|
A MINDENT ÁTKAROLÓ ISTENI KEGYELEMRŐL
Folytatjuk a KNS szellemtani kör tanítássorozatából készült szintézisek közlését. Most a kegyelem misztériumába vezet be egy tanulmány, amelynek néhány évvel ezelőtti megbeszélésén megállapítottuk, hogy ez nem olvasmány, hanem tananyag. Valóban, így érdemes átgondolni és megélni.
A szellemtan segítségével az ember tudja, tisztában van azzal, hogy minden földi élet, az itt átélt szenvedések és megpróbáltatások megacélozzák, hogy az átélések és tapasztalások közelebb vigyék az Úrhoz. Az újból és újból való testetöltések azt szolgálják, hogy a szellem a fejlődés vonalán állandóan közelítse a célt: Teremtőjét!
Mindennek fejlődnie és tisztulnia kell, ami teremtve van és elbukott.
Isten jósága felállította az engesztelődési törvényt, melynek értelmében a teremtmény visszatérhet oda, ahonnan eltávozott. Ez a visszatérés hosszadalmas és fájdalmas, mert a bukás olyan mélyre taszította, hogy Isten gyermeke végtelenül sokat szenved ezen a visszafelé vezető úton, amely olyan hosszú, hogy sokszor megáll és azon gondolkozik, miért is szenved hát olyan sokat, hiszen Istennek hatalmában állna, hogy sokkal kevesebb fájdalom árán, sokkal gyorsabban juttassa gyermekét oda, ahová Ő akarja, ahová annak el kell érkeznie.
De sokkal előbb, mielőtt ezt egyetlen gyermeke elgondolhatta volna, elgondolta maga az Atya, aki valóban nem akarja gyermekei vég nélküli szenvedését. Ezért a szigorú törvénnyel egyidejűleg indította el a kegyelmet is. Azóta ez a kegyelem állandóan árad a kínlódó, szenvedő, visszafelé botorkáló gyermekre. Ezt azonban nem mindenki érzi, és nem mindenki érti. Nem mindenki helyezi magát ez alá a kegyelmi áradás alá. Nagyon sokaknak kell előbb megjárni a törvény útját, s csak ha megtörtek és megtértek, jutnak a kegyelem áradásának útjába.
Emlékezzünk a karácsony okkult elemeire, amikor a Szent-család szállást keres, de legalább istállónyi meleget kell találniuk, ahová betérhetnek. Az emberben ezt a meleget a hányattatások közepette, a megtöretés, és megtérés gerjeszti fel, s ha a lélekben megindul a szeretet első mozdulása, az máris meleget áraszt, így oda betérhet a megszületni akaró Megváltó.
Ott az istállóban a meleget lehelő állatok közül a tehén az odaadást szimbolizálja, az ökör a jámborságot, amivel fejét a járomba hajtja, a szamár az engedelmességet, mellyel nagy terhek cipelésére képes. Ilyen kevés feltétele van Istennek, de ameddig ennyi sem indul el a lélekből, addig a kegyelem érintése még mindig idegen a szellemgyermek számára, azt még mindig kikerüli és még mindig a kemény és rideg törvény szerint kell folytatnia a felfelé haladó utat.
Itt közbe kell vetni néhány gondolatot, hogy megmutatkozzék, milyen mélyre nyúl le a kegyelem Isten gyermekéért.
A tisztább után való vágyakozás még a legnagyobb bűn szülte fertőben is jelentkezik, mert hiszen ott hordozza bensőjében, ősidőktől fogva, tisztaságának emlékét a szellem. És ha úgy látszik is, hogy valakiben semmi nyoma nincs az isteni eredetnek, a sok hányattatás és szenvedés sokszor idéz elő földrengésszerű kataklizmákat, és miként a föld mélyéből is olyankor kerülnek elő régen elfelejtett korok kincsei, úgy hozza felszínre a lélek is, nagy átélések idején egy-egy pillanatra, a nemes származás tudatát és a tisztaság utáni vágyat. Ilyenkor menten ott terem - mert ez a természete - a kegyelem és ezekben a pillanatokban felerősíti a lélekben ezt az emléket és vágyat, amely egy következő esetben már hosszabb ideig fog időzni a tudatban. Ezt a kegyelem addig-addig erősíti, míg az akarat feltör és viszi a lelket azon az úton, ahol majd kiragadja magát a bűn karmaiból és felfelé lendül a magasba.
A legtökéletesebb fény a kegyelem, kimondhatatlan ragyogás, éltető meleg, mely - emberi hasonlattal élve - Isten szívéből állandóan sugárzik, szerte a mindenségbe, bevilágít a legtávolabbi zugokba is, ahol hidegen, élettelenül, dermedten vesztegel a nagyon messze eltávolodott, nagyon mélyre bukott szellem. Mint reflektorfény pásztázza, keresi ezekben a mélységekben azokat, akik már nem is tudják kinek a gyermekei és mi dolguk a világban. Addig világítanak az alvó szemekbe, addig melengetik a dermedt szíveket, amíg megmozdul bennük valami és elkezdenek a fény felé botorkálni. Egy ilyen sugár nem csak utat mutat, de hívja, vonzza, szinte felszívja az elindult teremtményt, hogy látása kitáguljon, járása megszilárduljon, értelme megvilágosodjon.
Isten mindenkit megtalál az Ő kegyelmi sugarával, mert állandóan és változatlanul küldi szét szeretetét, melegét, erejét, világosságát. Jézus mégis azt mondja: "Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek." (Mt.6,7.) Mert aki keres, aki kér, az előbb kap. Aki zörget az örökkévalóság kapuján, azt könnyen megtalálja Isten, azt nem kell már keresni, az maga indul el a visszafelé vezető úton.
A tanítás szerint: abban a nagy isteni fényközpontban néha Isteni gerjedelmek támadnak, s ilyenkor még nagyobb intenzitással küldi szét az Ő kegyelmi sugarait. Ilyen pillanatokban születnek le azok a nagy szellemek, akik előbbre viszik egy ilyen bolygónak az életét, mint a Föld.
Egy ilyen Isteni gerjedelem küldte a földre Jézus Krisztust. Az az idő, amelyben Jézus született, volt a legnagyobb kegyelmi idő e bolygó számára.
Hisszük és valljuk, hogy a megváltás kegyelme tette lehetővé a szellemgyermeknek visszafelé az utat. Hogy ez milyen horderejű?
A kereszt egy nagy felkiáltójel. Odakiáltja az embereknek: íme itt van a ti bűnötök! Keresztre feszíttek minden jóságot, tisztaságot, igazságot. Krisztus tiszta vére hullott értünk. "A vér a benne lakozó élet által szerez engesztelést." (III.Móz.17,11.)
Isten egy vízszintes vonallal áthúzta a bűnt és azt mondta: ember, íme itt a kegyelem, akarj jó lenni és eltörlöm a te bűneidet.
Amikor Isten megteremtette az Ő gyermekeit, elküldte őket, hogy munkálkodjanak, kiteljesedjenek, alkossanak maguknak világokat, ahol boldogok lehetnek. (l.Móz.2,15.: a kert művelése és őrzése parancs.)
A gyermekek elindultak, és az úton mindenféle olyan gondolataik és eszméik támadtak, melyek nem oda vezettek, ahová küldve lettek. Miként Jónás próféta, akit elküldött az Úr, ő pedig elfutott az Úr elől úgy, mint azok az engedetlen gyermekei, akik azt hiszik, el lehet rejtőzni az Ő színe elől, akinek erős keze, szeretete végül is visszakényszeríti őket a helyes útra. A botor emberrel pedig - aki összetéveszti szabadságát és egyéniségét szűklátókörű szabadossággal és egyénieskedéssel, melynek az elkülönülésen és ellenálláson kívül semmi, de semmi értelme nincs - az történik, ami Jónással, aki hajóra száll és az engedetlenség támasztotta vihar miatt kivettetik a tengerbe, ahol egy nagy hal gyomrába kerül A történet szerint három nap és három éjjel volt ott. (Jn.2,1.) (Egyébként csodálatos, hogy Jónás próféta történetének hányféle értelmezése lehetséges. Ez is egyike azoknak.)
Tehát ez történt a szellemgyermekkel is, amikor az Úr belenyúlt az életébe és kényszerítette testbe öltözni, hogy ne csapongjon tovább saját rövidlátása szerint.
Jónás könyörgése egetrázó, mikor felismeri engedetlensége következményeit. Mint ahogy egetrázó az ember könyörgése is, aki ott dörömböl börtöne falán.
"Mélységbe vetettél engem, tenger közepébe... örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. Elvettettem a Te szemeid elől, vajha láthatnám még szentséged templomát... Mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre." (Jón.2,4-6.)
"Akik hiú bálványokra ügyelnek, elhagyják boldogságukat." (9. vers) "De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, amit fogadtam. Az Úré a szabadítás." (10. vers) "És szóla az Úr a halnak, és kiveté Jónást a szárazra." (11. vers)
Mint ahogy az Úr irgalmas a testbe börtönzött gyermekeihez és így azok visszatérhetnek a szellemhazába. Onnan visszatekintve aztán belátják, hogy engedelmes szívvel - mint utóbb Jónás próféta is - megindulhatnak, hogy betöltsék valódi rendeltetésüket.
De mert a "hegyek alapjáig" (7. vers) süllyedtek alá "három éjjel és három nap" (az út és az idő, melyet a szellem megjár a golgotajárástól a feltámadásig) - az én számomra egyik értelmezése a hármas számnak - a kegyelem újra meg újra alkalmat ad a testbeöltözéshez, amit most már engedetlen gyermekei kérnek az Úrtól mindaddig, míg teljesen megtisztulva visszatérhetnek az atyai házba. Csodálatos, hogy az engedetlen Jónás története miként mutatja meg éppen a kegyelem folytán a szabadulás útját.
Mert bűnbánat és bűntudat isteni kegyelem nélkül az őrületbe visz - hangzik tovább a tanítás. Milyen jól tudta ezt Szent Benedek is. Azt mondja: "Az ember azt hinné, hogy az aggályoskodó lelkek aránylag hamar tisztába jönnek saját belső világukkal. Pedig minél több kétséggel kutatnak bensőjükben, lemérnek, összehasonlítanak, annál zavarosabb és homályosabb képet kapnak." (Regula - 7. fejezet)
Ezért felmérhetetlen az értéke annak, hogy akiket felébresztettek az örök élet tudatára, a javulás lehetőségére, akiknek megnyitották szellemi szemeiket és bölcs kézzel és megbocsátó szívvel vezetnek át a különféle életeken, szenvedéseken és fejlődési periódusokon, szenvedéseik értelmet kapnak azáltal, hogy tudják, ezek nem mások, mint bűneik visszahatásai.
Majd ismét Szent Benedek: "Az igazi bűnbánat minden hevessége ellenére nyugodt, bizakodó, nem levert, nem érzi magát szerencsétlennek." Ezt bizonyítják Dávid bűnbánati zsoltárai is, melyek a kegyelem nélkül nem válhattak volna az Isten iránti bizalom fohászaivá.
Abból a kifogyhatatlan kegyelemből, amellyel Isten az egész világmindenséget elárasztja, él minden teremtménye a látható és láthatatlan világban egyaránt. E nélkül a kegyelem nélkül béna a lélek.
Lehet a szívekben a legnagyobb igyekezet, a legjobb szándék és a legnagyobb jóakarat, mindennek ellenére sem jön létre, amit az ember feltesz önmagában.
Ezt magyarázza Pál apostol (Róm.7,15-25.): "Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok." Ezt pedig a bennem lakozó bűn cselekszi, a kegyelmi állapoton kívül. A kegyelem alatt álló lélek kell hogy rácsodálkozzék, hogy csakis ebben az állapotban találja meg kérdései nyitját, hite ebben az állapotban válik bizonyossággá, reménysége így megy teljesedésbe, szeretete ilyenkor gyümölcsözik.
Ebben az állapotban kell hogy megdicsőítse Istent! Mert sok érzés meddő marad mindaddig, míg a kegyelem "csókjával" nem illeti.
Ha az ember sohasem feledkeznék meg arról, hogy mindig a legjobbat, a legigazabbat akarja, még akkor is, ha annak nem látja eredményét, akkor is, ha elhagyatottnak érzi magát, Isten számon tartja, csak mindig úgy használja fel a kezében levő eszközöket, ahogy annak az embernek, aki megméretik, arra a legjobban szüksége van. Amikor megmérte alázatát és jóra való készségét, boldogítóan, felemelően árasztja el ismét kegyelmével.
(Amikor a különböző tanításokból kigyűjtöttem ezt az anyagot, hála és keserűség érzése váltakoztak bennem, látva, hogy a Gondviselésnek, Isten eme ingyen való kegyelmét, milyen sokféleképpen kellett árnyalnia, hogy egyrészről sem kishitűség, másrészről sem elbizakodottság ne lépjen a nyomába.)
Mert a kegyelmes Atya, aki mindig javát akarja gyermekeinek, időről-időre mégis megvonja tőlük kegyelmét, hogy saját lábukon állva megtapasztalják: bármilyen tettre kész, minden jóra igyekvő és kutató a lélek, még ha irgalmas és könyörületes is, az Ő kegyelme nélkül erőtlen semmi legigazabb elhatározása is.
Van ennek az állapotnak egy másik pólusa is, amikor az ember földhöz tapadva, lesújtottan érzi, hogy az órák terméketlenek. Nem ébred tudatára annak, hogy az Istennel való kapcsolata kissé terhesnek mutatkozott számára, és az ősi vétek erejénél fogva ki akar bújni a kegyelem áramlása alól.
(Egy másik dolgozatomban leírtam: a lelki szárazság akkor következik be, ha Isten elvonja a maga kegyelmét. A lelki üresség akkor, ha az ember maga vonja ki magát alóla.)
Ezért elhagyatottságában nem tehet mást, mint imádkozik. Úgy gondolná, hogy ha imája elhagyja az ajkát, bár nem tudja hogy az hova száll, hol akad fenn, Isten kegyelmének egy sugara - mely szüntelenül áramlik a mindenségben - felveheti s elviheti a legfőbb forráshoz, világossághoz és erőhöz, ahol tudják, hogy Istennek szegény gyermeke mi nélkül szűkölködik.
Azért nem restülhet meg az állandó imádkozásban, könyörgésben, akár érzi Isten segítő kezét, akár nem. Csak a nagyon alázatos lélek maradhat állandóan kapcsolatban Istennel, különben elbizakodottá válik s azt hiszi, mindig ő áll a középpontban.
Az Úrnak az a kijelentése, hogy "Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek" (II.Móz.33,19.), úgy nézhet ki, mintha egy szeszélyes és kivételező Isten volna, aki csak úgy önkényesen osztogat kegyeket. Majdhogynem így is van, mert szinte minden gyermekét külön-külön emeli tenyerére, hogy megnézze, annak mire van szüksége. Miközben adományai ezerféleképpen mutatkoznak meg, aközben a kegyelem törvényszerűen működik, csak az egyes esetek olyanok, hogy az ember úgy látja, mintha egyedül és kizárólag őérte történnék az, ami körülötte megy végbe. Ez igaz, de a törvényszerűsége is igaz.
Az ember azt hiszi, hogy akkor áll kegyelem alatt, ha kérései teljesülnek, ha Isten személyesen foglalkozik minden személyes ügyével. És elcsügged, elkedvetlenedik, kicsinyhitűvé válik, ha kérései nem teljesednek. Holott a legpontosabb mennyei adminisztráció már régen oda irányította a kéréseit, ahol annak teljesíthetőségi módját és idejét elbírálják - a "bennünk munkálkodó erő szerint" - mondja Pál apostol. "Van, aki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk." (Ef.3,20.)
A gyermeteg lelkűeknél, akikre Jézus Krisztus azt mondja: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa." (Mt.5,3.) - bár ott is a lélek tisztasága a mérvadó - más törvénye érvényesül a kegyelemnek, még ha ez paradoxonnak is látszik, mint a nyolcadik fokon, ahol ugyancsak a mennyeknek országát ígéri az igazságért háborúságot szenvedőknek. (Mt.5,10.) Más rezgésszámú egy alsóbb hang, mint egy felsőbb. Akikben evangéliumi erők munkálkodnak, máshonnan fogják érezni és másban a megsegítő kegyelem munkáját, ezeknek az erőknek a törvénye szerint. Ezt egy bizonyos fokozaton ismeri fel az ember, és mindig úgy érti meg, amilyen beállítottságú. Sőt beállítottságánál fogva még egy magasabb fokozaton is - bár látja és tudja a törvényszerűségeket - mégis úgy fogja fel a kegyelmet, ahogy egy-egy esetben megnyilatkozik Isten gyermeke körül.
Annak a "könyörülök, akin könyörülök" igének az alapján önkényesnek látszik, hogy Istennek irgalma, türelme végtelen. De ez a végtelenség nem úgy képzelhető el, hogy az ember tehet amit akar, hiszen az isteni kegyelem viszi előbbre, ha akarja, ha nem. Vannak állomások amikor el lesznek osztva a lelkek. Jobbra kell menni és balra. Az üdvösségre vagy kárhozatra. Ezek az állomások minduntalan felbukkannak az ember életében.
Isten türelmének a végtelenségét csak úgy képzelhetjük el, ha szem előtt tartjuk az egész nagy egyetemes életet, s akkor igen! De ez a végtelennek látszó út ilyen elosztóállomásokkal van tele. Tehát, aki abban a kegyelemben részesült, hogy ezen az úton például a szellemtan segítségével a láthatatlan világtól erősítést kap, annak állandóan készen kell lenni arra, hogy előre meneteljen. Aki egy bizonyos idő múlva ennek a jelentőségét fel nem méri, értékét fel nem ismeri, nem érti és nem érzi, az nem érdemli meg, hogy az úton segítséget kapjon, az magát zárja ki a kegyelem áradásából.
Mert Istennek hosszútűrése nem abban nyilvánul meg, hogy elnézi gyermekeinek tévelygését, hanem hogy sokszor megpróbálja, azt várván, hogy amit az első próbánál nem tud felmutatni, majd felmutatja a következőn. De ezek a próbaalkalmak elmúlnak, lejárnak, és a gyermek egyszer csak azon veszi észre magát, hogy magára maradt, kiesett a kegyelemből, vagyis elfogyott a lehetőségek sorozata.
A kegyelem lendítő, majd fékező ereje olyan káprázatos pontossággal nyújtja a maga segítségét, hogy a szó szoros értelmében megértjük: "hajatok szála is meg van számlálva".(Mt.10,30.)
Isten számon tartja azokat a keresőket, akiknek szemei és fülei megnyíltak már az isteni igazságok számára, akik a fejlődés vonalán bizonyos lendületet vettek már. Isten látja, hogy ténykedéseik haszonnal járnak, mert gondolataik, cselekedeteik belekapcsolódnak az egyetemes világlüktetésbe, vagyis Isten akaratába, mert a jót akarják, és a jót szolgálják.
Egy ilyen lélek azonban még nem tökéletes. Lehetnek olyan fogyatékosságai, melyek ebben az életben nem kerülnek napvilágra, nem látszanak meg. Lehetséges, ha próbatétel elé állítanák, megtántorodnék és hűtlenné válna ahhoz az eszményhez, melyet - úgy látszott - teljességgel szolgál már. Ezért, hogy azt az eredményt, melyet már elért, ne tegye kockára, az Isteni kegyelem a próbatételt későbbre halasztja, amikor a lélek még jobban megerősödik.
Ezért senki el ne bízza magát, hanem nézzen mélyen a bensőjébe, kutassa fel rejtett hibáit s ha azt látja, hogy a kegyelem még elfedezi azokat, mélységes alázattal köszönje meg a türelmi időt. Kísértésekkel küszködő embertársait pedig úgy szemlélje, mint akit Isten már képesnek tart a harcra.
A következő gondolatokat azért írom le, mert szellemtanítóink számtalanszor szóltak konkrét problémákhoz általánosságban, s ha akkor magára ismert az, akinek a tanítás szólt, bizonyára lesznek szélesebb körben is olyanok, akiknek szintén magyarázatot nyújtanak.
Amikor az isteni kegyelem egyik oldalon megkíméli az embert súlyos próbáktól, másik oldalon megteszi azt, ha alázatossá akarja tenni, hogy azok által próbálja meg, akiket legjobban szeret. Akiknek sem okuk, sem joguk nem volna arra, hogy őt bántsák. Fájó szívvel hullat keserű könnyeket a másiknak szeretetlensége miatt, és nem tudja, hogy a kegyelem nyúlt le hozzá, mert magasabb fokra akarja emelni. Meg akarja erősíteni állásában.
Ebben az értelemben is igaz, hogy: "...akik Istent szeretik, azoknak minden javokra van... " (Róm.8,28.)
Vigyázzatok! Ne tévelyegjetek! Meg van írva, hogy az utolsó időkben "az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik". (Mt.24,40.)
Mert sokszor egy eszmében, egymás mellett, az egyik a kegyelem állapotában van már, a másik még azon kívül. Azért az egyik könnyen viseli az élet terhét, a másikra fájdalmasan nehezedik, hogy megtörje. (:Jó lenne ha a karma törvényeit is alaposabban ismernék azok, akik "az Istennek mélységeit" (I.Kor.2,10.) vizsgálják.:) Mert íme: minél több szó esik kegyelemről, annál differenciáltabb a szenvedés értelme. Sokkal többször próba, mint büntetés. Sokkal többször vállalás, mint ok-okozati összefüggés, sokkal többször kegyelmi tény, mint a szemet-szemért rideg törvénye, és akire úgy súlyosodik, hogy közben keményszívűsége, gőgje, önzése megtörjön, azért történik, hogy a kegyelem áramlása felkaphassa és magával ragadhassa.
Minden ember számára, kivétel nélkül, két út nyílik meg. Az egyik út keskeny és messze-messze a távolban egy nagyon szűk kapu látszik, amelyen majd át kell haladni.
A másik út széles, kényelmes, a végén a tágas kapuval, melyen csak át kell sétálni. (Mt.7,13-14.)
Mi dönti el, hogy ki melyik útra lép?
A két út párhuzamosan húzódik, át lehet szólni, át lehet tekinteni egymásra. A széles úton könnyedén, vidáman lehet haladni, szórakoztató élmények közepette, fáradozások nélkül. És mégis, vannak befelé forduló, benső hangokra figyelő emberek, akiknek idegen a széles út zajossága, rikító színessége, és a keskeny útra lépnek. Itt sokszor magányosan vándorolnak. Ruhájukat megtépik az útszéli tövisek. Lábukat megsebzik a göröngyök, néha verejtékezve vergődnek át szűkületeken, s mire az út közepe táján járnak, már olyan koldus formájúak, hogy a széles útról nem egyszer gúnyolódó, csúfondáros megjegyzések érik őket és sokszor maguk is vágyakozva néznek át azokra, akik még mindig könnyűszerrel lépegetnek. Sokan visszafordulnának, de nem lehet. Ennek a két útnak az a sajátossága, hogy mindig csak előre lehet menni, megfordulni, a tömeggel ellentétes irányba, hátrafelé menni nem lehet, mert a tömeg elsodorná, eltaposná.
Egyetlen egy lehetőség van! Egyik útról a másikra keskeny kis híd vezet át, mintha feneketlen vizek felett pallót fektetnének keresztül, de ezek mindkét oldalról le vannak zárva. Majd vannak idők, amikor ezek a zárak megnyílnak s szabaddá teszik ezt az összekötő hidat a két út között. Ilyenkor aztán, ha valaki közben meggondolta magát, átmehet a keskeny útról a szélesre és a széles útról a keskenyre, mielőtt még a kapukhoz érnének.
Azonban tudni kell azt is, hogy a haladni vágyó szellem nem itt vette fel az útirányt a földi életben, hanem azt jóval megelőzően lett eléje állítva a két út és a két kapu. És ha akkor rálépett a keskeny útra, akkor itt a menetelésnél ne csodálkozzék azon, ha a kilengéseknél a keskeny utat határoló falak kényszerítik vissza az egyenesbe. Ez fájdalmas, mert a falak szilárdak, és csak az erőszaknak engednek. De ha valaki megunván a keskeny úton való vándorlás nehézségeit, erőszakosan átlendülne a széles útra, csakhamar belefáradna az őrült tülekedésbe, mert mind az egész világ ezen jár. Visszavágyódna azok közé a szűk határok közé, amelyek élete partját képezték.
Visszatérve azokhoz a vándorokhoz, akiknek a számára időnként megnyílnak az összekötő hidak, - sokan fel is használják ezt a lehetőséget, mely Isten kegyelméből adatik (hogy aki elfárad türelmi időt kapjon, aki nekilendül, egy magasabbrendű törvényvilágba léphessen), mert lesz, aki a széles út terméketlen hiábavalóságaitól megcsömörlik s átsurran a keskeny útra, hogy ott továbbjárhassa egyszerű, lemondással teli életét. Vannak sokan viszont, akik úgy fáradnak bele a sok kínlódásba és vergődésbe, hogy bizony felhasználják az alkalmat, átmennek a széles útra. Annál is inkább, mert a kapu, mely már nincs messze, olyan szoros, hogy nem tudják elképzelni, miként tudnak rajta átvergődni.
Akik eljutottak a kapuig, sokan megtorpannak félelmükben, nem tudván, hogy a túlsó oldalon mi vár rájuk. S hogyha az a néhány bátorlelkű, elszánt, öntudatos utonjáró nem volna, bizony a tétovázók közül nagyon kevesen lépnék át azt a küszöböt, ott vesztegelve és kitéve az újabban rkezők lökdösésének. De látva a bátrak magabiztos tekintetét, beléjük kapaszkodva átjutnak azon a bizonytalannak látszó küszöbön.
Odaát, a széles úton, kitárva a kapu két szárnyra s nagy trombitaszóval, nagy hejehujával fogadják az érkezőket. Azok vígan fütyörészve, mit sem sejtve arról, ami a kapun túl vár rájuk, lépik át a küszöböt. Azért itt is látni olyat, aki megtorpan, ijedten néz át a másik oldalra, és egy bizonytalan érzése támad, nem lett volna e jó átmenni a szoros kapuhoz, hiszen akik odáig eljutottak annyit szenvedtek, ki tudja, nem várja e őket valami jobb, s számukra, akik vidáman járták az utat, nem jön e annak a böjtje a kapun túl? De akik itt megtorpannak, nem sokáig gondolkozhatnak, mert akik tolongva jönnek utánuk, nincsenek tekintettel rájuk. Amint egy-egy nagyobb tömeg áthaladt és mögöttük becsukódnak a nagy kapuszárnyak, a vidám társaság körül megváltozik a világ. Sötétség fogadja őket. Riadtan néznek egymásra és elcsendesednek. Kellemetlen, hideg és rideg fuvallatok emelkednek valami mélységből és didergetik meg őket. Hogy ebből kimeneküljenek, egyre előbbre tolonganak, türelmetlenül taszigálva egymást. De az út egyre szűkül, némelyik megcsúszik, lezuhan, már jajveszékelés is hallatszik, úrrá lesz a kétségbeesés, de itt már nem lehet segíteni rajtuk. Ő tudja, az Örökkévaló, hogy mikor, - elölről kell kezdeni a vándorlást.
A szoros kapun túljutottak, akik szívszorongva lépték át a küszöböt, egyszeriben látják, hogy napsugaras út szélesedik előttük. Virágillat és jótékony szellő simogatja őket. Barátságos, hívó kezek integetnek, akik utat akarnak mutatni, s ha egy-egy idegenvezető köré csoportosulnak, az elindul velük kimondhatatlan szépségek felé. Egyik-másik, akinek nagyon tövises volt az útja, akinek súlyos terheket kellett cipelnie, felujjong az elragadtatástól és a meghatottságtól, térdre esve kiáltja: óh Uram, nagy vagy Te, hála kegyelmedért, dicsértessék a Te neved mindörökké!
"Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz és kevesen vannak, akik megtalálják azt." (Mt.7,13-14.)
Miként van ugyanez a kegyelem törvényvilágának egy magasabb fokán?
Az Istenhez vezető úton sok próbatétel várja a vándort, és sokszor vizsgázik jól. A készséges, az engedelmes, a könyörületes, az irgalmas és áldozatos szív próbáját nemegyszer állja meg az ember, és ha nem is kérkedve, de önelégülten állapítja meg, hogy nem is olyan nehéz ezen az úton járni, hiszen tele van boldogító eredményekkel és sikerekkel. Mindezekhez ő is adott valamit, az ő erejére is szükség volt. A legnagyobb próbatétel ezen az úton az ember számára az, amikor ő maga semmit sem tehet, hanem teljesen az Úrra kell hagyatkoznia. Úgy érzi, hogy nem történik semmi az ő érdekében, mert ő maga az akcióban nincsen benne. Ilyenkor megrohanják a kétségek, kishitűség, bizalmatlanság, félelem és az értelemnek józan kritikát gyakorolni akaró tévedései olyan zűrzavart keltenek a lélek mélyén, hogy még a mély vizek is rengésbe jönnek, és akkor elveszti az ember minden tartását és szenvedései olyan méreteket öltenek, amikkel megküzdeni nem képes.
Előbb-utóbb minden ember meg lesz próbálva az Istenhez vezető úton, vajon át tudja-e adni magát, az övéit, minden ügyét Istennek. (Milyen szűkületei ezek a keskeny útnak, vagy éppen a szoros kapu előtt jönnek ezek a próbák?) Ez a feltétlen bizalomnak, önátadásnak, az alázatos szeretetnek legsúlyosabb próbája, mert a szellem, különösen az éber szellem, mindig jelen akar lenni, mindig egy kicsit ő maga akar még, figyel a dolgokra és ellenőrzi őket. Ahogy ezt nem tudja megtenni már meginog és azt hiszi, nem jól mennek a dolgok.
De az úton egyszer csak előtűnik a küszöb, amely előtt le kell rakni minden poggyászt, amit az ember idáig magával cipelt. Itt fel kell adni minden egyéni elgondolást, önakaratot, saját elképzelést. Itt úgy nézhet ki minden, mintha kifosztott, kiszolgáltatott, elhagyatott lenne Isten gyermeke.
(Mintha ennek a keskeny úton járásnak is lennének fokozatai. Ha volt úgy, hogy megtorpant a vándor, nem tudván mi vár rá a küszöb mögött, s átlépni a bátrakkal mert csak.)
Ezúttal úgy jut keresztül, ha egészen megfeledkezik önmagáról, teljesen átadja magát, semmi tudata, érzete, akarata nincs, csak a gyermek bizalma, hogy ezen a küszöbön túl bármi legyen is, ott neki már semmi bántódása nem lehet.
Hogy a küszöbön túl hogyan szerveződik egybe Isten gyermeke bölcsességgel, szeretettel és különleges erőkkel bíró szellemi lénnyé, az ennek a világnak legmagasabb műhelytitka!
Ezért mondja a zsoltáros : "Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd Ő teljesíti." (37,5.)
A földön vándorlók két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport jól tud a földön járni, ahol szilárd talajt érez a lába alatt.
A Krisztusban vándorlók el tudnak tűrni göröngyöket, tüskéket, meg tudják járni az eléjük kerülő hegyeket és halmokat, át tudnak ugrani árkokat. Ez a csoport megy törhetetlenül előre és megerősödik az akadályok legyőzésében.
Ez az alsófoku életforma, amelyet lehet Krisztus nélkül rosszul, Krisztussal jól megjárni.
De van egy másik elem a fizikai életben: a víz. Ez az örökké hullámzó, háborgó; titokzatos mélységeivel megfélemlíti az embert és csak ha megtanult már a földön járni, akkor próbálkozik a vízen való előbbrejutással. Ezt az elemet a történések örökké mozgó, hullámzó óceánja képviseli a szellem számára, amely körülcsapkodja azt az embert, aki reá merészkedik, és minden pillanatban elnyeléssel fenyegeti.
Még soha ilyen hatalmasra nem nőtt ez az óceán, mint most. Eddig mindig a földnek csak egy-egy pontján háborgott, felkavarva népeket, nemzeteket, de háborgása most általánossá vált. Míg ezelőtt akadtak még földrészek, szigetek, hegycsúcsok, ahol mindenből kikapcsolódva élték emberek az ő primitív, gyermeki életüket, és a világban zajló eseményeknek a szele sem érintette őket, addig most alig van hely, szinte mondhatni, nincs is, ahová ezek a hullámok be ne hatolnának és magasra ne csapnának.
Azok, akik hisznek, akik ennek a félelmetes színjátéknak a tanúi, ott állnak és látják a vizek felett lebegő isteni leheletet Krisztus megváltó testévé lenni. És akik ama másik csoportba tartoznak, akik a krisztusi eszmék értelmében jól járják meg a földi útjukat, elhagyják a biztos és szilárd talajt, hogy rálépjenek a tengerre és megpróbálják ennek a bizonytalan elemnek a mélységei feletti járást és elérjék a Krisztust. (Másként találkozik Krisztussal az ember a földön és másként a vizeken járva.)
Ott állnak a parton és csak a Péter lelkével bírók merészkednek a vízre, hogy egy pár lépés után máris észrevegyék, hogy merülnek. Így jár most a történések egekig csapkodó hullámai között hányódva a ma hívő embere, és sokszor van közel az elmerüléshez. De Péter az Úrhoz kiáltott és Ő megtartotta őt a vízen. (Mt.14,22-23.)
Ne féljenek, akiket az ár magával ragadott már, akik a szilárd talajon való járást már nem is ismerik. Ő megtudja tartani őket és megtanítani a vízen való járásra. Aki előrehalad, úgysem tudja elkerülni a tengert. Miután megtanulta a hullámokon való járást, szembeszállt és megküzdött a háborgó történelem-óceán veszedelmeivel, csak az emeltetik fel a harmadik elem magasságába és tanul meg Vele együtt szárnyalni.
Ami a testnek a levegő, az a szellemnek a magasságok. Ez a harmadik fokozat, mely semmiféle szenvedéssel nem jár, mint a vízen való járás, mert felette áll az eseményeknek és mindenfajta dolgoknak. Veszedelme abban rejlik, hogyha sokáig túl alacsonyan száll és nem mentes még egészen a földi indulatoktól, akkor elérik őt a csapkodó hullámok és lerántják, vagy túl magasra száll - elhagyni kívánván idő előtt mindazt, ami volt - és napközelbe jutva, mint Ikarusz, elperzseli szárnyait és visszahull az élet forgatagába, a tenger hullámai közé.
Tehát vigyázzon mindenki!
Akik még a megbízható anyaföldet érzik elemüknek, azokat az meg is védi a válságokban. (Mert még az anyaföld ölébe is helyezett el Isten kegyelmi erőket. Bizonyságai a gyógyfüvek és gyógyvizek is.)
Legnehezebb azoknak az útja, akik már szakítottak a földdel, mert állandó félelemben és veszedelemben járnak és csak akkor nyugszanak meg, ha Krisztus köntösét valóságként érzik a kezükben. Ezért a vízre az lépjen, aki a Péter hitével bír. Ha ingadozik is, de a válságos percekben tudja, kit kell segítségül hívni. A többi jobb, ha a földön marad.
A levegő utasainak, a magasságok vándorainak is sokkal könnyebb az útjuk, mert kikerültek a félelem és veszedelem zónájából.
És itt el kell mondani a kegyelemnek azt a csodáját, mely egyáltalán lehetségessé teszi a mindhárom elemben való járását az embernek. Ebben a korban nem kis erőkkel öltöttek testet itt a földön szellemek, mert kivétel nélkül, akár öntudatos, akár nem öntudatos életet élnek, óriási erőfeszítésükbe kerül, hogy ezt az életet leéljék, átéljék, megéljék. Azt lehetne mondani, hogy semmiképpen, egyetlen teremtett lélek sem tudná elhordozni mindazt, ami itt történik a földön, ha nem létezne az az erő, amiben kevesen hisznek, s ami nélkül senki sem élne. Ha nem léteznék Istennek, a Teremtőnek kegyelme. Ez a kegyelem kísér el mindenkit, és minél sorsterhesebb időben születik, annál nagyobb erőit kapja útravalóul.
A legelesettebbet is, a legbűnösebbet is szinte bepólyálja kegyelmének melegébe, még azokat is, akik tagadják Őt. Mert hogyha ezek nélkül a kegyelmi erők nélkül jönne e földre - miután annyi rettenetes romboló erőt halmozott fel - megsemmisülne teremtett léte is.
"Mert kegyelemből tartattatok meg, ... és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez...." (Ef.2,8.)
+ + +
Zábojiné Kuklis Magda
|
