|
"NÉVTELEN SZELLEM" TANÍTÁSA
AZ ALÁZATRÓL
Szemelvények "Névtelen Szellem" közleményeiből
A megismerés hegyére felkapaszkodni szándékozó ember számára biztos fogódzót ad Névtelen Szellem, akinek közleményei, tanításai Eszter médium közvetítésével jutottak el hozzánk.
Az önismeret útja is erre a hegyre vezet. A helyes út megtalálásához, az azon való előbbre jutáshoz kérjük fel útitársnak Névtelen Szellemet. Az ő tanításai, tanácsai lámpásként világítják meg előttünk az önmagunk megismerésének gyakran göröngyös útját. Ehhez szeretnék segítséget nyújtani a Kedves Olvasónak ezzel az összeállítással, amely az emberi erények közül az alázatosságról szóló, mindannyiunk által megszívlelendő és szellemi fejlődésünket szolgáló ismereteket és tanításokat tartalmazza.
Testvéreim, arról a nagy dologról akarok ma beszélni nektek, amelyet minden teremtett szellemnek meg kell ismernie, magáévá tennie, önmagában kifejlesztenie: az alázatosságról.
Az alázatosságról fogok beszélni, arról az alapról, amely feltétlenül szükséges az emberi lélek helyes fejlődéséhez.
Minden erények között a legnagyobb és leghasznosabb erény az, amit olyan nehezen tud az emberi lélek elsajátítani és magáévá tenni: az alázatosság.
Az alázatosság az erények között legkisebbnek számít, mert nem kimagasló ragyogás, hanem inkább összehúzódó erő, amely a lelket nem annyira hatások keltésére, mint inkább hatások elfogadására képesíti. És éppen mivel ilyen, az emberi léleknek bűnös természeténél fogva ez nem rokonszenves, mert ő nem kíván hatásokat elfogadni, hanem inkább arra van beállítva - mivel a bűn terjeszkedni akar - hogy hatásokat keltsen, hatásokat ébresszen, és ezek által a hatások által uralkodhasson mindenkin és mindenen.
Ez a természet annyira bele van ivódva az emberi lélekbe, hogy e miatt nagyon nehéz a jóban megmozdulnia, nagyon nehéz a jóban eredményeket elérnie, mert a földi ember lelki természete mindannyiszor úgy érzi, hogy ha megalázkodik, ugyanakkor valamiről le kell mondania, valamitől meg kell magát fosztania. Ez pedig az ő részére nagyon nehéz dolog.
Ha tudnátok, hogy mennyi bajtól megszabadulhatnátok az egyszerű és semmitmondónak látszó alázatosságnak a gyakorlásával, ha tudnátok, mennyit építhetnétek e kevés képességgel egy élet alatt is: megtelnék a lelketek szelíd békével, és hálát adnátok még a szenvedésekért is. Higgyétek el, hogy jobb egy nap az életből alázatossággal, mint egy öröklét az ellentét birodalmában.
Az alázatosság az a pecsét, amellyel Isten öröktől fogva elpecsételte azokat, akiket üdvözíteni akar. Az alázatosság pecsétje jelöli azokat, akik a lelkükben összerezzennek, amikor Isten szavát hallják, akikben szégyenérzet támad, amiért bűnt cselekedtek. Ők azok, akiknek találkozniok kell Krisztussal, legyenek a világnak bármely táján, bármely nemzetségben, bármely felekezetben. Őket összegyűjti Krisztus a világ minden tájáról és egy akolban egyesíti őket, mert ők azok, akik meghallják az ő hívó szavát s akik elismerik az ő pásztorságát és engedelmeskednek Neki, mert lelkükben visszhangot kelt, rezonál az Isten szava azzal a kicsiny rezgéssel, amelyet úgy hívnak, hogy alázatosság.
Az alázatosság az a hatalmas erőforrás, amellyel le lehet győzni a tomboló gőgöt, ki lehet fárasztani az aktívvá fejlesztett erőket, és ki lehet várni a győzelem megérését. Mert az alázatosság nem türelmetlen, nem sietteti a dolgok érését és mégis idejében ráér mindenre, mert mindennek megvan a maga elrendelt ideje.
Nem mondom én nektek, testvéreim, hogy valami nagyot cselekedjetek, hogy valami önmagatokat felülmúlót vigyetek végbe; én csak azt mondom, hogy próbáljátok mind jobban kifejleszteni a lelketekben azt a kicsiny, de hatásában óriási erényt: az alázatosságot. Ez az, ami felemel, nagyobbakká és érdemesebbekké tesz a többi embertestvéreteknél, mert azt mondja az Úr: "aki magát megalázza, felmagasztaltatik, és aki magát felmagasztalja, megaláztatik".
Az alázatosság az isteni kegyelem ajándéka, az üdvösségre való elhivatottság záloga. Boldog az, aki alázatos, mert az alázatos lelket nem lehet megalázni.
Az alázatosság az a csírázásnak induló mag a lélekben, amely bár a földből szedi táplálékát, de ez a gyökér olyan törzset hajt, amely ellenáll a szélvésznek és a viharnak, s ágakat és leveleket hajt, virágokat és sok gyümölcsöt terem.
Az alázatosság az, ami elfogadóvá teszi az ember lelkét a jobb iránt.
Az alázatos lélek pedig, mivel elfogad, hozzátapad Istenhez, keresi, kutatja az igazságot, keresi a kegyelmet, keresi a szabadulást.
Az alázatos lélek imádságával megérzi azokat a lehetőségeket, amelyekkel Isten az Ő eltévelyedett gyermekei után nyúl, hogy kimentse őket a halál, a kárhozat torkából.
Ezek a lelkek megsejtik Isten jóságát, öntudatlanul is keresik és kutatják az Istennel való összekapcsolódás lehetőségeit, bár ez őket harcokba, szenvedésekbe, fájdalmakba és csalódásokba viszi bele; de érzik a lelkükben Isten kegyelmét, mert megnyílik előttük a hit világossága, amely őket a teljes igazsághoz, Isten igazságához vezeti.
Ha a lélekben nincs alázatosság, vagy mélyen el van rejtve azok alá a tévelygések és homályosságok alá, amelyek fogva tartják a lelket, lehet hite - hiszen az ember mindig hisz valamiben - de hitével csak a csalódást találja, mert a csalódásban teljesedik és bizonyul be az ő hitének káros volta.
Nem az a fontos, hogy hisz az ember, hanem az, hogy mit hisz! Mert ha a lelkében nem érzi az Istentől való elhívatottságot, ha a lelkében nem hiszi mélyen azt az igazságot, hogy kell léteznie a Jónak, az Igaznak (és ez a Valóság, ez az Isten), akkor minden megmozdulása, minden kezdése, minden kutatása tévelygésbe fog vezetni.
Az alázatosság áldozat. Áldozat, mert az ember a maga világában úgy van beállítva, hogy az ő szemében a gőg, az önzés, a hazugság, a gyűlölet, a testiség és az anyagiasság a valóságok.
A testi ember törekvése a világban az, hogy minél nagyobbá legyen, minél szélesebb hatáskört teremtsen magának. Ezzel szemben a szellemiek felé törekvő ember számára mindinkább csak befelé nyílnak meg azok a lehetőségek, hogy az ő szellemi törekvéseinek élhessen és ezekben magát kiképezhesse, naggyá tehesse.
Eljött az Ember Fia - ahogyan Ő Magát nevezte -, hogy igazán nagyot cselekedjék, hogy mindent odaadjon, hogy megmentse az embert ezektől a nagy emberi és testi eredményektől. Mindent odaadott: hatalmat, dícséretet, dicsőséget, gazdagságot és fényt, és leszállt a nyomorúság világába azért, hogy ennek az eltévelyedett szellemcsoportnak szolgálhasson.
Ő volt az önfeláldozás példaképe. Az alázatosság a szolgálatban, az önmaga odaadásában éli ki magát. A tökéletes alázatosság teljesen megsemmisíti a lélekben lévő gőgöt. És amikor meghalljátok ebben az életben az Ő hívó szavát, akkor a lelketek megsejti, hogy Ő az igaz, Ő az egyetlen, mert látjátok, hogy Ő mit cselekedett; látjátok, hogy Ő alázatos és engedelmes volt egészen a kereszthalálig.
Nektek tehát nincs mitől félnetek; lerakhatjátok a gondotokat, a félelmeteket és aggodalmatokat az ő kezébe, mert Ő megy előttetek az alázatosság útján, felveszi vállára a keresztet és azt mondja nektek: "Kövessetek engem!"
Akik tehát meghallottátok az ő hívó szavát, kövessétek Őt egész lelketekkel, egész szívetekkel; hagyjátok magatok mögött a világ hangos hívogatását, csalóka fényét, hazugságát, káprázatát.
A belső út, az alázatosság útja, az odaadás útja az, amelyen Őt követhetitek, amelyen mindjobban megérthetitek Őt, amelyen leolvad a lelketekről a világ vonzása, a bűntudat, a szégyenkezés, mert az alázatosság palástja betakar titeket, az alázatosság fénylő ruhája alatt új lélek képződik, tisztább, igazabb életcéllal.
Mivel az első főbűn az Isten akaratával szemben az engedetlenség volt, amellyel a szellem megmásította az Isten rendelését, azaz nem pontosan és hűen töltötte azt be az ő cselekvéseiben, tehát az alázatosság első vonása az Isten akarata iránt való engedelmesség. Az engedelmesség az Isten akarata iránt a megtérés első és főkelléke. Mert ha az Isten törvényével és akaratával szemben engedetlen az emberi lélek, akkor hogyan tudná magában a többi erényeket kifejleszteni? Tehát az engedelmesség az irányító erő az ő egész lelki világának a felépítésében.
Ehhez a felépítéshez azonban szükséges kellék még a szelídség. Mert hiába tudja valaki a jót és az igazat, hogyha ezt a jót és igazat nem képes lehetőleg tetszető és könnyen asszimilálható formában érvényre juttatni az ő életében, mert e nélkül minden szóval, mozdulattal fájdalmat, félreértést és meg nem értést eredményez. A szelídség olyan, mint a járművek vagy a gépek kerekeinek forgásához használt olaj, ami a sima haladást és működést biztosítja. Azonban a szelídségnek nem szabad pusztán külső formának lennie, hanem azt a lélek bensejében kell érezni s meg kell látszania az emberen mindannak a jóakaratnak, jóratörekvő készségnek, amit az ő szelíd, nyugodt hangjával, modorával és mozdulataival kifejezni akar és ki is fejez.
A harmadik szükséges kellék a szerénység, ami megóvja attól az embert, hogy - ha tapasztal is az ő jó és igaz cselekedeteiért, az ő engedelmességéből kifolyó hatásaiért köszönetet, hálát, vagy általában a teremtett világban bármiféle jó és igaz eredményt - ezt az önmaga lelki vagy szellemi értékének vagy előnyének a javára könyvelje. Mert szükséges, hagy a lélek ne tulajdonítson önmagának ezekből kiválasztottságot, mert hogyha a lélek különbnek érzi magát a többi embernél, vagy talán éppenséggel annál, akivel jót tett, akkor már az ő eredménye meg van fertőzve. Mert jóllehet a másiknak jót cselekedett, jót tett, mert helyesen és igazán cselekedett, mégis amikor ő lelkében túlértékeli magát, vagy csak bele is fog a saját maga értékelésébe, lehetetlen, hogy az elbizakodás be ne következzék s akkor annak dacára, hogy jót cselekedett, a lelkében mégis kárt vall. Ezért szükséges, hagy a lélek a szerénység erejét kifejlessze magában, hogy az ő cselekvéseiért ne kívánjon dicséretet vagy dicsőséget, mert minden dicséret vagy dicsőség egyedül Azt illeti meg, aki őt hozzásegítette ahhoz, hogy jót cselekedhetett.
Hiszen ti magatok is látjátok a ti földi életetekben, hogy aki nem rendelkezik a szerénység erényével - bárha a legjobbat és a legszebbet cselekszi is - maga körül mintha valami elviselhetetlenül kellemetlen, piszkos, poros levegőt verne föl, amely nem csak az ő lelkét lepi be, hanem az őt körülvevő lelkeket is, akik őt szemlélik. Az ilyen lélek, ha ezt a várt dicsőséget és dicséretet nem kapta meg, akkor belefog az önmaga dicséretébe, amivel minden lélekben visszatetszést kelt. Mert az ember sohasem tudja, hogy az ő cselekedete, vagy az ő ténykedése az emberek különböző fejlettségi foka szerint kifejlődött ízléseknek megfelel-e és hogy az a másik lélek is úgy találja-e, hogy az ő cselekedete érdemes a dicséretre és az elismerésre? Azért minden munkában és cselekedetben törekednie kell az embernek a legtisztább és a legigazibb jóra, hogy az a munka, az a cselekedet dicsérje önmagát s az embernek a megelégedése a jól és helyesen elvégzett munkából mint megnyugvás szülessék meg. Tehát a szerénység olyan feltétlen kelléke az alázatosságnak, hogy ha a lélek e nélkül szűkölködik, semmiképpen sem mondható alázatosnak.
Az alázatosság következő kelléke az elnézés. Tudjátok-e, mi az elnézés? Sokan úgy gondolják, hogy az elnézés annyi, mint nem venni észre valamit, illetőleg úgy tenni, mintha nem venné észre s azért nem tenné szóvá és nem büntetné és így nem siettetné a rossznak a rossz eredményét. Az igazi elnézés a lélekben való elnézés, amely a hibákat nem akarja észrevenni.
Azonban ne tévesszétek össze a hibákat a bűnökkel; ezeket nem lehet ugyanazzal a névvel jelölni. A hibák mulasztások, az ember tökéletlenségéből, tudatlanságából, fejletlenségéből előálló olyan hézagok, amelyeket a lélek nem úgy tölt ki, ahogy azt az élet a maga teljességével megkívánná. Ezzel szemben a bűnök nem csupán mulasztások, hanem sok ilyen hibából összerakott kirívó, ellentétes cselekedetek, amelyek az ellentét törvényét és az ellentét világát erősítik, és harcba állítják az Isten törvényével.
Tehát az elnézés csak a hibákkal szemben érvényesíthető, de a bűnök, amelyek kifejezetten szemben állnak az Isten törvényével, az Isten akaratával, ezek már nem számíthatnak elnézésre. Hiszen a bűnnek elnézése, sőt palástolása, ami ezeket még jobban megnöveli, már maga is a hibákhoz tartozik.
Én csak a hibákról beszélek, amelyek sokszor az ember jóakarata ellenére is jelentkeznek, olyan hibákról, gyengeségekről és gyarlóságokról, amelyekkel harcot vív a földi ember énje és mégis sokszor nem képes azokat teljesen kiírtani az életéből, mert vagy nem is tud róluk, mert fejletlenségénél fogva elkerülik a figyelmét, vagy ha tud róluk, nem sikerül mindig résen lennie, s azért hol egyszer, hol máskor érvényre jutnak.
Ezek iránt a hibák iránt az elnézés a lélekben bizonyos jóakaratot, finomságot, tapintatosságot, a fejlett léleknek olyan megnyilvánulását feltételezi, amely a közönséges, nyers, fejletlen ember előtt szokatlan. Olyan ez a lelki tulajdonság, mint valami finom, színes kristály, amely finom színekre bontja az emberi lelket, mint ahogyan a csiszolt kristály a nap sugarait a szivárvány színeire bontja. Az elnéző ember lelke puhaságot, melegséget, az élet szépségeinek a jelenlétét érezteti a másik emberrel. Az ilyen nem veszi észre a hibát, vagy ha észreveszi is, igyekszik azt a hézagot ő maga betölteni. Nem veszi észre a mulasztást, nem rója meg a hibázót, nem figyelmeztet, nem fedd, nem dorgál, és ha mégis szükség van rá, akkor igyekszik azt olyan puhasággal, melegséggel megtenni, hogy fájdalmat ne okozzon a másik léleknek. Az ilyen ember nem haragszik meg, nem sértődik meg a másik lélekben lévő tüskének érintése által, hanem igyekszik a másik lélekből eredő nyers és éles karcolást önmagában észrevétlenül bekötözni, hogy az ne fájjon és a szeretet csorbát ne szenvedjen. Ez az a bizonyos elnézés, a jóratörekvésnek a legigazibb, legtisztább megnyilvánulása az emberi lélekben a másik ember hibáival, gyengeségeivel és mulasztásaival szemben.
Az elnézés ikertestvére a türelem. Türelmes csak az alázatos ember lehet. A türelem hiánya mindig az alázatosság hiányát árulja el.
A türelmes ember mindenben a dolgoknak a végére jár, nem intéz el felületesen semmit, mert a türelmes embernek van ereje ahhoz, hogy mindent a maga helyére tegyen, a legkisebb részlettel is úgy törődjék, mindent úgy intézzen el, hogy az rendes és pontos legyen, hogy abból jó eredmény származzék és hogy az semmiféle formában törvénytelen ne legyen.
Az emberi lélek számára a türelem kifogyhatatlan erőforrás, amellyel a legjobban előmozdíthatja úgy az önmaga, mint a más lelkek fejlődését és az egész emberiség fejlődését. A türelmes ember nem felületes, nem intéz el semmiféle munkát félig-meddig és nem mondja rá, hogy kész, nem sietteti a dolgokat és mindenre hagy időt.
A türelmes ember természete, ha sokszor kicsinyesnek és aprólékosnak látszik is, mégis mindenkor elvégzi a maga munkáját teljesen és helyesen és ami a legfontosabb: foglalkoztatja a lelkét és foglalkoztatja az agyát; és ameddig a jó, helyes és becsületes munkát elvégzi, a helytelenre, a felületesre, a világ szerint való örömökre nem gondol s így nem teszi ki magát kísértéseknek. Mert a kísértések általában a felületesen dolgozó emberlelkekhez közelebb vannak, mint a türelmes, mélyenjáró, mélyen kutató emberlelkekhez.
A türelem Istentől ajándékozott nagy erénye a léleknek, mert türelem kell mindenhez, ha valamit az ember jól és helyesen akar megtanulni, vagy abban munkálkodni. Nagy türelem kell a tanuláshoz, mert ha valaki nem tanulja meg helyesen azt, amiben később majd dolgozni akar, akkor nem tud jó munkát végezni.
A türelmes ember embertársaival szemben is türelmes. Nem sietteti embertársai lelkében a jónak és igaznak tűzzel-vassal való érvényesítését. A türelmes ember tudja, hogy az igazság mennyei mag, amelynek felpuhított talajra van szüksége, hogy benne gyökeret verhessen és megnövekedhessék.
A türelmes ember munkálkodik és ébren vigyáz. Nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, ahol a jót megragadhatja és cselekedheti. A türelmes ember tud várni és bízni.
Mivel pedig a türelmes ember tud várni és így nem siettet semmit, ennélfogva az ő lelkében szükségképpen megelégedettség van. Csak az alázatos ember tud megelégedett lenni a kevéssel is. A gőgös, a türelmetlen, a szerénytelen, az engedetlen, a makacs lélek sohasem ismeri meg a megelégedettséget, annak minden kevés, mert minél nagyobbra törekszik és minél felületesebben dolgozik, annál nagyobb ürességet érez ténykedéseinek visszahatásaként. A megelégedettség úgyszólván az alázatosság többi vonásainak a kiegészítője, mert a megelégedettséggel bizonyos békességes érzés jár együtt.
Mivel pedig az ilyen lélek megelégedett, ennélfogva hálás tud lenni az eredményekért, amelyeket elért. S bármilyen kicsinyek legyenek is az eredmények, meg tudja látni és észre tudja venni azokat s mivelhogy a legkisebbre is ki tud terjeszkedni a türelménél fogva, ennélfogva a legkisebb eredményeket is számon tartja és minden kicsiny eredmény nagy örömet szerez neki és mindenért hálát tud adni Istennek. Az alázatos és türelmes ember megismeri az élet nagy célját és megismeri az utat is, melyen ezt a célt megközelítheti és megismeri a küzdelmeket, amelyekkel ezt az utat végigjárhatja. Azért örül, azért boldog, azért tud hálás lenni, mert tudja, hogy az ellentét világában minden kis eredmény az Istentől kapott erőnek, az Istentől nyert segítségnek az ajándéka.
Az alázatos lélek szép, nemes, magasztos lelki öltözetben jelenik meg, amely az emberi értelem által meg nem állapítható és nem jellemezhető méltóságot kölcsönöz a megjelenésének. Nem azt a méltóságot, amelyet a gőgös lélek akar önmagára erőszakolni és amelyet gőgjében önmagából akar kivetíteni az őt körülvevő lelkekre és a világra; nem azt a méltóságot, amelyet erővel csoportosít és sűrít maga körül a gőgös ember s amellyel ellenszenvet és utálatot terjeszt a hasonlók között, hanem azt a méltóságot, amely hozzá vonzza a többi lelket, amelynek nem tudnak ellenállni, amellyel megnyeri a lelkek vonzódását, szeretetét és bizalmát.
Mindemellett az alázatos lélek nem földön csúszó, nem szemforgató élősdi, hanem az alázatos lélek úgy fent, mint alant uralkodik az őt körülvevő emberlelkeken az ő szeretetének erejével, az ő jóakaratával, amely uralkodást az az isteni ragyogás adja az ő lelkének, amelyet ezekkel az erényekkel önmagából kivetít.
Ezek az erények pedig nem a teremtett egyéné magáé, hanem az egész világmindenségé, mert ennek az áldása hull mindenre az egyén körül és ez nyitja meg számára a mélységeket és magasságokat; ez képezi számára az összekötő lehetőséget a szférák és a bolygók között, mert aki ezekkel az erényekkel fel van ékesítve, az szabad szellem, akinek számára nyitva áll az út a mindenségben mindenfelé.
Ezek nélkül az erények nélkül a hit sem végezhet munkát, sem befelé, sem kifelé, mert ezek nélkül az egyén nem képes maradandó hatást kiváltani az emberlelkekben, mert nem képes magához vonzani őket.
Ezek nélkül a reménység is tartalmatlan és üres, mert nem teljesedhet be, mert ezek nélkül az erények nélkül csak csalódás lehet az egyén osztályrésze.
És vessen bár szeretetet a lélek, az gyümölcstelen marad, mert ezek nélkül az erények nélkül az a mag nem hull termő talajra, azaz befogadó lélekre.
Az egész földi élet csak egy rövid próba: egy álom, amely rövidesen véget ér. S ha az igaz jó követői voltatok, akkor számotokra az isteni jó következik az örökkévalóságban. Isten az Élet, az Igazság, a Boldogság, a Szeretet. Éljetek Őbenne, akit Krisztus által megismertetek és akkor Benne éltek a mennyben már itt, mulandó életetekben is.
+ + +
Összeállította: Koltai István
Felhasznált irodalom:
1. A "Névtelen Szellem" közleményei - Eszter médium útján II. - III. kötet.
2. Elszórt kalászok I. - II. kötet. A "Névtelen Szellem" 1933-1939. évi kisebb tanításainak gyűjteménye - Eszter médium útján.
3. Evangéliumi spiritizmus III. kötet - A "Névtelen Szellem" tanításai - Eszter médium útján.
|
