2007. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
Nagycsütörtökön * A III. évezred elején
Gondolatok Húsvét körül * A médiumitásról
Találkozás a szellemvilággal * Tanít a szellemvilág

"És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak, nemzetségről-nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt!" (2Móz 12,14)

      Nincs a világnak több ehhez fogható ünnepe. Misztériuma felöleli az ünnep ősképétől, a diadalmas jövő látomásáig, az emberiség egész történetét. Hatalmas, kozmikus méretű passiójáték-szimbóluma, melynek díszletei a bennünket körülvevő világ és szereplői, az azt benépesítő szellemseregek. Nincs embertípus, lélekalkat, magatartásforma, bűn és erény, mélység és magasság, amely ne lenne bemutatva, ábrázolva örök tanulságul, az örök életre elhívott szellem számára.
      A Húsvét történései megihlették a legnagyobb alkotókat. Csodálatos képek, lenyűgöző szobrok, irodalmi művek egész sora, - s talán a zeneirodalom legelmélyültebb, legtragikusabb dallamai áldoznak az ünnepnek, - "örök rendtartás szerint."
      Az ősi keresztény egyháznak szinte egyetlen nyilvántartott és megszentelt ünnepeként volt ismert a Húsvét. Ráépült a zsidóság páska-ünnepére, amely az előképe volt az ünnepnek. Maga a "páska vagy pászka" a zsidók tavaszünnepe volt, - bárányáldozat bemutatásával, - s ez lett később a szabadulás, a kivonulás ünnepe. Az egyiptomi szolgaság házából való kivonulást jelentette, - az Ígéret földjére. Ezt a történést, az Egyiptomra mért utolsó csapás vezette be, - az elsőszülöttek kiirtása. Csak az menekülhetett meg e csapástól, akinek a háza bárányvérrel volt megjelölve.
      A történetet ismeritek; - minden egyes szónak, kifejezésnek hatalmas jelentősége van; a későbbi húsvéti történésekre utal, azoknak előképe. Az egyiptomi elsőszülöttek halála, véráldozata kellett ahhoz, hogy a megkövesedett, hajlíthatatlan ördögi szellem megtörjön, s az Úr népe elindulhasson a szabadság felé. Ez a történés teljesedik ki Húsvétban. Az Atya elsőszülöttének véráldozata árán kezdődhet meg a menetelés a bűn szolgaságából, az isteni Ígéret földjére; - de csak az csatlakozhat e menethez, aki meg van jelölve a Bárány, azaz Krisztus vérével. Csak a legnagyobb áldozat, a legtisztább vér szabadíthat meg a Sátán fogságából, a megtisztulás útján.
      Milyen hosszú az út? A rabszolgaság földjéről a Vörös tengeren, a vér tengerén kell átkelni, - száraz lábbal. A pusztába érve, egyedül az Úr által kijelölt utat szabad követni. A böjtnek ez a szakasza minden bűnt, vétket és hibát előhoz, és csak az vonulhat tovább, aki kiirtotta magából mindazokat a bűnöket, melyekkel terhelten nem léphet be az Ígéret földjére.
      Az egész pusztai vándorlás, saját világunk, szellemünk pusztájában való vándorlást szimbolizálja. Ha eredményes volt az út, úgy megszületik bennünk Isten törvénye, s ezek után át kell jutni számos próbán, megpróbáltatáson, szenvedésen, el kell jutni a teljes magunk-feladásáig, ahol már csak az Isten által küldött táplálékkal szabad táplálkozni, s csak a kiválasztott mennyei próféták által fakasztott vízzel olthatjuk szomjunkat. Nem léphet az Ígéret földjére a szolgaság házának lakója, csak a megrostált, megtisztult, bűneitől megszabadult, - a törvény által újjászületett új ember.
      Az Ígéret földjét pogányok lakják, s most kezdődik a küzdelem második szakasza: meg kell hódítani, az Isten által kijelölt országot. Ameddig a pusztai vándorlás az ember megtisztulásának belső harcait ábrázolja, addig az Ígéret földjén folytatott küzdelem, a törvényben élő ember, az Isten parancsai szerint élők munkáját jelöli, amelyet környezetében kell elvégeznie. Az Úr segítségével meghódíthatja a pogány népeket és városokat. Le kell rombolnia a pogány templomokat, s az Ígéret földjét, Isten országává kell változtatnia.
      Az Isten törvényében élő ember a pogány világba ágyazódva, szüntelen harcot kell, hogy folytasson az őslakókkal. Magatartásával, cselekedeteivel oldania kell a földhöz kötött, bálványimádó, pogány lelkületet. A pénz, hírnév, hatalom-hajsza, szinte tébolyulttá teszi az emberiséget. A szerény, állhatatos, egyenletes magatartású, megbízható ember, jobban kirí ebből a kakofóniából, mintha dühödten hirdetné, prédikálná az igazságot. Így válik tulajdonosává annak a földnek, melynek talaja kicsúszott a tömegember, a sikerember lába alól. - Az Isten embere nem imád bálványokat, pénzt és hatalmat, sikert és befolyást, nem borul le a faragott képek előtt, ezért nem is sodorhatja magával egy-egy ledöntött bálvány szétomló törmeléke. Minden vihar mellette tombol és nem benne, s minden mellőzés, félreállítás, igazságtalanság ellenére is - reá épül a világ, mert akik a Krisztuséi, azok vele együtt e világ szegletkövei lesznek:
"És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja." (Mt 21,44)
Ez legyen a mi vigasztalásunk!
      S ameddig a választott nép a pusztában eligazítást és táplálékot kap, addig a gonosz felett csak úgy arathat diadalt, hogy az Atya elküldi Fiát segítőül, aki élete, vére által szerez engesztelést. A poklokra szálló, majd mennybe emelkedő Krisztus azt jelenti, hogy a föld legmegkövesültebb atomjaitól, a szférákon keresztül a mennyekig mindent átjár és áthat az isteni lényeg, s feltámadásával kitűzi azt a diadalmi lobogót, mely mögé sorakozva, mi is megérhetjük a magunk feltámadását. Ez a húsvéti körmenet szellemi háttere, az igazi páska-ünnep, - a győztes menetelés.
      Olyan egyszerűnek tűnik az emberiség útjának felvázolása. Hol élünk? Mi is ez a föld?
      Ne haragudjatok, de néhány gondolat erejéig vissza kell kanyarodnunk egészen Ádámig.
      De csak a kezdetektől lehet fogalmat alkotni földünk szellemi állapotáról. - Az engedetlenség bűnébe esett ember már az Édenen kívül él, de még Isten színe előtt. Éva megszüli első gyermekét Káint és azt mondja: "Nyertem férfiat az Úrtól." - Káin azonban megöli öccsét Ábelt, így az engedetlenség bűne után mindjárt a gyilkosság következik. S ameddig az engedetlenségért az Úr Ádám miatt megátkozza a földet, a testvérgyilkosságért Káin nyer ítéletet: "Mostan azért átkozott légy e földön, amely megnyitotta száját, hogy befogadja atyádfiának vérét a te kezedből." (1Móz 4,11)
      Káin nem az Úr gyermeke, mint Éva hiszi. Ő, az engedetlenség gyümölcse, - az ördög elsőszülötte: Ti az ördögatyától származtok - mondja Jézus a farizeusoknak. - Az emberölő volt kezdettől fogva. Később, a pusztai vándorlás alatt, Mózes idejében születik ez a törvény:
"Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert." (1Móz 9,6)
      Káin büntetése és ítélete azért súlyos, mivel az Úr azt mondja: "Elűzlek színem elől és megjelöllek, hogy senki meg ne öljön! Hétszeres a bűne annak, aki Káint megöli." (1Móz 11)
      Első pillanatban nem értjük, hogy miért kap védelmet egy gyilkos, pedig egyszerű a magyarázat: nehogy engesztelést találjon bűnére, saját vére árán.
      Hányszor tapasztalhattuk már, hogy egy-egy hibát, értelmetlen bántást követő lelkiismeret furdalás, akár egy életen át is szenvedtetheti az embert. A gyors megfizetés valamiért, egyben megkönnyebbülést is szerez, felold a hiba, vétek, bűn nyomása alól és megszabadít a további felelősségtől. Nagy vonalakban kövessük tovább az eseményeket: Káin nemzetségének ötödik leszármazottja Lámekh, ismét az emberölés bűnébe esik, és azonnal kimondja sajátmagára az ítéletet: "Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekhért." (1Móz 4,24)
      Miért súlyosabb a bűne Lámekhnek, mint Káinnak? Egy cselekedet megítélése más a törvény megszületése előtt, mint a törvényben; Lámekh előtt már ott állt Káin példája. A megismert igazságok megsértése, a törvény áthágása könyörtelenül magában hordja következményeit, - a primitív ember durva káromlása kisebb bűn, mint a hitben élő kétkedése Isten igazságosságában. Ádám nemzetségtáblázata Séthtel folytatódik, kinek elsőszülöttje Énós, akiről azt írja a Szentírás, hogy "ekkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét." (1Móz 4,6)
      Az Úr nevét azért kellett segítségül hívni, mivel Káin nemzetsége, a Sátán gyermekei, ekkor már benépesítették a földet. A bűn eláradása folytatódott, amikor az Isten fiai, az emberek leányaival kötöttek házasságot. Ekkor rövidíti meg Isten az emberek életét, s szabja meg időtartamát 120 esztendőben. Ezt követi a vízözön, melyben Noé átmenti az Isten fiait, egy újabb, súlyosan degradált világba.
      Most megkérdezhetnétek: tulajdonképpen hová kerültünk Húsvét gondolatkörétől? - Pedig most közelítettük meg igazán. A vízözön utáni emberiség megkapja táplálékul a húst, s megkezdődik az a vég nélküli, iszonyatos mészárlás, amely tart mind a mai napig. A föld mélyrebukott állapota tette ezt szükségessé, s nyilvánvalóvá lesz a vér misztériuma!
"A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg és a vér kiontása nélkül, nincs bűnbocsánat." (Zsid 9,22)
      S megindul az iszonyatos malom. Ömlik a szomjas földre ember és állat vére. A föld megnyitotta száját, hogy befogadja az atyafiak vérét. Már nem tudni, ki mikor gyilkos és mikor áldozat, s ez a folyam szüntelenül árad, hogy engesztelje a föld kegyetlen lelkét. Hatalmas, gigászi méretű vérszerződés kezdődik a világban, egyszer mint kiszolgálói, másszor mint áldozatai Molochnak.
      Hogy fogalmunk legyen e vérfolyamról, nem csak általánosítva vagy szóképként, de a maga teljes valóságában, úgy lapozzuk fel Arany János: Csaba-trilógiájának első részét, a "Keveházát." Itt elmondja a költő a hun és római, és annak csapataihoz csatlakozott alán, herul, gót, longobárd, szürr, kelta seregek összecsapását, amely körülbelül a mai Óbudánál kezdődött és Bécs táján ért véget:
      "Áradj folyam ma vízözönt,
      Holnap habod vértől kiönt,
      Holnapután könny neveli:
      Anyák keserves könnyei."
Ez csak a csata előtti látomás, de az ütközet utáni látványt már így festi le:
      "Hej, nem hamar lesz az, midőn
      Szilaj ménes fut e mezőn;
      Soká lesz, míg új gyökeren
      Fű és virág itt megterem.
      A széles völgy egy lábnyom: a
      Súlyos had óriás nyoma,
      Ki egyet toppantott, s ehol:
      Egy emberöltő nincs sehol.
Milyen szellem vezérli ezt az öldöklést? Miért történik mindez? Ki jegyzi fel, hogy kinek az életét, kitől kérje majd számon? - S a végeredmény:
      "Százhúszezer jó hun halott,
      S kétannyi ellenség van ott;
      Nem ellenség, mind vérrokon:
      Vérök vegyest foly a fokon."
      Az egykorú krónikák szerint, hozzávetőleg 125.000-re volt tehető a hunok vesztesége, míg az ellenfél 200.000 embert veszített. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a halál, amely szúrt, vágott, roncsolt sebektől eredt, - vagyis bárd, kard, buzogány, nyíl, dárda, fejsze okozott, és legtöbbnyire a sérült elvérzett e sebekbe, - úgy igen szerény számítás szerint is, ha egy-egy halott a kb. ötliternyi vérének csak a felét veszítette el, 8.000 hektoliternyi vérnek kellett elfolynia. Már ne is beszéljünk a vérző sebesültek veszteségéről. Ez bizony megfelel 4-5 sportuszodai 50 méteres versenymedence teljes vízmennyiségének.
      Ha az Isten fiainak vére a mennybe kiált, mi lesz az engedetlenség gyermekeivel?
"Mivelhogy szentek és próféták vérét ontották, vért adtál nekik inni, mert méltók arra" (Jel 6,6)       Az Istentől elszakadt ember nekivág a reménytelenség óceánjának, mert valahová el kell jutnia. Behatol ismeretlen vidékekre, az anyagot összegyúrja és szétbontja, felépíti a zsákutcák világát, s bár szédületes ismeretek birtokába jut, - az alaptörvényt nem ismeri fel: ahol az ész megáll, ott indul el a hitben élő ember a végtelen perspektívák felé!
      Heisenberg professzor budapesti látogatásakor, hazai tudósok előtt tartott előadásában a magfizikáról ezt mondta: "Most már olyan kis részeire tudjuk bontani az anyagot, hogy a további kísérletek, csak a filozófia síkján lehetségesek."
      Pál apostol, a Zsidókhoz írt levelében ezt írja:
"A hit pedig a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (9,22)
      Ez a tudomány perspektívája: - bele kell olvadnia az isteni világrendbe, és el kell fogadnia azokat a kategóriákat, amelyek világunk teremtése előtt már léteztek.
      Hogyan határozza meg a helyét az ember, akit szorít még az egzakt ismeretek tetszetős rabruhája? Halmozhatja ismereteit és könyveit, új és újabb vizekre evezhet, bár végét nem látja útjának; - s mire a tudás-óceán végtelen vizeire sodródik, belefárad a küzdelembe, s elküldi üzenetét egy palackban, az újabb és újabb reménytelen hajósoknak:
      "Itt vagyok az Elhagyatottság Harmincadik
      Szélességi, a Szégyen
      Századik Hosszúsági
      S a fogat-összeszorító Dac
      Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
      És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre."
- írja Karinthy Frigyes, az "Üzenetek a palackban" című írásában.
      Húsvét minden történése, eseménye szükségszerűen végbemegy életünkben és természetesen a nemzetek életében is, - ahogyan ez megtörtént és megtörténik a valóságban, - egyetemes érvénnyel. Hányszor terítettük felsőruháinkat lelkesültségünkben eszméink és eszményeink útjára, s vágtunk pálmaágat, szórtunk virágokat megelőlegezett diadalmi jelvényként. A megpróbáltatások vagy az ünnepi lelkesültséget követő szürke hétköznapok elhervasztották a kezünkben szorított zöld gallyakat. Ruháinkat leporoltuk és ismét magunkra öltöttük, s mindent úgy és ott folytattunk, ahol és ahogy Jézus szívünkbe való bevonulása előtt tettük. - Hősi tettekre sokszor készen állunk, hősi életre még nem!
      S ez a magyar nemzetnek ősi tulajdonsága. - Szellemi vezetőink írták 1956-ban:
"Ezt a népet előhívta Isten - Ázsia néprengetegéből, mert tervének végrehajtásához szüksége volt egy népre, amely sorozatos véráldozatokra lesz képes."
      Kérdezhetnénk, hová lettek a hunok, az avarok, kunok, mongolok, a tatárok vagy besenyők? Százszor és ezerszer hatalmasabb népek? Világhódítók, Isten ostorai!
      Ekkor egy szerény kis nép, átverekedve magát Ázsia népeinek fortyogó, forrongó kráterén, majd letelepedett az Ígéret földjén, hogy megkezdje vég nélküli csatáit a belső és külső pogányokkal, bástyául állíttatva kelet-nyugat közé és áldozati bárányként öletve minden rendű és rangú, nemzetiségű és fajú istenek oltárain. Azok a kis népek, népcsoportok, akiket felkaroltunk, gyógyítottunk és felemeltünk, akiket tanítottunk és befogadtunk, - minden Golgota-járásunknál arculcsaptak bennünket és gúnyoltak, sorsot vetettek ruháinkra, feszítsd meg-et kiáltottak!
      De, aki végigjárja a Golgota stációit, az mindenképp feltámad, mert ez a Húsvét örök rendje!
      Nemzetünknek közben meg kellett küzdenie saját pogány lelkületével is. Saját Júdásaival, kiknek százszor és ezerszer kifizetett és szétszórt ezüstjeiből, száz és ezer vérmezőt vásároltak meg, idegeneknek való temetőül. Kajafásaink hányszor küldték halálba e nemzet krisztusi lelkületét, mondva: jobb, ha egy ember vész el a népért?!
      S egy-egy vérzivataros golgotajárás után, a néma, félelmetes csendben, csak a nemzet leányainak zokogása hallatszott: - minden elveszett, minden elveszett! De ez így volt a tatárjárás után, Dózsa felkelésekor, Mohács után, a Nagymajtényi síkon, Világosnál, a világháborúban, Trianonban és 1956 forradalmában.
      Egy nemzet, amely ennyiszer képes meghalni, - az halhatatlan!       Nem véletlenül és nem ok nélkül maradt az utókorra a hét vezér vérszerződésének legendája. Ez kijelölte a későbbi feladatot; - a hét törzsnek egy vérré, nemzetté kell válnia, s ezt érezte meg versében Mécs László:
      "Hiszek a vérszerződésben,
      mit kötött a Hét-vezér
      sok későbbi más vezérrel,
      mit kötött a százezer
      közvitéz sok millióval:
      sok keresztes, jó vitézzel,
      barna Corvin-légióval,
      kurucokkal, honvédekkel,
      világháborús bakákkal,
      amíg összefolyt a vér;
      előbb csak egy fakupában,
      aztán egy völgy katlanában,
      majd a nagy Hungáriában,
      majd egész Európában,
      folyton összefolyt a vér.
      Hiszek a vérszerződésben!"
Egész történelmünket párhuzamba lehetne állítani a választott nép történetével. Óriási, messzire vezető analógiák mutatnak a magyar nemzet kiválasztottságára. Igen alapos, mélyreható búvárkodásra lenne azonban szükség, hogy az összekuszált szálak, csomók nélkül felgombolyíthatóak legyenek.
      István király világosan látta, hogy a nemzet új hazájában csak úgy maradhat fenn, ha kereszténnyé lesz, formailag is, de lélekben elsősorban.
     A Magyar Történeti Lexikon így ír:
"A honfoglalók ivadékainak magyar nemzete, megőrizte vérségi szervezetét és ősi szabadságát."       De ez az ősi szabadság azt is jelentette, hogy semmit el nem fogadott, ami más volt, mint atyáik élete, szokásai, szertartásai, hite. - István király élet és halál, pogányság-kereszténység, múlt vagy jövő konfliktusában vált nemzete prófétájává.
      Izrael, a pusztai vándorlás során egyre inkább meg- és elfeledkezett Szabadítójáról, s ezzel veszélybe sodorta az alapvető célt: - az Ígéret földjének elnyerését.
      Ekkor Mózes odaállt a tábor kapujába és így szólt: "Aki az Úré, jöjjön hozzám!" Lévi fiai mind hozzágyűltek, ő pedig ezt mondta nekik: "Kössetek mindnyájan kardot az oldalatokra, járjátok be a tábort keresztül-kasul, egyik kaputól a másikig és gyilkoljatok le testvért, barátot, rokont..." (Móz 32,26)
      És akkor Kunt és Pázmány, a királyi testőrség parancsnokai, leverték Koppányt, Ajtonyt és Gyulát, seregeiket pedig kardélre hányták! István fia Imre, aki a keresztényi buzgólkodásban fáradhatatlan volt, testben és lélekben tiszta maradt, mint az új királyság zsengéje, az elsőszülött, életét áldozza apja munkájának oltárán. Az a vadkanvadászat, melyben állítólag életét vesztette, többször is felüti fejét a magyar történelemben: például Zrínyi Miklós esetében. Imre halálával annak a Vazulnak kellett volna trónra kerülnie, aki a régi, pogány rend híve volt. Így valószínű, hogy ő rendezte ezt a vadászatot. Vazult különben István, fiaival együtt félreállíttatja.
      Ha végigjárnánk történelmünk nagy sorsfordulóit, kikereshetnénk az áldozati bárányokat, akik vérükkel élet-áldozatukkal járultak hozzá egy-egy történelmi korszak kibontakozásához. Említsünk néhány példát, hogy ezt a törvényt világosan lássuk:
      II. András, a lélek embere. A Szentföldre vezet hadjáratot, mivel azt hiszi, hogy ott kell megvédenie a kereszténységet. Ezalatt felesége Gertrúd, a föld-asszonya, idegenekkel árasztja el a királyi udvart, amiért az ország Bánja, Bánk, felelősségre vonja és megöli. Egyedül leányuk, Erzsébet, aki a szellem gyermeke, tudja, milyen tragédia vár a nemzetre. Szent életével, önként vállalt szegénységével, imáival, szüntelen könyörgésével mutatott be előre áldozatot, az elkövetkezendő megpróbáltatások túléléséért! Majd a bekövetkező szörnyű vészben, a tatárjárás legnagyobb összecsapásában, a Muhi-pusztai csatában, a király, IV. Béla öccse, Kálmán hal bele a csatában szerzett sebesüléseibe, - bűnért való áldozatként. Béla leánya, Boldog Margit, egész életét szenteli Istennek, - engesztelésül. Csak úgy állhatott talpra az ország ilyen csapás után, hogy voltak, akik életszentségükkel, szüntelen imáikkal, könyörgéseikkel, meghallgatást találtak az Úrnál!
      Nagy Lajosnak öccsét ölték meg, Mátyásnak a bátyját végezték ki. Minden nagy egyéniség mellett véráldozat lett bemutatva, mert a földi hatalom az Ördögé, ő pedig a vér vámszedője. Török sarc és rabszolgaság, osztrák elnyomás és börtön, kétségbeesett felkelések, kuruckodások, önemésztések, testvérvillongások emésztik e nyakas népet, Hogyan állhat fenn és élhet még mindig ez az ország?
"Ha ölte őket hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték." - mondja a zsoltáros (78,34)       Kit és mit idézzünk még? - Rákóczi vagy Kossuth szüntelen könyörgésben töltött száműzetését? Széchenyi életét kioltó golyót? Teleki Pál önkéntes véráldozatát? Esztergom ostrománál elesett Balassi Bálintot, Segesváron eltűnt, meghalt Petőfit, vagy a vonat kerekei alatt életét vesztett József Attilát? Mennyi vér kell még e földnek, míg porhanyós lesz és megtermi a krisztusi jó magot? A könnyel öntözött, vérrel áztatott termés, mikor érik be?
      Valahol itt van a titok:
"És meg ne fertőztessétek a földet, amelyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt." (4Móz 35,33)
      Ez a titka a népvándorlásnak, a fogságba hurcolásnak, az önkéntes kivándorlásnak, a népek összekavarásának. Vissza kell térni arra a földre, melyet valamikor megfertőztettünk, és engesztelést kell szereznünk számára, mert a földnek nem szerezhető engesztelés, csak vérünk, életünk által! - A kereszt közelében reszketve, remegve, sírva állnak az asszonyok, de a keresztre a fiakat feszítik, s a poklokat nekik kell megjárni egyedül, hogy átérezzék teljes súlyát az egyedüllétnek, a magárahagyatottságnak, a kitaszítottságnak. A Húsvét-járás kihagyhatatlan stációja ez, mert enélkül sohasem tudná meg az ember, mit jelent Istennel vagy nélküle élni!
      Jézussal még a tanítványok sem voltak képesek virrasztani a Getsemáné kertjében. Így teljesen egyedül kellett átélnie és felkészülnie, a reá váró gyötrelmekre: "Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek." (Luk 22,44)
      Húsvét misztériumát csak csendben figyelve és lélegzetvisszafojtva lehet átélni; - ha nem jár át a döbbenet, a fájdalom, majd a diadalmas öröm, semmit sem értettem meg a történésekből. Az 1956 utáni klauzúra éveiben megpróbáltatás volt minden ünnep. A Fő-utcai Katonai Börtönben, húszan egy zárkában próbáltuk meg szép új világunkat elviselhetővé tenni. Hajdani életünk, élményeink, átéléseink színe, hangja, illata, a szürke háttérből még élesebben vált ki és ezzel a várakozással, csodavárással és tömény reménytelenséggel tengettük napjainkat. Karácsony még csak hagyján, mivel az örömünnepet izgalommal, ötletekkel, összefogással kívántuk egymás számára is emlékezetessé tenni. Az ágysodronyból kibányászott drótból kis fenyőformát hajlítottunk, majd az ócska katonai pokrócokból kihúzott zöld fonallal betekerve, máris karácsonyfává varázsoltuk Szappan csomagolópapírból csillagot és díszeket művészkedtünk. Még betlehemest is játszottunk, s hogy a Parancsnokság is kivegye részét a szent éjszakából, óriási razziát rendezett éjszaka, elkobozva minden szerény kis megemlékezést, s mivel mi el tudtuk rejteni műalkotásunkat, mindnyájunkat ünnep és diadal járt át, s egymáshoz is olyan jók voltunk, mint még soha, Végig énekeltünk minden létező és általunk ismert karácsonyi éneket, s éreztük, hogy számunkra is megszületett a Kisjézus.
      S ha felfokozódott a Karácsony öröme, úgy felfokozódott Húsvét tragédiája is. Minden sokszorosan, hatványozódva jelentkezett. Ez a vers a börtönben, 1961 áprilisában született. Korán volt Húsvét, s talán ezek a sorok érzékeltetik azt a lelkiállapotot, amely bennünk őrlődve, szerves részévé vált az ünnep misztériumának:

      S voltak csodás, derűs Húsvétjaink, mint például, a Tímár-pusztai Húsvét: a hajnali pára, lágyan és puhán olvasztotta össze a színeket. Csend volt és napsütés - és most azt a részét értettük meg a nagy misztériumnak, amikor az emmausi úton, gerjedezett a tanítványok szíve; mert, ha nem is tudták, de érezték, bele sejdítettek, hogy Jézus köztük, velük jár. A lélek minden mélységét és magasságát ki kell tapogatnia az embernek ahhoz, hogy valamit is felfogjon, hasznosítson a maga számára a mennyei tanításokból.
      Ezeket a sorokat, jézusi mondatokat is sokszor elolvasom és talán így, Húsvét táján nyerik el igazi jelentőségüket. - Talán nincs az egész világirodalomban ennél szebb, megrendítőbb néhány sor:
"Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad." (Mt 23,37)
      S mi hagyjuk magunkat összegyűjteni? Óh nem! A szent individualizmus zászlaja alatt felsorakozva, minden csirke külön szárnyat igényel, vagy legalábbis azt a privilégiumot, hogy egyedül ülhessen tyúkanyó szárnyai alatt.
      De, hogy megölnénk a prófétákat? - Hát ilyen már nincs. Legfeljebb nem beszélünk róluk, nem veszünk tudomást létezésükről, megfeledkezünk szavaikról... Hogy elfelejteni annyi, mint eltemetni? Hát igen, igen; de mégsem kövezés. Csendes agónia.
      A világ dolgait figyelve, hányszor sóhajtunk fel: meddig lehet ezt még büntetlenül csinálni?! Számunkra látszólag semmi sem formálódik, alakul ki, sőt úgy érezzük, hogy az utak beszűkülnek, a kapuk bezárulnak. Csüggedés és szomorúság lesz úrrá rajtunk. Pedig, akik már megismerték Jézust, azokkal mindig együtt jár az emmausi úton, s örökké magyarázza az Írásokat, hogy végre értsük már meg, hogy mindezeknek be kellett és be kell teljesednie, és nem azért, hogy az Írások utólag igazolva legyenek, hanem azért, mivel az Írásokban eleve, a föld szellemi állapotának megfelelően lesz meghatározva a fejlődés útja, iránya, lehetősége. - Ha a jóság, megbékélés, kiegyezés, őszinteség vezérelné az emberiséget, nem így kiáltana fel Ezékiel próféta:
"Készítsd a láncot, mert a föld tele van véres ítélettel és a város tele van erőszakossággal." (Ez 7,23)
      Mondja valaki, hogy nem így van! A fegyveres emberrablások, pokolgépes merényletek, robbanó levelek és csomagok, internáló és haláltáborok, száműzetések, nyomorgattatások és szorongattatások, - terrorista csoportok ellen háborút viselő terrorista államok, teljesen hétköznapi jelenségekké lettek, s az, hogy világvárosainkban már nem tanácsos sötétedés után az utcán vagy parkjainkban sétálni?! Mindezek pontosan tükrözik földünk jelenlegi szellemi színvonalát.
      Az emberek félnek a csendtől. Zajgépeket konstruálnak, s ezek örökké működésben vannak, nehogy valamilyen rejtekhelyről egy másik hang is megszólalhasson: quo vadis? - hová mész?
      Olyan feszült, ugrásra-kész állapotban élünk, mint a növényevő állatok, akik legbékésebb legelészésük közben is nyugtalanul figyelnek és menekülésre készek, ha ellenséget észlelnek. Egyáltalán, léteznek még ilyen hangulatok?: