2002. III. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
István király - Szent István * A mai kor vallása - szemelvények (2. rész)
A felszabadító önmunkálkodásról * Sötét erők örvénylenek...
Tanít a szellemvilág (12. rész)

     A témával való megismerkedés három forrása az alapelgondolás megismerése, amelyről Bodnár László a "Jövendőmondás lélektana" című munkája VIII. fejezetében ír, s amelyet teljes terjedelmében, lapunk ez évi első számában közöltünk.
     A második forrás Bodnár László ötven évvel később írott "A személyfeletti Isten személyes és személytelen élete" című munkájának 14/f. fejezetében olvasható visszatekintő értékelés. Ezt is teljes terjedelmében közöltük az ez évi második számban.
     A harmadik forrás Bálint Aladárné: "Felszabadító önmunkálkodás" című 1942-ben megjelent könyve, amelyben a kisérleti esztendők (1935-42) tapasztalatait írta meg.
     E munka első örömeiről, nehézségeiről, szellemi bontakozást segítő erejéről most valljon maga a kötet szerzője, akinek mély és pontos, nagy figyelmet kívánó tömör szövege bevezet e munka szellemi mélységeibe.
     Akik kedvet kapnának (indittatás) egy ilyen kis csoportokban végezhető munkára, azok részére a hétciklusos munkaterv tématömbjeit, és az első három tömb témáinak sorrendjét és címeit ismertetjük.

Kuklis Ferenc     

     Ajánlás
     Gondolatok és érzések életformáló erőin át követtem a hangot, amelyik a csoportmunka szellemi árarmlását beiktatta az életfejlődés Krisztusi vonalába.
     Emlékemelés hideg márványa, tanulmány merev formája helyett: egymásból bontakozó, egymás után pergő évek sugározzák kiteljesedő erővel az isteni életközelítés nesztelen lépteit, szívverésünknek a mindenség harmóniájával összedobbanó ritmusát.
     Szeretettel helyezem írásomat Barátaim kezébe, akik évek közös munkájában nyíltak meg számomra, hogy elhangzó gondolatukkal, kifejezett érzéseikkel, vagy csak jelenlétük néma sugárzásával - tanítva - gazdagítsanak. Valamint azoknak a Testvéreimnek, akik ezután indulnak el az önmunka világossága mellett az életegységbe vezető útra. Szerteágazó földi utainkat láthatatlan, de felbonthatatlan erő fogja egybe: a korlátaiból kibontakozó szellemek ezoterikus egysége, a Krisztusi élet misztikus varázsa.

     "Akinek van füle a hallásra, hallja."
     Külső történések, nagy események helyzetalakító zajában nehezen veszünk észre csöndben érő, zajtalanul áramló gondolatokat, melyek alig észlelhető, szemmel alig ellenőrizhető mozdulásokkal alakítják az életet, formálják magát az emberi lelket, s így lesznek részesévé annak a szellemi kiteljesítésnek, aminek a reménységét mindenkor az "új", a "jobb" világ fogalmába sűrítik a lélek vágyai.
     Jézus Krisztus körül csak tizenkét tanítvány foglal helyet, noha nyilvánosan elmondott szavait embersokadalom hallgatta. A benső tanítások átvételére azoknak érlelő magukbanhordozására csak kevésszámú kis közösséget talált, pedig igéiben a leghódítóbb és soha el nem múló erejű gondolat öltött testet, aminél ember- és életalakítóbb erő még nem érte a földet. Azóta is minden gondolat és eszme olyan mértékben időálló, amilyen mértékben közelíti meg az Ő igéinek mélységeit; és minden gondolat és eszme mélységével, tehát időálló erejével, mindig fordított arányban áll azoknak a száma, akik befogadására képesek.
     Hangos jelszavak, egységbontó törekvések harci lármája mindenkit megtalál. Palotába és kunyhóba éppen úgy eljut, mint ahogy beszivárog iskolák falai közé és betör korcsmák nyitott ajtain át.
     De míg a hangosan felörvénylő, tetszetős - a fejlődés sokrétűségéből szintén, ki nem kapcsolható eszmék varázslatos ereje az idők rétegei alatt megfogyatkozik, s bűvköréből egyre többen érlelődnek át új és világosabb meglátásokra, a csendben érő gondolatok - tiszta forrásokból megújuló szellemi erővel - egyre táguló keretek között hatnak tovább.
     A fejlődés folyamán nem csak rétegről-rétegre szivárogva vonták a lelkeket magukhoz, - ahogy víz vájja a maga medrét és egyesíti folyóvá-folyammá a cseppeket, míg átömleszti a nagy óceánba, - de értelme is egyre inkább tágul és mélyül azokban, akik befogadták, s hatóerejét magukban működni engedték. Aktuális, helyzetalakító problémákon túlnő az ember és új problémák sodrába kerül, mert az időszerű kérdések mindig az emberek többségének már elért fejlődési fokához simulnak, lélekalkatuknak mai szépség és jóság, egyszóval eszményvilágát mutatják meg. A csendes és halk hangok, a kevesek lelkében derengő, még alig tudatosított sejtéseket, vágyakat érintik meg és szólítják életre azokat, akikhez a többség csak a már meghaladott és elerőtlenedett eszményeikben való csalódás után érkezik el.
     A megújhodást nemcsak kőrülmények hozzák az embernek, hanem a megújuló emberi lélek, a kibontakozottabb szellem is teremt más körülményeket, célkitűzéseinek és eszményeinek megfelelőbbet. Új korszak új embert tételez fel, aki rejtve él mai arcunk mögött, de a jövő rejtegető fátyolán át csak sejtelmesen, szemérmesen tetszik át az új emberarc, félőn, hogy nem látják szívesen, s csak megszámlált keveseken rajzolódnak ki élesebben a vonások a felismert minta nyomán.
     Bár tervezete öröktől fogva kész, nem egyszerre ereszkedik alá szellemi síkról az új világ. Lassú bontakozással tűnik elő a régi struktúra mögül, sokáig észre sem vesszük, mert a régi magas falak még födözik a most épülőt.
     Nem is tudnak róla, csak azok, akik a szellemükben hangzó utasításra megkezdik önmagukon az emberábrázolást és különböző területeken, más és más eszközök birtokában építik az új hajlékot. A büszke homlokzat még keményen áll és gőgösen nézi az igyekezetet; de téglái repedeznek, új gondolatáramok már meglazították a megbonthatatlannak vélt igazságköveket, s a réseken át tágasabb falak üdébb színfoltjait látják a szemek, s csöndesen keringő szelek érintését érzik a lelkek. Látják az arcok változását, hallják a hangok módosulását, de legtöbb szív még a régi ritmusra dobban. Mások egetostromló vággyal, a lelkesedés gyorsan szőtt szárnyain próbálják megközelíteni a távolról feltűnő, vonzó képet. De visszahullanak, hogy a megalapozott lépcsőfokokról induljanak ismét - tovább épülő fokokon át - az új ember elérésére, aki tiszteletet parancsolóan tartja még a távolságot. Sokan vannak az óvatosak, akik az új életpalotába régi, kopott bútoraikkal - változatlan emberi önmagukkal - költözködnének, de tekintetükkel tűnő nagyságok értékelését keresik, s kívül maradnak az új határokon, mert otthont, s az otthon nyugalmát csak azoknak nyújtja, akik bátrak a benső vonzás erejének engedni.
     A fejlődés nem tűr árulást; sem a múlt eredményeit megtagadni, sem a jelen eredményeihez magát megkötözni nem engedi, mert múlt és jelen egymásbaömlő véredényei: feldolgozott isteni értékeket szállítanak a jövőnek.
     A haladás minden állomásán - mint örök utasítás - hangzik a Megváltó szava: "Nem eltörölni jöttem a törvényt, hanem betölteni." Megnyitni, ami lezárt; feloldani, ami megkötözött; tágítani, ami szűkös, annyira, amennyire a táguló világot már szellemmel tudjuk telíteni. Kibontakoztatni! Ez a törvénye a fejlődés soha sem végső állomásának. Az embertesthez kötött, egy földi lét szegényes határai közt zaklattottan keresgélő szellem felszabadultan talál önmagára és az örök isteni lét multat és jövőt összekötő jelenében megpihen. A korlátozott, mégis vagy éppen ezért öntelt értelmi érzékelésből kiteljesedik az értelem és érzelem egymást áthangoló bölcsességéhez. Szűkre szabott fogalmak rejtekén tiszta mélységek nyílnak és parancsolatok elválasztó, merev falai között átvezetnek a minden fehér törekvést egységesítő és Istenbe kapcsoló evangéliumi élet benső hitvilágába.
     Halkan, de egyre bíztatóbban zengő akkordokban csendül fel a spirituális élet hangja a megbízottak lelkéből, akik intonálják a sokakban érő vágyakat. Felcsendül mindenkiben, akiben életek egymásbaömlő élménytartalma a szellemi egységbe vezetett. Aki ráébredt az isteni életre, s benne kicsiség és nagyság egyensúlyára, aki bajai forrását nem külső okokban, hanem benső, mély önmagában nyomozza. Aki tudja, hogy minden forma mögött ugyanaz a lényeg küzd a szabadulásért, önmaga megtalálásáért, aki nem az egyéni, elválasztó tulajdonságokat ápolja, nem bontja osztályokra a társadalmat, hanem egységesíti, összefűzi ami elszakadt, s behegeszti a bukásban támadt réseket. Ha orvos lelkében csendül, nem analizálja tőbbé ízekre a lelket, s nem csak tüneteit kezeli a beteg testnek. Mert érzi az egységet és tudja, hogy az egész ember egységes élete nem különithető el sem kozmikus hatások törvényeitől, sem szervei nem függetlenek egymástól, amint nem függetlenek az élet egészétől sem. A művészet is a formák mögött rejtőző, de a formában is kinyilatkoztatott isteni lényeget keresi, s ebben a keresésben, vágyban átlendül a szférák sejtelmes, puha, tágas világába: a tudós pedig - a merev bálványként tisztelt, megdönthetetlennek vélt megállapításait észnek és tudásnak, - a szellem örök aktív, meleg erejével rugalmassá eleveníti és a fejlődés isteni oltárán, az egyetemes törvények hódító, terjeszkedő uralma alá helyezi alázatos fejhajtással. A kibontakoztatás, a betöltés nagy összekapcsoló folyamata a harmónia egységesítő erejével visszahelyezi az életkéket a maguk ősi helyére, a harmónikus nagy Életbe, az összefogó erőbe, ahonnan kiszakadtak.
     Nem uralkodó még a hang, de egyre biztatóbban csengő, míg a megszokott régi szólamok fakulnak és erőtlenednek, mert a lélekjárás elől elzárkóznak lebontásra érett falaik mögé. A meglazult téglák repedésein át folyik a kísértetjárás. A falak mögül élettelen árnyak - az anyagvilágot érzékelő ész - hideg, szürke, fénytelen áramai próbálják megtörni gúny és Iekicsinylés fegyvereivel a spirituális élethangokat. De a réseken át visszafelé is áramlik levegő, s ez a levegő nem életfosztott árnyak kriptalevegőjét viszi, hanem az örökélet erejével teljes szellemnek a fényét s eloszlatja a kísérteteket, de hajdani életük sziporkái tovább ragyognak a növekvő, táguló fényben.
     A felismerése az új alaphangoknak még nem jelenti, hogy a régi hangok zűrzavara elcsöndesedett bennünk és körülöttünk, s a vágy az új életritmus után még nem bizonyítja, hogy ez a ritmus lüktet életünk minden külső és belső megmozdu!ásában, mert a fejlődés vonala nem egyenes ívelés, bár törekvése felfelé mutat.
     Az áramok ma még kevert levegőjéből, a hangegyvelegből, a többféle ritmusból egyre világosabban rajzolódik ki s lép elő az új emberarc, aki az evangéliumi élet szellemi levegőjét, tiszta hangját harmónikusabb ritmusát hozza. A spirituális élet vágyával fűtött ember azonban, ha a vonzás szellemi törvénye szerint már rátalált a maga közösségére, - az új élet kis államára - még távol jár a beteljesedéstől, sőt attól a tudatos, életet átható felismeréstől is, hogy belső átalakulásának az életszentség medrébe kell eljutnia; állomásai vannak és lesznek ennek az állapotnak, de az elérhető állapot mélységéig törekedni azoknak kell, akik az életkibontakozás szellemi hangolói.
     Az új élet szellemi területén elhangzó előadások, cél felé mutató tanítások, származzanak bár a legtisztább forrásból, a legkiválóbb előadók ajkáról, csak hangolják a lelket, mint művészkezek a hangszert, de nem lehelnek hosszabb időre életet belé. Az elhangzott szellemi szó, a dobogóról elvonuló előadó hatása megtermékenyít és elindít, de gyakran csak áhítatos hangulatok szülte kegyes cselekedetekhez, vagy felébresztett gondolatoknak vitában kulmináló, azután elerőtlenedő bajvívásához vezet.
     A magárahagyott ember az új ismereteket, egy új korszak fogalmait, vele szemben támasztott követeléseit benső erőinek kerekei közt forgatva, a létrejött eredménnyel elégedetlen, mert régi énjének homálya a szellemi életre is homályt von, s állandó csalódottság érzéssel lapoz többnyire mások, néha önmaga hibái között; anélkül, hogy változtatni tudna rajtuk, s homályos tükrében gyakran veszíti vagy téveszti el önmaga szerepét. Kapkodva keresgél a szellemi hangolók között, hogy melyiknek tiszta zengése rendezhetné át - benső vágyai szerint - az életét, s lendítené érzéseit a magasságokba.
     Tiszta magamegismeréshez kell jutnia, mert csak az önmaga belső világát megismerő és átrendező ember juthat igaz emberismerethez, s csak ez a kettős ismeret mutathat határozott és egyensúlyban tartott szerepet, úgy, hogy az gyógyuló és gyógyító, megértő, de segítő folyamat is legyen a szellemi emelkedés társasutazásában. Ehhez az utazáshoz vezetőre van szükség, aki biztos pilótája az Ég magasságainak, de lényeglátással és szeretettel jól felszerelt búvára is az emberi lélek mélységeinek és ismeri a tiszta és tisztátalan hangok rendező rezonanciáját az emberi adottságok alagutain és szivárványhídján. Az evangéliumi emberábrázolásnak segítő kézre van szüksége, hogy a krisztusi minta nyomán formálni tudja a gomolygó, tisztulni és átalakulni vágyó törekvéseket.

     Egy halkan, de erélyesen zengő, hívó hang jelent meg nyolc évvel ezelőtt, s mint a spirituális élet pusztájába kiáltó szó: önmunkálkodásra hívta mindazokat, akik a régi életépületből már menekültünk a szellemi élet tágas mezőire és szedtük rendszertelenül annak virágait. Bolyongtunk utain homályos sejtelmek között, rajongva és ellágyulva, a mindent elhívők kegyeskedésével, vagy a mindent ízekre bontó Tamások gáncsoskodásával. Lelkünkben a testvériség korlátokat törő határtalan vágyával, de a szellemi élet megbonthatatlan, bennünk is élő törvényeinek ismerete nélkül.
     Önmunkára gyűjtötte a hívó hang azokat, akik a bontakozó világ szívdobbanását saját szívükben érezték; a szellemi, az egyszerűbb és igazabb ember megjelenítését nem távoli ábrándok ködképein keresték, hanem magukon kívánták megmintázni.
     Mint csoportmunka indult, mert a határok közé korlátozott földi lét, véges fogalmak börtönében tudja csak érzékeltetni a határtalant. De a szó régen nem födi a keretekből kilépő lényeget, ami életalakító erővé vált - azokban, akik megérezték - s rétegről rétegre hatolva a lélekben, zárakat nyit, bozótos utakat tesz járhatóvá, hogy a szellemi élet ne lezárt "tan" maradjon számára, hanem életté Iegyen, aminek részese, amelyik természetes levegője. S ez a levegő áradjon belőle - mint összetartó és megelevenítő erő - a spirituális közösségbe, s onnan észrevétlen sugárzással ismét egyéneken át: otthonokba, munkahelyekre, míg megjelenik a nemzettest szellemi vérkeringésében, az áthangoló, új életet hozó, átszellemesítő életcsepp: a krisztusi életszemlélet gyakorlati testetöltése.
     Akik követtük a hívó hangot, kezdetben éppen annyira nem tudtuk, hová vezeti az indulás életünket, s milyen irányt ad a spirituális életáramlásnak, ahogy nem sejtette Péter, vagy János, mikor a halfogó hálót felcserélték az "emberhalászat" evangéliumi mesterségével, hogy a leghatalmasabb és örök szellemi munkának lettek a példamutatói.
     Szellemi ébredésünk legkritikusabb időpontjában nyúlt felénk hang alakjában a háló, mikor a szellem az ébredés minden befogadó készségével volt teljes, de ugyanolyan fogékony is a tévedésekre. Szélsőséges elhajlásokat, - a szellemi síkon otthonosan mozgó, mindent gyorsan uraló elbizakodottságot és a szellemi fényben átvilágított, hibáktól magábaroskadó, bénító önelégedetlenséget - a fejlődés megértésével - kellett kiegyensúlyozni. Alázatossá tenni a mindentudást, reményteljes szellemi öntudattá a magavesztettséget, hogy az átalakulást szolgálják. Rendszeressé kellett alakítani a minden szellemi hang után kapkodó, de gyorsan betelő mohóságot, s szelIemi önmunkával egyenletessé és áIlandóvá a vágyat, hogy a mohóság passzivitásba ne lankadjon.
     Önismerethez kellett jutnia az evangéliumokat idéző és másokra ráolvasó embernek, hogy ne másokban keresse az Ige visszhangját, hanem élete mozdulásaiban, gondolatai hullámaiban, és érzései rezdülésében. Mert egyedül ez a visszhang alkalmas arra, hogy mások lelkében is továbbzengjen. Evangéliumi emberhalászat volt ez a szűnni nem akaró, erejében meg nem fogyatkozó hívás, amelyik - nem kergetett spirituális ábrándokat, - nem keresett tökéletes embereket, csak szolgálatra kész és önmaguk átalakulására törekvő lelkeket:
     "Mert egyedül a krisztusi lelkialkatú szellemlény alkalmas az evangéliumi társadalom, a szent közösségi élet megvalósítására" mondja Bodnár László "Jövendőmondások" c. könyvében. A szeretet messzeható karjaival nyúlt minden érték után, hogy egybehangolja őket az evangéliumi szolgálatban való helytállásra, hogy a világban sokféle hangon zengjék majd az Urat nem csak szájjal, de egész szívvel dícsérő dallamot.
     Az előadásokon hallgató, üléseken, némán figyelő, magányosan hazatérő embert előhívta némaságából és a magánosságban könnyen elhajló gondolatokat: a csoport közösségi ereje egészségessé és gerincében egyenessé formálta. A felnőtt embernek sok ponton kellett megküzdenie magával, ameddig lelkében harmónikusan beleilleszkedett a csoportmunka szellemi elgondoIásába. Úgy is működött ez a szellem, mint a rosta, ameddig ki nem válogatta az összetartozó emberszellemeket, akik előtt csak a beteljesülésben tárult fel, hogy az évekre előre kész munkaprogram a fejlődés törvényszerűségét, az isteni akarat célját szolgálta s azért nem szenvedett egyetlen ponton sem törést, mert mentes volt az emberi hiú akarások esetlegességeitől.
     Tiltakozásunk különösen a célt meghatározó önmunkának szólt, mert ez is, mint minden magasrendű fogalom, velünk együtt hempergett meg a föld porában, s most a fejlődés különböző állomásán új és újabb jelentésekben kell megtisztulnia. Gyermekesen hangzó önképzőköri ízeknek kellett lelkünkben elmosódnia és hitelét vesztett, kegyeskedő és álszent elgondolásoknak kristályossá igazulni a csoport evangéliumin gyermeki és bölcseletin mély munkájában.
     Nagyoskodók gőgös beidegződése küzdött az evangéliumi gyermekség alázatával, az egyéni túltengés: a közösség szolgálatával abban a munkarendszerben, hogy az elmélkedésül meghatározott gondolatot a havi összejövetelre mindenkinek, vagy kijelölten többeknek ki kellett dolgozniuk és felolvasniuk. A spirituális felrázás első gyakorlati eredménye nyomban jelentkezett, bár a feladatokat csupán a személyes megbecsülés és a hívás szuggesztív hatására, inkább örömtelenül, mint benső meggyőződéssel írták. Az első még kényszerű elmélkedések már meggyőztek arról, hogy önteltségünk, mellyel gyermekesnek véltük a módszert, mennyire alaptalan, s egy-egy fogalom mennyire tisztázatlan és kiforratlan bennünk, s csak az írás és még előbb a fölötte kényszerült elmélkedés nyomán szerveződik és kristályosodik. A kristályosodási folyamat jelentősége pedig csak sokkal később világosodott meg számunkra; amikor észlelni kezdtük, hogy az írásban lerögzített elméletek közelebb visznek a gyakorlathoz, siettetik az elméletnek életté teljesedését. De hogy mankót ad a betegnek, erősebb izmokat az épeknek és szárnyakat az erőseknek, azt nem tudhatta más, csak akinek küldetésébe tartozott az irányítás.
     A közösen hallgatott előadások és tanítások régi rendszerében, de a polgári módon élt barátságok formái mellett sem tudott kiépülni olyan szellemi kapcsolat, ami stigmáját hordja egy evangéliumi testvérközösségnek. Ismeretlenül bolyongunk egymás mellett, rajongunk és csalódunk, tűnő szeretetek után megütközünk, amíg szellem szerint nem ismerjük egymást, és nem ismerjük a testvériség tiszta feltételeit. Mint varázspálca érintésére rejtett kincseskamrák, úgy nyíltak lelkek zárai és tártak fel csodálatos világokat a tervszerű menetben felépített, egymást kiteljesítő feladatok, melyek egyre többet öleltek fel az egész embert mozgató és irányító lelki szellemi hatóerőkből.