, de kifejezetten a prófétálásra vonatkozó kijelentésére; így hangzik: "...minden próféta és a törvény János idejéig prófétált." Akkor ugyanis megjelent Jézus, hogy betöltse a törvényt, megváltsa és ezzel a törvény szintje fölé emelje a megtért embert.
     Válasz ez egyúttal arra a gyakorta föltett kérdésre is, hogy korunkban miért nem születnek próféták. Eltekintve a fent mondottaktól - hát megnyilatkozhatna ott egy próféta, ahol a filozófusok úgy tárgyalják Isten létét (vagy nemlétét!), mint hogyha egy vegyi vagy fizikai folyamatról, netán egy pénzügyi problémáról volna szó? A prófétai szó felfogásához legalábbis tudomással kell bírni Isten létezéséről, ha már istenfélelem nincs is a megszólítottakban.       János apostol a Jelenések könyvében (19: 10.) elmondja, hogy leborul a hozzá beszélő hang és fényesség előtt "...hogy imádjam őt, de így szólt hozzám: 'Vigyázz, ne tedd: szolgatársad vagyok,' ..." Ez a már korábban idézett szöveg így folytatódik: "Az Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke".. Ami azt jelenti, hogy akik a próféták szájába adták a közlendőket, azok a Megváltó közvetlen munkatársai voltak a magas rendű szellemi létben, isteni körből valók, akiket még a próféták is nemegyszer Istennek tartottak; a próféták maguk pedig a már korábban megváltottak, vagy az "Isten barátai"-nak szintje alá soha nem sűllyedtek közül kerültek ki, így voltak képesek túltenni magukat az általunk ismert fizikai törvények korlátain, (amire ugyan sok mágiában jártas, de egyáltalán nem prófétai szinten lévő ember is képes), de ami ennél sokkal fontosabb: hogy nagy többségük bizonyságot tett Jézusról valamilyen módon, szóban vagy mint előképek, tettekben. Másokról a Szentírásból tudhatjuk meg, hogy Jézus kitüntetetten vonta körébe őket, akár a szellemi létben, akár a földön jártában (mint egyeseket tanítványai közül): Ábrahámról maga Jézus mondja, hogy "Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is." Mózes és Illés a szent hegyen vannak jelen Jézussal annak megdicsőülésekor három tanítvány társaságában; Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel, Mikeás, Zakariás és Malakiás valamennyien félreérthetetlen módon utalnak a Megváltó megszületésére, tetteire, életére, kereszthalálára.
     Ha a Messiás-jövendőlésekről ejtünk szót, akár külön fejezetet is szentelhetnénk Dávid királynak. Egy szellemnyilatkozat azt mondja róla, hogy zsoltáraiban "Hatalmas prófétai lelkületét művészi ihletettség hatotta át..." Közülük nem egy utal a Megváltó munkásságára, sőt a 22. Zsoltár könyörgésébe beleszőtte Jézus kereszthalálának egyes részleteit is.
     A hindu hitvilágból és buddhizmusból kinőtt teozófia a maga hierarchikus világképébe besorolja - Jézust külön és Krisztust külön. A teozófia alapműve, a Mme Blavatsky által lejegyzett Titkos tanitás - minden nagyszerű bölcsessége ellenére - éppen azzal árulja el, hogy nem prófétai mű, tehát nem isteni eredetű gondolatokat közöl, hanem csupán médiumi közlemény, hogy nem ismeri fel Jézusban Krisztust.